A tilos csap titka

Marie Laurent-nak nem könnyű élet jutott osztályrészül. Tizenhét éves volt, amikor apja meghalt. Attól kezdve a fiatal lány vállára nehezedett a beteg anyjával való törődés gondja. Az apa után maradt kevéske pénz nem sokáig tartott. Marie tanult, és eltartotta a családot. Néhány évig egy napilapnál dolgozott mint éjszakai korrektor. Az orvosi diploma megszerzése után hasztalan keresett állást. Ajánlatot kapott, hogy utazzék Új-Guineába, ahol sárgaláz tombolt. De Marie a beteg anyjával nem vállalkozhatott a nagy útra, elszakadni pedig nem akart tőle. Kern professzor ajánlata kiutat ígért a nehéz helyzetből.

Noha a munkát roppant különösnek találta, Marie szinte habozás nélkül elfogadta.

Nem tudta, hogy Kern professzor, mielőtt felvette volna, gondosan informálódott róla.

Már két hete dolgozott Kernnél. Feladata nem volt bonyolult. Reggeltől estig figyelnie kellett a fejet életben tartó készülékeket. Éjszakára John váltotta fel.

Kern professzor megmagyarázta, miként bánjon a tartályok csapjaival. Rámutatott egy nagy hengerre, amelytől vastag cső vezetett a fej gégerészéhez, és a legszigorúbban megtiltotta, hogy kinyissa a henger csapját.

– Ha a csapot elfordítja, a fejnek rögtön vége. Egyszer majd elmagyarázom magának a fej táplálási rendszerét és a henger jelentőségét. Egyelőre elég annyit tudnia, hogyan kell bánnia a készülékekkel.

Ám Kern egyáltalán nem sietett a megígért magyarázattal.

A fej egyik orrlyukába kicsi hőmérő volt helyezve. Meghatározott órában ki kellett venni és feljegyezni a hőmérsékletet. A tartályok is termométerekkel,és manométerekkel voltak felszerelve. Laurent figyelte a folyadékok hőmérsékletét és a tartályokban levő nyomást. A jól beszabályozott készülékek óramű pontossággal működtek, semmiféle vesződség nem volt velük. A halántékhoz szorított műszer rendkívüli érzékenységgel jegyezte fel az érverést, automatikusan írta a görbét. A szalagot naponta cserélték. A tartályokat Laurent távollétében, munkába érkezése előtt töltötték meg.

Marie lassanként megszokta a fejet, sőt össze is barátkozott vele.

Reggelenként, amikor a mozgástól és a friss levegőtől kipirult arccal belépett a laboratóriumba, a fej bágyadtan rámosolygott, szemhéját lecsukva üdvözölte.

A fej nem tudott beszélni. De közte és Laurent között hamarosan kialakult valamiféle, noha igen korlátozott, egyezményes nyelv. A szemhéjak lebocsátása azt jelentette: “igen”, felhúzásuk: “nem”. Valamicskét segített a hangtalanul mozgó ajak is.

– Ma hogy érzi magát? – kérdezte Laurent.

A fejen “mosoly árnyéka” suhant át, szemhéját lebocsátotta: “Köszönöm, jól.”

– Hogy töltötte az éjszakát? Ugyanaz az arcjáték.

A kérdések után Laurent gyorsan elvégezte reggeli teendőit. Ellenőrizte a készülékeket, a hőmérsékletet, a pulzust. Mindent bejegyzett a naplóba. Azután rendkívül vigyázatosan alkoholos vízzel és puha szivaccsal lemosta a fejet, vattával kitörülte a fülkagylókat. Leszedte a szempillákon csüngő vattacsomócskát. Rendbe szedte a hajat.

Keze fürgén és ügyesen járt. Dowell professzor arcán elégedettség tükröződött.

– Ma csodálatosan szép napunk van – mondta Laurent. – Gyönyörű kék az ég. A levegő hideg és tiszta. Az ember teli tüdővel kíván lélegzeni. Nézze, milyen ragyogóan, szinte tavasziasan süt a nap.

A professzor ajka szomorúan legörbült. Szeme bánatosan pillantott ki az ablakon, majd megpihent Laurent-on.

A lány elpirult; haragudott magára. Finom női ösztönével kerülni szokta a beszélgetést minden olyasmiről, ami a fej számára elérhetetlen volt, és fölöslegesen emlékeztette testi létezésének nyomorúságára.

Marie szánalmat érzett a fej iránt, mint anya a tehetetlen gyermek iránt, akit a természet megrövidített.

– No akkor dolgozzunk egy kicsit! – mondta Laurent sietve, hogy helyrehozza a hibát.

Reggelenként, Kern professzor megérkezéséig, a fej olvasott. Laurent behozott egy csomó friss orvosi folyóiratot és könyvet, s megmutatta neki. A fej megnézte őket, és az őt érdeklő cikknél a szemöldökét mozgatta. Laurent állványra helyezte a folyóiratot, és a fej belemerült az olvasásba. Laurent figyelte a fej szemét, és kitalálta, melyik sornál tart, s idejében lapozott.

Mikor a margóra jelet kellett tenni, a fej a maga módján közölte ezt, és Laurent végighúzta ujját a sorokon, figyelte a fej szemét, és ceruzájával vonást húzott a margóra.

Laurent nem értette, miért van szükség a jelekre, ám az arcjáték szegényes nyelvezetétől nem remélhetett magyarázatot, ezért nem is kérdezősködött.

Egyszer azonban, amikor Kern távollétében átment a professzor szobáján, az íróasztalon ott látta a folyóiratokat a fej utasítására tett jelekkel. Egy papírlapon pedig felfedezte a megjelölt részek másolatát, a professzor keze írásával. Ez gondolkodóba ejtette Laurent-t.

Most, ahogy ez eszébe jutott, nem állta meg, hogy meg ne kérdezze a fejet. Talán sikerül valamiképpen felelnie.

– Mondja, miért jelölünk meg egyes részeket a tudományos cikkekben?

Dowell professzor arcán bosszús és türelmetlen kifejezés jelent meg. A fej sokatmondóan Laurent-ra nézett, azután a csapra, amelytől a cső a torokhoz vezetett, és kétszer felvonta szemöldökét. Ez kérést jelentett. Laurent megértette, és a fej azt kívánja, hogy nyissa ki a tilos csapot. A fej már nem először kérte ezt tőle. De Laurent a maga módján értelmezte a fej kívánságát: minden bizonnyal végezni akar örömtelen életével. És Laurent nem merte kinyitni a tilos csapot. Nem akarta, hogy ő legyen a vétkes a fej halálában, félt a felelősségre vonástól, féltette az állását.

– Nem, nem – felelte ijedten. – Ha kinyitom a csapot, ön meghal. Nem akarom, nem tudom, nem merem magát megölni.

A türelmetlenségtől és a tehetetlenség tudatától Dowell arca görcsösen megrándult.

Háromszor egymás után energikusan felhúzta szemhéját…

“Nem, nem, nem. Nem halok meg!” – Laurent így értelmezte. S tétovázott.

A fej hangtalanul mozgatni kezdte az ajkát. Laurent-nak úgy rémlett, azt akarja mondani: “Nyissa ki. Nyissa ki. Könyörgök!…”

Laurent-t rettentő kíváncsiság furdalta. Érezte, hogy itt valami titok lappang.

A fej szemei határtalan szomorúsággal néztek; kértek, könyörögtek, követeltek. Mintha az emberi értelem minden ereje, a végsőkig feszített akarat bennük összpontosulna.

Laurent döntött.

Szíve vadul dobogott, keze remegett, mikor óvatosan kinyitotta a csapot.

A fej torkából sziszegés tört elő. Laurent gyönge, tompa, rekedt hangot hallott; úgy nyekergett és surrogott, mint az elromlott gramofon:

– Kö-szö-nöm…

A tilos csap kiengedte a hengerbe sűrített levegőt. A levegő áthaladt a torkon, mozgásba hozta a hangszalagokat, így a fej beszélni tudott. A gégeizmok és szalagok már nem működtek szabályosan, a levegő sziszegve haladt át a torkon akkor is, mikor a fej nem beszélt.

Dowell professzor arca elégedettséget fejezett ki.

Ebben a pillanatban léptek hallatszottak Kern szobája felől, kattant a zár (a laboratórium ajtaja a dolgozószoba felől állandóan kulcsra volt zárva), Laurent-nak alig maradt ideje elzárni a csapot. A sziszegés a torokban megszűnt.

Kern professzor lépett be.