Bűn és erény

– Mi baj? A fejekkel történt valami? – kérdezte Kern, irataiból felnézve.

– Nem… csak beszélni szeretnék önnel, professzor úr. Kern hátradőlt a karosszékben.

– Hallgatom, Laurent kisasszony.

– Mondja, önnek valóban komoly szándéka testet adni Briquet-nek, vagy csak vigasztalja?

– A legkomolyabb szándékom.

– Bízik a műtét sikerében?

– Teljes mértékben. Hiszen látta a kutyát.

– És Thomas-t nem szándékozik… lábra állítani? – kerülgette a témát Laurent.

Miért ne? Már meg is kért rá. De mindenkit nem lehet egyezerre.

– És Dowellt? … – vágta ki Laurent gyorsan és izgatottan.

– Persze, mindenkinek joga van a rendes emberi élethez. Thomas-nak és Briquet-nek is. De ön bizonyára megérti, hogy Dowell professzor feje sokkal becsesebb, mint a többieké… S ha vissza akarja adni Thomas-t és Briquet-t a normális életnek, mennyivel fontosabb ugyanezt tenni Dowell professzorral.

Kern homloka ráncba szaladt. Arckifejezése éber és kemény lett.

– Dowell professzor, helyesebben professzori feje, remek védőügyvédet talált magában – mondta gúnyosan mosolyogva. – De védőre nincs szükség, és maga hiába heveskedik és izgul. Természetes, hogy gondoltam Dowellre is.

– De miért nem ővele kezdi a kísérletet?

– Éppen azért, mert Dowell feje ezerszerte értékesebb mindenmás emberi fejnél. Kutyával kezdtem, mielőtt hozzányúltam volna Briquet-hez. Briquet feje annyival értékesebb a kutya fejénél, amennyivel Dowell feje értékesebb a Briquetjénél.

– Az emberi életet nem lehet összehasonlítani a kutyáéval, professzor…

– Ahogy Dowellét sem lehet Briquet fejével. Mást nem óhajt mondani?

– Nem, professzor úr – felelte Laurent, és az ajtó felé indult.

– Ez esetben kisasszony, nekem volna egy-két kérdésem magához. Maradjon egy kicsit.

Laurent megállt az ajtóban, kérdő pillantást vetett Kernre:

– Fáradjon az asztalhoz, foglaljon helyet.

Laurent zavart izgalommal ült le a mély karosszékbe. Kern arca semmi jót nem ígért. Kern hátradőlt a székben, és hosszan, fürkészve nézett Laurent szemébe, amíg a lány le nem sütötte. Azután felállt, egész hosszában kiegyenesedett, öklével az asztalra nehezedett, és Laurent fölé hajolva, halkan és nyomatékosan így szólt:

– Mondja, nem fordította el Dowell fejének a légcsapját? Nem beszélgetett Dowellel?

Laurent hátán végigfutott a hideg. A gondolatok örvényként kavarogtak a fejében. A harag, melyet Kern szított fel benne, forrt, és kitörni készült.

“Mondjam vagy ne mondjam meg az igazságot?” – tétovázott Laurent. Ó, micsoda gyönyör lenne ennek az embernek az arcába vágni, hogy “gyilkos”, de a nyílt támadás mindent elronthatna.

Nem hitte, hogy Kern új testet ad Dowell fejének. Laurent sokkal többet tudott, semhogy hihetett volna ebben a lehetőségben. Csak abban reménykedett, hogy a tudományos társaság előtt leleplezheti Kernt, aki eltulajdonította Dowell munkájának gyümölcsét. Tudta, hogy Kern semmitől sem riad vissza, s ha kimutatja, hogy esküdt ellensége, az életét veszélyezteti. De nem az életösztön állította meg. Addig nem akart elpusztulni, amíg Kern gonosztettét le nem leplezi. Ezért kell hazudnia. De a hazugságot nem tűrte a lelkiismerete, neveltetése. Soha életében nem hazudott, és most rettentő nyugtalanság gyötörte.

Kern nem vette le róla a szemét.

– Ne hazudjon – szólalt meg gúnyosan –, ne terhelje a lelkiismeretét a hazugság bűnével. Beszélgetett a fejjel, ne tagadja, tudom. John kihallgatta…

Laurent lehorgasztotta a fejét, nem felelt.

– Csak azt szeretném tudni, miről beszélgettek. Laurent érezte, hogy a vér az arcába tódul. Felemelte a fejét, és nyíltan Kern szemébe nézett.

– Mindenről.

– Úgy – mondta Kern, két öklével még mindig az asztalra nehezedve. – Mindjárt gondoltam. Mindenről.

Szünet következett. Laurent újra lesütötte a szemét, és úgy ült ott, mint aki az ítéletet várja.

Kern hirtelen az ajtóhoz ment, és kulcsra zárta. Hátratett kézzel néhányszor végigsétált a puha szőnyegen. Azután nesztelenül Laurent-hoz lépett.

– És mi a szándéka, kedves kislány? Feljelenti Kernt, a vérszomjas szörnyeteget? Sárba tapossa a nevét? Leleplezi a bűnét? Dowell bizonyára erre kérte, nem?

– Nem, nem – felelte hevesen Laurent, megfeledkezve félelméről –, biztosíthatom, hogy Dowell professzor fejében meg sem fordult a bosszú gondolata. Nemes lélek! Sőt, inkább… ő beszélt le. Nem olyan, mint ön, nem szabad saját magáról megítélnie! – fejezte be kihívóan, villámló szemmel. Kern elmosolyodott, és újra járkálni kezdett a szobában.

– Úgy, úgy, rendben van. Magának tehát mégis voltak leleplezés! szándékai, és ha nincs Dowell professzor feje, Kern professzor rég börtönben ülne. Ha az erény nem diadalmaskodhat, akkor legalább a bűn nyerje el a büntetését, így végződtek az erényes regények, amelyeket olvasott, ugye, kedves kislány?

– A bűn el is nyeri büntetését! – kiáltott fel a lány, csaknem elvesztve uralmát indulatai fölött.

– Ó, igen, persze, fent az égben. – S Kern a fekete tölgyfakockákból kirakott mennyezetre pillantott. – De tudja meg, jámbor lélek, hogy itt, a földön a bűn és csakis a bűn diadalmaskodik! Az erény pedig… az erény kinyújtott kézzel garasokat koldul a bűntől, vagy ott áll mozdulatlanul – és a szoba felé mutatott, ahol Dowell feje volt –, mint a madárijesztő, minden földi dolog múlandóságáról elmélkedve.

Egészen Laurent mellé lépett, és fojtott hangon hozzátette:

– Tudja-e, hogy magát is, Dowellt is a szó szoros értelmében hamuvá változtathatom anélkül, hogy bárki is megtudná?

– Biztos vagyok benne, hogy kész minden…

– Bűn elkövetésére? Nagyon jó, hogy tudja.

Kern megint járkálni kezdett a szobában, és már úgy folytatta, mint aki hangosan gondolkodik.

– Mondja, mit tegyek magával, szépséges bosszúállóm? Sajnos, maga az a fajta ember, akit semmi sem állíthat meg, és az igazság kedvéért kész vállalni a vértanúk töviskoszorúját. Maga törékeny, ideges, érzékeny, de nem lehet megijeszteni. Megöljem? Még ma, most rögtön? El tudnám tüntetni a gyilkosság nyomait, de ez mégiscsak vesződséggel járna. Az én időm pedig drága. Megvesztegessem? Ez nehezebb, mint megfélemlíteni… No, mondja, mit tegyek?

– Hagyjon mindent úgy, ahogy volt… hiszen eddig még nem jelentettem fel.

– És nem is fog feljelenteni?

Laurent késlekedett a válasszal, majd halkan, de határozottan így szólt:

– De igen, feljelentem.

Kern toppantott:

– Huj, de makacs kislány! Hát akkor tudja, mit mondok? Üljön most rögtön az íróasztalomhoz… Ne féljen, még nem akarom se megfojtani, se megmérgezni. No, üljön csak oda.

Laurent csodálkozva nézett rá, gondolkozott és átült a karosszékbe, az íróasztalhoz.

– Végül is szükségem van magára. Ha most megölöm, gondoskodnom kell helyettesről. Mi a biztosíték arra nézve, hogy nem valami zsaroló kerül a helyébe, aki rájön Dowell fejének titkára, és pénzt húz ki belőlem, végül pedig mégis feljelent. Magát legalább ismerem… írja hát. “Drága anyácskám – vagy hogy szólítja anyját? –, a betegeim állapota azt kívánja, hogy állandóan itt tartózkodjam Kern professzor házában..,”

– Meg akar fosztani szabadságomtól? Erőszakkal itt tart a házban? – kérdezte bosszúsan Laurent, és nem írt.

– Pontosan azt, erényes munkatársam.

– Ilyen levelet nem írok – jelentette ki Laurent határozottan.

– Elég! – kiáltotta Kern olyan erővel, hogy az órarugó dongani kezdett. – Értse meg: nincs más kiút a számomra. Végtére is, ne legyen ostoba.

– Nem maradok itt, és nem írom meg a levelet!

– Vagy úgy! Rendben van. Mehet, amerre a szeme lát. De mielőtt elmegy, tanúja lesz annak, hogy veszem el az életet Dowell fejétől. Vegyszerben oldom fel a fejet. Menjen, és kiáltsa aztán világgá, hogy látta nálam Dowell fejét. Senki se hiszi el magának. Ki fogják nevetni. De vigyázzon! Ha feljelent – megbosszulom. Gyerünk hát!

Kern megragadta Laurent-t, és az ajtó felé húzta. A lány fizikailag túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy ellenállhasson a durva kényszernek.

Kern kinyitotta az ajtót, gyorsan átment Thomas és Briquet szobáján, és belépett abba a szobába, ahol Dowell professzor feje volt elhelyezve.

Dowell meglepődve nézett a váratlan látogatókra. Kern ügyet sem vetett rá, gyorsan a készülékhez lépett, és heves mozdulattal elzárta a véradagoló csapját.

Dowell szeme értetlenül, de nyugodtan fordult a csap felé, majd Kernre és a meghökkent Laurentra nézett. A légcsap nem volt nyitva, így nem tudott beszélni. Csak az ajka mozgott, de Laurent, aki megszokta a fej arcjátékát, megértette néma kérdését: “Ez a vég?”

Azután a Laurentra szegeződő szemek lassan mintha elhomályosultak volna, a szemhéjak kitágultak, a szemgolyók kidülledtek, az arc pedig görcsösen rángatózni kezdett. A fej fulladási roham kínjaiban vergődött.

Laurent hisztérikusan felsikoltott. Kernhez lépett, a karjába kapaszkodott, és csaknem eszméletét vesztve, akadozó, elcsukló hangon azt mondta:

– Nyissa ki, azonnal nyissa ki a csapot… Mindenbe beleegyezem!

Kern, alig észrevehető gúnyos mosollyal, kinyitotta a csapot. Az éltető vér a csövön át beáramlott Dowell fejébe. Az arc görcsös rángatózása megszűnt, a szemek visszanyerték rendes kifejezésüket, a tekintet megtisztult. A kialvó élet ismét feltámadt ‘Dowell fejében. Visszatért az öntudat is, s Dowell megint Laurentra nézett, álmélkodva és szinte csalódottan.

Laurent szédült az izgalomtól.

– Engedje meg, hogy felajánljam a karomat – szólt Kern lovagiasan, és a különös pár elvonult.

Amikor Laurent ismét az asztalnál ült, Kern, mintha mi sem történt volna, így szólt:

– Hol is hagytuk abba? Igen… “A betegek állapota azt kívánja, hogy állandóan itt tartózkodjam Kern professzor házában. Kern volt olyan szíves, és rendelkezésemre bocsátott egy gyönyörű szobát, kertre néző ablakkal. Azonkívül, minthogy a munkanapom meghosszabbodott, Kern professzor háromszorosára emelte a fizetésemet”.

Laurent szemrehányóan nézett Kernre.

– Nem hazugság – mondta a professzor. – Arra kényszerülök, hogy megfosszam szabadságától, de valamivel honorálnom kell. Valóban, háromszorosára emelem a fizetését, írja tovább: “A kiszolgálás kitűnő, és bár sok a munka, remekül érzem magam. Ne látogass meg, mert a professzor senkit sem fogad. De hogy ne unatkozz, írni fogok…” Úgy. No, most magától tegyen hozzá néhány szokásos gyöngéd szót, nehogy a levél gyanút keltsen.

S mint aki már meg is feledkezett Laurent-ról, hangosan töprengett:

– Így, persze, nem megy sokáig. De remélem, sokáig nem is tartom itt magát. Munkánk a végéhez közeledik, és akkor… Illetve azt akartam mondani, hogy a fej nem sokáig él már. És mikor befejezi létét… De minek beszélek, úgyis tud mindent. Röviden: mire befejezzük Dowellel a munkát, Dowell feje is befejezi létét. A fejnek nyoma se marad, és akkor maga visszatérhet a tisztelt mamájához. Többé nem lesz veszélyes rám. Még egyszer figyelmeztetem: ha eszébe jutna fecsegni, lesznek tanúim, akik szükség esetén eskü alatt vallják, hogy Dowell professzor földi maradványait a fejjel, lábakkal és egyéb professzori kellékekkel együtt az anatómiai boncolás után krematóriumban elégették. Ilyen esetekben a krematórium igen alkalmatos eszköz. Kern csöngetett. John bejött.

– John, elvezeted Laurent kisasszonyt a fehér szobába, amelynek ablaka a kertre néz. Laurent kisasszony ide költözik a házamba, mert most nagy munka következik. Kérdezd meg a kisasszonyt, mire van szüksége, hogy minél kényelmesebben érezze magát, és szerezd be. A rendelést az én nevemre add fel a boltokban. A számlákat én fizetem. Ne felejts el ebédet készíttetni a kisasszonynak.

Kern köszönt és elment.

John pedig a kijelölt szobába vezette Laurent-t.

Kern nem hazudott: a szoba valóban nagyon szép volt – világos, tágas és barátságosan berendezett. Hatalmas ablak nyílt a kertre. De a legkomorabb börtön sem lehetett volna lehangolóbb, mint ez a derűs, kényelmes szoba. Mint egy súlyos beteg, úgy ment az ablakhoz, és nézett ki a kertbe.

“Első emelet.. magas… innen nincs menekvés gondolta. De ha meg is tudna szökni, nem tenné meg, mert szökésével ő maga mondaná ki Dowell fejére a halálos ítéletet.

Laurent kimerültén lerogyott a heverőre, és súlyos gondolatokba merült. Nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el így.

– Tálalva van – hallotta, mintegy álomban, John hangját. Felemelte fáradt szemhéját.

– Köszönöm, nem vagyok éhes, szedje le az asztalt.

A fegyelmezett inas ellentmondás nélkül teljesítette a parancsot, és eltávozott.

A lány újra gondolataiba merült. Mikor a szemközti ház ablakán kigyulladt a fény, olyan magányosságot érzett, hogy elhatározta, haladéktalanul meglátogatja a fejeket. Különösen Dowell fejét kívánta látni.

Laurent váratlan látogatása rendkívül megörvendeztette Briquet fejét.

– Végre! – kiáltott fel. – Máris? Meghozták?

– Micsodát?

– A testemet – mondta Briquet olyan hangon, mintha új ruháról volna szó.

– Nem, még nem hozták meg – felelte Laurent, akaratlanul elmosolyodva. – De nemsokára meghozzák, most már nem kell sokáig várnia.

– Jaj, csak már itt volna…

– Nekem is hoznak új testet? – kérdezte Thomas.

– Természetesen-nyugtatta meg Laurent. – Maga is olyan erős és egészséges lesz, mint azelőtt volt. Összegyűjt egy kis pénzt, hazamegy a falujába, és feleségül veszi a Marie-ját.

Laurent már tudta a fejek minden titkos óhaját. Thomas cuppantott.

– Csak minél hamarabb. Laurent besietett Dowell szobájába.

Mihelyt a légcsap kinyílt, a fej megkérdezte Laurent-t.

– Mit jelent mindez?

Laurent beszámolt Kernnel folytatott beszélgetéséről és fogságáról.

– Felháborító! – mondta Dowell. – Bár tudnék segíteni magán… Tudok is majd, de előbb magának kell rajtam segítenie…

Szemében harag és elszántság égett.

– Nagyon egyszerű. Zárja el a tápláló csövek csapját, és én meghalok. Higgye el, szinte csalódott voltam, mikor Kern újra kinyitotta a csapot, és felélesztett. Ha meghalok, Kern hazaengedi magát.

– Ilyen áron soha nem akarok hazamenni! – kiáltott fel Laurent.

– Szeretnék olyan ékesszóló lenni, mint Cicero, hogy rábeszéljem, tegye meg.

Laurent megrázta a fejét.

– Még Cicero se tudna erről meggyőzni. Sohase tudnám rászánni magam, hogy kiirtsak egy emberi életet…

– Hát ember vagyok én? – kérdezte a fej szomorú mosollyal.

– Emlékezzék, ön idézte Descartes szavait: “Gondolkodom, tehát vagyok” – felelte Laurent.

– Tegyük fel, hogy így van, de akkor másképp cselekszem.

Nem irányítom többé Kern munkáját. Semmiféle kínzással nem kényszeríthet rá. Akkor majd ő maga fog végezni velem.

– Nem, nem, könyörgök… – Laurent odament hozzá.

– Hallgasson rám. Azelőtt bosszúra gondoltam, most azonban más jár az eszemben. Ha Kernnek sikerült egy halott testét Briquet fejéhez illeszteni, és a műtét sikerül, akkor van remény önt visszahozni az életbe… Ha nem Kern segítségével, hát a máséval.

– Sajnos, a remény igen csekély – felelte Dowell. – Még Kernnek is bajosan sikerül. Gonosz és bűnös ember, hiú, mint ezer Herosztrátosz. De tehetséges sebész, talán a legtehetségesebb valamennyi egykori asszisztensem közül. Ha ő nem tudja megcsinálni, aki mindmáig felhasználta tanácsaimat, akkor senki. De még abban is kételkedem, hogy ő el tudja végezni ezt a hallatlanul nehéz műtétet.

– De a kutyák…

– A kutya az más. Mindkét kutya eleven és egészséges volt, ugyanazon az asztalon feküdtek, mielőtt elvégezték volna a fejátültetést. S minden igen gyorsan játszódott le. De még így is csak az egyik kutyát sikerült visszaadni az életnek, különben mindkettőt elhozta volna, hogy elhencegjen velük. A halott testét viszont csak órák múlva hozzák ide, amikor talán már megindult a bomlás. A műtét bonyolultságát maga is elképzelheti, hiszen orvos. Ez nem ugyanaz, mint egy félig levágott ujjat visszavarrni. Gondosan össze kell kötni minden artériát, vénát, és ami még fontosabb, az idegeket és a hátgerincet, különben nyomorék lesz; azután újra megindítani a vérkeringést… Nem, ez végtelenül nehéz feladat, meghaladja a mai sebészek tudását.

– Ön nem vállalkozna ilyen műtétre?

– Én mindent átgondoltam, már végeztem kísérleteket kutyákkal, és úgy vélem, sikerülne…

Az ajtó váratlanul kinyílt. A küszöbön Kern állt.

– Tanácskoznak az összeesküvők? Elnézést a zavarásért.

– És becsapta az ajtót.