Élet és halál között

Arthurnak sikerült meglazítania kötelékeit, mert amikor bekötötték a kényszerzubbonyba, szándékosan megfeszítette izmait. Lassan megpróbálta kiszabadítani magát a zubbonyból. Csakhogy figyelték. Alighogy kezdte kihúzni a kezét, kattant a zár, az ajtó kinyílt, bejött két ápoló, és újra összekötözték. A kényszerzubbonyt ezúttal még néhány szíjjal is körülkötötték. Az ápolók durván bántak vele, veréssel fenyegették, ha újra megkísérli a szabadulást. Dowell nem válaszolt.

A zárkának nem volt ablaka, és csak villanylámpa világított a mennyezetről. Dowell nem tudta megállapítani, hogy megvirradt-e már. Az órák lassan múltak. Ravinot egyelőre semmit sem tett, nem is mutatkozott. Dowell megszomjazott. Hamarosan erős éhséget is érzett. De senki be nem tette a lábát a zárkába, nem hoztak se ételt, se italt.

“Csak nem éhhalállal akar elpusztítani?” – gondolta Dowell. Az éhség egyre jobban kínozta, de nem kért enni. Ha Ravinot halálra akarja éheztetni, akkor semmi értelme kéréssel megaláznia magát.

Dowell nem tudta, hogy Ravinot a jellemét teszi próbára. S Ravinot nagy bosszúságára, Dowell kiállta a próbát.

Az éhség és a szomjúság ellenére Dowell, a hosszú ébrenlét után, észrevétlenül elaludt. Nyugodtan és mélyen aludt, nem sejtve, hogy ezzel újabb bosszúságot szerez Ravinot-nak. Sem a lámpa éles fénye, sem a zene nem hatott Dowellre.

Ekkor Ravinot sokkal hatékonyabb eszközökhöz folyamodott. Ezeket csak erős természetű embereknél szokta alkalmazni. A szomszéd szobában az ápolók fakalapácsokkal vaslapokat ütögettek, és különleges kereplőket nyekergettek. A pokoli dübörgéstől rendszerint a legerősebb idegzetű emberek is felébredtek, és rémülten néztek szét. De Dowell, úgy látszik, az erőseknél is erősebb volt. Úgy aludt, mint egy csecsemő. A szokatlan eset még Ravinot-t is megdöbbentette.

“Igazán meglepő – csodálkozott Ravinot –, hiszen ez az ember jól tudja, hogy az élete egy hajszálon függ. S még az arkangyalok harsonái sem ébresztik fel.”

– Elég! – kiáltotta az ápolóknak, s a pokoli zenebona megszűnt.

Ravinot nem tudta, hogy a fülsiketítő dübörgésre Dowell felébredt, de erős akaratú lévén, uralkodott magán, s egyetlen sóhajjal, egyetlen mozdulattal sem árulta el, hogy nem alszik.

“Dowellt csak fizikailag lehet megsemmisíteni” – mondta ki Ravinot az ítéletet.

Dowell pedig, mikor a dübörgés abbamaradt, igazi álomba merült, s aludt estig. Frissen és vidáman ébredt. Az éhség már nem gyötörte annyira. Nyitott szemmel feküdt, és mosolyogva nézte a kémlelőnyílást. Kerek szem lesett be, figyelte.

Arthur, hogy ugrassa ellenségét, vidám dalra gyújtott. Ezt még Ravinot is megsokallta. Ez az összekötözött, tehetetlenül fekvő ember gúnyt űz belőle. Kintről sziszegő hang hallatszott. A szem eltűnt.

Dowell egyre hangosabban énekelt, de egyszerre elhallgatott. Valami ingerelte a torkát. Szippantott a levegőből, és gyanús szag csapta meg. Csiklandozta a torkát és az orrát, marta a szemét. A szag egyre erősödött.

Dowell hátán végigfutott a hideg. Megértette, hogy eljött az utolsó órája. Ravinot megmérgezi klórral. Dowell tudta, hogy nincs ereje kitépni magát a szíjak és a kényszerzubbony szoros kötelékeiből. De ezúttal az önfenntartás ösztöne erősebbnek bizonyult az értelem logikájánál. Dowell hallatlan erőfeszítéseket tett, hogy kiszabaduljon. Egész testével tekergett, mint a kígyó, homorított, összehúzódzkodott, faltól falig gurult. De nem kiabált, nem könyörgött segítségért, összeszorított foggal hallgatott. Elborult öntudata már nem irányította a testét, az ösztönösen védekezett.

Azután kialudt a fény, s Dowell mintha mélybe zuhant volna…

Arra eszmélt, hogy friss szél cibálja a haját. Akarata teljes megfeszítésével kinyitotta a szemét. Egy pillanatra ismerős arc villant fel előtte: mintha Laret lett volna, de rendőregyenruhában. Fülébe autómotor zúgása hatolt. Fejét fájdalom hasogatta. “Agyrém, de úgy látszik, élek” – gondolta Dowell. Szemhéja ismét lecsukódott, de nyomban megint kinyílt. Szemébe nappali fény csapott. Arthur hunyorgott s egyszer csak női hangot hallott:

– Hogy érzi magát?

Gyulladt szemhéját nedves vattadarabkával törölgették. Arthur végleg felnyitotta szemét, és Laurent-t látta maga fölött. Rámosolygott a lányra, s mikor körülnézett, látta, hogy ugyanabban a szobában fekszik, ahol nemrégen még Briquet feküdt.

– Tehát nem haltam meg? – kérdezte halkan Dowell.

– Szerencsére nem halt meg, de hajszál választotta el a haláltól – mondta Laurent.

A szomszéd szobából gyors léptek közeledtek, és Arthur megpillantotta a hadonászó Laret-t.

– Beszélgetést hallok! Tehát feléledt – kiáltotta. – Jónapot, barátom! Hogy érzi magát?

– Köszönöm – felelte Dowell, és hozzátette: – Fáj a fejem… és a mellem…

– Ne beszéljen sokat – figyelmeztette Laret –, árt magának. Az az akasztófára való Ravinot kis híján megmérgezte. De mi csodálatos módon túljártunk az eszén!

S Laret úgy kacagott, hogy Laurent szemrehányóan nézett rá, aggódott, hogy a túlzottan zajos öröm felizgatja a beteget.

– Abbahagyom, abbahagyom – felelte Laret, amikor észrevette a lány pillantását. – Szép sorban elmondok mindent. Mikor elraboltuk Laurent kisasszonyt, vártunk egy kicsit, de láttuk, hogy nem sikerült követnie…

– Hallották… a kiáltásomat? – kérdezte Arthur.

– Hallottuk. Ne beszéljen. És siettünk kereket oldani, mielőtt az üldözők a nyomunkba szegődnek. Amíg magával dulakodtak, megfeledkeztek rólunk, s ezzel segített nekünk, hogy észrevétlenül eltűnjünk. Nagyon jól tudtuk, hogy maga nem ússza meg szárazon. A játék nyílttá vált. Mi, azaz Schaub és én, a lehető leggyorsabban a segítségére akartunk sietni, de előbb Laurent kisasszonyt kellett biztonságba helyeznünk, azután átgondolni a mentési tervet. Hiszen a maga foglyul ejtését nem láthattuk előre… Most nekünk is mindenáron be kellett jutnunk a kőkerítés mögé, ez pedig – jól tudja – nem könnyű feladat. Elhatároztuk, hogy Schaub és én rendőregyenruhát szerzünk, gépkocsin odahajtunk, és azt mondjuk, hogy ellenőrzésre jöttünk. Úgy is történt. Schaub még pecsétes hivatalos írást is mutatott. A kapunál szerencsénkre nem az állandó portás volt szolgálatban, hanem egy közönséges ápoló, aki nyilván nem ismerte Ravinot utasításait, amely szerint mielőtt bárkit is bebocsátanának, telefonálni kell neki. Mi a helyzet magaslatán álltunk, és…

– Tehát nem lázálom volt… – vágott közbe Arthur. – Emlékszem, rendőregyenruhában láttam magukat, és gépkocsi zúgást hallottam.

– Igen, igen, a gépkocsiban a friss levegő hatására magához tért, de azután megint elvesztette az eszméletét. Hallgassa csak tovább. Az ápoló kinyitotta a kaput, és mi bementünk. A többi már nem volt nehéz, bár nem is olyan könnyű, ahogy feltételeztük. Követeltem, hogy vezessenek Ravinot szobájába, de ez az ápoló, akihez most fordultunk, láthatóan tapasztalt ember volt. Gyanakvóan végigmért minket, s azt mondta, hogy bejelent Ravinot-nak, s bement a házba. Néhány perc múlva egy fehér köpenyes férfi jött ki, teknőckeretes szemüveggel az orrán…

– Bouche doktor, Ravinot helyettese. Laret bólintott, és folytatta:

– Közölte, hogy Ravinot doktor el van foglalva, tárgyaljunk ővele, Bouche-sal. Kitartottam amellett, hogy magával Ravinot-val kell beszélnünk. Bouche megismételte, hogy ez most lehetetlen, mert Ravinot egy súlyos betegnél tartózkodik. Schaub nem sokat teketóriázott, elkapta Bouche kezét, így – Laret jobb kezével megfogta bal keze csuklóját –, és megcsavarta. Bouche felordított fájdalmában, mi pedig bementünk a házba. De a fene egye meg, nem tudtuk, hol keressük Ravinot-t. Szerencsére éppen akkor ment át a folyosón. Megismertem, mert már találkoztam vele, mikor beszállítottam magát, elmebeteg barátomat. “Mit óhajtanak?” – kérdezte hűvösen Ravinot. Láttuk, hogy a további komédiának nincs értelme. Mikor a közelébe értünk, előrántottuk pisztolyunkat, és a homlokának szegeztük. Ebben a pillanatban Bouche – ugyan ki várt volna ilyen ügyességet ettől a rozzant alaktól! – Schaub kezére ütött, de olyan erősen és váratlanul, hogy kiütötte a pisztolyt. Ravinot pedig elkapta az én kezemet. Ekkor aztán olyan csetepaté kezdődött, hogy azt bizony nehéz összefüggően elmondani. Mindenfelől ápolók siettek Ravinot és Bouche segítségére. Sokan voltak, és természetesen hamar elbántak volna velünk, ha sokukat meg nem téveszti a rendőregyenruha. Tudják, hogy a hatóság elleni erőszakot súlyosan büntetik. Bárhogy ordított Ravinot, hogy rendőrruhánk álöltözék, az ápolók többsége inkább a megfigyelő álláspontot választotta, és csak kevesen merészeltek kezet emelni a szent és sérthetetlen rendőregyenruhára. Másik ütőkártyánk a pisztolyunk volt. No és végül nem kisebb ütőkártyánk volt az erőnk, ügyességünk és elszántságunk. Ez kiegyenlítette az erőket. Az egyik ápoló nekiesett Schaubnak, amikor lehajolt, hogy felvegye a pisztolyt, Schaub lerázta magáról az ellenfelét, és ügyesen osztogatva az ütéseket, félrerúgta a pisztolyt, amelyért már éppen nyúlt valaki. Meg kell adni, rendkívüli hidegvérrel és önfegyelemmel küzdött. Rajtam is két ápoló csüngött. Ki tudja, hogyan végződött volna, ha nem Schaub van velem. Nagyszerű fiúnak bizonyult. Sikerült felkapnia a pisztolyt, nem sokat teketóriázott, lőtt. Egy-két lövés mindjárt lehűtötte az ápolókat. Egyikük felordított, és vérző vállához kapott, erre a többiek rögtön meghátráltak. Csak Ravinot nem adta be a derekát. Noha mindkét halántékának pisztolyt szegeztünk, egyre ordított: “Nekem is van fegyverem. Megparancsolom embereimnek, hogy lőjenek magukra, ha rögtön el nem takarodnak innen!” Akkor Schaub, minden fölösleges beszéd nélkül, elkapta, és csavargatni kezdte Ravinot karját. Ez a fogás olyan pokoli fájdalmat okoz, hogy még a legmarkosabb banditák is úgy üvöltenek tőle, mint a sakál, és tüstént megjuhászodnak, engedelmeskednek. Ropogtak Ravinot csontjai, szeme könnybe lábadt, de még mindig ordított: “Mit látjátok a szátokat? – kiáltotta a távolabb húzódott ápolóknak. – Hozzatok fegyvert!” Néhány ápoló elfutott, valószínűleg fegyverért, a többiek megint felénk közeledtek. Egy pillanatra elvettem a pisztolyt Ravinot fejétől, és néhányszor elsütöttem. A szolgák megint kővé váltak, egy kivételével, aki nyögve a földre zuhant. Laret pillanatnyi szünetet tartott, majd így folytatta:

– Bizony, meleg volt a helyzet. A tűrhetetlen fájdalom mindjobban elgyengítette Ravinot-t, Schaub pedig tovább csavarta a karját. Végre Ravinot így szólt: “Mit akarnak?”

– “Azonnal adja ki Arthur Dowellt” – mondtam én. – “Tudtam, megismertem magát – felelte Ravinot fogcsikorgatva.

– De eressze el hát a kezemet, a pokolba! Odavezetem magukat…” Schaub éppen csak annyira lazított a fogáson, hogy magához térítse, mert már majdnem elvesztette az eszméletét. Ravinot odavezetett az elkülönítőhöz, és szemével mutatta a kulcsot. Kinyitottam az ajtót, s Ravinot és Schaub kíséretében beléptem. Szomorú látvány tárult a szemünk elé: maga bepólyálva, mint a csecsemő, görcsösen fetrengett. A zárkában fojtó klórszag terjengett. Schaub, hogy ne kelljen tovább vesződnie Ravinot-val, állón vágta, a doktor a földre zuhant, mint a liszteszsák, mi pedig fuldokolva kicipeltük magát, és becsaptuk az ajtót.

– És Ravinot? Ő…

– Ha megdöglik, nem nagy baj, gondoltuk. De távozásunk után valószínűleg kihozták és magához térítették… Elég szerencsésen szabadultunk ebből a darázsfészekből, ha csak azt nem számítjuk, hogy utolsó töltényeinket a kutyákra kellett kilőnünk… így került ide, Arthur.

– Sokáig feküdtem eszméletlenül?

– Tíz óra hosszat. Az orvos nemrég ment el, amikor a pulzus és a légzés szabályos lett, és meggyőződött róla, hogy túl van a veszélyen. Igen, kedves barátom – folytatta Laret a kezét dörzsölgetve –, szenzációs perek következnek. Ravinot a vádlottak padjára kerül Kern professzorral egyetemben. Addig nem nyugszom.

– De előbb meg kell találnunk – elevenen vagy holtan – apám fejét – szólt halkan Arthur.