Az égből pottyant tanuló

Beléptem “börtöncellámba”. Talán négy méter magas, mintegy harminc négyzetméter alapterületű szoba volt, falait furnérlemez burkolta. Egy lámpa a mennyezeten, egy az íróasztalon. Két keskeny ágy és néhány eléggé kényelmetlen szék volt a szobában.

Mr. Bayley fényűző dolgozószobája után ez több mint szerény volt. De… “rosszabbul is végződhetett volna”jutottak eszembe a nővér szavai, és nem nagyon búslakodtam. William távozott, én pedig a fél falat beborító műszaki rajzot kezdtem nézegetni.

A kék fénymásolaton Bayley föld alatti telepének metszetét és az emeletek alaprajzát pillantottam meg. Bár magyarázó feliratok nem voltak rajta, azért teljes képet adott a létesítményről. Középpontjában az az óriási kürtő volt, amelybe belepottyantunk. Ekörül helyezkedtek el a számozott helyiségek. Öt emelet a föld alatt és három a kráter falában.

A nyolcadik emelet alatt két, látszólag természetes barlang volt.

A központi fekvésű kürtőtől jobbra, a fentről lefelé számított ötödik emelet mentén oldalirányú csatorna húzódott, mely kivezetett a szabadba. Leginkább ez a csatorna érdekelt. Első gondolatom az volt, hogy ezen távozik a fentről elszívott levegő. De ha ezen ugyanannyi levegő megy ki, mint amennyit beszívtak, akkor egy másik légáramlatnak is kellene lennie a felszínen, és nem fogyna a levegő. Márpedig gondosan vezetett szinoptikai térképeink azt mutatták, hogy minden légáramlás egy irányban halad, nem észleltünk semmilyen ellenáramlatot.

Ha viszont a föld alatti telepről nem távozik a beszívott levegő, akkor – az ördögbe is! – a telepnek már réges-rég fel kellett volna robbannia, mint egy túlhevített kazánnak…

Nikola lépett a szobába. Gondosan becsukta az ajtót, megvakarta a fejét és felsóhajtott. Azt vártam, hogy szemrehányást tesz nekem, amiért nem hallgattam rá, de másról kezdett beszélni. Közölte, hogy az egyik folyosón a “két Ivánnal” találkozott, azzal a két jakuttal, aki egy esztendeje tűnt el az Aj-Tojon “orrlikában”.

– Még mindig hiszel benne? – kérdeztem tőle.

– Inkább az Aj-Tojon orrlikába estél volna, nem ennek a gonosznak a birodalmába jegyezte meg gondterhelten.

Sikerült néhány szót váltania a jakutokkal, és megtudta, hogy valamilyen óriási csatornában dolgoznak, eltávolítják a kürtőbe jutott hulladékot. Még egyszer megnéztem a tervrajzot. A csatorna tehát ezt a célt szolgálja!…

A “két Iván” elpanaszolta Nikolának, hogy sehová sem mehetnek, úgy bánnak velük, mint a rabszolgákkal, de “a koszt erősen jó”.

Kopogtattak. William jött vissza, érthetetlen nyelven mondott valamit, és intett, hogy kövessük.

Utána mentünk. Az “idősebb Iván” az ajtó előtt várakozott, William ajakul gondjaira bízta Nikolát, mi pedig átvágtunk a folyosón és beszálltunk az 50. számú liftbe. Egy emelettel feljebb kiszálltunk és megálltunk a 13. számú ajtó előtt. William kopogtatás nélkül benyitott, én követtem a tágas helyiségbe. Laboratórium volt. Bámulatos rendben bonyolult műszerek, légsűrítők, rézcsövek, csőkígyók és hűtőberendezések sorakoztak az asztalon. Mellettük ezüstös felületű poharakon, csészéken, edényeken csillant meg a két ívlámpa fénye.

E ragyogó edények olyan látványt nyújtottak, mint amikor a gazdag örökös kiszedi a ládákból az antik ezüstöt, hogy gyönyörködjék kincsében. De én tudtam, hogy ilyen hő visszaverő, ezüsttel bevont edényeket cseppfolyós levegővel végzett kísérleteknél használnak.

Cseppfolyós levegő!? Sűrűsége nyolcszázszorosa a légkörinek. Csak nem levegőt cseppfolyósítanak Bayley gyártelepén?

Annyira lekötöttek gondolataim, hogy nem vettem mindjárt észre az egyik asztal fölé hajló, fehérköpenyes nőt. Felemelte a fejét – a nővér volt. Ő is megismert, majd látva az arcomon tükröződő értetlenséget, rám mosolygott.

– Fáradjon be a dolgozószobába. Apám várja – mondta, s a másik ajtó felé mutatott.

Kopogtam és beléptem. A szoba majdnem akkora volt, mint az első, de ebben nem voltak műszerek. A falak mentén könyvespolcok sorakoztak, a nagy íróasztalon vegyi képletekkel teleírt papírlapok hevertek.

Magas, idős, de fiatalos, szőke hajú, szürke szemű és pirospozsgás arcú férfi állt fel az asztal mellől. Barátságos mosolya a lányára emlékeztetett. Keményen megszorította a kezemet, majd így szólt:

– Mr. Bayley és Eleonóra beszélt már önről. Szükségünk van ilyen emberekre. Sajnálom, hogy nem vegyész, ámbár szakmája közel áll az enyémhez… Mindketten “a levegőből élünk” – jegyezte meg mosolyogva.

Olyan közvetlenül beszélt, mintha jószántamból jöttem volna hozzá, hogy felajánljam tudásomat, munkámat.

– Engelbrekt vagyok – mutatkozott be. – Foglaljon helyet.

– Engelbrekt?! – kiáltottam fel meglepetten és állva maradtam. – Ön Swante Engelbrekt, aki odaveszett az Arctic jégtörőn, akit elsiratott a tudományos világ?

– Halálhíremet fölöttébb eltúlozták – idézte Mark Twain élcét a híres svéd tudós. – Igen, én az élő Swante Engelbrekt vagyok.

– De hát… mi készteti önt arra, hogy elrejtőzzék? Elkomorodott.

– Kérem, foglaljon helyet – szólított fel ismételten. – Főmérnök vagyok, Mr. Bayley alkalmazottja. Cseppfolyós levegőt, hidrogént és héliumot állítunk elő, nitrogént és oxigént vonunk ki a levegőből…

– És mit csinálnak vele? – csúszott ki a számon.

– Ez már munkaadómra, Mr. Bayleyre tartozik. Bizonyára eladja…

– De hogyan?… Soha nem hallottam ilyen koncesszióról…

– A dolog jogi vonatkozása kevésbé érdekel – szakított félbe Engelbrekt kissé türelmetlenül. – Erről Mr. Bayleynél tájékozódhat. Szerződésem van, és a laboratóriumokon kívül semmi nem érdekel. Mr. Bayley rendkívüli kezdeményező készséggel megáldott, fölöttébb agilis ember. Nem fukarkodik a pénzzel, hogy biztosítsa számomra a zavartalan tudományos kutatást. Majd ha megismeri munkánkat, látni fogja, hogy figyelemre méltó tudományos felfedezéseink vannak, amelyekről még nem tud a világ. Mr. Bayley hozza forgalomba, ez az ő dolga. A pénzügyeibe nem avatkozom – mondta még egyszer a tudós, s láttam, igyekszik minél gyorsabban közölni velem a legszükségesebbeket. – Minden rendelkezésemre áll, de kevés a laboráns. Az időmből nem futja arra, hogy minden kísérletet magam végezzek el. Én csak itt kísérletezem – mutatott a képletekkel telerótt papírlapokra. – Eleonóra, a lányom segít nekem.

– Az ápolónő?

Engelbrekt elmosolyodott.

– Ápolónő, tudományos laboráns, azonkívül ő vezeti szerény háztartásomat – mondta meleg szeretettel a hangjában. – Derék leány. Remélem, ön segítségére lesz a laboratóriumban. Eleonóra majd betanítja. Ha valamilyen feladattal nem boldogul, kérem, jöjjön be hozzám, bármikor szívesen segítek… Tehát, munkára fel! – fejezte be Engelbrekt, s kezet nyújtott. – Ne vesztegesse az időt.

Meghajoltam, átmentem a laboratóriumba.

– Megegyeztek? – kérdezte Eleonóra.

Karomat széttárva jeleztem, hogy beletörődtem sorsomba.

– Foglaljon helyet és lássunk munkához – mondta közvetlenül, és maga mellé húzott egy üres széket.

Érdeklődő arcot vágtam, mint egy szorgalmas tanuló, ő pedig a legkomolyabban vizsgáztatni kezdett.

– A cseppfolyós levegő előállításának módja?… Hm… Előállítható – kezdtem a felelést, s közben a haját nézegettem, amely kicsúszott a fehér kendő alól – …előállítható hűtéssel, ami a levegő dilatációjával érhető el. Fokozatosan sűrítik kétszáz atmoszférára, azután hirtelen húsz atmoszférára csökken a nyomása, s ekkor, a dilatáció következtében, mínusz harminc fok alá süllyed a hőmérséklete. Ezt az eljárást többször megismétlik, mígnem eléri a mínusz száznyolcvan fokot. Ekkor húsz atmoszféra nyomás alatt cseppfolyóssá válik…

“Milyen szép haja van…” – ezt persze csak gondoltam.

Eleonóra észrevette pillantásomat, megigazította a haját, tartózkodóan elmosolyodott, és fontoskodva megszólalt, ami egyáltalán nem illett hozzá.

– Felületes, nem egészen pontos, de kezdetnek jó. Ismeri ezt a készüléket?

– Linde-féle légsűrítő – vágtam rá, s úgy örültem tudásomnak, mint egy diák.

Bólintott.

– Igen, de ez gyerekjáték. Majd megismeri a bonyolultabb gépeket is, amelyeket apám szerkesztett.

A vizsga folytatódott.

– Önnek még elméleti ismereteket kell szereznie. A cseppfolyósított levegő előállítása…

Folytatta a munkáját, s közben megtartotta az első órát. Igyekeztem odafigyelni, de gondolataim minduntalan elkalandoztak. Ebben a pillanatban sokkal inkább szerettem volna azt megtudni, hogyan került apjával együtt e föld alatti “városba”, hogyan pusztult el az Arctic, ki volt az a halott, akit Nikola a hajó orrában látott, mire kell Bayleynek a cseppfolyósított levegő, milyen viszonyban áll Engelbrekttel… Ezernyi kérdés kavargóit a fejemben, de nem szántam rá magamat, hogy tanítónőmet zaklassam velük.

–…A cseppfolyósított levegő áttetsző, halványkék folyadék, normális atmoszféra nyomáson mínusz százkilencvenhárom Celsius fok hőmérsékletű – folytatta Eleonóra. – A berendezésből kikerülő anyag rendszerint zavaros a levegőben elenyésző mennyiségben található szénsavtól. Ha átengedjük papírszűrőn, áttetszővé válik…

“Szegény lány. Bizonyára nem szívesen lakik ilyen eldugott helyen. Vajon öként vállalták ezt a száműzetést?” – gondoltam magamban.

–… A cseppfolyósított levegő lepárlásakor először a forrásban levő nitrogén válik ki, forráspontja mínusz százkilencvennégy Celsius fok, azután az argon… Mi válik ki a lepárláskor? – kérdezett vissza váratlanul, mert észrevette szórakozott tekintetem.

– Az argon – vágtam rá gépiesen; még a fülemben csengett az utolsó szava.

Eleonóra összevonta a szemöldökét.

– Nem figyel – mondta szemrehányó hangon.

– Bocsásson meg, de csak néhány órája pottyantam ide az égből. Gondolom, belátja, hogy egy ilyen légi utazás után kissé váratlan fordulat belecsöppenni a cseppfolyós levegőről tartott előadásba.

Végre felderült a szigorú tanító néni arca, nem bírta tovább, vidáman felkacagott.

– Igaza van. Valóban pihennie kellene, hogy kissé összeszedje magát.

Nagyon megörültem ennek a “szünetnek”, és sietve megkérdeztem.

– Mondja már, hogyan maradtam életben?

– Véletlenül észrevették magukat. Leállították a ventillátorokat, így viszonylag puhán estek rá a felső rácsra. A kürtőben több törmelékszűrő rács is van. Majd megérti, ha megtekinti a berendezést. Holnap vasárnap lesz, megmutatom…

– Még egy kérdést…

Eleonóra azonban már munkájába merült.

Menjen és pihenje ki magát – szólt rám erélyesebben. Nagyon elkeseredett képet vághattam, mert ahogy rám nézett, kedvesen mosolyogva sietve hozzátette:

– Ma még találkozunk a könyvtárban, hat után. Második emelet, negyvenegy. – Biccentett és folytatta munkáját.

Én pedig visszatértem a szobámba.