„Elmebetegek”

Kicsi szoba, kertre néző ablakkal. Szürke falak. Világosszürke, bolyhos takaró a szürke ágyon. Fehér asztalka és két fehér szék.

Laurent az ablaknál ül, és szórakozottan néz ki a kertbe. A nap sugarai bearanyozzák szőke haját. Nagyon lefogyott és megsápadt.

Az ablakból a fasorra látni, ahol betegek sétálnak csoportosan. Köztük fel-felvillan a nővérke feketeszegélyes fehér köpenye.

– Elmebetegek… – mondja halkan Laurent, a sétáló betegeket nézve. – Én is elmebeteg vagyok… Micsoda ostobaság! Ez minden, amit elértem…

Összeszorítja kezét, ujjait ropogtatja.

Hogy is történt?…

Kern behívta az irodájába, és így szólt:

– Beszélnem kell magával, Laurent kisasszony. Emlékszik első beszélgetésünkre, mikor idejött, mert munkát szeretett volna kapni? A lány bólintott.

– Megígérte, ugye, hogy hallgatni fog mindarról, amit ebben a házban lát és hall?

– Igen.

– Ismételje meg ígéretét, és máris meglátogathatja a mamáját.

Kern ügyesen rátapintott arra a húrra, amelyen játszani akart. Laurent mélységes zavarban volt. Néhány percig hallgatott. Megszokta, hogy megtartsa az adott szót, de azok után, amit itt megtudott… Kern látta tétovázását, és izgatottan figyelte a belső harc eredményét.

– Igen, megígértem, hogy hallgatok – szólalt meg végre Laurent halkan. – Csakhogy ön becsapott. Sok mindent eltitkolt előlem. Ha mindjárt megmondja a teljes igazságot, nem tettem volna azt az ígéretet.

– Tehát nem tartja kötelezőnek?

– Nem.

– Köszönöm az őszinteségét. Magával azért könnyű szót érteni, mert legalább nem ravaszkodik. Van bátorsága kimondani az igazságot.

Kern ezt nem csupán azért mondta, hogy hízelegjen Laurent-nak. Noha a becsületességet ostobaságnak tartotta, ebben a percben valóban tisztelte a lányt bátor jelleméért és erkölcsi állhatatosságáért. “Ördög vigye, bosszantó lesz, ha ezt a lányt félre kell tenni az útból. De mi mást tehetnék vele?”

– Szóval, Laurent kisasszony, az első adandó alkalommal elmegy és feljelent? Tudnia kell, mi lesz ennek a következménye számomra. Halálra ítélnek. Sőt, mi több, sárba rántják a nevemet.

– Előbb kellett volna meggondolnia – felelte Laurent.

– Ide hallgasson, kisasszony – folytatta Kern, mintha nem is hallotta volna Laurent szavait. – Hagyjon fel szűk látókörű erkölcsi nézeteivel. Értse meg, nélkülem Dowell professzor régen elrothadt volna a földben vagy elégett volna a krematóriumban. Munkája semmivé vált volna. Hiszen az, amit most csinál, lényegében halál utáni alkotás. S ezt én tettem lehetővé. Ismerje el, hogy ilyen körülmények között van némi jogom Dowell fejének “termelésére”. Sőt mi több, Dowell a feje – nélkülem nem realizálhatta volna felfedezéseit. Maga jól tudja, hogy az agy nem operálható, és nem heged. A műtét, amely Briquet fejét “összeforrasztotta” egy testtel, mégis remekül sikerült. A nyakcsigolyákon áthaladó gerincvelő összeforrt. Ennek a feladatnak a megoldásán dolgozott Dowell feje és Kern keze. Ez a kéz pedig – Kern kinyújtotta a kezét, megnézte – szintén ér valamit. Megmentett több száz emberi életet, és még sok százat fog megmenteni, hacsak maga le nem sújt a fejemre a bosszú kardjával. De ez még nem minden. Legutóbbi munkáink nem csupán az orvostudományban jelentenek fordulatot, hanem az egész emberiség életében. Az orvostudomány mostantól kezdve felélesztheti a kialvó emberi életet. Hány nagy embert lehet majd feltámasztani halála után, meghosszabbítani életét az emberiség javára! Én meghosszabbítóm a lángész életét, visszaadom a gyermekeknek apjukat, a feleségnek a férjét. Később az ilyen műtéteket akármilyen sebész elvégezheti. Az emberi bánat tartozik számlája csökkenni fog.

– Más szerencsétlenek rovására.

– Igen, de ahol ketten sírtak, csak egy fog sírni. Ahol két halott volt, csak egy lesz. Hát nem nagy távlatok ezek? Ehhez képest mit számítanak az én magánügyeim, még ha bűntények is. Mit érdekli a beteget, hogy az életét megmentő sebész lelkét bűn terheli? Maga nemcsak engem öl meg, hanem sok ezer életet, amelyeket a jövőben megmenthetnék. Gondolt erre? Maga ezerszer nagyobb bűnt követ el, mint én követtem el, ha ugyan elkövettem. Gondolja meg még egyszer, és aztán válaszoljon. Most pedig menjen. Nem fogom sürgetni.

– Már megadtam a választ. – S Laurent kiment az irodából.

Bement Dowell professzor szobájába, s röviden beszámolt a Kernnel folytatott beszélgetésről. Dowell feje eltűnődött.

– Nem volna jobb eltitkolni szándékait, vagy legalábbis bizonytalan választ adni? – szólalt meg végül suttogva a fej.

– Képtelen vagyok hazudni.

– Ez becsületére válik, de… ezzel saját magát ítélte halálra, és önfeláldozásából senkinek se lesz haszna.

– Másképp… nem tehetek – mondta Laurent, és szomorúan bólintva kiment.

– A kocka el van vetve – ismételte egyre ugyanezt a mondatot, szobája ablakánál ülve.

“Szegény mama – jutott eszébe hirtelen az anyja. – De hát ő is ugyanígy cselekedett volna” – felelte saját magának Laurent. Szeretett volna levelet írni anyjának, és mindent elmondani, ami történt vele. Még egy utolsó levelet. De nem volt semmiféle lehetőség az elküldésére. Laurent nem kételkedett abban, hogy el kell pusztulnia. Kész volt nyugodtan fogadni a halált. Csak azon kesergett, ki fog gondoskodni anyjáról, és hogy Kern bűne megtorlatlan marad. De azért hitt benne, hogy előbb vagy utóbb utoléri a bosszú.

Az, amit várt, hamarabb bekövetkezett, semmint gondolta.

Laurent eloltotta a lámpát, és lefeküdt. Idegei pattanásig feszültek. A szekrény mögül, a fal felől neszt hallott. Inkább csodálkozott, mint megijedt. A szoba ajtaja be volt lakatolva. Ha valaki belép, mindenképpen meghallja. “Miféle nesz lehet? Talán egerek?”

A további események meglepő gyorsasággal peregtek. A neszt nyikorgás követte. Gyors léptek közeledtek az ágy felé. Laurent ijedten felkönyökölt, de ugyanabban a pillanatban egy erős kéz lenyomta a párnára, és kloroformos maszkot szorított az arcára.

“Ez a vég!” – villant fel az agyában, s minden ízében remegve, ösztönszerűen szabadulni igyekezett.

– Nyugalom – hallotta Kern hangját – ugyanúgy szólt, ahogy közönséges műtétek közben –, majd elvesztette eszméletét.

A gyógyintézetben tért magához…

Kern professzor beváltotta fenyegetését: “Rendkívül súlyos következményekkel járna”, ha nem őrzi meg a titkot. Tudta, hogy Kerntől minden kitelik. Bosszút állt, de ő maga elkerülte a bosszút. Marie Laurent feláldozta magát, de önfeláldozásának nem volt értelme. Ez a tudat még jobban megingatta Laurent lelki egyensúlyát.

Közel állt a kétségbeeséshez. Még itt is érezte Kern befolyását.

Az első két hétben annyit se engedtek meg, hogy kimenjen a nagy, árnyékos kertbe, ahol a “csendes” betegek sétálgattak. Csendes betegeknek azokat nevezték, akik nem tiltakoztak bezárásuk ellen, nem bizonygatták az orvosoknak, hogy teljesen egészségesek, nem fenyegetőztek leleplezéssel, és nem próbálkoztak szökéssel. Az egész intézetben legfeljebb tíz százalék igazi elmebeteg akadt, de azokat is már itt, a kórházban tébolyították meg. Erre a célra Ravinot bonyolult módszert dolgozott ki, s ezt “pszichikai mérgezésnek” nevezte.