A rabszolgafelkelés bukása

A papok, mihelyt tudomást szereztek a felkelésről, összehívták az egyik piramisban a Tanácsot. Itt biztonságban voltak, a palotákat és a piramisokat összekötő föld alatti járatokról csak kevesen tudtak. Szolgáik révén tájékozódtak a harc állásáról.

Bár kiadták a parancsot a hadvezéreknek, hogy haladéktalanul fojtsák el a lázadást, odafentről nem valami biztató hírek érkeztek.

A harc még nem dőlt el.

Atlantisz peremvidékein erős helyőrségek állomásoztak. Bevetésükkel egykettőre elfojthatták volna a felkelést. De most már a csata minden órája érzékeny veszteséget okozott a papoknak, hiszen a felkelők a palotáikban fosztogattak, és közben pusztultak “ingó vagyonnak” számító rabszolgáik is.

A kormánycsapatok csak napnyugtakor tudtak végleg győzni. Félszemű és Addisirna hadserege visszaszorult a hegyekbe, majd szétszéledt az erdőkben. Félszemű elesett a királyi palotában, holttestét feldarabolták a “Neptun lovagok”. Addisirna-Guandznak nyoma veszett.

Miután legyőzték a rabszolgák fő erejét, az atlantiszi katonák Komisz és Axa-Guam seregének maradványaira vetették magukat. A rabszolgákat visszaszorították és bekergették a csatorna vizébe, ahol elnyelték őket a hullámok.

Egy kisebb csoport, Komisszal az élén, feldühödött oroszlánként védelmezte a hidakat, hogy fedezze a visszavonulást.

Végül Komisz is elesett. A Szent Dombot megtisztították. Csak kisebb rabszolgacsoportok maradtak. A katonák hajszolták őket, bekergették udvarokra és zsákutcákba, és kegyetlenül legyilkolták valamennyit.

Axa-Guam elszakadt Komisz csapatától. Karján és a fején megsebesült.

Üldözői elől menekülve megállt a főpap, Atzro-Sanu palotájának bronzkerítésénél, s a keskeny bronzkapunak vetette hátát.

Szédült a vérveszteségtől és a fáradtságtól. Gépiesen, félig eszméletlenül forgatta kardját, hogy elhárítsa a kopjadöféseket.

Majdnem hanyatt vágódott, mikor váratlanul megnyílt mögötte a kiskapu. Csapdát sejtett; hirtelen megfordult, s Atzro-Sanu tanítványát pillantotta meg maga mögött. Kritzna megragadta a karját, s berántotta a kapun. Abban a pillanatban ott termett egy katona. A pap kirántotta Axa-Guam remegő kezéből a kardot és fejbe sújtotta a katonát. Azon nyomban elterült. De már ott volt egy másik, és hosszú kopjáját beledöfte Kritzna mellébe.

– Csukd be a kaput! – nyögött fel Kritzna és összerogyott. Axa-Guam becsapta a kaput, rátolta a nehéz bronzreteszt. Kritzna szeme elhomályosult. Sebéből, szájából ömlött a vér.

– Meghalok… jobb is így… hazugság és csalás minden… az élet is csalás – hörögte. – Hagyj, menekülj…

Feje oldalra billent, a testén enyhe remegés futott végig. Axa-Guam elvánszorgott. Nem gondolt menekülésre…

Semmire sem gondolt. Túlságosan összetört testileg és lelkileg.

A fal mögül a távolodó csatározás zaja, ordítozás, nyöszörgés hallatszott.

Itt a kertben viszont csönd és béke honolt, mint mindig.

A legyezőpálmák lombjai lángolni látszottak a lebukó nap fényében. A virágok illatoztak. Az élénkzöld falombok között aranylánccal odakötött fehéres-rózsaszín és vöröses-zöld papagájok ugrándoztak, rikácsoltak.

– Jó reggelt, Atzro-Sanu – kiáltotta az egyik éles hangon Axa-Guam után.

Továbbment a homokkal felszórt sárga utacskán, a fehér liliomok és tubarózsák között. Megszédült édeskés, erős illatuktól.

Az egyik terebélyes narancsfán szelídített majom ült, elmerülten bontogatva egy nagy, érett gyümölcs héját. Amint észrevette Axa-Gaumot, leszakított még egy narancsot, és mulatságosán makogva megdobta vele. Mint narancssárga labda gurult végig a gyümölcs a sárgás úton.

Axa-Guamnak hirtelen eszébe villant, hogy tegnap óta egy falatot sem evett. Lehajolt a narancsért, élvezettel harapott bele illatos, édes puha húsába. A majom utána kiáltott valamit a maga érthetetlen nyelvén.

Önkéntelenül elmosolyodott, bólintott a majomnak, az meg barátságosan visszabiccentett neki. S bármily furcsa, egyszerre könnyebb lett a szíve.

A márványmedencénél levetette a nehéz páncélt, megmosakodott a hűs forrásvízben. Máris szabadabban, kényelmesebben érezte magát a rövid, fekete papi tunikában, melynek mellrészén aranyszállal hímzett napkorong ragyogott. Élvezettel heveredett le a zöld fűben, kinyújtóztatva megfáradt tagjait.

“Ha sebeim nem sajognának, egészen jól erezném magamat” – gondolta.

Kellemes bágyadtság lett úrrá rajta. Önkéntelenül lehunyta szemét, elszunnyadt.

De egyszerre felriadt. Mintha meglökték volna. Gyorsan felült.

Ata! Mi lehet vele?… Hogyan történhetett, hogy eddig nem gondolt rá? Ata kérlelte, hogy hadd harcoljon mellette.

– Sok rabnő ragad fegyvert és megy a Szent Dombra, hogy győzzön vagy meghaljon… Nem tudok itthon maradni. Erős vagyok, melletted akarok lenni.

De Axa-Guam hajthatatlan maradt. Végül is rávette a lányt, hogy maradjon otthon, mert ha vele lenne a csatatéren, állandóan őt féltené, nem tudna másra figyelni, ami vesztüket okozhatná és a felkelésnek is ártana.

Ata könnyezve búcsúzott el tőle tegnap éjjel a régi bányákban…

“Mi van vele?… Csak nem indult keresésemre és nem ölték meg őt is az atlantiszi katonák?”

Felpattant. Lesietett az úton, aztán átmászott a falon és lefelé indult a Szent Dombról.

Halott apja palotája mellett vezetett a legrövidebb út.

Kicsit tétovázott, de végül határozottan elindult ezen a rövidebb úton. A környéket már megtisztították a rabszolgáktól. Olykor katonákkal találkozott. A Szent Dombon csak kevesen tudták, hogy ő részt vett a felkelésben. Nem tartóztatták fel, hiszen a papi kaszt ruháját viselte.

Apja palotájánál önkéntelenül lelassultak léptei.

A palota egyik oldala az útra nézett, súlyos oszlopai a bronzkerítés fölé emelkedtek.

Hirtelen megtorpant, elállt a lélegzete.

Anyja állt az egyik ablakban, ősz haja csapzottan lógott, szeme kifejezéstelenül meredt rá. Megismerte, ujjal mutatott rá, és eszelősen felkacagott.

– Itt van!… Itt van!… – kiáltozta. – Te kígyó! Te kígyó! Hová dugtad apád fejét? Agusatze kéri… Csinálná már a múmiáját, de fej nélkül nem lehet, nem lehet. Add vissza apád fejét!… Add vissza!…

Két rabnő megragadta a karjánál fogva és elvonszolta az ablaktól.

Axa-Guam befogta fülét és futásnak eredt, de anyja hangja mindegyre üldözte:

– Add vissza apád fejét!

Csak akkor nyugodott meg kissé, amikor leért a hídhoz. Szegény anyja!… Az apja feje?… Ott van a régi bányákban. Azt sem tudja, vajon eltemették-e?