Kern áldozata

Mialatt Laret-t teljesen lekötötte a Briquet-ről való gondoskodás, Arthur Dowell adatokat gyűjtött Kern házáról. A két barát időről időre leült tanácskozni Briquet-vel, aki elmondta nekik mindazt, amit a házról és lakóiról tudott. Arthur Dowell elhatározta, hogy nagyon óvatosan cselekszik. Briquet eltűnése óta Kern nyilván résen áll. Meglepni aligha sikerülne. Úgy kell irányítani a dolgot, hogy Kern az utolsó pillanatig ne sejtse, hogy támadás készül ellene.

– A lehető legravaszabbul fogunk eljárni – mondta Laretnak. – Mindenekelőtt meg kell tudnunk, hol lakik Laurent kisasszony. Ha nem pendül egy húron Kernnel, ő sokat segíthet nekünk, jóval többet, mint Briquet.

Laurent címét nem volt nehéz megtudni. De mikor Dowell elment a lakására, csalódás érte. Laurent helyett csak az anyját találta otthon, egy takarosán öltözött, tisztes külsejű öregasszonyt, aki kisírt szemmel, bizalmatlanul, a bánattól lesújtva fogadta.

– Láthatnám Laurent kisasszonyt? – kérdezte Dowell. Az öregasszony csodálkozva nézett rá.

– A lányomat? Hát ön ismeri?… Kihez van szerencsém? És miért keresi a lányomat?

– Ha megengedi…

– Tessék. – Laurent anyja beengedte a látogatót a kis szalonba, amely régimódi párnázott bútorral volt berendezve, a bútorokon fehér védőhuzat és a támlákon csipke. A falon jókora arckép. “Érdekes lány” – gondolta Arthur.

– Nevem Radier – szólalt meg a fiatalember. – Vidéki orvos vagyok, csak tegnap este jöttem Toulonból. Jó ismerősöm Laurent kisasszony egyik egyetemi barátnője. Itt Párizsban véletlenül összeakadtam vele, és megtudtam, hogy Laurent kisasszony Kern professzornál dolgozik.

– Hogy hívják a lányom egyetemi barátnőjét?

– Hogy hívják? Riche!

– Riche! Riche!… Még sosem hallottam ezt a nevet – jegyezte meg Laurent asszony, és már érezhető bizalmatlansággal kérdezte: – Ön nem Kerntől jött?

– Nem, nem Kerntől jöttem – felelte mosolyogva Arthur. – De nagyon szeretnék megismerkedni vele, mert azon a területen dolgozik, amely iránt nagyon érdeklődöm. Tudomásom van róla, hogy a legérdekesebb kísérleteit odahaza szokta végezni. De nagyon zárkózott ember, és senkit nem akar beengedni a szentélyébe.

Laurent asszony úgy gondolta, hogy ennek már igazságszínezete van: amikor a lánya belépett Kern professzorhoz, elmondta, hogy Kern nagyon zárkózottan él, és senkit sem fogad. “De mivel foglalkozik?” – kérdezte az asszony a lánytól, és bizonytalan választ kapott: “Mindenféle tudományos kísérlettel.”

– Így aztán – folytatta Dowell – elhatároztam, hogy először Laurent kisasszonnyal ismerkedem meg, tanácsot kérek tőle, hogyan érhetném el legbiztosabban a célomat. Ő előkészíthetné a talajt, beszélhetne előzőleg Kern professzorral, bemutatna neki.

A fiatalember külseje bizalmat ébresztett, de mindaz, ami Kern nevével volt kapcsolatban, Laurent asszony lelkében olyan nyugtalanságot és riadalmat keltett, hogy most nem tudta, miként folytassa tovább a beszélgetést. Nagyot sóhajtott, s lenyelve feltörő könnyeit, így szólt:

– A lányom nincs itthon. Kórházban van.

– Kórházban? Milyen kórházban?

Laurent asszony nem bírta tovább. Túlságosan sokáig maradt egyedül bánatával, s most megfeledkezett minden óvatosságról. Elmondta, hogy lányától váratlanul levelet kapott, amelyben Marie azt írja, hogy a munkája miatt kénytelen egy időre Kern házában maradni, és ellátni a súlyos betegeket. Ő több ízben is eredménytelenül próbálkozott meglátogatni lányát Kern házában, nagyon nyugtalankodott; végül Kern értesítette, hogy lányát idegösszeomlással elmegyógyintézetbe szállították.

– Gyűlölöm ezt a Kernt – mondta az öregasszony, zsebkendővel törölgetve könnyeit. – Ő kergette lányomat őrületbe. Nem tudom, Marie mit láthatott és mivel foglalkozott Kern házában – erről még nekem sem beszélt –, de azt az egyet tudom, hogy mihelyt belépett munkahelyére, mindjárt kezdődött az idegeskedése. Rá se ismertem. Sápadtan, feldúltan járt haza, se nem evett, se nem aludt. Éjszakánként lidércnyomás gyötörte. Fel-felugrált, és álmában azt kiabálta, hogy valamiféle Dowell professzor és Kern üldözi… Kern postán küldi a lányom fizetését, elég nagy összeget. De én nem nyúlok a pénzhez. Egészséget semennyi pénzért nem lehet szerezni… Elvesztettem a lányomat… – Az öregasszony sírva fakadt.

“Nem, ebben a házban Kernnek nem lehetnek cinkosai” – gondolta Arthur Dowell, s elhatározta, hogy többé nem titkolja jövetele valódi célját.

– Asszonyom, őszintén bevallom: nekem nem kevesebb okom van gyűlölni Kernt. Szükségem van a lányára, hogy egy-két dolgot számon kérhessek Kerntől, hogy leleplezzem bűneit.

Laurent asszony felsikoltott.

– Ó, ne nyugtalankodjék, az ön lányának nincs köze ezekhez a bűnökhöz.

– Az én lányom inkább meghal, semhogy bűnt kövessen el – felelte büszkén Laurent asszony.

– Szerettem volna igénybe venni Laurent kisasszony segítségét, de most már látom, hogy ő szorul segítségre. Úgy gondolom, s nem ok nélkül, hogy lánya nem őrült-meg, hanem Kern professzor zárta tébolydába.

– De miért? Mi oka lehetett rá?

– Éppen az, hogy a lánya inkább meghal, semhogy bűnt kövessen el, ahogy mondani tetszett. Nyilván veszélyessé vált Kern számára.

– De milyen bűnökről beszél ön?

Arthur Dowell még nem ismerte eléggé Laurent asszonyt, félt vénasszonyos fecsegésétől, ezért úgy gondolta, jobb, ha nem mond el mindent.

– Kern törvénytelen műtéteket végzett. Legyen szíves megmondani, melyik kórházba küldte Kern a lányát?

A feldúlt Laurent asszony alig bírta összeszedni erejét, hogy összefüggően tudjon beszélni. Szavait minduntalan félbeszakította a zokogás.

– Kern sokáig nem akarta közölni velem. Nem engedett be a házába. Kénytelen voltam levelet írni neki. Kitérő válaszokat adott, igyekezett megnyugtatni, elhitetni, hogy lányom állapota javul, és hamarosan hazajön. Elfogyott a türelmem, és megírtam neki, hogy feljelentem, ha azonnal nem mondja meg, hol a lányom. Akkor aztán közölte a kórház címét. Párizs környékén van, Sceaux-ban. A kórház Ravinot magánorvosé. Rögtön odautaztam. De még az udvarra sem eresztettek be. Igazi börtön, kőfal veszi körül… “Nálunk az a rend – felelte a kapus –, hogy hozzátartozót nem bocsátunk be, még a beteg édesanyját sem.” Kihívattam az ügyeletes orvost, de ő ugyanezt válaszolta. “Asszonyom – mondta –, a rokoni látogatás mindig felizgatja a betegeket, idegállapotuk rosszabbodik. Csak annyit mondhatok önnek, hogy lánya állapota javul.” És becsapta előttem a kaput.

– Mindent elkövetek, hogy találkozzam a lányával. Talán sikerül kiszabadítanom.

Arthur gondosan feljegyezte a címet, és elköszönt.

– Mindent megteszek, ami csak lehetséges. Higgye el, éppúgy érdekelt vagyok a dologban, mintha Laurent kisasszony a húgom volna.

Dowell, mindenféle tanáccsal és jókívánsággal útra bocsátva, elhagyta a házat.

Arthur haladéktalanul találkozni akart Laret-val. Barátja az egész napját Briquet-nél töltötte, s Dowell elindult az Avenue du Maine-re. A kis ház előtt megpillantotta Laret gépkocsiját.

Gyorsan felment az emeletre, és belépett a szalonba.

– Arthur, micsoda szerencsétlenség! – fogadta Laret. Feldúltan rohangált a szobában, és fekete göndör haját borzolta.

– Mi történt, Laret?

– Ó, jaj!… – nyögte a barátja. – Megszökött…

– Kicsoda?

– Briquet kisasszony!

– Megszökött? De miért? Beszéljen végre értelmesen!

De nem volt könnyű Laret-t szóra bírni. Tovább rohangált, sóhajtozott, jajgatott. Legalább tíz perc telt bele, míg megszólalt:

– Tegnap Briquet kisasszony már reggel panaszolta, hogy jobban fáj a lába. Megdagadt és elkékült. Hívtam orvost. Megvizsgálta, és kijelentette, hogy rosszabbodott az állapota. Üszkösödik a lába. Műtét szükséges. Az orvos nem vállalta háznál a műtétet, és ragaszkodott hozzá, hogy azonnal vigyük a beteget kórházba. Briquet kisasszony azonban a világért sem egyezett bele. Attól tartott, hogy a kórházban felfigyelnek a nyakán levő forradásokra. Sírt, és azt mondta, hogy vissza kell mennie Kernhez. Kern figyelmeztette, hogy teljes “gyógyulásáig” nála kell maradnia. Briquet nem hallgatott rá, és most kegyetlenül bűnhődik érte. Bízik Kernben mint sebészben. “Ha fel tudott támasztani halottaimból, és új testet adott, akkor a lábamat is meg tudja gyógyítani. Neki ez semmiség.” Hiába beszéltem a lelkére, nem használt. Nem akartam elengedni Kernhez. Gondoltam, cselhez folyamodom. Azt mondtam, hogy én magam fogom Kernhez vinni, s úgy gondoltam, hogy útközben beviszem egy kórházba. Intézkednem kellett, hogy Briquet “feltámasztásának” titka valóban ne kerüljön idő előtt nyilvánosságra – nem feledkeztem meg magáról, Arthur. Egy órára, nem tovább, magára hagytam, elmentem, hogy megbeszéljem a dolgot orvos ismerőseimmel. Túl akartam járni Briquet eszén, de végül ő járt túl az enyémen és az ápolónőén. Mire visszaértem, hűlt helye volt. Csak ezt a cédulát találtam az asztalkán, az ágya mellett. Tessék, olvassa el. – Laret átnyújtott Arthurnak egy papírlapot, amelyre ceruzával sebtében néhány szót írtak:

“Laret, bocsásson meg, nem tehettem másként. Visszamegyek Kernhez. Ne keressen. Kern majd lábra állít, ahogy egyszer már megtette. A mielőbbi viszontlátásra – ez a gondolat a vigaszom.”

– Még aláírás sincs.

– Figyelje csak meg az írást – mondta Laret. – Angelica keze írása, bár kissé megváltozva, így írhatott volna Angelica, ha homályban ír vagy fáj a keze: kissé elnagyolt, kissé széthúzott betűkkel.

– De mégis, hogy történt ez? Hogy tudott megszökni?

– Ó, elszökött Kerntől, hogy most tőlem szökjön el Kernhez. Mikor visszatértem, és láttam, hogy üres a kalitka, majdnem megöltem az ápolónőt. De az megmagyarázta, hogy őt is megtévesztette. Briquet kikászálódott az ágyából, a telefonhoz ment, és felhívott engem. Ez cselfogás volt. Nem is hívott. Csak beszélt a telefonba, majd azt mondta az ápolónőnek, hogy én már mindent elintéztem, és arra kérem, azonnal menjen kórházba. Briquet megkérte az ápolónőt hívjon gépkocsit, azután a támogatásával lement, beült a kocsiba. Az ápolónő el akarta kísérni, de Briquet visszautasította: “Nincs messze – mondta –, s ott már ápolók várnak.” Az ápolónő mélyen meg volt győződve róla, hogy minden az én rendelkezésem szerint és tudtommal történik. Arthur! – kiáltott fel hirtelen Laret, aki megint tűzbe jött. – Tüstént elmegyek Kernhez. Nem hagyhatom ott Briquet-t. Menjünk együtt, Arthur!

Arthur lassú léptekkel végigmérte a szobát. Micsoda váratlan bonyodalom! Tegyük fel, Briquet mindent elmondott, amit tudott Kern házáról. De a tanácsaira mégis szükség lenne a továbbiakban, nem beszélve arról, hogy ő maga a legjobb bizonyíték Kern ellen. S ez az esztelen Laret! Most nem lehet számítani a segítségére.

– Ide hallgasson, barátom – mondta Arthur, s kezét a festő vállára tette. – Fegyelmeznünk kell magunkat, jobban, mint valaha, tartózkodnunk a meggondolatlan cselekedetektől. Ami történt, megtörtént. Briquet Kernnél van. Miért ingereljük idő előtt a fenevadat a barlangjában? Mit gondol, elmondja Briquet Kernnek, mi történt vele azóta, hogy megszökött tőle, elmondja ismeretségünket meg azt, hogy sokat tudunk Kernről?

– Kezeskedem, hogy semmit sem fog elmondani – felelte meggyőződéssel Laret. – Ott, a jachton, szavát adta, és nemegyszer megismételte, hogy megőrzi a titkot. Nemcsak félelemből fogja megtartani a szavát, hanem… más okból is.

Arthur tudta, mi ez a más ok. Régen észrevette, hogy Laret egyre nagyobb figyelmet tanúsít Briquet iránt.

“Boldogtalan álmodozó – gondolta Dowell –, minden szerelme tragikus. Ezúttal nemcsak Angelicát veszti el, hanem újjászülető szerelmét is. De még nem veszett el minden.”

– Legyen türelemmel, Laret-mondta a festőnek. – Céljaink azonosak. Fogjunk össze, és játsszunk óvatosan. Két dolgot tehetünk: vagy azonnal lesújtunk Kernre, vagy pedig kerülő úton igyekszünk megtudni, mi lett a sorsa apám fejének és Briquet-nek. Amióta Briquet megszökött tőle, Kern nyilván résen van. Ha még nem semmisítette meg apám fejét, akkor valószínűleg jól elrejtette. Hiszen egy fej megsemmisítése legfeljebb néhány percig tart. Mihelyt a rendőrség kopogtat az ajtaján, eltűnteti a bűnjeleket. Akkor aztán semmit sem találunk nála. Ne feledje, Laret, hogy Briquet szintén “bűnjel”. Kern törvénytelen műtéteket végzett. Sőt törvénytelenül elrabolta Angelica testét. Kern pedig olyan ember, aki semmitől sem riad vissza. Volt bátorsága titokban feltámasztani apám fejét. Tudom, végrendeletében apám megengedte, hogy anatómiai célra használják a testét, de sohasem hallottam, hogy beleegyezett volna a fejének feltámasztásával kapcsolatos kísérletbe. Miért titkolja Kern mindenki elől, még előlem is, a fej létezését? Miért van szüksége a fejre? És miért van szüksége Briquet-re? Talán élve boncolást végez embereken? És Briquet a kísérleti nyúl szerepét játszotta?

Annál sürgősebben meg kell mentenünk – felelte tüzesen Laret.

– Igen, megmenteni, de nem siettetni a halálát. Ha elmegyünk Kernhez, látogatásunk végzetes lehet.

– De hát mit tegyünk?

– Válasszuk a második, a hosszabb utat. Igyekszünk megrövidíteni. Marie Laurent sokkal hasznosabb értesülésekkel szolgálhat, mint Briquet. Laurent ismeri a ház belsejét, ápolta a fejeket. Talán beszélt is apámmal… azaz a fejével.

– Akkor gyerünk gyorsan Laurent-hoz.

– Sajnos, előbb őt is ki kell szabadítani.

– Laurent Kernnél van?

– Nem, kórházban. Valószínűleg az egyik olyan kórházban, ahol jó pénzért olyan betegeket tartanak bezárva, amilyenek mi ketten vagyunk. Nem kis munka vár ránk, Laret. – Dowell elmondta Laurent anyjánál tett látogatását.

– Átkozott Kern! A szerencsétlenség és a rémület magvait szórja szét maga körül. Csak kerüljön a kezembe…

– Azon leszünk, hogy oda kerüljön. Ehhez pedig az első lépés, hogy találkozzunk Laurent-nal.

– Azonnal odamegyek.

– Vigyázatlan lépés lenne. Nekünk személyesen csak olyan esetekben szabad mutatkoznunk, amikor nincs más megoldás. Egyelőre mások szolgálatait vesszük igénybe. Nekünk, kettőnknek afféle titkos bizottságot kell alkotnunk, amely megbízható emberek cselekedeteit irányítja, de ő maga rejtve marad az ellenség elől. Keresni kell egy megbízható embert, aki kimenne Sceaux-ba, ismeretséget kötni az ápolókkal, ápolónőkkel, szakácsokkal, portásokkal – akivel csak lehetséges. Ha sikerül csak egyet is megvesztegetni, félig nyert ügyünk van.

Laret-t majd szétfeszítette a türelmetlenség. Rögtön cselekedni akart, de engedett a megfontoltabb Arthurnak, és végül is hozzájárult az óvatos cselekvés politikájához.

– De kit is bízzunk meg? Megvan, Schaubot! Fiatal festőművész, nemrég érkezett Ausztráliából. Jó barátom, nagyszerű ember, kitűnő sportoló. A megbízást is nyilván sportként fogja fel. Az ördög vigye – szitkozódott Laret –, miért is nem láthatok én magam munkához?

– Olyan romantikusnak gondolja? – kérdezte Dowell.