A halálhajó

Nagy, minden eresztékében recsegő hajó sodródott a sebes áramlattal a viharos óceánon, a komor, ólomszínű ég alatt, mely csak baljós, borongós fényt árasztott.

Úgy tetszett, hogy a bozontos fellegek rázuhantak az óceánra. Az őrült táncot járó óceán hatalmas hullámai pedig a felhőkig csaptak fel. Az orkán és a felhőszakadás, a hullámok, és a felhők összeakaszkodva járták vad táncukat, eggyé lettek az elemek iszonyatos káoszában.

Az üvöltő szél és dühödten harsogó hullámok rázták a megviselt hajót, mely recsegett, nyikorgóit és úgy remegett, mint egy megsebesített vad végvonaglásában. Az orkán a fellegeket és a hullámokat űzte, a hullámok pedig a hajót kergették, s oly őrült sebességgel rohantak tova, mintha a világból akarnának kirepülni. Időnként tűzcsóvák hasították a sötét felhőket, a mennydörgés túlharsogta a vihar üvöltését. A villám egy pillanatra fénybe borította a tengert, majd iszonyatos sistergéssel a vízbe csapott.

A villámok fényénél előtűnt a sötétből a hajó négy fedélzete, láthatóvá lettek az egymás mögött ülő, leláncolt rabszolgák.

Halottak voltak valamennyien.

Megmerevedett, begörbült ujjuk még szorította a nehéz evezők nyelét. Üveges tekintetükben a halálfélelem iszonyata ült. Testükről rongyfoszlányokat cibált a szél.

Valamennyien osztoztak a “Nap Országának” sorsában, mely rabságban tartotta őket. Az óceán mélye, a vulkánok tüze elpusztította a hatalmas Atlantiszt, s utána elpusztultak rabszolgái… S elpusztultak a menekülő papok is.

Már csak egyetlen emberben pislákolt az élet.

A hosszú, ősz szakállú, komor öreg, az egyetlen élő a vízen, a hajó orrában állt. Sötét, komor pillantásában a mélység lehelete érződött. Keményen kapaszkodott a rézkorongot tartó háromlábú oltárba. A pap fürkészőn bámulta a sötétséget, a még megmaradt világ partját kereste, ahol hajója kiköthetne.

Röpke pillanatokra előtűnt a felhők közül az égbolt, s az atlantiszi férfi megpróbált a csillagok után tájékozódni.

A hajó azokhoz a flottákhoz tartozott, melyek elhagyták a halálraítélt Atlantiszt, amikor annak pusztulása már elkerülhetetlennek látszott.

Egy hajó a sok közül… Vajon mi lett a többivel?…

Az első atlantiszi flotta az uralkodóházat és a papok családjait mentette. Ezt a flottát kísérte a pap.

Átszelték az afrikai tengerszorost és partra szálltak.

Ez idő tájt Atlantisz már állandóan remegett a földlökésektől, s a fővárosban, a hatalmas Poszeidoniszban, sok épület megrepedt. A sűrű sötétben megállás nélkül zuhogott az eső. Csak nagy ritkán bukkant elő a nap, vörös és bágyadt volta haragvó isten arca. A papnak most a szomorú karaván jutott eszébe, mely Afrika belseje felé indult. Olyan volt, mint egy temetési menet. Valóban az is volt: haldoklóit a “Nap Országa”, elpusztult a hatalmas Boldogság Szigete, végnapjait élte a fejlett civilizáció…

Hosszan elnyúlva vonult a karaván a nyugat-afrikai cserjésekben és erdőkben, azokon a helyeken, ahonnan eddig rabszolgáikat szedték. S a szomorú menet egyre beljebb hatolt a toltekek, maják és a karliak földje felé… Teltek-múltak az éjszakánál is komorabb nappalok. Sírtak az asszonyok, bőgtek a gyerekek, nyöszörögtek a korbáccsal ösztökélt rabszolgák, ordítottak a szamarak és a tevék. A nehéz bronzszekerek beleragadtak a sárba. A vörös fáklyafényben hol egy arany istenszobor merült fel a sötétből, mely ütemesen ringott a papok kezében, hol egy esőtől feketén fénylő, hatalmas szent elefánt, majd a csillogó bronzkopjákra és kardokra hullt a fény, hogy utána valamelyik rémült asszonyt világítsa meg, ki mellére szorította gyermekét…

A fény egy pillanatra az arany hordszékre hullott. GuanAtagueragan, Atlantisz utolsó királya ült benne, az az ember, aki nemrég még a világ ura volt.

“Legyen rendíthetetlen az atlantisziak hatalma, miként a föld” – emlékezett a pap a király kedvelt mondására. S lám, sápadt, meggyötört a világ ura, még szánalmasabb, esendőbb és jelentéktelenebb attól, hogy mindenáron meg akarja őrizni a nagyságát és a büszkeség látszatát…

Az orkán és a forgószél süvítése összemosott minden zajt, s nem hallatszott más, csak a haldokló föld elnyújtott, egyhangú jajveszékelése…

A pap otthagyta az afrikai szárazföldön ezeket az első menekülőket, s visszatért Atlantiszra, hogy elindítsa a többi hajót.

Atlantiszra még sűrűbb sötétség borult. Lázasan remegett a föld. Egyre gyakoribbak lettek a rövid földlökések, egyik erősebb volt, mint a másik. Poszeidoniszt fáklyákkal világították. Az egyik tűzhányó már füstölgött, fölötte vészjósló bíborpír lebegett. Sok ház összedőlt.

A pap felment a Szent Dombra, a Poszeidón szentélybe. Idáig hallatszott a hátrahagyott, halálra ítélt tömeg zúgása, a nép zokogása. Ezt a zajt csak a tűzhányó harsogta túl, mely nehezen zihált és szinte erőt gyűjtött.

A papok kasztja az utolsó flottával hagyta el Atlantiszt. Csak halálraítélt rabszolgák maradtak vissza, meg néhány polgár, akik nem tudtak elszakadni napfényes hazájuktól és nem hittek a közeli pusztulásban.

Már izzott a tűzhányó teteje, amikor az utolsó flotta is felszedte bronzhorgonyait. A földrengést még a tengeren is érezni lehetett, a hajók remegtek.

Végre kifutottak, s örökre elhagyták a virágzó Atlantiszt. Virágainak illata most összevegyült a kéngőzök fojtogató szagával. A hegyet, melynek lábánál Poszeidonisz temploma állt, most nem a Napisten áldott, örömteli fénye, hanem a vérvörös, szörnyű föld alatti tűz ragyogta be.

A parton hagyott rabszolgák a távolodó hajók felé nyújtották karjukat, térdre hulltak, úgy könyörögtek, hogy vegyék fel őket is. Sokan a vízbe vetették magukat, a hajókig úsztak, belekapaszkodtak az evezőkbe. S akkor a fedélzetről bronzhegyű nyilakkal meg jól irányzott kopjadöfésekkel megölték őket. Az asszonyok gyermeküket nyújtották a hajók felé vagy öklüket rázták és köveket dobáltak utánuk. Egyesek megőrültek, s tébolyult kacajjal vetették a tengerbe gyermeküket…

A hajók kifutottak az öbölből, a szél belekapott az ék alakú árbocokon feszülő vitorlákba, s tovaröpítette a menekülőket a sötétség, a parttalan óceán, a bizonytalan jövő felé. S lám, egyedül van… Talán ő maradt csak életben azok közül, akik az utolsó flottával hajóztak el…

Hová viszi ez az áramlás? Meglátja-e valaha is a Napot?…

Egyre hidegebb lett. Még mindig felhők takarták az eget, de lassan szürkés árnyalatúak lettek. Ugyanilyen szürke volt az óceán.

Már meg lehetett különböztetni a nappalokat és az éjszakákat. Nappal borongós, fakó félhomály telepedett a hajóra, a halottak elkékült, dermedt arcára, üveges szemére.

A hideg jeges lehelete átjárta a papot, aki az örök nyár melegét szokta meg. De a hideg beköszöntével enyhült a hajón elpusztultak bűze is.

Meggémberedett ujjal húzta magára a prémbundát, amelyet a hajóraktárban talált.

Aztán észrevette, hogy az áramlat már ferde irányú, s hol visszafogja, hol újból előrelendíti a hajót. Zátonyok fölött haladt. S egyszer csak megpillantotta a földet.

Hóborította, sivár, komor és vad sziklák magasodtak a szürke tengerparton.

Hatalmas hópihék szállingóztak az ólomszínű égből.

Ilyen tehát az új föld, ahol vándorlásainak végére ért!…

Egy gyors áramlat a part felé sodorta a hajót, egy partmenti zátonyra vetette.

Az utolsó atlantiszi partra szállt.[13]

A komor öregember felkapaszkodott a dombra és körbejártatta szemét az idegen, ellenséges világon.

Kihalt volt minden. Ismeretlen madarak röpködtek csak hangos kiáltozással a tenger hullámai felett.

Leszállt az éjszaka. Az öreg egy barlangban húzta meg magát, meggyújtotta a szent tüzet, felállította a háromlábú Nap oltárt, a melengető tűz fölé tartotta elgémberedett kezét, s remegő, gyönge hangon elénekelte a Nap himnuszát…

Sokáig üldögélt ezen az éjszakán a tűz mellett. A fény szikár, töprengő arcára hullt… Végül fáradtságtól elgyötörtén elszunnyadt, s Atlantisz Napjáról álmodott.

Reggel hozzálátott, hogy berendezkedjen az új helyen. A hajóról lehordta a bronzeszközöket és a fegyvereket. A hajódeszkákból ajtót ügyeskedett a barlangra. Behordta az élelmiszer készletet és a ládákat, amelyekben szent könyvek és vetőmagok voltak.

Minden reggel jóval hajnal előtt kelt, kiment a tengerpartra és leste a napkeltét.

Az égboltot még mindig szürke takaró borította. De ő hitte, hogy visszajön a Nap – feltámad a ragyogó isten.

S egy derűs, hideg éjszaka után visszatért.

Este feléledt az északi szél, elűzte a szürke felhőtakarót, kitisztult a sötétkék égbolt, melyen soha nem látott csillagok sziporkáztak.

Derűs és hideg volt a reggel is. Keleten rózsaszín hajnalpír ragyogta be az ég alját.

S egyszer csak felkelt a Nap…

Mintha elcsigázta volna a sötétséggel vívott harc.

De a hosszú, végtelenül szomorú távollét után végre vele volt az istene.

A Nap egyetlen pillanatra szinte megállt közvetlenül a tenger felett. Csillogó sugár kúszott végig a tengeren, a Naptól a partig ért, a pap lábáig, aranyhidat vert a Nap és az ember között. A napkorong, a látóhatár vonala és az óceánon húzódó aranyhíd egy percre mintha kirajzolta volna az atlantisziak szent jelét, melyet a Sarkkörön és a trópusokon, Dél-Amerikában, Közép-és Kelet-Ázsia legeldugottabb vidékein is megtalálni.

A komor, ősz pap megindultan és meghatottan hullt térdre, a felkelő Nap felé nyújtotta kezét és ajkáról feltört a Nap himnusza.

Hangja felerősödött. Az egyszerű, szép és ünnepélyes dallam felszállt a kihalt tengerpart felett, s visszhangzóit a parti sziklákon…

A háromszor szentséges isten hatalmáról énekelt, ki legyőzi a sötétség rémületét, boldog fénnyel, meleggel ajándékozza meg az embereket, sokféle színbe öltözteti a földet, nedvvel telíti a gyümölcsöt és elűzi a betegségeket.

A Napról zengett az éneke, mely gyémántként csillog a harmatcseppekben, megfesti a fellegeket és arany vízsugárban fürdik.

Dalolt a Napról, mely az emberben forró vérré, a szőlőben édes nedűvé, a magban arannyá változik.

Imádta a Napot, az örömöt, az életet adót.

Énekelt, s nem látta, hogy dalára fehér bőrű, kék szemű, szőke emberek másznak elő a sziklák mögül, akiknek testét állatbőrök takarják s derekukon bőrszíjakra erősített kőbalta lóg.

Az emberek értetlenül bámulták a hosszú fekete ruhás, különös öreget, aki ismeretlen nyelven énekelt.

Hogy került ide? Mi keresni valója van itt? Milyen veszélyt hoz rájuk?