Vidám sétahajókázás

Néhány nap múlva Laret megismerkedett Briquet-vel, barátnőjével, és Jeannal. Meghívta őket a jachtjára, és meghívását el is fogadták.

Mialatt Jean és Vörös Márta a fedélzeten Dowell-lal beszélgetett, Laret lehívta Briquet-t, hogy nézze meg a kajütöket. Mindössze két igen kicsi kajüt volt, s az egyikben pianinó állt.

– Ó, még hangszer is van itt! – kiáltott fel Briquet. Leült a pianinó mellé, és rázendített egy foxtrottra. A jacht lágyan ringott a hullámokon. Laret a pianínó mellett állt, Briquet-t figyelte, s azon töprengett, hogy kezdje el a nyomozást.

– Énekeljen valamit – szólt.

Briquet nem kérette magát. Énekelt, és kacér pillantásokat vetett Laret-ra. Tetszett neki a fiatalember.

– Milyen különös a… hangja – mondta Laret, s a lány arcát fürkészte. – Mintha két hang volna a torkába zárva, két nő hangja…

Briquet zavarba jött, de hamar összeszedte magát, s kényszeredetten felnevetett.

– Ó, igen!… Gyermekkorom óta így van. Az egyik énektanár altot talált nálam, a másik mezzoszopránt. Mindegyik a saját felfogása szerint képezte a hangomat, és ez lett belőle… Ráadásul a napokban meg is hűltem.

“Nem túlságosan sok ez a magyarázat egyetlen tényről? – gondolta Laret. – És miért jött zavarba? Úgy látszik, feltevéseim igazolódnak. Itt valami nem tiszta.”

– Amikor mély hangon énekel – szólalt meg szomorúan –, mintha egy kedves nőismerősöm hangját hallanám… Híres énekesnő volt. Szegényke, vasúti szerencsétlenség áldozata lett. Általános meglepetésre azonban a holttestét nem találták meg… Az alakja rendkívül hasonlít a magáéra. Az ember azt hihetne, hogy ez az ő teste.

Briquet leplezetlen rémülettel nézett Laret-ra. Megértette, hogy Laret szándékosan így vezeti a beszélgetést.

– Vannak emberek, akik nagyon hasonlítanak egymásra… – mondta remegő hangon.

– Igen, de ekkora hasonlósággal még nem találkoztam. És azután… ez a csuklómozdulata… Még a… Most is úgy nyúlt a fejéhez, mint aki dús hajfürtöket akar megigazítani. Ilyen dús haja volt Angelica Gainak. És így szokta megigazítani azt a rakoncátlan tincset a halántékánál… De magának nincsenek hosszú fürtjei. A maga haját a legújabb divat szerint rövidre nyírták.

– Azelőtt nekem is hosszú hajam volt – mondta Briquet, és felállt. Arca sápadt volt, ujjai láthatóan remegtek. – Fülledt a levegő… Menjünk fel…

– Várjon egy kicsit – állította meg Laret szintén izgatottan. – Beszélnem kell magával.

Erőszakkal leültette a karosszékbe, az ablak mellé.

– Rosszul érzem magam… Nem szoktam meg a himbálódzást! – kiáltott fel Briquet, s mindenáron el akart menni. Ám Laret, mintegy véletlenül, kezével hozzáért a nyakához, elhúzta a nyakék szélét. Meglátta a rózsaszínű sebhelyeket.

Briquet megtántorodott. Laret alig tudta elkapni: a lány elájult.

A festő nem tudta, mit tegyen. Az asztalon álló kancsóból vizet fröccsentett az arcába. Briquet hamarosan magához tért. Elmondhatatlan rémület tükröződött a szemében. Hosszú pillanatokig némán nézték egymást. Briquet úgy érezte, eljött a bosszú órája. Szörnyű árat fizet azért, hogy eltulajdonította más testét. Ajka megremegett, alig hallhatóan suttogta:

– Ne tegyen tönkre!… Irgalmazzon…

– Nyugodjék meg, nem akarom tönkretenni… de ezt a titkot ki kell derítenem. – Laret felemelte Briquet karját, amely tehetetlenül csüngött le, és erősen megszorította. – Bevallja, hogy ez nem a maga teste? Hogy került magához? Mondja el a teljes igazságot!

– Jean! – próbált Briquet kiáltani, de Laret tenyerét a szájára tapasztotta, s fülébe sziszegte:

– Ha még egyszer kiált, nem engedem ki innen. Azután otthagyta Briquet-t, gyorsan bezárta a kajütöt, és bereteszelte az ablakot.

Briquet sírva fakadt, mint egy kisgyerek. Ám Laret kérlelhetetlen maradt.

– A könnyek nem segítenek! Beszéljen, amíg el nem vesztem a türelmemet.

– Semmiben sem vagyok hibás – szólalt meg Briquet szipogva. – Megöltek… De azután felébredtem… Csak a fejem… üvegállványon… Rettenetes volt!… Thomas feje ugyanott állt… Nem tudom, hogy történt… Kern professzor keltett életre… Kértem, hogy adjon testet. Megígérte… Ezt a testet hozta valahonnan… – Szinte iszonyodva nézte a saját vállát és karját. – De amikor megláttam a halott testet, lemondtam róla… Olyan szörnyűnek éreztem a dolgot… Könyörögtem, hogy ne illessze a fejemet a holttestre. Laurent is bizonyíthatja: ő ápolt minket, de Kern nem hallgatott rám. Elaltatott, és így ébredtem fel. Nem akartam Kernnél maradni, Párizsba szöktem, azután pedig ide… Tudtam, hogy Kern üldözni fog… Könyörgöm, ne tegyen tönkre, és ne szóljon senkinek… Most már nem akarok test nélkül maradni, hiszen ez már az enyém… Soha még ilyen könnyű mozgásom nem volt, csak a lábam fáj… De majd elmúlik… Nem akarok visszamenni Kernhez!

Laret csak hallgatta az összefüggéstelen elbeszélést, és azt gondolta: “Úgy látom, Briquet csakugyan nem bűnös. De ez a Kern… Hogyan szerezhette meg és használhatta fel Gai testét ilyen rettentő kísérlet céljára? Kern! Hallottam már ezt a nevet Arthurtól. Úgy emlékszem, Kern az öreg Dowell asszisztense volt. Ezt a titkot ki kell deríteni.”

– Hagyja abba a sírást, és figyeljen jól rám – mondta szigorúan Laret. – Segítek magán, de csak azzal a feltétellel, ha senkinek nem beszél arról, ami magával történt egészen eddig a pillanatig. Senkinek, kivéve azt az egy embert, aki mindjárt idejön. Ez pedig Arthur Dowell – őt már ismeri. Mindenben engedelmeskednie kell nekem. Ha nem fogad szót, szörnyen megbűnhődik. Maga olyan bűntényt követett el, amelyet halállal büntetnek. Sehová sem tudja elrejteni a fejét és az eltulajdonított idegen testet. Megtalálják magát, és guillotinnal lefejezik. Hallgasson rám. Először is, csillapodjék. Másodszor, üljön a pianínóhoz, és énekeljen. Énekeljen minél hangosabban, hogy hallják odafenn. Nagyon jókedvű, és esze ágában sincs felmenni a fedélzetre.

Briquet a pianínóhoz ment, leült és alig engedelmeskedő ujjaival kísérve magát, énekelni kezdett.

– Hangosabban, vidámabban – parancsolta Laret, kinyitva a hajóablakot és az ajtót.

Nagyon furcsa éneklés volt ez – a kétségbeesés és a rémület kiáltása.

– Erősebben üsse a billentyűket! Úgy! Játsszon és várjon. Velünk együtt Párizsba utazik. Ne is gondoljon szökésre. Párizsban biztonságban lesz, elrejtjük magát.

Laret vidám arccal ment fel a fedélzetre.

A jacht, jobb oldalára dőlve, sebesen siklott a hullámokon. A friss, nedves tengeri szél felfrissítette Laret-t. A festő odament Arthur Dowellhez, és feltűnés nélkül félrevonta.

– Menjen le a kajütbe, és ismételtesse el Briquet-vel mindazt, amit nekem elmondott. Én addig szórakoztatom a vendégeket.

– Nos, hogy tetszik Önnek a jacht, asszonyom? – fordult Vörös Mártához, és fesztelen társalgásba bocsátkozott vele.

Jean fonott karosszékben hevert, és így, távol a rendőrségtől és a besúgóktól, a mennyekben érezte magát. Nem kívánt sem gondolkodni, sem figyelni, meg akart feledkezni az örökös éberségről. Egy pohárkából pompás konyakot kortyolgatott, s még jobban elmerült szemlélődő, szendergő állapotában. Semmivel se játszhatott volna jobban Laret kezére.

Vörös Márta szintén nagyszerűen érezte magát. Barátnője énekét hallgatta a kajütből, majd ő is belefogott a dévaj dalocskába.

A zongorázás nyugtatta-e meg, vagy Arthurt találta kevésbé veszélyesnek, de Briquet ezúttal összefüggőbben és értelmesebben mondta el halálának és feltámadásának történetét.

– Ez minden. Hát én vagyok a bűnös? – kérdezte most már mosolyogva, s elénekelte a “Vétkes vagyok-e” című rövidke sanzont, amelyet aztán Márta elismételt a fedélzeten.

– Milyen volt a harmadik fej, amelyet Kern professzornál látott? – kérdezte Dowell.

– Thomas?

– Nem, hanem az, amelynek Kern professzor megmutatta magát! Egyébként…

Arthur Dowell gyorsan kivette a levéltárcáját, keresgélt benne, fényképet húzott elő, és megmutatta Briquet-nek.

– Mondja, hasonlít ez a férfi az én… annak a fejére, akit Kernnél látott?

– A megszólalásig! – kiáltott fel Briquet. – Bámulatosán! Válla is van. Hát neki is adtak testet? Mi történt magával, kedvesem? – kérdezte a lány részvevőén és ijedten.

Dowell megtántorodott. Arca elsápadt. Alig tudott uralkodni magán. Néhány lépést tett, leroskadt a karosszékbe, és arcát a kezébe temette.

– Mi történt magával? – kérdezte megint Briquet. A férfi nem válaszolt. Azután azt suttogta: “Szegény apám”, de Briquet nem hallotta a szavakat.

Arthur Dowell egykettőre összeszedte magát. Mikor felemelte fejét, arca csaknem nyugodt volt.

– Bocsásson meg, úgy látom, megijesztettem – mentegetőzött. – Vannak néha ilyen szívidegességből eredő kisebb rohamaim. Már el is múlt.

– De ki ez az ember? Annyira hasonlít… A fivére? – érdeklődött Briquet.

– Bárki legyen is, magának segíteni kell, hogy felkutassuk ezt a fejet. Velünk utazik. Olyan helyre rejtjük, ahol senki sem fogja megtalálni. Mikor tudna elutazni?

– Akár ma is – felelte Briquet. – És maga… nem veszi el a testemet?

Dowell nem értette meg mindjárt, azután elmosolyodott, és így felelt:

– Persze, hogy nem… feltéve, ha szót fogad és segít nekünk. Menjünk a fedélzetre.

– Nos, hogy ízlik a sétahajókázás? – kérdezte Dowell vidáman, mikor felértek. Azután a tapasztalt tengerész szemével a láthatár felé nézett, és aggódva csóválta a fejét: – Valahogy nem tetszik a tenger… Nézzék azt a feketés csíkot a láthatáron… Ha nem térünk vissza idejében, akkor…

– Igen, gyorsan vissza! Nem akarok a vízbe fúlni – kiáltotta Briquet félig tréfásan, félig komolyan.

A viharnak nyoma se volt. Dowell csak meg akarta ijeszteni szárazföldi vendégeit, hogy mielőbb visszatérhessenek a partra.

Laret megbeszélte Briquet-vel, hogy ebéd után, “ha nem lesz vihar”, találkoznak a teniszpályán. Mindössze néhány órára váltak el.

– Ide hallgasson, Laret, váratlanul nagy titok nyomára bukkantunk – mondta Dowell, mikor visszaérkeztek a szállodába. – Tudja, kinek a feje van Kernnél? Az apám feje, Dowell professzoré!

Laret, aki már leült a székre, felpattant, mint a labda.

– Fej? Édesapjának az eleven feje! Hát az hogy lehetséges? És mindezt Kern! Eh… széttépem ezt az embert! Megkeressük apjának a fejét.

– Félek, hogy már nem találjuk életben – felelte Arthur szomorúan. – Apám maga bizonyította be a testről levágott emberi fej életre keltésének lehetőségét, de ezek a fejek legfeljebb másfél óráig éltek, azután meghaltak, mert a vér megalvadt, a mesterséges tápoldatok pedig még annyi ideig se tarthatták fenn az életet.

Arthur Dowell nem tudta, hogy apja nem sokkal halála előtt feltalált egy preparátumot, amelyet “Dowell 217”-nek neveztek, és amelyet Kern “Kern 217”-nek keresztelt át. Ez a vérbe adagolt preparátum teljesen kiküszöböli a véralvadást, és ezért lehetővé teszi a fej hosszabb létezését.

– Élve vagy halva fel kell kutatnunk apám fejét. Gyorsan Párizsba!

Laret rohanvást a szobájába ment, hogy összecsomagoljon.