Atlantisz pusztulása

Addisirna és Szel átvészelte az első vulkánkitörést. A barlang megvédte őket a kőzáportól, s a vízáradat – mint óriási zuhatag és vízfüggöny – oldalt zúdult alá. Vizük volt elég, s AxaGuam gondoskodása révén valamennyi szárított gyümölcsöt és húst is tartalékoltak a barlangban.

AxaGuam azonban nyomtalanul eltűnt; Addisirna és Szel már el is siratta.

Néhány nap múlva, amikor valamennyire leapadt a víz, előjöttek a védelmet nyújtó barlangból. Döbbenten néztek körül. A vidékre rá sem lehetett ismerni. A barlang körül még mindig kavargóit a zavaros áradat. Mint holttestek a csatatéren, körös-körül hatalmas fatörzsek hevertek. Csüggedten nézték a még álló, lombja vesztett, tört ágú fákat. A víz mély gödröket, sziklákat mozdított el, köveket, iszapot és hamuval kevert sarat hordott össze. A kidöntött fák és a hordalék közt felpuffadt állati és madár tetemek látszottak.

Felbolygatott, torz és sivár lett a föld. Csak a szél süvöltött a halálos csendben.

Komor, lehangoló volt az égbolt is. Elrejtőzött a nap, és a vastag gőz-és hamufelhő elborította a valaha kéken tündöklő eget.

Atlantisz elveszítette színeit és pompáját… Addisirna úgy érezte, hogy egy szeretett lény szörnyűségesen eltorzult holttestét látja maga előtt.

S e látvány a művészt és az embert egyaránt megrendítette. Most döbbent rá először, hogy Atlantisz pusztulása elkerülhetetlen.

Összesimultak, mint két rémült, elhagyatott gyermek, és sokáig bámulták szótlanul az elpusztult világot…

Szel arcán könnycseppek gördültek végig.

Addisirna észrevette, és sietett őt megvigasztalni.

– Ne szomorkodj! Nem veszett még el minden! Mi lett volna velünk, ha már korábban lementünk volna? Téged elragadtak és elhurcoltak volna messzire, rám pedig a biztos halál várt volna. De így együtt menekülünk. Lemegyünk a kikötőbe és körülnézünk, talán még maradt itt egy vitorlás. Ha pedig nem, ácsolok egy tutajt, vitorlát erősítek rá, és valahogyan átjutunk a keleti földre. Nem olyan nagy a tengerszoros, meg aztán sok kisebb sziget van benne.[10]

Hajnalban útra kelünk…

– Ó, bárha csak néhány napos haladékot adna a vulkán… Holnap, korán reggel elindulunk…

De a vulkán nem adott haladékot nekik. Azon az éjszakán – Szel békésen aludt a földre terített prémeken, Addisirna pedig a menekülés tervét latolgatta – újra működni kezdett a tűzhányó. A gőzkitörés csak a kezdetet jelentette.[11]

Erős földlökés remegtette meg a barlangot. A boltozatról leszakadt egy nagyobb kődarab és az alvó Szel vállára zuhant, aki felkiáltott fájdalmában. Addisirna hozzáugrott és sietve kivitte a barlangból.

A tűz fényénél rémülten látta, hogy eltörött a leány válla. Karjába kapva a drága terhet, máris indult volna. De merre menjen? Fölötte a meredek sziklafal, alatta a két zúgó ár, mely a sziklát megkerülve újból egyesült és elzárta az utat. Elképzelhetetlen volt, hogy éjszaka, Széllel a karjában, átgázoljon a köveket sodró, viharos áradaton…

Óvatosan letette Szelt.

Fülsiketítőn zúgott a szél, tombolt a vihar, a kövek dübörögve rohantak a zúgó áradattal, mennydörgött és zuhogott az eső… S egyszerre, minden egyéb zajt elnyomva, tompa moraj támadt a föld mélyében. A moraj erősödött, közeledett. A föld megemelkedett, lesüllyedt, ringott. A feltörő tűzszörnyeteg egyre rémisztőbben morajlott a föld mélyében, majd a természetfölötti erő moraja hirtelen fültépő robbanássá változott. Az egész hegytető a felhők fölé repült. Az izzó láva erősödő fényében szikladarabok röpködtek a levegőben, a láva emelkedni kezdett a vulkánkráterben. Bíborvörös fény vonta be a felhőket, mintha vérrel öntözték volna le őket. A beroggyant vulkánhegy oldalán vakító fényfolt izzott fel: a megolvadt láva átcsapott a kráter peremén. Hamarosan érezhető lett forró lehelete. A felhevült levegő kén-és széngázzal telítődött, egyre fojtóbb lett. A kidobott hatalmas kövek visszahullottak a kráterbe, de a föld mélyéből feltörő, eddig visszafojtott gázok újra és újra kivetették a köveket. Mindez elviselhetetlen zajt, dübörgést, mennydörgést okozott, mintha egy óriási kovácsműhely munkálna lent a vulkánban. Addisirna és Szel körül kisebb kövek záporoztak. Addisirna döbbenten ült a földön, mozdulni sem tudott, s tébolyult tekintettel meredt a tűzhányó tetején növekvő, vakítóan izzó lávára.

Az olvadt láva pedig, mint szikrázó nyakék, már az egész tűzhányót körülfolyta. Terjeszkedett, újabb és újabb vakító patakok szakadtak ki belőle és végigfolytak a gleccsereken. A jég sisteregve olvadt, a párát vörösre festette a vulkán fénye. A hegyről újabb viharos vízáradat zúdult alá.

S amikor Addisirna már azt hitte, hogy minden elveszett, örömmel vette észre, hogy a lávafolyamot a föld, a víz és a levegő lehűti. Lejjebb már lassabban folyik, halványul, végül sötét kéreg képződik rajta. Egy darabig még fel-felizzott ez a kéreg, lassan-lassan azonban kihunyt. De hirtelen újabb lávafolyamok ömlöttek ki a kráterből és hihetetlen gyorsasággal végigfolytak a már megdermedt, fényes és forró láva felületén. Csak akkor lassultak le és kezdtek megdermedni, amikor elérték a lávatenger szélét és ráfolytak az egyenetlen, hűvös földre. S minden újabb folyam egyre lejjebb csúszott, egyre vastagabb lett a lávaréteg.

A fojtó levegőtől és a súlyos seb okozta fájdalomtól Szel elvesztette eszméletét.

Addisirna a karjában tartotta, mint egy gyermeket, s próbálta magához téríteni.

– Csak reggelig bírjuk ki! – ismételte gépiesen.

Nem tudta, hogy rég elmúlt a reggel, hogy már délután van, mert csak a vulkán vörös fénye világította meg az elsötétült eget és földet.

Gőzfelhő kavargóit a vulkán felett, szinte lángolt a tűz fényében. Villámok cikáztak ebben a káoszban. A tűzhányó állandó dübörgése túlharsogta a mennydörgést.

Nem várhatott tovább. Már nagyobb kövek hullottak körülöttük, egyre sűrűbben. Néhány eltalálta őket. Szel egyre nehezebben lélegzett. Arcát vörösre festette a fény, a rákövesedett fájdalom szinte élettelenné változtatta.

Addisirna is fuldoklott, nyitott szájjal kapkodta a mérgezett levegőt. Érezte, hogy a forró eső veri hideg verejtékben úszó testét. Szédült, zúgott a füle, halántéka lüktetett…

Nagy nehezen feltápászkodott, karjába vette az élettelen Szelt, de erőtlenül rogyott vissza… Az izgalomtól és a fáradtságtól reszketett a lába. A föld rengett, minduntalan kicsúszott a lába alól, majd hirtelen felpúposodott, hogy megroggyant a térde. Közel járt az ájuláshoz. Csak iszonyú erőfeszítéssel tudott erőt venni gyöngeségén. Állatbőrökkel takarta be Szel és a maga fejét, aztán elindult, de úgy érezte, hogy gyöngülő karjában egyre nehezebbé válik Szel teste. Lépten-nyomon elesett, hallgatta Szel lélegzését, aztán ment tovább a sóhajtozó, megnyomorított fák között, megbotlott a kövekben, a fatörzsekben és az állati tetemekben, míg útját nem állta a viharos áradat. Megtorpant, nem tudta, mitévő legyen. A víz kavargóit, dübörögtek az árral sodort hatalmas kövek az éles mederkanyarban. Visszafordult, mintha arrafelé keresné a menekülés útját. De a lávafolyam egyre lejjebb hömpölygőit, már majdnem elérte elhagyott barlangjukat… Dönteni kellett.

Körülnézett, gázlót keresett. Aztán összeszedte minden erejét, s nekiindult. De az erős sodrás azonnal leverte lábáról, s Széllel együtt belezuhant a vízbe. Az ár kisodorta egy parti sziklára. Megütötte az oldalát, nagy nehezen mégis kimászott, lefektette Szelt a partra. A víz kissé felfrissítette. Éledezett Szel is.

Addisirna megpihent, majd folytatta útját. Errefelé már ritkult a kőzápor, a fák még nem veszítették el minden levelüket, valamennyire felfogták a fojtogató gázokat. Addisirna könnyebben lélegzett és megszaporázta lépteit. De nem volt könnyű a járás, mert a föld változatlanul ingott a lába alatt. Hasadékokat, friss gyűrődéseket kerülgetett. Végre elérte a Szent Dombot.

Itt már lecsillapodott a tébolyult izgalom, amelyet AxaGuam még látott. A legtöbb rabszolga a pincékben bújt meg. Az utcákon eszelős emberek bolyongtak. Nevetve ugrándoztak, hadonásztak vagy a hajukat tépték kétségbeesett üvöltéssel. Mások a földön ültek, mozdulatlanul, érzéketlenül bámultak maguk elé, akár a szobrok…

Újabb rengés rázta meg a földet. A tűzhányóból füst és lángoszlop csapott fel a felhők fölé, ernyőként szétterült a kráter fölött, és gyorsan ereszkedni kezdett a földre.

Addisirna már az első széllökésnél érezte, hogy a maró füstgomolyag mérges gázokkal telítette a levegőt. Fuldoklott. A kikötőt már nem érhette el… Körülnézeti, s észrevette, hogy a Legnagyobb Titkok őrének, Atzro-Sanu főpapnak a palotája előtt áll. A kapu nyitva volt. Beugrott a kertbe, a palotába rohant és az ismerős folyosókon lesietett a föld alatti terembe.

Itt tiszlább volt a levegő. De a falakat repedések szabdalták. Beszaladt a könyvtárba, és meglepetten torpant meg. A szoba mennyezete beszakadt, a nyílás fölött a vörös égbolt látszott. Élettelen rabszolgák feküdtek a padlón, Atzro-Sanu emberei, a lezuhanó mennyezet ütötte agyon őket. Az egyik asztalon bronztáblák feküdtek.

Fekete papi ruhájában Atzro-Sanu ült az asztalnál. Most is nyugodt volt, szorgalmasan rótta stílusával a bronztáblát.

– Te itt maradtál? – kiáltott fel meglepetten Addisirna. Atzro-Sanu felemelte a fejét, ránézett. Élénk, fekete szemében gunyoros sziklák gyúltak.

– Ó! Hát lejött a hegyekből a repülő sárkány és elhozta az elrabolt galambot?…

Addisirna letette Szelt a padlóra, s megpróbálta magához téríteni.

– Hagyd őt! – szólt rá szigorúan Atzro-Sanu. – Az ájulás a természet értékes ajándéka, ne vedd el tőle ezt az adományt. Gyere ide!

Addisirna engedelmeskedett. Betakarta Szelt, aztán a paphoz lépett.

– Nem utaztál el? – nézett Atzro-Sanura.

– Én Atlantisszal együtt halok meg – válaszolt a főpap nyugodtan, s elmosolyodott. – Meg aztán valakinek fel kell jegyeznie mindent. Az utolsó napok megörökítése nélkül nem lenne teljes Atlantisz története.

– De mi értelme, ha elpusztul Atlantisz? – kérdezte Addisirna értetlenül.

– Népek elpusztulnak, de az emberiség fennmarad[12] – mondta Atzro-Sanu. – Mondd el, mi történt veled és mit láttál, én pedig lejegyzem… Rabszolgáim mind elpusztultak, megfigyeléseim köre fölöttébb korlátozott.

Volt valami parancsoló Atzro-Sanu hangjában.

Addisirna kábultan beszélni kezdett. Atzro-Sanu szorgalmasan írt, időnként kérdéseket tett fel.

A padló, a falak és a bútorok remegtek, a bronztáblák csörömpölve csúszkáltak az asztalon és dülöngélt a szék Atzro-Sanu alatt. A leomlott mennyezeten beesett az eső, a víz tócsákban állt a padlón, s összekeveredett a halott rabszolgák vérével. De Atzro-Sanu nyugodtan és serényen írt tovább.

Már ide is beszivárogtak a fojtó gázok. Addisirna szédült.

Nézte a padlót: valami történt a kőlapokkal, de ködös tudata már összekuszálta a képeket. Sehogyan sem tudott rájönni: álmodik-e, vagy valóban eltávolodnak egymástól a kőlapok. És akkor, hirtelen ráeszmélt, hogy ez nem álom és nem agyrém: hatalmas rés keletkezett a padlón, mely tátongó szakadékká szélesedett és elválasztotta Széltől, aki a túloldalon feküdt és elúszott a padlóval együtt. Meginogtak a vastag falak, majd recsegve-ropogva leomlottak. Atzro-Sanu is eltűnt tábláival együtt…

Addisirna a padlón tátongó szakadékhoz ugrott, Szel után nyújtotta kezét, de valami a vállára zuhant, és ledöntötte a lábáról. A padlón fekve még látta, hogy a kettejüket elválasztó szakadék hihetetlen gyorsasággal növekszik. Messze eltávolodtak egymástól a falak, s előtűnt a tűzhányó meg az óceán. A padló felemelkedett alatta, s mielőtt végleg elvesztette volna eszméletét, még látta, amint kettéhasad a hegygerincen keresztül az egész szárazföld, az óceán egyik partjától a másik partjáig. A feltáruló mélységben tombolt a tűz, az óceán vize beleömlött a lángoló szakadékba, s hirtelen gőzzé vált, tovább szabdalta a földet, újabb tűzgócokat szabadított fel. Az elemek őrült tombolása… S az egész talán néhány pillanatig tartott.

Addisirna a Szent Dombbal együtt iszonyú gyorsasággal repült fel a boglyas felhőkig, majd ugyanolyan sebesen alázuhant és elmerült az óceánban. S elmerült Poszeidonisz is, eltűntek a templomok, a piramisok, a világítótorony, a hegylánc, az emberek és az állatok.

Bevégeztetett.

Atlantisz egyetlen éjszaka alatt eltűnt.

Hol egykor a “Boldogság Szigetek” virágzottak, földrésznyi nagyságú örvény kavargott.

Lángok és gőzök törtek elő belőle, az égig ért már a tűzés vízoszlop.

Lassan csitult el a víz és a tűz harca, mígnem az elpusztult Atlantisz fölött, kitördelt fákat, emberi és állati tetemeket úsztatva a hátán, megnyugodott a végtelen óceán.