Szökési kísérlet

A laboratóriumban a munka ment a maga útján. Néhány nap múlva Eleonóra már meg is dicsért.

– Még viszi valamire – jegyezte meg.

Máskor és más körülmények között talán örültem volna ennek a dicséretnek. Csakhogy eszembe sem volt itt karriert csinálni, Mr. Bayley engedelmes alkalmazottjaként fejezni be életemet. Nem hagyott nyugton a szökés gondolata. Ha munka után visszamentem spártai szobámba, alig vártam Nikolát, aki valamivel később érkezett. Suttogva tanácskozni kezdtünk.

A többi jakuthoz osztották be, abban a csatornában dolgozott, amelyben sűrített levegővel eltávolították a szemetet és a telep egyéb hulladékát. A szemét a kráter szomszédságában levő jókora szakadékba került. Nikola időközben megismerkedett a kínai szakácsokkal, valahogy szót értett velük, s elmondta nekem telepünk gazdasági életének néhány sajátosságát.

Itt semmi nem veszett kárba. A kürtőbe hullott vadak tartalékolásáról már tudtam. Ezenkívül vadásztak is, hogy friss húshoz jussanak. A telep lakói sűrített levegővel működő fegyvereket használtak. Volt még egy meglehetősen érdekes módja a vadászatnak: a nagyvadakat hőálló hüvelybe helyezett, cseppfolyós levegővel töltött gránátokkal terítették le.

Amint elfordították a “biztosítót”, a gránátban gyors ütemben hő fejlődött. A folyékony levegő kitágult, gázneművé vált, s az eldobott gránát robbant.

Nikola csak a gránát hatását ismerte, de ebből én már el tudtam képzelni a szerkezetét is. A folyékony levegőn kívül más energiaforrása is volt a telepnek. Amikor új járatokat vágtak, másfajta robbanóanyagot alkalmaztak. Ismeretlen volt a különös gyár hatalmas teljesítményű gépeinek energiaforrása is.

– Ez nem az én részlegem – felelte Eleonóra, mikor erről faggattam.

“Ebben a gyárban túl sok termelési titok van… – gondoltam. – Nem elég, hogy Bayley megfosztott szabadságomtól és rabszolgájává tett, s talán arra kényszerít, hogy az angol tőkéseknek dolgozzak… De mi lesz, ha ez a folyékony levegő iszonyú erejű fegyverré válik a kezükben, amelyet majd ellenünk használnak fel? Minél előbb meg kell szöknöm, hogy figyelmeztessem a kormányt a veszélyre.”

Nikolával többször is a lehető legrészletesebben elmondattam, milyen a csatorna felépítése, ugyanis a tervrajz nagyon vázlatos volt. Nikola szerint a csatorna legalább két kilométer hosszú. Régebben feltehetően ott volt a szakadék széle, ahol a csatorna végződött, de a kihordott szemét fokozatosan feltöltötte a csatorna előtti területet, most már fél kilométer hosszú lehet ez a feltöltött rész. Vágány vezet rajta, csilléken szállítják a szakadék széléhez a szemetet. A szemétdomb oldala meglehetősen meredek, a szakadék fala még meredekebb, de Nikola szerint azért ki lehet jutni belőle. Másfelé nem szökhettünk.

Megint odaálltam a tervrajz elé és alaposan szemügyre vettem a csatornát. Most tűnt csak fel, hogy valaki körömmel vagy gyufaszállal nyilakat rajzolt a tervrajzon a csatorna külső végére, amelyek a belső torkolat felé mutattak. A nyilak fölött felkiáltójelek álltak.

Vajon mit jelentenek ezek a jelek? Ki rajzolhatta őket? Talán valamelyik elődöm, aki hozzám hasonlóan fogoly volt ebben a szobában, s így figyelmeztet, hogy ne menjek ezen az úton, ahol valamilyen veszély leselkedik rám… A nyilak a szél irányát jelenthetik. De a szél a csatornából fújt, a szemetet vitte ki. Kívülről csak a központi kürtő szívta be a levegőt. Nikola azt mondta, hogy szemételtakarításkor és éjszaka egyáltalán nem fúj a szél a csatornában. Akárhogy, akármint, csak errefelé próbálkozhattunk kijutni, és nem késlekedhettünk, hiszen figyelmeztetnem kellett a kormányt a fenyegető veszélyre.

Nem halogattuk a dolgot, eldöntöttük, hogy már másnap éjszaka útnak indulunk, amint a többiek elalszanak.

“Vajon őrködnek-e éjjel?” – töprengtem. Tudtam, hogy a folyosókon éjjel-nappal égnek a lámpák, nemigen lehet elrejtőzni. Ezenkívül kockázatos lett volna széllelbélelt öltönyeinkben elindulni. Időközben beköszöntött az ősz, éjszakánként már fagyokra számíthattunk. Ezen a vidéken egykettőre megjön a tél. Az élelem kevésbé nyugtalanított. Nem volt ugyan fegyverünk, de velem jött Nikola, aki íjat, nyilat, sőt a saját hajából még hurkot is tudott mesterkedni. Mellette nem fenyegetett az éhhalál, ezerféle módját ismerte a madár-, vad-és halfogásnak.

Csöndesen üldögéltünk a szobában, figyeltük a távolról beszűrődő zajokat. Valahol, mélyen a föld alatt zúgtak a motorok, fölöttünk a kürtőn süvített a szél. De hamarosan minden elcsendesedett: éjszaka nem dolgoztak a laboratóriumokban…

Éjfél volt. Intettem Nikolának és elindultunk. Ő ment elöl. Végigosontunk a folyosón, szerencsénkre senkivel sem találkoztunk, lementünk az ötödik emeletre, majd egy kisebb lépcsőn feljutottunk abba a csöpp szobába (nem volt nagyobb egy liftfülkénél), ahonnan a csatornába lehetett jutni. Az őr a fülkében aludt. Visszahőköltem, de Nikola egyszer csak halkan megszólalt jakutul. Az idősebb Iván volt az őr. Úgy láttam, hogy Nikola győzködi valamiről, de az csak rázza a fejét, sóhajtozik és gyér szakállát simogatja.

– Nem akar engedni – tájékoztatott Nikola. – Erősen fél, és nekünk se engedi. Haláltól fél.

Majd újra kezdte a rábeszélést. Iván lassan beadta a derekát. Végül legyintett, kinyitotta az ajtót és előttünk belépett.

– Velünk jön együtt pusztulni – magyarázta Nikola.

A csatorna akkora volt, mint egy vasúti alagút. Mihelyt becsukódott mögöttünk az ajtó, koromsötét lett. Bármily halkan osontunk, a vaslemezekkel burkolt alagút felerősítve verte vissza lépteink zaját. A vége lejtősen elkanyarodott kissé, s ahogy befordultunk, megpillantottam a sápadt holdfényt… Izgalomba jöttem: ez a fény a szabadságot jelképezte számomra. Még néhány lépés, aztán kiszabadulunk börtönünkből! Szinte már éreztem az avar, a moha illatát.

A nyílás egyre tágult. A hold megvilágította a csatorna falát. S akkor észrevettem néhány vaslemezt, amelyek mint kis híd keresztezték a csatornát. Nikola már majdnem rálépett, de megragadtam a karját és visszatartottam. Arra gondoltam, hogy ez a hidacska talán automatikus jelzőberendezés. Bár keskeny volt, aligha tudtuk volna átugrani. Töprengeni kezdtem, hogyan jutunk tovább. Nikola nem értette, miért nem igyekszünk. Elmondtam aggályaimat.

Tanácskozni kezdtünk. Nikola azt ajánlotta, hogy ketten emeljük fel és dobjuk át a hídon Ivánt, mert ő a legkisebb és a legkönnyebb. Azután Iván hoz deszkákat vagy fadarabokat, “hidat építünk a híd fölé” és ezen megyünk át, anélkül, hogy a vaslemezeket érintenénk. Iván azonban nem vállalkozott a rövidke repülésre, félt, hogy összetöri magát.

– Én így is átfutok – mondta. – Oldalt, oldalt…

S mielőtt bármit is szólhattunk volna, visszahátrált, nekifutott és szaladni kezdett a híd mellett, a lejtős csatornafalon. Néhány lépést sikerült is tennie, de a végén megcsúszott a sima, nyirkos lejtőn és rázuhant a vashídra… Ha netán össze volt kötve a jelzőberendezéssel, akkor most már javában működik!

Mást nem tehettünk, minthogy nem törődve a híddal, Iván után rohanjunk. Két ugrással kint voltam a csatornából, Nikola követett. Rohantunk a talpfákon, kerülgettük a csilléket. Két-három perc alatt megtettük a meredek falú szakadékig hátra levő távolság felét.

Teljes erőmből rohantam. A görbe lábú Nikola nem maradt el mögöttem, Iván azonban régen gyakorolhatta a futást, mert leszakadt. Megálltam, hogy bevárjuk, de Nikola rám ordított.

– Utolér! Fussál! – és már csörtetett előre.

Futottam megint, hogy Nikolát utolérjem. Már látszott a feltöltött rész vége. A szakadék túlfelén komor sziklák nyúltak a magasba.

S akkor egyszerre valami zajt hallottam a hátam mögött. Lassan erősödött, majd egyenletes zúgássá fokozódott. Éreztem, hogy hirtelen ellenszél kerekedett. “Talán megindult a központi ventillátor” – gondoltam, de még korán volt. A munkanap hatkor kezdődött, most legfeljebb éjjel egy lehetett.

A zaj fokozódott, az ellenszél pedig olyan erős lett, hogy előre kellett dőlnöm. Futásom egyre jobban lelassult. Sűrűsödött a levegő, fuldokoltam. Értettem már mindent: a hátunk mögött kapcsolták be a ventillátort. Nem tudtam, hogy a csatorna nemcsak kifelé fújhatja, de be is szívhatja a levegőt…

“Ezt jelentették hát a tervrajzon a nyilak meg a felkiáltójelek!” – villant át az agyamon. Ebben a pillanatban felsüvöltött a szél, mint egy dühös szörnyeteg, amely látja, hogy a zsákmány kicsúszik a mancsából.

A szél orkánba csapott át. Lehajtottam a fejemet, így próbáltam áttörni az egyre nyomasztóbb, láthatatlan akadályt. De már egyetlen lépést sem tudtam tenni. Nikola elesett, négykézláb mászott tovább. Követtem példáját. De ez sem segített. Hihetetlen erőfeszítéssel kapaszkodtunk kézzel-lábbal a földbe, de a szél irgalmatlanul tolt visszafelé.

Tüdőnk úgy megtelt levegővel, akár egy léggömb. Szédültünk, a halántékunk lüktetett. De még nem adtuk meg magunkat. Csak a feltöltött rész széléig eljutnánk… De már nem is láttuk. A szél megfordított, és a porfelhőben észrevettem Ivánt. Az orkán úgy pörgette, dobálta, repítette a csatorna szája felé, mint az ördögszekeret.

Valami puha ütődött a fejemnek; nem tudtam megfordulni, hogy megnézzem, csak sejtettem, hogy Nikola. Fuldokoltam, minden összefolyt a szemem előtt. Hiábavaló volt tovább küzdeni… Izmaim elernyedtek, karom erőtlenül lebegett a szélben, amely visszafelé sodort a csatornába. Elájultam.