„Mr. Fátum”

A csatornában tértem magamhoz, a bejárati ajtó közelében. Nikola és Iván mellettem feküdt. Ezúttal jóformán semmim sem fájt. Bizonyára kikapcsolták a ventillátort, amint beértünk a csatornába, és az összesűrűsödött levegő fékezte repülésünket. Megráztam Nikola vállát.

– Erősen, erősen fújt – sóhajtozott szinte félálomban. Hamarosan Iván is magához tért.

Beléptünk az ajtón. Iván fejét csóválva elbúcsúzott tőlünk, s folytatta az őrködést, mi pedig visszamentünk a szobánkba. Senkivel sem találkoztunk, mindenki aludt. Elkeseredetten dőltem le az ágyra, le sem vetkőztem, vártam, hogy mindjárt jönnek és letartóztatnak a szökési kísérletért.

De múltak az órák, senki nem háborgatott bennünket.

“Talán nem is vették észre szökési kísérletünket? A ventillátor automatikusan is működhet, a zúgást pedig úgy megszokták már a föld alatti telep lakói, hogy valószínűleg észre sem veszik” – nyugtatgattam magamat, s közben elaludtam.

A csengő a szokott időben, hat órakor ébresztett. Nikola korábban indult, csukott szemmel hallgattam, amint öltözködés közben szuszogott és dúdolgatott. Irigyeltem a nyugalmát. Aztán tovább aludtam a második csöngetésig, vagyis fél nyolcig. Felhörpintettem egy csésze kávét, bekaptam néhány kétszersültet és mentem a laboratóriumba.

– Ma valahogy sápadt – nézett rám Eleonóra.

– Nem aludtam ki magamat – válaszoltam.

– Zavarta valami?

– A gondolataim. Nem tudok beletörődni a fogságba, és soha nem is fogok beletörődni.

Eleonóra elkomorodott, s ezt a magam módján értelmeztem. Talán tetszem neki, és elkeseríti, hogy a szabadságot többre tartom a társaságánál. De hamarosan kiderült, hogy más járt az eszében.

– Bele kell törődni a sors akaratába – sóhajtott fel, mintha ő is olyan helyzetben lenne, mint én. Ez meglepett és kíváncsivá tett.

– Miért kell beletörődni? Ez a Mr. Bayley, aki meglehetősen gyanús dolgokkal kereskedik, ez a külföldi, aki önkényesen tartózkodik a földünkön, egyáltalán nem hasonlít a fátumra. És ha maga ilyen fatalista… – kezdtem kissé ingerülten.

– Nem vagyok fatalista – vágott közbe. – Nem kell fatalistának lenni, hogy az ember megértse azt az egyszerű tényt, hogy olykor a körülmények erősebbek nálunk.

– Tehát mi vagyunk a gyöngébbek – csattantam fel, s éreztem, hogy fájó pontot érintettem.

– Maga ezt nem érti! – sóhajtott nagyot és belemerült a munkájába.

Én azonban nem akartam elszalasztani az alkalmat. A lány szemlátomást olyan hangulatban volt, hogy ha kicsit erőszakosabb vagyok, elmondja talán azt is, amit máskor nem mondana el.

– Megértem, ha megmagyarázza! A szavaiból csak az derül ki, hogy maga is fogoly, akárcsak én.

– Téved – válaszolta. – Éppen ma reggel akart rávenni az apám, hogy menjek el innen és… Mr. Bayley sem ellenezné…

– Maga mégsem utazik. Valami tehát visszatartja. Fogoly tehát, talán nem Mr. Bayley foglya, hanem azoké a körülményeké, amelyek lehetetlenné teszik, hogy elmenjen. Bocsásson meg, de azt hiszem, értem. Az apja rá akarta venni, hogy menjen el? Együtt mennének vagy csak maga?

Eleonóra zavarba jött.

– Csak én – válaszolta halkan.

– Akkor félig-meddig értem már. Maga nem akar nélküle menni, az édesapja pedig vagy nem tud, vagy nem akar elmenni. Valószínűbb persze, hogy “Mr. Fátum” nem engedi.

Kényszeredetten elmosolyodott és nem válaszolt.

– Egyik alkalommal elmondta, hogy a családja nagyon híres Svédországban – folytattam lelkesen –, jóllehet nem olyan értelemben, ahogy hangzatos nevük után gondolná az ember. Maga azt mondta, hogy egyik őse, Engelbrekt bányatulajdonos vezette a tizenötödik században a Pomerániai Erik király elleni népi felkelést.[19] Tiszteletreméltó ős!… Ötszáz év alatt kihalt volna az Engelbrektekből dicső elődjük szabadságvágya, és már csak arra képesek, hogy fejet hajtsanak az előtt, aki fogva tartja őket?

Elvetettem a sulykot. Nem gondoltam, hogy ez ilyen érzékenyen érinti Eleonórát. Többször említette lázadó ősét, láthatóan büszke volt rá. S most felháborodott ezen az utódokra nézve nem hízelgő összehasonlításon. Felpattant, kihúzta magát, felvetette fejét. Elsápadt, a szeme szikrázott. Sohasem láttam még ilyennek.

– Maga… Maga… – elfulladt a lélegzete. – Maga nem tud semmit – fejezte be halkan, majd tenyerébe temette az arcát és sírva fakadt.

Zavarban voltam. Eszem ágában sem volt megbántani, csupán arra szerettem volna rábírni, hogy legyen hozzám őszinte. Nagyon elkeserített, hogy megharagudott rám.

– Bocsásson meg – könyörögtem olyan szívhez szólóan, hogy még a kő is meglágyult volna tőle.

Hamar visszanyerte önuralmát.

– Bocsásson meg, nem akartam megbántani… Kényszeredetten elmosolyodott.

– Felejtsük el… rosszak az idegeim… Óvatosabban! – kiáltott fel, látva, hogy egy vasdarabot dobok az asztalra az üvegszerű, szilárd alkoholtömb mellé (épp az imént fagyasztottunk tiszta szeszt cseppfolyós levegőben). – Már elfelejtette, hogy a szilárd alkohol nem ég, de ütéstől felrobban?

– “Az éter kristályos tömbbé fagy – utánoztam tréfálkozva tanítós hangját –, a kaucsukcső a cseppfolyós levegő hatására kemény, törékeny és porítható lesz, az élő virág porcelánszerűvé válik, a nemezkalapot darabokra lehet törni, akár a porcelánt.”

– Azt miért nem mondta el, miként változik meg a fémek rugalmassága a cseppfolyós levegő hatására? – nevetett fel.

Az iménti hangnemben folytattam:

– “Az ólom szakítószilárdsága majdnem megkétszereződik… – válaszoltam] – Növekszik a fémek többségének rugalmassága és szakítószilárdsága…”

– Elég! – szakított félbe. – Lássunk munkához.

Felemelt egy ezüstözött falú poharat. Valami szennyeződést találhatott az égszínkék folyadék tetején, mert hirtelen beledugta ujját a cseppfolyós levegőbe.

– Mit csinál? – kiáltottam rá ijedten. – Megégeti az ujját.

Nemrég tartott “bemutatót”, amikor is cseppfolyós levegővel telített edényt jégkockára helyezett, s az egyszerre hidegen gőzölögve “felforrt”, mert a rendkívül alacsony hőmérsékletű cseppfolyós levegőhöz képest még a jég is forró test. Ez az abszolút hideg anyag jobban éget, mint a legtüzesebb fém.

De meglepetésemre Eleonóra nem sikított fel; nyugodtan kihúzta ujját a folyadékból, megrázta és felém nyújtotta. Sértetlen volt.

– A cseppfolyós levegő az ember ujja körül erősen párolog, mert a hőmérséklete sokkal alacsonyabb. Az ujj körül tehát burok képződik, amely – mint látta – egy pillanatra megvédte az ujjamat az égéstől. De ne ismételje meg a kísérletet – figyelmeztetett, amikor én is az edény felé nyúltam. – Ügyesen, nagyon gyorsan kell csinálni, és nem szabad az edény falához érni.

Belemerültünk a munkába. Eleonóra látszólag megfeledkezett összetűzésünkről, én azonban képtelen voltam túltenni magamat rajta. Szegény Nóra! – mert magamban már így hívtam. Tehát ő is Bayley szerencsétlen áldozata! Ez a felismerés csak növelte rokonszenvemet. Gondolatban pedig még egy bűntényt írtam fel Mr. Bayley számlájára.

Magam sem tudom, miként történt, de már arra gondoltam, hogy Eleonórával együtt fogunk megszökni innen.

Elmélyülteti dolgoztunk. Megremegtem, amikor a laboratórium csöndjét felverte a robbanás.

– Már megint nagyon szorosan dugaszolta le az edényt – oktatott ki Nóra.

Valóban hibáztam. A cseppfolyós levegő gyorsan párolog a laboratóriumi szobahőmérsékleten, s a nyomás kilöki a dugót.

– Ha szorosan zárom le, felrobban, ha gyöngébben, túl gyorsan párolog – dünnyögtem.

– Nehéz a munka? De legalább amiatt nem panaszkodhat, hogy egészségtelen… – felelte. – Levegőnk van elég.

– Ezért olyan rózsás az arca?

Szeme, most először, nőies évődéssel villant rám, s ennek nagyon örültem, mert láttam, hogy nem haragszik.

Nyílt a laboratórium ajtaja, megjelent William és angolul mondott valamit. Eleonóra lefordította.

– Mr. Bayley hívatja Mr. Klimenkót. Fáradjon át raportra – tette hozzá mosolyogva.

“Már mindenki tud a szökésünkről?” – gondoltam, de Nóra nyugodt mosolya valamennyire felbátorított. Nem tudtam, hogy Nóra apján kívül Mr. Bayley mindenkit csak raportra hívat a szobájába. A föld alatti telepen ő volt a legfőbb bíró, döntései megfellebbezhetetlenek.

Nehéz szívvel indultam Mr. Bayleyhez.

– Kívánom, hogy könnyen megússza! – kiáltott utánam Nóra.