A rabszolgafelkelés

A papság és a királyi udvar régóta tudott a készülő rabszolgalázadásról, de a felkelés időpontját még nem ismerte. A Szent Domb nyugodtan várta a fejleményeket.

Mindeddig a hasonló lázadások nem veszélyeztették az “államot”, illetve uralkodó kasztjait: a királyi házat, a papságot, a hadvezéreket. Ezek a felkelések leginkább szervezetlen lázongásokra hasonlítottak.

Ám ezúttal másképp alakultak az események. A rabszolgák jóval napkelte előtt, még a sötétség leple alatt, csöndben, zajtalanul elhagyták a bányákat. Ugyanilyen zajtalanul és meglepetésszerűen ütötték le súlyos bronzcsákányaikkal a felügyelőket és őröket, kik hangtalanul dőltek el, mint a zsákok.

Egy órába sem telt, a Fekete Város a felkelők kezén volt. Az eseményeket a néma sötétség leplezte.

Az utakra és ösvényekre őröket állítottak, hogy feltartóztassák a netán életben maradt felügyelőket és őröket, nehogy fellármázhassák a Szent Dombot. De ez csak elővigyázatosság volt, mivel a Fekete Városban egyetlen őr, egyetlen munkafelügyelő sem úszta meg ép koponyával…

A rabszolgák a régi bányáknál gyülekeztek.

Itt tartózkodott a felkelés vezérkara.

– Ha nem is győzünk, mindenesetre éreztetjük a Szent Dombbal a rabszolgák növekvő erejét – mondta Komisz a tömegnek. – Kardokra és kopjákra van szükségünk, bármi áron fel kell fegyverkeznünk. A raktárakat felfegyverzett katonaság őrzi. Lapáttal meg csákánnyal nem verjük le őket. A gyárban sok a kész fegyver, és ez itt van kéznél. Kisebb egység őrzi, mint a raktárt. Ezzel talán könnyebben elbánnánk, de félő, hogy már első támadásunkkor jelzőtűzzel riasztanák és segítségül hívnák az ügyeletes légiókat. Olyan gyorsan és zajtalanul kell elfoglalnunk a gyárat is, mint ahogy a Fekete Várost elfoglaltuk. De hogyan?

– Úgy tudom – szólt közbe Axa-Guam –, hogy napkelte előtt váltják a gyári őrséget. A váltás a Sárkány útján jön. A két forrásnál a völgyön vezet át az út. Ezen a félreeső helyen megtámadjuk az egységet, végzünk a katonákkal, magunkra öltjük vértezetüket. Azután elmegyünk a gyárba és átvesszük az őrséget, így a kezünkbe kerül a gyár a fegyverekkel együtt.

– Tudod a jelszót? – kérdezte Addisirna.

– “Kígyó és Nap.” A tervet elfogadták.

Először a két forrásnál, a Sárkány útján ütköztek meg. A rabszolgák átengedték az egységet, elvágták a visszavonulás útját, és egyszerre három oldalról, elölről, hátulról és balról támadtak rájuk. Jobb oldalon meredek szikla zárta el az utat.

A harcokban edzett atlantiszi katonákat váratlanul érte ugyan a támadás, de szívósan ellenálltak. A pajzsok megvédtek őket a kövektől. Kopjáik hosszabbak voltak a lapátoknál, csákányoknál, leszúrták a rabszolgákat, akik sebet sem tudtak ejteni rajtuk. De a rabszolgák számbeli fölényben voltak. Könnyűszerrel leszoríthatták volna az egységet a szakadékba, ám nekik a fegyver, a páncélzat kellett. A kopjak megakadtak a rabszolgák testében, de mielőtt visszahúzhatták volna, tíz kéz is megragadta a nyelét, rá sem hederítve a rájuk zúduló csapásokra. Lassacskán a lázadók kezébe kerültek a kopjak. Az út szűk volt, a katonák nehezen mozogtak. Miután elvesztették kopjáikat, kardot rántottak, ám a kopjás rabszolgák szemlátomást fölénybe kerültek, hisz a kardok rövidebbek voltak a kopjáknál. Egymás után estek el a katonák.

Az egység sorsa meg volt pecsételve…

Egy-két óra múlva halomra ölve hevertek az úton a katonák, egy sem maradt életben. A rabszolgák lerángatták a holttestekről a fegyverzetet, a forrásnál lemosták a vért, azután felöltöztek.

Axa-Guam magára vette a parancsnok páncélját; utóvédet hagyva hátra, elindultak.

A gyári “őrségváltás” sikerült. A két egység parancsnoka tisztelgett, és a leváltott osztag csörtetve indult visszafelé az úton. Mire a csata színhelyére értek, a rabszolgák már ledobálták a holttesteket a szakadékba, megtisztították az utat, eltakarították az ütközet nyomait.

A kisszámú belső őrséggel könnyen végeztek. A hatalmas bronzfegyvergyár tehát a felkelők kezébe került.

Hétezer kész kardot és kopját, azonkívül ötezer már használható, de még fényezetlen fegyvert találtak. A rabszolgák ujjongtak. Soha, egyetlen felkelés sem kezdődött még ilyen sikeresen. Egyre jobban bíztak benne, hogy legyőzik a Szent Dombot.

Közeledett a hajnal, igyekezniük kellett, hogy elfoglalják a fegyverraktárt és még napkelte előtt elinduljanak a fő erők a hegyekbe.

A felfegyverzett, immár nagy katonai erőt képviselő rabszolgák gyors iramban közeledtek a fegyverraktárakhoz. Páncélzatuk megtévesztette az ottani őrséget.

– Ki közeledik? – kérdezte az előreküldött őr.

– Erősítés, Ketzal-Kootl, atlantiszi főparancsnok utasítására – válaszolta Axa-Guam.

A rabszolgahad fele már szerencsésen átjutott a hídon, amikor rájöttek a cselre. S ez is csak a rabszolgák gondatlansága miatt történt, mert egyesek – akiknek nem jutott fegyver – túlbuzgóságukban csákánnyal követték a csapatot. Észrevették őket és riadóztatták az őrséget. De már elkéstek. Összecsaptak a kardok, a bronzfegyverek csörömpölése felverte az éjszaka csendjét. Az atlantiszi katonák ezúttal is szívósan védekeztek, de a rabszolgák visszaszorították őket a hatalmas fegyverraktár belsejébe. Minden talpalatnyi földért harcolniuk kellett. Recsegve törtek be a nehéz raktárajtók, benyomultak a félmeztelen rabszolgák, s kifelé már teljes fegyverzetben jöttek. Győztek!

Bent a raktárban meg a tágas, köves udvar végében kisebb csoportok még csatároztak, de a felfegyverzett rabszolgasereg már gyors menetben haladt a hegyi út felé, hogy megkerülje a Szent Dombot. Útközben kisebb ütközeteket vívtak az őrcsapatokkal, de ez már nem tudta feltartani lendületes előrenyomulásukat.

A fegyvertelen, tehetetlen rabszolgák egyetlen éjszaka alatt veszélyes hadsereggé váltak, amelynek tizenhatezer kardja és kopjája volt.

Bármilyen elővigyázatosak voltak, a raktárnál dúló ütközet nem maradhatott titokban. A fegyvertár a Szent Domb tövében volt, és az éjszaka csendjében fent jól lehetett hallani a csatazajt. De ugyanez a csatazaj tette lehetővé, hogy a fő erők messzire jussanak a hegyekben, anélkül, hogy észrevehettek volna őket. Félszemű és Addisirna vezette ezeket az egységeket. Komisz és Axa-Guam kisebb erőkkel a Szent Domb ellen intézett támadást. Nagyon nehéz feladat jutott nekik: a leginkább megerősített oldalról támadtak, s nekik kellett felfogniuk a legjobb atlantiszi légiók, a “Neptun lovagok” és a “Legyőzhetetlenek” csapásait.

A reggeli nap sugarai már beragyogták a Szent Dombon a paloták és templomok bronzlemezeit, amikor Axa-Guam és Komisz csapataival eljutott a körcsatornához, a Szent Domb tövéhez. A hidakat felhúzták. Túlnan, mint valami bronzfal, lángolni látszott a csatorna partja, annyi fegyveres katona állt ott csatarendben.

A rabszolgák csüggedten nézték az ellenfél kopjaerdejét… A csatorna útjukat állta.

De egyik oldalon sem tartott sokáig a néma várakozás. A csatorna partjánál rengeteg kishajó horgonyzott. Komisz a hajókra mutatott, s megkezdődött a munka. A rabszolgák egy helyre lökdösték a dereglyéket, kisebb vitorlásokat, és bár a túlpartról kopjákat hajigáltak feléjük, úszó hidakat állítottak össze. A part másfél embernyi magas volt, ez azonban nem jelentett akadályt. A rabszolgák végigrohantak a hidakon, s egymás vállán kapaszkodtak fel a partra. Kopjákkal lökdösték le őket. Hamarosan hullahegy magasodott a hajókon, a parton, a többi rabszolga ezen kúszott felfelé. A csatorna vizét vörösre festette a vér, hullák lebegtek a víz színén. De a legfontosabbat elérték: átjutottak a túlsó partra, mielőtt a zenitre ért volna a nap. Legtöbbjük először tette lábát a Szent Dombra. A katonák a csatorna melletti széles térre húzódtak, hogy szabadabban mozoghassanak, és elkezdődött a hosszadalmas, szívós ütközet.

Az atlantiszi katonák sokkal előnyösebb helyzetben voltak, mivel magaslaton álltak, a rabszolgák viszont lent zsúfolódtak össze a szűk téren, hátuk mögött a csatornával. Csak úgy kaptak erősítést, ahogy előre haladtak a téren. Mozgásukat akadályozták a hullák. A rabszolgák szemlátomást lankadtak, az atlantiszi katonák fokozták a nyomást. Elérkezett a pillanat, amikor a rabszolgahadat már-már visszaszorították a csatornába. Komisz és Axa-Guam az első sorokban harcolt. Komisz hátrafordulva látta, hogy a rabszolgák egyre hátrálnak.

“Vége!” – gondolta.

De ebben a pillanatban az atlantiszi katonák között is zavar támadt. Hátsó soraik sietve visszavonultak.

Később kiderült, hogy a hegyi fronton kétségbeejtő volt az atlantisziak helyzete. Addisirna és Félszemű lavinaként zúdult le a hegyről, és megközelítette a királyi palotát. Oda vonták vissza a katonákat erősítésnek. Axa-Guam és Komisz osztaga fellélegzett. Kisvártatva újra támadásba lendült és lassacskán felszorította az ellenséget a Szent Dombra.

De ekkor olyan események történtek a Szent Dombon, amelyek eldöntötték a felkelés sorsát.

Guan-Atagueragan király a felkelés kitörésének éjszakáján adott búcsúfogadást a Napünnepről elutazó vazallus királyok tiszteletére.

Még egyszer el akarta kápráztatni vendégeit az udvar gazdagságával és pompájával, ezért a föld alatt levő smaragdteremben tartotta a fogadást. A hatalmas terem falait csupa válogatott drágakőből rakták ki, melyek csodálatos virágokat meg tájakat ábrázoltak.

Topáz nap ragyogott a bronz égen, krizopráz fák zöld lombja tükröződött a smaragd tavakban. Sárga, rózsaszín berillkövek, tüzes rubinok nyúltak fel virágkoszorúkba fűzve a krizolit fűből.

A trón a falnál állt, amelyet egészen beborítottak a különféle színárnyalatú, mozaikszerűen rakott smaragdok. Szó szerint smaragdból volt a fal, s folyosó választotta el a fő faltól. A folyosón kandeláberek sorakoztak, fényük rendkívüli hatást keltve szűrődött át a smaragdon.

Már jelentették a királynak a felkelést. A szertartás elhúzódott, hogy a Szent Dombon rendet teremthessenek a fogadás végéig. A királyi vendégeknek nem kell tudniuk a felkelésről. Könnyű volt titokban tartani, mivel fentről semmilyen zaj nem szűrődött be a smaragd terembe.

Ám a felkelők bejutottak a rejtett terembe is.

Mielőtt a csatornától elvezényelt katonák a hegyi front segítségére siethettek volna, Addisirna és Félszemű emberei elfoglalták a palotát. A kardok már a szomszéd teremben csattogtak. S egyszer csak fegyveres rabszolgák rontottak a smaragdterembe. A királyi díszőrséggel együtt maguk a királyok is kénytelenek voltak kardot rántani.

Csak Guan-Atagueragan ült még a trónján, és szobormereven figyelte a küzdelmet. De a szíve nyugtalanul dobogott. Az udvari őrség és a királyok bátran harcoltak, soraik azonban egyre ritkultak… Atlantisz királya farkasszemet nézett a halállal…

S abban a pillanatban, amikor már az utolsó palotaőrök viaskodtak a rabszolgákkal, a királynak eszébe jutott a menekülés útja. Atlantisz királyához méltón, büszkén akarta fogadni a halált, de a menekülés gondolatára lehullt róla a fenség álarca. Leszaladt a trón lépcsőin, kihúzta nehéz bronzkardját, amelynek markolatát briliánsokkal rakták ki, és lendületesen belevágta a smaragd falba! Néhány kardcsapás és megnyílt a fal. Mint a borsószemek, úgy gurultak végig a smaragdok a mozaikpadlón. A király beugrott a résen.

Néhány rabszolga a nyomába eredt, de ekkor az egyik meglátta a padlón a hatalmas smaragdokat. Lehajolt, felmarkolta a köveket és a páncélja alá dugdosta. Az utána rohanó rabszolgák belebotlottak. Az emberrakás elállta a nyilast.

S közben elmenekült a király…

Félszemű dühösen ordítozva rohant a behasított falnál késlekedő rabszolgákhoz, de hiába ütötte-verte őket. Addisirna kardjával hadonászva próbált rendet teremteni, de ez sem segített. Minthogy nem láttak maguk előtt többé ellenséget, szétszéledtek a palotában, megkezdődött a fosztogatás. A raktárakban hatalmas boros amforákra leltek. Behorpasztott pajzsokba öntötték a bort, s a csatározásba belefáradt rabszolgák mohón ittak, majd részegen dőltek végig a padlón…