A föld alatti telep foglyai

Letörten, lehangoltan tértem vissza a kirándulásról. Bayley azonban még mindig nem mutatott meg mindent! Nem láttam a gépeket, a fegyvereket, az ilium működését. De az eddig látottaktól is odalett a nyugalmam. Bayley erősebb és veszedelmesebb, mint gondoltam. Rendkívül nehéz lesz vele a harc. Esztelen tetteivel pedig veszélyezteti az egész emberiséget.

Bayley ugyanúgy rejtély maradt számomra, mint eddig volt. Üzleti tevékenységének nem lehetett csak a haszonszerzés a célja. Mire használhatja fel mérhetetlen vagyonát egy olyan ember, aki a társadalmon kívül helyezte magát, sőt szörnyű pusztulásra ítélte az emberiséget és minden életet a földön? Ezt csak egy őrült teheti.

Bementem a laboratóriumba. Nóra vidáman bólintott, csöppet elpirult. A kémcső fölé hajolt.

– Miss Engelbrekt – szólaltam meg fölöttébb ünnepélyesen –, engedje, hogy megköszönjem…

– A jó véleményt? Szót sem érdemel. Maga rászolgált. Ha nem töpreng, kitűnően dolgozik… Csak ne nyomja be olyan szorosan a cseppfolyós levegőt tartalmazó edény dugóját és ne…

– Szót sem érdemel? – szakítottam félbe izgatottan. – Megmentette az életemet!

Meglepetten, kissé ijedten nézett rám.

– Nem tréfál?

– Nem. A szökési kísérletért halál várt rám.

– Ó! Nem gondoltam, hogy ilyen komoly a dolog, különben sokkal jobban… De hát ki veszélyeztette a maga életét? Csak nem…

– Természetesen Mr. Bayley. Nem kegyelmez azoknak, akik nem engedelmeskednek neki! Látta már Bayley borzalmas “panteonját”?

Megrázta a fejét, és megkérdezte, miről beszélek. Elmondtam neki Bayley társaságában tett kirándulásomat a föld alatt és mindent, amit a “levegőkereskedőtől” megtudtam.

Legnagyobb meglepetésemre Nóra feszült figyelemmel hallgatott végig. Láttam rajta, hogy sok mindenről most hall először. Aztán meglepetését hitetlenség váltotta fel, a hitetlenséget pedig felháborodás.

Elmondtam mindent, aztán felemeltem egy folyékony levegővel telített poharat.

– Ebben az edényben mérget keverünk az emberiségnek – folytattam. – Csak azért hagyták meg az életemet, hogy közreműködjek mások halálában, gyönyörű Földünk pusztulásában, a rajta élők elveszejtésében. Nem tudom, örüljek-e megmenekülésemnek vagy… ne igyam-e ki magam ezt a poharat?

A telefon szakított félbe. Nóra gyorsan felvette a kagylót. Halló… Igen… Mr. Klimenko, magát kéri Mr. Bayley. Átvettem a kagylót.

– Igen, én vagyok… Nem… Igen!

– Valami nyugtalanítja? – kérdezte Nóra, amikor letettem a kagylót.

– Mr. Bayley elkésett, elfelejtett figyelmeztetni, hogy hallgassak mindarról, amit láttam.

– És maga mit válaszolt?

– Hogy még nem mondtam semmit, és megígértem, hogy hallgatok.

Nóra megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Aztán felemelte a cseppfolyós levegőt tartalmazó poharat, amelyik az imént az én kezemben volt, töprengve nézte az égszínkék folyadékot, majd a földhöz vágta. Az üveg összetört. A cseppfolyós levegő kifolyt, s a meleg hatására sisteregve párologni kezdett. Néhány másodperc múlva csak az üvegszilánkok maradtak a padlón.

“Nagyszerű! – gondoltam. – Most már van szövetségesem!”

Nóra fürkészően nézett a szemembe.

– Mindent elmondott?

– Igen! – s hirtelen zavarba jöttem: eszembe jutott Bayley ötlete kettőnk házasságával kapcsolatban. Nem akartam erről beszélni. Nóra azonban észrevette zavaromat.

– Valamit titkol előlem. Nem mondott el mindent!

– Semmiség, nem is tartozik az ügyre.

– Ne kerteljen. Semmiségek miatt nem jön ilyen zavarba. Nehéz helyzetbe kerültem, s elhatároztam, hogy védekezés helyett támadok.

– Maga talán mindent elmondott nekem? Emlékezzék csak, amikor akaratlanul is megbántottam?… Bocsásson meg, hogy emlékeztetem rá. Akkor azt mondta nekem: “Maga nem tud semmit”. Miért nem mondott el akkor mindent amiről nem tudok?

Most Nóra jött zavarba.

– Vannak dolgok, amelyekről nehéz beszélni…

– Ezzel most felmentést adott nekem is.

– Nem, nem adtam felmentést. Nem hagyta, hogy befejezzem. Vannak dolgok, amelyekről nehéz beszélni. De vannak körülmények, amikor nem szabad hallgatni. Mindent el kell mondanunk, bármilyen nehéz is.

– Maga is elmond mindent?

– Igen. Feltéve, ha nem titkol el semmit.

Beleestem a saját csapdámba. Az alku állt, nem volt mit tennem, el kellett árulnom titkomat. Mindenesetre igyekeztem enyhíteni Bayley cinizmusát.

– Bayley azt mondta… hogy én fából vagyok, mert szökni akartam, s a szabadságomért feláldoztam volna egy olyan lány társaságát, mint maga.

Nóra először csak mosolygott: ez bóknak hangzott. De okos lány volt és hamar kitalálta, mi van a bók mögött. Szemöldöke összerándult.

– Hálás lehetnék Mr. Bayleynek, amiért ilyen nagyra tart – mondotta. – Sajnos, ő mindent üzleti szempontból mérlegel. Volt idő, amikor ő is pályázott a “társaságomra”… Már akkor úgy éreztem, hogy számításból teszi… Észrevette, hogy unatkozom, hogy vágyódom az emberek közé. Apámat tökéletesen leköti a munkája. Nagyon szeret engem, de… a tudományt jobban szereti – mondta alig észrevehető keserűséggel és féltékenységgel. – Unatkoztam, s ez zavarta a munkát. S Mr. Bayley… Megkérte a kezem.

– És maga? – kérdeztem.

– Természetesen határozottan visszautasítottam – felelte Nóra. – Akkor még nem ismertem az ügyeit, s nem is nagyon érdekeltek. Egyszerűen nem tetszett nekem. Sokáig azt hitte, el tud kápráztatni a millióival, de végül békén hagyott, amikor határozottan kijelentettem, hogy ha tovább zaklat, elmegyek. Ez megijesztette, szavát adta, hogy “elfelejt”… Mr. Bayley tehát kidolgozta régi tervének új változatát, s ezzel két legyet akar ütni egy csapásra. Beszéljünk nyíltan: össze akar házasítani bennünket, így van?

Elpirultam. Nóra felnevetett. Nevetése megörvendeztetett. Mr. Bayley tervét tehát ezúttal nem tartja annyira ellenszenvesnek. Nóra azonban nyomban lehűtött. Vagy csak női ravaszság? Hamiskásan mosolyogva végigmért, és tárgyilagos hangon kijelentette:

– Természetesen eszem ágában sincs, hogy férjhez menjek magához, Mr. Klimenko.

– Hát kihez? – kérdeztem csüggedten. – Bocsásson meg, kicsúszott a számon… Ilyesmit nem szokás megkérdezni… Mi lesz, ma nem dolgozunk?! – próbáltam más irányba terelni a beszélgetést.

– Igaza van! – Azzal felemelt egy másik poharat, de kiöntötte az asztalra a cseppfolyós levegőt.

Olyan hirtelen történt, hogy már nem tudtam elkapni a kezemet. A folyadék egy része ráömlött az ujjaimra, sisteregve párologni kezdett. Megégetett.

– Istenem! Mit tettem! – kiáltott fel. – Bocsásson meg. A gyógyszeres ládához ugrott, kenőcsöt, vattát, kötszert vett elő.

Olyan őszinte ijedelem volt az arcán, annyi odaadással ápolt, hogy mindenért kárpótolt.

Nyílt a dolgozószoba ajtaja, s a küszöbön megjelent Nóra apja.

– Hogy haladsz, Nóra? Elkészültél? – kérdezte Engelbrekt.

– Nem tudtuk befejezni – válaszolt a lány. – Mr. Klimenko megégette az ujját.

– Súlyos a sérülés? – kérdezte a tudós.

– Semmiség – válaszoltam sietve.

– Legyen óvatosabb – oktatott ki a professzor. – Igyekezz! Az ajtó becsukódott.

Nóra már bepólyálta a kezemet, a helyünkre ültünk.

– Úgy gondoltam, hogy nem dolgozom tovább – sóhajtott fel –, de apám elvárja. Neki szüksége van rá…

– Az apja mindent tud Mr. Bayleyről?

– Ezt én is szeretném tudni. Beszélek apámmal és mindent megkérdezek tőle… Amikor ezt a szerencsétlen expedíciót szervezték, azt mondta nekem, hogy a Nagy Északi Utat fogjuk kutatni. Nem messze a Jana torkolatától partra szálltunk. Azt mondták nekünk, hogy a jégtörőről felszálltak a repülőgépek, s a pilóták szerint kelet felé jégpáncél borítja az óceánt. Itt kellett áttelelnünk. A hajóról mindent kiraktak. Sokkal nagyobb volt a rakomány, mint ami egy átteleléshez kell. Hatalmas ládahegyeket láttam. De nem tudom, mi volt bennük. Berendezkedtünk a télre. A legénység egy része a hajón maradt. Ott maradt két tudós is, az egyik rádiómérnök, a másik csillagász…

– Mi szükség volt csillagászra egy sarki expedícióban?

– Nem tudom. A két tudós már a hajóút alatt összeszólalkozott valamin Mr. Bayleyvel. Mindig félrevonultak, és időnként suttogva tárgyaltak valamelyik zugban. Egyik reggel, amikor kimentem a sátramból, hogy segítsek a kirakodásnál, nem láttam a hajót. Azt mondták, hogy éjszaka kisodorta a szél az óceánra a két tudóssal együtt. A csillagász holttestét később partra vetette a víz, de a rádiómérnök a hajóval együtt elpusztult. Nagyon csodálkoztam. Azon az éjszakán nem volt vihar. Meg is mondtam Mr. Bayleynek, de ő nevetett – képes volt nevetni! –, s azt válaszolta, hogy nagyon mélyen aludtam, azért nem hallottam a vihart. “De hisz egészen nyugodt a tenger” – válaszoltam, s a vízre mutattam. “Ebben az évszakban nincsenek nagy hullámok – mondta. – Az úszó jégtáblák enyhítik a hullámzást. Viszont erős szél fújt, leszakította a hajót a horgonyról és kisodorta a tengerre.”

Eleonóra elhallgatott, valamit feljegyzett a füzetbe és a mérlegen álló lombikot figyelte. Majd újra beszélni kezdett.

– Van még egy furcsa dolog. A hajóról kiraktak két nagy teherszállító repülőgépet is. A teleléshez fölöslegesek voltak.

Mint később megtudtam, ezekkel szállítottak át mindent az ország belsejébe. A gépek egymás után vitték el a ládákat. Apám azt mondta, hogy Mr. Bayley megváltoztatta tervét. Minthogy a hajó elpusztult, úgy döntött, geológiai kutatásokat folytat a szárazföldön. A szállítás folytatódott. A szállítmányok egy részét szántalpas teherautókkal vitték el. Több hónapig tartott a munka és több emberéletet követelt. A matrózok helyett jakutokat alkalmaztunk, akik olykor az állomáshelyünkre tévedtek. Mert egyébként kihalt volt a vidék, zavartalanul dolgoztunk, távol a kíváncsi szemektől. Végül apámmal együtt elrepültünk az új állomáshelyre. Teljesen lakatlan hegyvidék volt. A fagyott földet fúrók túrták, mint a vakondokok. Nemigen értek a gépekhez, de még engem is meglepett bámulatos erejük. Ha látta volna, hogyan dolgoztak! Időnként újabb gépeket és anyagokat hoztak a repülők. Nyilvánvaló volt, hogy Mr. Bayley kapcsolatban áll a külvilággal. A föld alatti telep hihetetlenül gyorsan épült fel.

Mindez nem hasonlított geológiai feltárásokra. Mr. Bayley azonban azt mondta nekem, hogy uránércet talált, és rádiumot fog előállítani. Ezenkívül elhatározta, hogy nitrogént von ki a levegőből, meg cseppfolyós levegőt is fog gyártani. Engem nem érdekelt, hogy mivel foglalkozik. Régóta segítettem apámnak tudományos munkájában, s már többször vele tartottam utazásain. Nem zavart az örökös vándorlás. De ilyen helyen még sohasem kellett élnem. Apám nagyon jó ajánlatokat kapott megbízható cégektől. Amikor megkérdeztem, hogy miért ezt az ajánlatot fogadta el, azt válaszolta, hogy Bayley egy évre százezer font sterlinget ajánlott. Egész vagyont! “Biztosítani akarom a jövődet” – mondta apám. Elmúlt az év, de apám továbbra is Bayleynél maradt. Egyszer meg is mondtam, hogy ideje lenne hazatérnünk. Zavarba jött kissé és azt felelte, hogy nagyon elfoglalt – akkoriban azzal kísérletezett, hogy oxigént hidrogénné alakítson át és nem akarja félbehagyni a munkáját. “Kitűnően felszerelt laboratóriumok vannak itt és olyan nyugalom, amilyen sehol a világon. Jól megy a munka.” Szinte mentegetőzött. Kicsit elkeseredtem. Apám akkor azt mondta, ha akarok, elmehetek, költözzem egy időre a nagynénémhez… Anyám egészen kicsi koromban meghalt… Nem akartam elhagyni apámat és itt maradtam a föld alatti telepen.

– Vajon mi késztette az apját maradásra? A nagy kereset?

– Nehogy azt higgye, hogy pénzsóvár – sietett válaszolni Nóra. – Senki sem mond le a pénzről, ha az ölébe hullik. De csak a pénzért nem maradt volna.

– De miért jött zavarba, amikor azt kérdezte tőle, hogy hamarosan elmennek-e?

– Nem tudom. Talán azért, mert a tudományt előbbre tartotta az én kérésemnél. Legalábbis akkor ezt hittem. De azok után, amit magától hallottam, most azt gondolom, hogy apám… nem egészen önként maradt Bayleynél. Vagy… De erre nem akarok gondolni sem… Mindent tisztáznom kell. Beszélek apámmal.

– S ha kiderül, hogy Mr. Bayley fogságban tartja az apját. Nóra arca elkomorult.

– Akkor… Akkor harcolni fogok, és maga segít nekem! Odanyújtottam ép kezemet, Nóra megszorította.

– Nóra! Hol tartasz a munkáddal? – hallottuk ismét Engelbrekt hangját.

– Még öt perc és elkészülök – felelte egy kis üvegcsével bajlódva.

– Tudja mit – szólaltam meg, mikor becsukódott az ajtó Nóra apja után –, fölösleges összetörnünk az edényeket és kiöntenünk a cseppfolyós levegőt. Ez gyerekes dolog. Rendesen fogunk dolgozni, mint eddig. Senkiben sem szabad a legcsekélyebb gyanút ébresztenünk.

Nóra bólintott és belemerült a munkájába.

Aznap éjszaka egyedül voltam a szobában. Nikola nem tért vissza. Bayley nyilván elhatározta, hogy külön költöztet minket. Ez nagyon érzékenyen érintett. Már hozzászoktam, sőt ragaszkodtam a jakuthoz. Azonkívül terveimben is nagy szerepet kapott. Előbb vagy utóbb nyílt harcba bocsátkozom Bayleyvel. Egyetlen percre sem tettem le arról a gondolatról, hogy megszököm vagy legalább figyelmeztetem kormányomat a fenyegető veszélyre.

Nikola harmadnap este jött vissza. Szokása szerint vidám és gondtalan volt. A zord természet megedzette, könnyen elviselte a sorscsapásokat.

– Nikola! – kiáltottam fel boldogan.

– Jó napot, elvtárs – válaszolt. Aztán törökülésben leült a padlóra, s fejét ingatva kántálta: – Kenyéren és vízen élt Nikola, nem volt gondja. Nikola keveset evett, de sokat énekelt.

– Ejha, Nikola, te a rímekhez is értesz?! – kérdeztem meglepetten.

– Mit tudom én? – nézett rám. – A gyerekeim iskolába járnak, dalokat tanulnak. Én meg hallottam.

– Ivánnal mi van?

– Iván él. Velem ült. Munkába ment.

Bayley tehát úgy vélekedett, hogy “bűntársaim” nem szolgáltak rá a szigorú büntetésre. Illetve a munkaerőt féltette.

– Rosszul áll a szénánk, Nikola – néztem a jakutra. – Többször nem szöksz velem, igaz?

– Erősen akadály volt a szél. Semmi baj. Ha szöksz, én is megyek veled.