Győzelemből vereség

A tudományos ülés napján Kern a szokottnál gondosabban vizsgálta meg Briquet fejét.

– Hát akkor – mondta Briquet-nek, mikor befejezte a vizsgálatot –, ma este nyolc órakor elvisszük egy népes gyűlésre. Ott majd beszélnie kell. A kérdésekre röviden feleljen. Fölöslegesen ne fecsegjen. Megértette?

Kern kinyitotta a légcsapot, s Briquet sziszegve válaszolt:

– Megértettem, de arra kérem… engedje meg… Kern nem hallgatta végig, kiment.

A professzor egyre izgatottabb lett. Nem könnyű feladat várt rá: el kell szállítani a fejet a tudományos társaság üléstermébe. A legcsekélyebb rázkódás végzetes hatással lehet rá.

Különlegesen berendezett gépkocsit hoztak. Az asztalkát a fejjel és az összes készülékkel különleges állványra helyezték, amely sima padlón kerekeken gördült, lépcsőn való szállításhoz pedig fogantyúkkal volt ellátva. Végre minden előkészület megtörtént, és este hét órakor útnak indultak.

…A tágas fehér termet éles villanyfény világította meg. A földszintet túlnyomórészt tudósok foglalták el; mindenütt ősz férfiakat, fényes, tar koponyákat, fekete frakkokat és kétsoros hosszú kabátokat lehetett látni. Csillogtak a szemüvegek. A páholyokat és az erkélyt meghívott vendégek rendelkezésére bocsátották, akiknek valamiféle kapcsolatuk volt a tudományos világgal.

Az elegáns hölgyek, a ragyogó briliánsok olyan hangulatot árasztottak, mint egy hangversenyteremben, mikor világhírű művészek lépnek fel.

Az előadásra várakozók fojtott moraja betöltötte a termet.

Az emelvény mellett, kis asztalkáknál, nyüzsgő hangyabolyként szorgoskodtak a napilapok tudósítói.

Jobboldalt filmfelvevő készülékek sorakoztak, hogy megörökítsék Kern és a feltámasztott fej szereplésének minden mozzanatát. Az emelvényen a tudományos világ kiválóságaiból alakult díszelnökség foglalt helyet. Az emelvény közepén mikrofon, amelyen keresztül a rádió az egész világnak közvetítette az előadást. Egy másik mikrofon Briquet feje előtt volt, az emelvény jobb oldalán. Az ügyes és mértéktartó sminkelés friss és vonzó külsőt adott Briquet fejének, mérsékelve azt a nyomasztó hatást, amelyet a fej minden bizonnyal a felkészületlen nézőkre tesz majd. Az ápolónő és John az asztalka mellett várakozott.

Marie Laurent, Arthur Dowell, Laret és Schaub az első sorban ült, két lépésnyire az emelvénytől. Csupán Schaub nem változtatta el a külsejét, minthogy őt senki sem ismerte. Laurent estélyi ruhát és kalapot viselt. Fejét mélyen lehajtotta, kalapja karimájával eltakarta az arcát, nehogy Kern felismerje.

Arthur Dowell és Laret maszkírozva volt. Fekete szakálluk és bajuszuk remekül sikerült. Az összeesküvés nagyobb sikere kedvéért úgy beszélték meg, hogy “nem ismerik” egymást. Mindegyikük szótlanul ült, szórakozott pillantással méregette szomszédait. Laret teljesen összetört, amikor meglátta Briquet fejét.

Pontosan nyolc órakor Kern professzor felment az emelvényre. A szokottnál sápadtabb volt, de sugárzott róla a méltóság. A közönség sokáig nem csendesülő tapssal köszöntötte.

A filmfelvevő berregni kezdett. Az újságíró-hangyaboly elnémult. Kern professzor megkezdte beszámolóját felfedezéseiről. A remekül felépített beszédben Kern nem felejtette el megemlíteni az elhunyt Dowell professzor igen értékes megelőző munkásságát, de miután lerótta a tisztelet adóját az elhunyt iránt, nem feledkezett meg saját “szerény érdemeiről” sem. A hallgatóságban nem maradhatott kétség afelől, hogy a felfedezés teljes dicsősége Kern professzort illeti.

Beszédét több ízben taps szakította meg.

Kern professzor intésére az ápolónő kinyitotta a csapot, Briquet feje lehetőséget kapott a beszédre.

– Hogy érzi magát? – kérdezte egy öreg tudós.

– Köszönöm, jól.

Briquet hangja tompán és rekedten szólt, az erős légáramlat sivítva tódult ki, a fej megszólalása mégis rendkívüli benyomást keltett. Ilyen viharos tapsot még világhírű művészek is ritkán kapnak. De Briquet, akit valaha megrészegítettek kiskocsmákban aratott sikerei, ezúttal csak fáradtan lebocsátotta szemhéját.

Laurent egyre izgatottabb lett. Hideg rázta, erősen összeszorította a fogát, hogy ne hallják vacogását. “Na most” – biztatta többször is magát, de mindannyiszor hiányzott az elszántsága. Nyomasztólag hatott rá a környezet. Minden egyes elmulasztott pillanat után azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy minél magasabbra emelik Kern professzort, annál mélyebbre zuhan.

Megkezdődtek a beszédek.

Az emelvényre egy ősz hajú öreg lépett fel, az egyik legnagyobb tudós.

Gyönge, reszelős hangon beszélt Kern professzor zseniális felfedezéséről, a tudomány mindenhatóságáról, a halál fölött aratott győzelemről, meg arról, milyen boldogság együtt lenni olyan elmékkel, amelyek óriási tudományos eredményekkel ajándékozzák meg a világot.

S abban a pillanatban, amikor a legkevésbé várta, a sokáig visszafojtott harag és gyűlölet forgószélként kapta fel és sodorta el Laurent-t. Nem volt többé ura önmagának.

Felrohant az emelvényre, majdnem feldöntötte az elképedt kis öreget, és holtsápadtan egy gyilkos, üldöző fúria égő szemével, elfúló hangon beszélni kezdett.

A terem felbolydult.

Kern professzor az első pillanatban zavarba jött, és akaratlan mozdulatot tett Laurent felé, mintha vissza akarná tartani, azután gyorsan Johnhoz fordult és néhány szót súgott a fülébe. John kiosont az ajtón.

Az általános zűrzavarban senki sem figyelt fel erre.

– Ne higgyenek neki! – kiáltotta Laurent, és Kernre mutatott. – Ez az ember tolvaj és gyilkos! Ellopta Dowell professzor munkáját! Megölte Dowellt! Most is az ő fejével dolgozik. Gyötri és kínzásokkal kényszeríti tudományos kísérleteinek folytatására, amelyeket azután saját felfedezéseként tálal fel. Maga Dowell mondta nekem, hogy Kern megmérgezte…

A közönség megdöbbenése vakrémületbe csapott át. Sokan felugrottak helyükről. Néhány újságíró még a ceruzáját is elejtette, és sóbálvánnyá meredt. Csak a filmoperatőr dolgozott buzgón, örült a váratlan fordulatnak, amely biztosítja a felvétel szenzációs sikerét.

Kern professzor erőt vett magán. Nyugodtan állt, sajnálkozva mosolygott. Kivárta a pillanatot, amikor az izgalomtól összeszorult Marie Laurent torka, kihasználta a szünetet, s az ajtónál álló teremőrökhöz fordult:

– Vezessék ki! – szólt parancsolóan. – Hát nem látják, hogy elmebeteg, és rohama van?

A teremőrök Laurent felé rohantak. De mielőtt még áttörhettek volna a tömegen, Laret, Schaub és Dowell a lányhoz ugrott, és kivezették a folyosóra. Kern gyanakvó pillantással kísérte a csoportot.

A folyosón a rendőrség megpróbálta Laurent-t feltartóztatni, de a fiatalembereknek sikerült kijuttatni az utcára, és gépkocsiba ültetni. Elhajtottak.

Mikor az izgalom kissé elült, Kern professzor elnézést kért az összegyűltektől a “szomorú incidensért”.

– Laurent ideges és hisztérikus lány. Nem bírta elviselni azokat a megrendítő élményeket, amelyen napról napra átment Briquet fejének társaságában, akit én a halottaiból támasztottam fel. Laurent lelki ereje megtört. Elméje elborult.

A beszédet rémült csöndben hallgatták végig.

Néhányan tapsoltak, de lepisszegték őket. Mintha a halál fuvallata suhant volna át a termen. A száz meg száz szempár most már iszonyodva és szánalommal nézte Briquet-t. A közönség hangulata teljesen elromlott. Sokan meg sem várták a végét, elmentek. Sietve felolvasták az előre elkészített beszédeket, az üdvözlő táviratokat és a jegyzőkönyveket, amelyek arról tudósítottak, hogy hol, melyik tudományos intézetben és társaságban választották meg Kern professzort tiszteletbeli tagnak és díszdoktornak, és ezzel a gyűlés befejeződött.

Kern professzor háta mögött felbukkant a néger, észrevétlenül bólintott, s megkezdte az előkészületeket Briquet fejének visszaszállítására. A fej egyszerre fáradt és ijedt lett.

Ahogy a gépkocsiban magára maradt, Kern professzor szabadjára engedte haragját. Kezét ökölbe szorította, fogát csikorgatta, és úgy káromkodott, hogy a sofőr többször is fékezett, s a hallócsövön hátraszólt:

– Tessék?