Váratlan találkozás

Lassan tértem magamhoz. Először csak azt éreztem, hogy sajog minden porcikám. Még csukott szemmel feküdtem, amikor éreztem, hogy valaki megérint. Amint nagy keservesen felnyitottam a szemem, Nikolát, hűséges társamat és barátomat láttam magam előtt. Alig ismertem rá. A megszokott rénszarvasprém ruha helyett szürke kórházi köpenyben volt.

Ablaktalan, kis szobában, frissen húzott ágyneműben feküdtem, puha, szürke takaró alatt. A mennyezetről villanyégő lógott.

– Megérkeztünk! – üdvözölt Nikola elmaradhatatlan mosolyával.

– Aj-Tojon orrlikába? – próbáltam tréfára fogni a dolgot. – Elhiszed már, Nikola, hogy semmi ilyesmi nem létezik?

– Miért, te már láttad? Lehet, hogy így néz ki – mutatott körbe a szobában.

– Villanyvilágítás is van benne?

Nem tudtunk tovább beszélgetni. Nyílt az ajtó, fehérköpenyes fiatal lány lépett a szobába; bizonyára a nővér. Nem kételkedtem többé, hogy kórházba kerültem. Ám azt képtelen voltam eldönteni, meddig feküdtem eszméletlenül, miként maradtam életben, hogyan kerültem kórházba.

A nővér számomra ismeretlen nyelven kérdezett tőlem valamit. Kézmozdulatokkal adtam tudtára, hogy nem értem, s közben szemügyre vettem. Fiatal, pirospozsgás, nagyon helyes lány volt. Egy szőke hajtincs kiszabadult fehér kendője alól. Felnevetett, elővillantak szabályos, fehér fogai, és angolul ismételte meg a kérdést. Ez a nyelv sokkal ismerősebb volt; olvastam angolul, de beszélni nem tudtam. Megint széttártam a karom. Harmadszorra németül szólalt meg.

– Hogy érzi magát?

– Köszönöm, jól – válaszoltam, bár őszintén szólva kutyául voltam.

– Fáj valamije?

Valamim? Mindenem! Mintha malomkövek közé pottyantam volna!

– Rosszabbul is végződhetett volna – vigasztalt kedves mosollyal.

– Legyen olyan kedves és mondja meg, hol vagyok?

– Hamarosan megtudja. Fel tud kelni? Megpróbáltam felemelkedni, és összeszorítottam a fogam a fájdalomtól.

– Feküdjön csak, azonnal hozom a reggelit. – Nesztelenül lépkedve a könnyű papucscipőben, kiment.

Nikola jobban érezte magát. Igaz, hol az oldalát, hol meg a hátát dörzsölgette, de talpon volt. Le-föl járkált a kis szobában, közben nagyokat nyögött, s a jobb térdét fogta.

– Pipa oda, dohány oda, füstölni akarnék – mondogatta. Újból nyílt az ajtó, a lány jött vissza egy harminc év körüli, borotvált arcú férfi társaságában, aki kötött gyapjúmellényt és bélelt lóbőr csizmát viselt. Ruhája láttán olyan érzésem támadt, hogy valamelyik sarkköri országba csöppentem. A férfi a magáéhoz hasonló ruhát hozott nekem meg Nikolának, a nővér pedig reggelit: lágytojást, vajas kenyeret meg két csésze gőzölgő kakaót.

– Egyen – mondta szívélyesen –, és ha fel tud kelni, vegye fel a ruhát és nyomja meg ezt a csengőt.

Intett a mellényes férfinak és elmentek. Nekiláttam a tojásnak, amit az ágyam mellé készített az asztalkára. Az átélt izgalmak ellenére jó étvággyal reggeliztünk. A kakaó soha nem ismert gyönyörűséget szerzett Nikolának. Még a szemét is behunyta, és nagy kortyokban, cuppogva szürcsölgette a forró italt.

Úgy gondoltam, ebben a kórházban illetlen dolog sokáig heverészni, így hát reggeli után nagy nehezen felkeltem. Végignéztem magamon: valaki lemosdatott és tiszta fehérneműt húzott rám. Bár tele voltam kék-zöld foltokkal, nem tört el egyetlen csontom sem. A jobb vállam megdagadt és nagyon fájt. Olyan érzés volt, mint amikor helyre rakják a kificamodott kart… Valóban, végződhetett volna rosszabbul is…

Segítettünk egymásnak felöltözködni, aztán megnyomtam az ajtónál a csengőt. Kisvártatva bejött a mellényes férfi, s intett, hogy kövessük.

Végigmentünk egy kanyargós, hosszú folyosón, amelyet villanyégők világítottak meg. Kétoldalt számozott ajtók sorakoztak: 32, 33, 34… szemben pedig 12, 13, 14. Mint egy szállodában vagy egy hivatalban.

Elég sokáig mentünk a kanyargós folyosón. Valahol hatalmas gépek működtek, állandó, egyenletes zúgás hallatszott. Mégis inkább gyár lesz ez, gondoltam.

Kísérőnk egyszer csak megállt az 1. számú ajtó előtt és kopogott. Nagyon szép bútorral berendezett, szőnyeggel borított tágas dolgozószobába léptünk. Rögtön feltűnt, hogy ez a helyiség is ablaktalan. Körben könyvszekrények, a falakon műszaki rajzok. A sarokban páncélszekrény állt, a nagy íróasztal mellett pedig forgatható irattartó állvány. Az íróasztalnál, amelyet zöld ernyős lámpa világított meg, egy borotvált férfi ült és valamit írt. Megszólalt az asztalon a telefon. A férfi felemelte a kagylót.

– Halló! – Számomra ismeretlen nyelven rövid utasítást adott.

Aztán hátradőlt a forgószékben és szembefordult velünk. Szürke kabát, hegyes kivágású szürke. kötött gyapjúmellény volt rajta, alatta sporting és kockás nyakkendő. Azt hihettem, hogy a gyár igazgatójának irodájában vagyunk. Miután szemügyre vettem a ruháját, feljebb emeltem tekintetem és ahogy megláttam az arcát, meglepetten felkiáltottam. Az angol volt, akit kihúztunk a mocsárból.

Szemlátomást őt is meglepte ez a találkozás.

– Ó, régi ismerősök! – kiáltott fel. – Foglaljanak helyet. Leültünk az asztal közelében. Az angol töprengve nézett ránk egy darabig, majd dobolni kezdett a szögvonalzóval és rosszallóan csóválta a fejét.

– Mégsem fogadták meg a tanácsomat – szólalt meg.

– És egyelőre élünk – jegyeztem meg; igyekeztem fesztelenül viselkedni.

– Egyelőre! – válaszolt az angol jelentőségteljesen. – Merő véletlen, hogy nem törtek össze, mint a tojáshéj…

Ujjaival dobolt az asztalon, majd hirtelen a székkel együtt elfordult és papírjait kezdte nézegetni. Látszólag meg is feledkezett rólunk. Meglehetősen kínos szünet következett. Aztán ugyanolyan hirtelen megint szembefordult velünk.

– Akik a széllel jönnek, soha nem térnek vissza! – ismételte meg tagolva Nikola szavait, amelyeket nemrég mondott nekem. – Előbb vagy utóbb meghalnak… De maguk megmentettek engem. Lekötelezettjük vagyok, s nem kívánom a halálukat. De… – emelte fel ujját. Aztán oldalt fordult, gyorsan feljegyzett valamit egy papírlapra és megkérdezte:

– Nevük? Honnan jöttek?

– Klimenko, Georgij Petrovics. Őt Nikolának hívják.

Gondosan felírta válaszaimat, akár egy vizsgálóbíró. Megkérdezte, hány éves vagyok, mi a beosztásom, iskolai végzettségem, utam célja (ez utóbbi mindennél jobban érdekelte). Nem tartottam szükségesnek, hogy bármit is eltitkoljak előle.

– És én megtudhatom, kihez van szerencsém?- kérdeztem, hogy némileg egyenlítsek.

Szinte felhorkant, amint odavetette:

– Megtudhatja. Bayleyhez van szerencséje.

– Mr. Bayley? – kérdeztem vissza meglepetten. – Aki az expedíciót szervezte az Arctic jégtörővel? Ön tehát nem halt meg!

– Mindenki számára meghaltam, aki a széllel szemben van. De az önök számára, mint látja… Egyszóval, Mr. Kalimenko…

– Klimenko – javítottam ki.

Mr. Bayley azonban nem tudta kimondani a nevemet.

– Ön, Mr. Kalimenko, nem jut ki innen. Ön is halott mindenki számára, aki a széllel szemben él. Jól jön nekem egy meteorológus. Hasznomra lehet. Majd intézkedem, hogy ne keressék a maga… elvtársai.

– Lehetetlen! Mihelyt észreveszik, hogy nyomtalanul eltűntem, mentőexpedíciót indítanak felkutatásomra.

– Ó, önök nagyon szeretik felkutatni az elveszett embereket! – jegyezte meg gúnyosan. – Honfitársaikat is, idegeneket is: Nobilét, Kulikot, Gorszkijt…

Meglepődtem. Bayley tehát mindenről tudott, ami a “széllel szemben”, vagyis a világban történik. Tehát rádióállomása is van.

– Nem szokásunk cserbenhagyni a segítségre szorulókat – válaszoltam kissé indulatosan.

– Nagyon dicséretes – folytatta Bayley gúnyosan. – De majd úgy rendezzük a dolgot, hogy ne legyen szüksége segítségre. Ne nyugtalankodjék. Mondtam már, hogy megkegyelmezek magának. De fogjuk a ruháját, amiben idejött, összetépjük, kicsit bevérezzük, s elhelyezzük az úton, ahol majd keresni fogják. Tiszta sor, széttépték a vadállatok! Meghalt! Az expedíció visszafordul. Nem akarom, hogy bárki is idetévedjen. Maga elmehet – fordult hirtelen Nikolához.

Miután Nikola távozott, Mr. Bayley felállt az asztaltól, végigsétált a szobában.

– Beszélnem kell még önnel – mondta.

– Nekem is önnel – válaszoltam, mert még mindig próbáltam játszani az egyenrangút, már amennyire ilyesmiről szó lehet egy magamfajta fogoly és a között az ember között, akinek a kezében volt az életem.

Nem hagytam Bayleyt szóhoz jutni, gyorsan folytattam:

– Ha jól értettem, nem óhajtja, hogy bárki is tudomást szerezzen az ön létezéséről és megtalálja az idevezető utat. Csakhogy ez lehetetlen. Tételezzük fel, hogy sikerül halálom látszatát keltenie. A tudományos kutatást azonban nem hagyják abba. Nem tudom még, mit művel ön itt, de azt már tisztán látom, hogy ön változtatta meg a szél irányát, s ennek következtében az éghajlatot is. A lakosság egyelőre nem nagyon nyugtalankodik, de a világ tudósai már régóta aggodalommal figyelik a szokatlan légköri jelenségeket. Előbb vagy utóbb mindenki megérzi a légnyomás süllyedést. A mi expedíciónk nyomában újabbak jönnek a “szél nyomán”, mely okvetlenül idevezeti őket.

– Tudom – vágott közbe Bayley türelmetlenül. – Ez előbb vagy utóbb bekövetkezik. Idejönnek, és… az lesz a vesztük! Ön pedig… Önt egyszer már figyelmeztettem, de nem hallgatott rám. Most arra figyelmeztetem, hogy ne próbáljon megszökni innen. Az életébe kerülhet. Többször nem kegyelmezek. Ezt közölje a jakutjával is. Megértett? Némi szabadságot biztosítok önnek, ha szavát adja… Egyébként, ne is adja a szavát: magától is rá fog jönni, hogy lehetetlen megszökni innen. Sok munkája lesz. Most távozhat, Mr. Kalimenko. William megmutatja a szobáját. Csöngetett. Belépett a szolga.

– William! Kísérje el Mr. Kalimenkót a hatvanhatos szobába. Viszontlátásra.

– Megengedi, hogy Nikolával egy szobában lakjam? – szóltam távozóban.

Bayley gondolkodott.

– Kérem… mondta végül. – De ne feledje: semmi összeesküvés. Viszontlátásra.

Meghajoltam és követtem Williamot a hosszú körfolyosón. Aztán egy emelettel lejjebb mentünk. Meglepett, hogy ebben a labirintusban nem találkoztunk senkivel. Megkérdeztem kísérőmet, hol vannak az emberek, de nem válaszolt. Talán nem tudott sem oroszul, sem németül, ám sokkal valószínűbb, hogy nem akart beszélni.