A rejtélyes nő

A Földközi-tenger hullámai ütemesen nyaldosták a homokos partot. Az enyhe szél alig duzzasztotta a fehér jachtok és a halászhajók vitorláit. Fejük fölött, a kék levegőégben, szürke hidroplánok búgtak barátságosan, amint rövid sétarepülésüket végezték Nizza és Mentőn között.

Egy fehér teniszruhás fiatalember fonott karosszékben ült, és újságot olvasott. A szék mellett teniszütő hevert vászontokban és néhány friss angol tudományos folyóirat.

A fiatalember közeiében jókora fehér ernyő alatt, művészbarátja, Armand Laret festőállvány előtt ült és dolgozgatott.

Arthur Dowell, az elhunyt Dowell professzor fia, és Armand Laret elválhatatlan jó barátok voltak, és ez a barátság mindennél jobban bizonyította a szólásmondás igazságát: az ellentétek vonzzák egymást.

Arthur Dowell kissé hallgatag és hűvös egyéniség volt. Szerette a rendet, tudott kitartóan és módszeresen dolgozni. Még egy éve volt hátra az egyetemen, de máris meghívták a biológiai tanszékre.

Laret mint igazi dél-francia, rendkívül hevülékeny, szélsőséges és kelekótya természetű volt. Hetekig kézbe se vette az ecsetjeit, hogy azután újra megszállottan a munkába vesse magát, s akkor semmiféle hatalom nem szakíthatta el festőállványától.

Csupán egy dologban hasonlított egymásra a két jó barát; mindketten tehetségesek voltak, és tudtak küzdeni a kitűzött célért, jóllehet ehhez a célhoz különbözőképpen közeledtek: az egyik megszakításokkal, szökellésekkel, a másik egyenletes léptekkel.

Arthur Dowell biológiai munkássága felkeltette a legkiválóbb szakemberek figyelmét, ragyogó tudományos pályát jósoltak neki. Laret képei sok vitára adtak alkalmat a kiállításokon, és egyiket-másikat különböző országok leghíresebb múzeumai már meg is vásárolták.

Arthur Dowell a homokra dobta az újságot, fejét a szék hátára hajtotta, s szemét félig lehunyva így szólt:

– Angelica Gai testét sehol se találják.

Laret vigasztalhatatlanul rázta a fejét, és nagyot sóhajtott.

– Még mindig nem tudod elfelejteni? – kérdezte Dowell.

Laret olyan hevesen fordult Arthur felé, hogy az önkéntelenül elmosolyodott. Már nem lobbanékony művészt látott benne, hanem lovagot, pajzs helyett palettával, baljában lándzsa helyett festőbot, jobbjában kard helyett ecset – s ez a sértett lovag kész megölni azt, aki halálosan megsértette.

– Elfelejteni Angelicát?! – kiabálta Laret, fegyverzetét rázva. – Elfelejteni azt, aki…

Egy váratlan odalopakodó hullám csaknem a térdéig csapott fel pezsegve, s a festő mélabúsan fejezte be szavait:

– Hát el lehet felejteni Angelicát? Mióta elhallgattak az ő dalai, a világ szomorúbb lett…

Angelica Gai haláláról, illetve nyomtalan eltűnéséről Laret először Londonban hallott, ahová azért ment, hogy megfesse “A londoni köd szimfóniáját”. Laret nemcsak az énekesnő tehetségének hódolt, hanem a barátja, lovagja is volt. Nem hiába született Dél-Provence-ban, a középkori kastélyok romjai között.

Mikor tudomást szerzett arról, hogy Gait szerencsétlenség érte, annyira megrendült, hogy életében először hagyta el a “festői megszállottság” az alkotás kellős közepén.

Arthur, aki Cambridge-ből jött Londonba, szerette volna elterelni barátja figyelmét komor gondolatairól, ezért eszelte ki ezt az utazást a Földközi-tenger partjára.

De Laret itt sem találta helyét. Mikor a fövenypartról visszatért a szállóba, rögtön átöltözött, vonatra ült, és felkereste a legnépesebb helyet – a monte-carlói játékkaszinót. Felejteni akart.

A viszonylag korai idő ellenére az alacsony épület körül már nyüzsgött a közönség. Laret bement az első terembe. Itt kevesen voltak.

– Mindenki tett? – szólt a krupié a pénzgereblyéző lapáttal a kezében.

Laret meg sem állt, átment a következő terembe, ahol a falakon félmeztelen nőket ábrázoló képek lógtak; a nők vadásznak, lovagolnak, vívnak, szóval olyasmit csinálnak, ami felszítja a játékszenvedélyt. A képekről ádáz küzdelem, játékszenvedély, sóvárgás áradt, de a játékasztal körül összegyűlt élő emberek arcán ezek az érzések még erősebben és élesebben ütköztek ki.

Egy kövér, sápadt arcú üzletember remegő kézzel nyújtja a pénzt. Nehezen lélegzik, mint az asztmás. Szeme mereven követi a pergő golyót. Laret csalhatatlanul megállapítja, hogy a kövér már sokat vesztett, és most utolsó pénzét teszi fel a visszanyerés reményében. Ha nem sikerül, a puhány alak talán kimegy az öngyilkosok fasorába, és elvégzi élete utolsó számadását.

A kövér mögött rosszul öltözött, borotvált képű öreg áll, felborzolt ősz hajjal és mániákus szemmel. Kezében notesz és ceruza. Feljegyzi a nyereményt, és a kijött számokat, számításokat végez… Rég eljátszotta minden vagyonát, és most a rulett rabja. A játékbarlang vezetősége csekély havi támogatást ad neki, hogy élhessen és játszhasson – sajátos reklám. Az öregember “valószínűségi elméletén” dolgozik,

Fortuna istenasszony szeszélyes természetét tanulmányozza. Amikor téved feltevéseiben, ceruzájával dühösen a noteszra koppint, fél-lábon ugrál, dünnyög, majd újra számításaiba merül. Ha feltevései helyesnek bizonyulnak, ragyog az arca, és a szomszédai felé fordítja fejét, mintha azt akarná mondani: látjátok, végre sikerült kiderítenem a véletlen törvényszerűségeit.

Két inas egy öregasszonyt vezet be karjánál fogva, és leülteti az asztalhoz. Az öregasszonyon fekete selyemruha van, ráncos nyakán briliáns nyakék. Arca olyan fehérre mázolt, hogy már elsápadni se tud. A titokzatos golyó láttára, mely a bánatot és az örömet osztja, beesett szemében sóvár láng gyúl ki, gyűrűkkel teleaggatott sovány ujjai remegni kezdenek.

Egy fiatal, szép nő, elegáns zöld ruhában, elhalad az asztal mellett, hanyag mozdulattal ezerfrankos bankót hajít rá, veszít, könnyedén elmosolyodik és átsétál a következő terembe.

Laret száz frankot tett a pirosra, és nyert.

“Ma nyernem kell” – gondolta, és egy ezrest tett fel, de vesztett. Mégis bízott abban, hogy végül is nyerni fog. A játékszenvedély máris magával ragadta.

Most hárman léptek a rulett-asztalhoz: egy magas, karcsú, rendkívül sápadt arcú férfi, és két nő, az egyik vörös hajú, a másikon szürke ruha… Laret futó pillantást vetett a szürke ruhás nőre, és egyszerre izgatott lett. Még nem tudta, mi kavarta fel, de figyelni kezdte a szürke ruhás nőt, s meglepetéssel vette észre jobb kezének egy mozdulatát. “Milyen ismerős! Angelica Gai ugyanígy mozgatta a csuklóját!” A gondolat annyira meghökkentette, hogy nem tudott tovább játszani. Mikor a három ismeretlen végül nevetve továbbment, Laret elfelejtette felvenni nyereségét az asztalról, s a nyomukba szegődött.

Hajnali négy órakor hangosan kopogtak Arthur Dowell ajtaján. Dowell dühösen kapta magára köntösét, s ajtót nyitott.

A szobába Laret támolygott be, s leroskadt egy székbe.

– Úgy érzem, megőrülök.

– Mi történt, öreg fiú? – kiáltott fel Dowell.

– Az történt, hogy… nem is tudom, hogy mondjam el… Éjjel két óráig játszottam. Váltakozva nyertem és vesztettem.

Hirtelen megpillantottam egy nőt, és egy kézmozdulata annyira meghökkentett, hogy otthagytam a játékot, és követtem az étterembe. Leültem, és kértem egy csésze erős feketét. A feketekávé mindig segít rajtam, ha az idegeim fel vannak dúlva… Az ismeretlen nő a szomszéd asztalnál ült. Egy rendesen öltözött, de nem nagy bizalmat keltő fiatalember meg egy meglehetősen közönséges, vörös hajú nő volt a társaságában. Szomszédaim borozgattak, és vidáman csevegtek. Az ismeretlen szürke ruhás nő egy kis sanzont kezdett énekelni. Kissé kellemetlen árnyalatú, vékony hangocskája van. De váratlanul néhány mélyebb hangot fogott… – Laret tenyerébe szorította fejét. – Dowell! Ez Angelica Gai hangja volt. Ezer más hang közül is felismerném.

“Boldogtalan fiú! Hova jutott” – gondolta Dowell, és barátságosan Laret vállára tette a kezét.

– Rémeket lát, Laret. Szedje össze magát. Ez csak véletlen hasonlóság lehet…

– Nem! Nem! – tiltakozott hevesen Laret. – Higgyen nekem! Figyelmesen szemügyre vettem a nőt. Elég szép, arcéle határozott, szeme kedves és huncut. De az alakja, a teste – az övé. Dowell, tépjenek ízekre az ördögök, ha ennek a nőnek az alakja nem úgy hasonlít Angelica Gai alakjára, mint két csepp víz.

– Tudja mit, Laret, vegyen be brómot, zuhanyozzon le hideg vízzel, és feküdjön le aludni. Mire holnap, azaz ma felébred…

Laret szemrehányóan nézett Dowellre.

– Gondolja, hogy elment az eszem?… Ne vonjon le elhamarkodott következtetést. Hallgasson végig. Még nem mondtam el mindent. Mikor a nő befejezte a dalt, ilyen mozdulatot tett a kezével. Ez pedig Angelica kedvenc mozdulata volt, teljesen egyéni, utánozhatatlan mozdulat.

– Mit akar hát mondani? Csak nem gondolja, hogy ennek az ismeretlen énekesnőnek a teste azonos Angelica testével?

Laret megtörölte a homlokát.

– Nem tudom… Ebbe csakugyan bele lehet bolondulni… De hallgassa meg tovább. Az énekesnő rafinált nyakéket visel, helyesebben nem is nyakéket, hanem pótgallért, apró gyöngyszemekkel díszítve, legalább négy centiméter széleset. És a mellén meglehetősen mély a kivágás. A kivágáson át anyajegy látszik a vállán – Angelica Gai anyajegye. A nyakék olyan, mint egy szalag. Fölötte egy számomra ismeretlen nő feje, alatta Angelica Gainak általam a legapróbb részletekig jól ismert teste. Ne feledje, hogy festő vagyok, Dowell. Én meg tudom jegyezni az emberi test egyéni vonalait, egyéni sajátságait… Annyi vázlatot és tanulmányt csináltam Angelicáról, annyi arcképet festettem róla, hogy nem tévedhetek.

– Nem, ez lehetetlen! – kiáltott fel Dowell. – Hiszen Angelica meg…

– Meghalt? Éppen arról van szó, hogy ezt senki sem tudja. Ő maga vagy a holtteste nyomtalanul eltűnt. Most pedig, lám…

– Találkozott Angelica életre kelt holttestével?

– Ó, ó!… – jajgatott Laret. – Éppen erre gondoltam. Dowell felállt, és járkálni kezdett a szobában. Úgy látszik, ma nem lesz semmi az alvásból.

– Mérlegeljük a dolgokat józanul – szólalt meg végül. – Azt mondja, hogy a maga ismeretlen énekesnőjének úgyszólván két hangja van: az egyik a sajátja, amely átlagos, a másik pedig Angelica Gai hangja?

– Az alsó regiszter – az ő egyedülálló altja – felelte Laret bólogatva.

– De hiszen ez fiziológiai lehetetlenség. Csak nem gondolja, hogy az ember a magas hangokat a szalagok felső végével szorítja ki a torkából, a mélyeket pedig az alsó végével? A hang magassága a hangszalagok kisebb vagy nagyobb megfeszítésétől függ. Akár a húr: erős feszítésnél a remegő húr magasabb hangot ad, és viszont. Emellett ilyen műtétnél a hangszalagok megrövidülnének, a hang tehát nagyon magas lenne. Meg aztán ilyen műtét után bajosan tudna az ember énekelni: a forradások akadályoznák a hangszalagok helyes vibrációját, és a hang a legjobb esetben nagyon rekedten szólna… Nem, ez teljességgel lehetetlen. Végül pedig Angelica testének “feltámasztásához” fejre is szükség lenne, valakinek a fejére, test nélkül.

Dowell hirtelen elhallgatott, mert arra gondolt, hogy bizonyos fokig alátámasztotta Laret feltevését.

Arthur jelen volt apja kísérleténél. Dowell professzor egy elpusztult kutya véredényeibe 37 °C-ra hevített tápfolyadékot bocsátott, amelyben a véredényeket ingerlő és összehúzó adrenalin volt. Mikor ez a folyadék bizonyos nyomás alatt a szívbe jutott, helyreállította a működését, és a szív hajtani kezdte a vért az erekben. Lassanként helyreállt a vérkeringés, és az állat feléledt.

A szervezet pusztulásának legfőbb oka – mondta akkor Arthur apja –, hogy megszűnik a szervek vér-és oxigénellátása.

– Így tehát embert is fel lehet támasztani? – kérdezte Arthur.

– Igen – felelte vidáman az apja. – Azon vagyok, hogy megvalósítsam a feltámasztást, s valamikor meg is teszem ezt a “csodát”. Ez kísérleteim célja.

A halottfeltámasztás tehát lehetséges. De fel lehet-e olyan holttestet támasztani, amelyben a test az egyik emberhez tartozott, a fej pedig egy másikhoz? Lehetséges-e ilyen műtét? Arthur kételkedett benne. Igaz, látta, hogy apja rendkívül merész és sikeres szövet-és csontátültetési műtéteket végzett, de hát ez nem olyan bonyolult, és az apja végezte.

“Ha apám élne, talán elhinném, hogy van valami alapja Laret feltevésének az Angelica testére ültetett idegen fejről. Csak apám merne ilyen bonyolult és rendkívüli műtétre vállalkozni. Vagy talán az asszisztensei folytatták a kísérleteket? – gondolta Dowell. – De más dolog életre támasztani egy fejet vagy akár egy holttestet, és megint más dolog egy ember fejét hozzá varrni egy másik holttestéhez.”

– És mi a további szándéka? – kérdezte Dowell.

– Meg akarom keresni a szürke ruhás nőt, megismerkedem vele, és megfejtem a titkot. Segít nekem?

– Természetesen – felelte Dowell.

Laret erősen megszorította a kezét, és hozzáfogtak, hogy megbeszéljék a haditervet.