Megszólal a fej

Egy hét telt el azóta, hogy Laurent felfedezte a tilos csap titkát.

Ezalatt Laurent és a fej között még barátibb kapcsolat alakult ki. Amikor Kern professzor az egyetemre vagy a klinikára ment, Laurent kinyitotta a csapot, gyenge levegőáramlatot bocsátott a torokba, hogy a fej suttogva beszélni tudjon. Laurent is halkan beszélt. Vigyázott, nehogy a néger meghallja beszélgetésüket.

Társalgásuk szemmel láthatóan jó hatást tett Dowell professzor fejére. Szeme elevenebb lett, még a bánat barázdái is kisimultak az orrtövén.

A fej sokat és szívesen beszélt, mintha kárpótolná magát a hosszú, kényszerű hallgatásért.

Az elmúlt éjjel Laurent kisasszony Dowell professzor fejéről álmodott. Mikor felébredt, azon töprengett, vajon szokott-e álmodni Dowell feje?

– Álmodom-e?… – suttogta a fej. – Igen, vannak álmaim. S nem tudom, bánatot vagy örömet szereznek-e többet. Álmomban egészséges, erőtől duzzadó vagyok, és ébredéskor kétszeresen nyomorultnak érzem magam. Nyomorultnak a szó fizikai és erkölcsi értelmében egyaránt. Hiszen meg vagyok fosztva mindentől, ami az emberek számára elérhető. Csupán a gondolkodás képessége maradt meg. “Gondolkodom, tehát vagyok” – idézte a fej keserű mosollyal Descartes szavait. – Vagyok…

– És mit lát álmában?

– Jelenlegi állapotomban még sose láttam magamat. Csak olyannak, amilyen egykor voltam… Látom hozzátartozóimat, barátaimat… Nemrégiben elhunyt feleségemmel álmodtam, átéltem vele szerelmünk tavaszát. Betty valaha mint páciens fordult hozzám; az autóból kilépve felsértette a lábát. Első találkozásunk a rendelőmben történt. Valahogy mindjárt rokonszenvesnek találtuk egymást. A negyedik vizit után azt mondtam neki, nézze meg a menyasszonyom arcképét, ott van az íróasztalomon. “Feleségül veszem, ha ő is úgy akarja” – mondtam. Betty az asztalhoz lépett, és egy kis tükröt látott rajta; belepillantott, elnevette magát, és így szólt: “Azt hiszem… nem fog nemet mondani.” Egy hét múlva a feleségem volt. Ez a jelenet nemrég lejátszódott előttem álmomban… Betty itt halt meg, Párizsban. Tudja, Amerikából jöttem át, az európai háború idején. Itt katedrát ajánlottak fel, és én elfogadtam, hogy a drága sír közelében élhessek. Feleségem csodálatos nő volt…

A fej arca sugárzott a visszaemlékezés örömétől, de aztán mindjárt elkomorult.

– Mily végtelen messzeségbe távolodott az idő. Tűnődve hallgatott. A levegő halkan sziszegett a torokban.

– Múlt éjjel a fiamat láttam álmomban. Nagyon szeretném még egyszer látni, de nem merem kitenni ekkora megpróbáltatásnak… Az ő számára meghaltam.

– Felnőtt férfi már? Hol van most?

– Igen, felnőtt férfi. Majdnem egykorú magával, vagy talán valamivel idősebb is. Egyetemet végzett. Jelenleg Angliában kell lennie, anyai nagynénjénél. Bizony, jobb lenne nem álmodni. De nemcsak álmok gyötörnek – folytatta rövid hallgatás után. – Ébrenlétemkor álérzések kínoznak. Bármennyire furcsa, néha úgy rémlik, érzem a testemet. Hirtelen teli tüdővel lélegzeni szeretnék, nyújtózkodni, széttárni a karomat, ahogy az ülésbe belefáradt ember teszi. Olykor meg köszvényes fájdalmat érzek a bal lábamban. Ugye, milyen mulatságos? Bár maga mint orvos, ezt megérti. A fájdalom olyan reális, hogy önkéntelenül is lenézek az üvegen át, és persze, nem látok mást, csak az üres térséget, a padló kőlapjait… Néha úgy érzem, hogy mindjárt fulladási rohamot kapok, és akkor szinte elégedett vagyok “halál utáni létemmel”, mert legalább az asztmától megszabadított… Mindez persze az agysejtek reflexműködése…

– Szörnyű! – szakadt ki Laurent-ből.

– Igen, szörnyű… Különös, az életben úgy tetszett, hogy csak agymunkát végzek. Szinte észre se vettem, hogy testem is van, annyira elmerültem tudományos munkámban. És csak most eszméltem rá, mit vesztettem. Most aztán, ahogy az életben soha, eszembe jut a virágok illata, a friss szénaillat valahol az erdő szélén, a hosszú gyalogtúra, a tenger hullámainak csobbanása… Nem vesztettem el a szagló-és tapintóérzékemet, és a többit sem, de el vagyok szakítva a változatos világ közvetlen érzékelésétől. A szénaillat a mezőn kellemes, ahol ezernyi más érzékeléshez kapcsolódik: az erdő illatához, a kihunyó alkonyfény szépségéhez, az erdei madarak dalolásához. A mesterséges szagok nem pótolhatják a természeteseket. “Rózsa”-parfüm virágillat helyett? Ez éppoly kevéssé elégítene ki, mint az éhezőt a pástétom szaga pástétom helyett. Testemmel együtt elvesztettem a világot is – a tárgyak mérhetetlen, gyönyörű világát, az észre nem vett tárgyakét, amelyeket meg lehet fogni, és ugyanakkor érezni a testünket, magunkat. Ó, mily szívesen odaadnám csalóka létemet azért az örömért, hogy a saját kezemben erezhessem egy közönséges kövezetkocka súlyát! Ha tudná, mekkora örömet szerez a szivacs érintése, mikor reggelenként megmossa az arcomat. Hiszen a tapintás az egyetlen lehetőség számomra, hogy a reális dolgok világában erezzem magam… Én magam csak annyit tehetek, hogy nyelvem hegyével megérintem kiszáradt ajkamat.

Aznap este Laurent szórakozottan és izgatottan tért haza. Idős anyja szokás szerint teával és hideg ennivalóval várta, de Marie hozzá se nyúlt a szendvicsekhez, sietve felhajtott egy pohár citromos teát, és felállt, hogy szobájába menjen. Anyja éber pillantása megakadt rajta.

– Bánt valami, Marie? Talán valami kellemetlenség a munkahelyeden?

– Nem, semmi, mama, csak elfáradtam, és fáj a fejem… Korán lefekszem, majd elmúlik.

Anyja nem tartotta vissza, sóhajtott, és mikor egyedül maradt, elgondolkozott.

Mióta elfoglalta új állását, Marie nagyon megváltozott. Ideges, zárkózott lett. Anya és lánya mindig jó barátok voltak. Sosem volt közöttük titok. De most van. Az idős asszony megérezte, hogy lánya titkol valamit előtte. Ha munkájáról kérdezte, Marie kurtán és habozva felelt.

– Kern professzor otthoni rendelőjében gyógyítja az orvosi szempontból különösen érdekes fekvő betegeket. És én ápolom őket.

– Miféle betegségben szenvednek?

– A legkülönbözőbbekben. Vannak igen súlyos esetek… – Marie elkomorult és másra terelte a szót.

Anyját nem elégítették ki a válaszok. Kerülő úton is megpróbált érdeklődni, de azon kívül, amit amúgy is hallott a lányától, semmit se sikerült megtudnia.

“Csak nem szerelmes Kernbe, és talán reménytelenül, viszonzás nélkül?…” – gondolta. De mindjárt meg is cáfolta magát; lánya nem titkolná előle érzelmeit. Meg aztán Marie igazán csinos. Kern pedig legényember. És ha Marie csakugyan beleszeretett, Kern úgyse tudna ellenállni. Még egy ilyen Marie nincs ezen a földön. Nem, nem, itt valami más lappang… Sokáig nem bírt elaludni, csak forgolódott magasra polcolt párnáin.

Marie sem aludt. Eloltotta a lámpát, hogy anyja azt higgye, már alszik, s kitágult szemmel ült az ágyban. Felidézte magában a fej minden szavát, és megpróbálta magát a helyébe képzelni: nyelvével megérintette ajkát, szájpadlását, fogait, és azt gondolta:

“Ez minden, amit a fej megtehet. Megharaphatja ajkát, nyelve hegyét. Mozgathatja szemöldökét. Kinyithatja, becsukhatja a szemét és a száját. Egyetlen mozdulattal se többet. Nem, még a homlokát is Táncolhatja kicsit. És ezzel kész…”

Marie lehunyta és kinyitotta szemét, fintorokat vágott. Ó, ha most látná az anyja! Bizonnyal azt hinné, hogy megőrült.

Azután a vállát, a térdét, a kezét kezdte tapogatni, a mellét simogatta, ujjait a hajába mélyesztette.

– Istenem! – suttogta. – Milyen boldog vagyok! Mennyi mindenem van! Milyen gazdag vagyok! És nem tudtam, nem éreztem ezt!

A kimerültség legyőzte a fiatal testet. Marie szeme lecsukódott. S akkor meglátta Dowell fejét. Figyelmesen és bánatosan nézett rá. A fej leugrott asztalkájáról, és repülni kezdett. Marie előtte futott. Kern héjaként csapott le a fejre. Zegzugos folyosók… Zárt ajtók… Marie sietve ki akarta nyitni őket, de az ajtók nem engedtek. Kern majdnem utolérte a fejet, a fej ott fütyült, sziszegett már a fülénél… Marie hallotta a lihegését. Szíve vadul dobogott, szapora ütései fájón lüktettek egész testében. Hideg futkározott a hátán… Újabb és újabb ajtókat próbált kinyitni… Jaj, de szörnyű!…

– Marie! Marie! Mi van veled? Ébredj már, Marie! Jajgatsz…

Ez már nem álom. Anyja ott áll az ágy fejénél, és ijedten simogatja a haját.

– Nincs semmi baj, mama. Rosszat álmodtam.

– Túlságosan gyakran vannak rossz álmaid, gyermekem…

Az öregasszony sóhajtozva kimegy, Marie pedig egy ideig még nyitott szemmel, hevesen dobogó szívvel fekszik.

– Kezdenek tönkremenni az idegeim – suttogja, és ezúttal valóban mély álomba merül.