A föld alatti kirándulás

Mr. Bayley kinyitotta a titkos ajtót és átment a szomszédos szobába. Követtem.

– Egyébként ha érdekli, meghallgathatja a legfrissebb rádióhíreket. Magát már javában siratják. Azt hiszik, hogy Nikolával együtt a Lénába fulladtak. Csak a tarisznyájuk maradt meg a műszerekkel. Nagyon gondosan elrendeztünk mindent, Mr. “Megboldogult”.

Eközben egy nagy szekrényhez lépett és kinyitotta. Búvárruhák lógtak benne, legalábbis azt hittem. Mr. Bayley azonban felvilágosított.

– Dehogy búvárruhák! Ilyen öltözékekben a világűrben is lehetne sétálgatni, ahol abszolút hideg, vagyis mínusz 273 Celsius fok van. Tökéletesen hőálló anyagból készültek, és oxigéntartályokkal vannak felszerelve.

– S ez itt? – mutattam a szkafander sisakján a gömb végű fémrúdra.

– Antenna. A ruhában miniatűr rádiótelefon is van. így majd beszélgethetünk. Öltözzön!

Leemeltem az akasztóról a ruhát. Könnyebb volt, mint a búvárfelszerelés. Mr. Bayley segített öltözködni, gondosan becsatolta a különleges kapcsokkal.

– Készen is vagyunk – mondta. Kitűnően hallottam, bár a vastag sisak is a fejemen volt. – Ugye, milyen kényelmes? Örülnének neki a búvárok.

– Ön nyilván nem azért készíttette őket, hogy a társadalom rendelkezésére bocsássa – jegyeztem meg epésen.

– Társadalom! – sziszegte megvetően. – Mit adhat nekem a társadalom? Nincs időm ilyen jelentéktelen dolgokkal foglalkozni.

Mr. Bayley a falhoz lépett, elfordított egy kart, mire középen megnyílt a padló. Lenéztem. A keskeny lépcső egy vékony vasráccsal bekerített platóra vezetett.

– Parancsoljon – mondta Bayley.

Lemásztam a platóra, Bayley követett, majd elfordított a rácson egy kart, simán ereszkedni kezdtünk. Elég sokáig mentünk. Amikor a lift megállt és Bayley kinyitotta az ajtót, egy keskeny vasajtó előtt álltunk. Az ajtó nagyon keskeny szobába nyílt. Bayley kinyitotta a második ajtót is, mely fekete és sima volt, mint az ebonit, képtelen voltam rájönni, miből készült.

– Hőszigetelő ötvözet – világosított fel Bayley.

A második éppoly kicsi szoba következett, s egy újabb ajtó. Öt ajtót nyitottunk ki, öt szobán mentünk át.

– Minden fülkében körülbelül ötven fokkal alacsonyabb a hőmérséklet, mint az előzőben – folytatta Bayley. – Ebben a helyiségben majdnem olyan hideg van, mint a világűrben.

Ahogy kinyitotta a hatodik ajtót, csodálatos látvány tárult a szemem elé!

Hatalmas mesterséges barlangban voltunk. A több tucat lámpa óriási, gyönyörű szép kék vizű tavat világított meg.

Olyan volt, mintha egy darabka égbolt hullott volna le ide a barlangba.

– Cseppfolyósított levegő – közölte Bayley.

Megdöbbentem. Ez ideig csupán kis laboratóriumi edényekben láttam. Elképzelni sem tudtam, hogy ilyen óriási mennyiségű cseppfolyós levegőt lehet előállítani és így lehet tárolni.

Ugyanakkor éreztem, hogy szkafanderem összepréselődik. Nem értettem az okát.

– Nagy itt a nyomás. Lepénnyé lapítana, ha nem lenne különlegesen rugalmas anyagból a ruhánk. Mr. Engelbrekt segítségével elértem, hogy a cseppfolyós levegő jóformán alig párolog. Nézze csak a boltozatot. Hőszigetelő anyag borítja. Ebben a barlangban még a lámpák is különlegesek: világító baktériumokkal működnek! Abszolút hideg fényűek… Bizony, ez a kék tó elegendő lenne ahhoz, hogy feltámadjon a Hold, ezzel légkört adhatnánk neki, ha meg tudná tartani ezt az ajándékot. Több ilyen tavam van. De mindez kevés, nagyon kevés. A cseppfolyósított levegő sűrűsége csak nyolcszázszor nagyobb a levegő sűrűségénél. Óceánok kellenének, hogy cseppfolyóssá sűrítsük az egész légkört. Számoljon csak: a föld felszíne körülbelül 510 millió négyzetkilométer. Tehát egy kilométer vastag levegőréteg, a föld felszínétől számítva, körülbelül félmilliárd köbkilométer. Márpedig többé-kevésbé azonos sűrűségű levegőt találunk nyolc kilométer magasságig. Ez már meghaladja az öt trillió kilogrammot, vagyis a föld tömegének egymilliomod részét… Látja, mennyi felhasználatlan nyersanyag van még!

– Nyersanyag? – tört ki belőlem. Bayley zavartalanul folytatta.

– Természetesen nagyon nehéz pontosan kiszámítani a levegőkészletet. A világűr fokozatosan alakul át földi légkörré a ritka gázok zónájában. Kilenc kilométer magasságban pontosan meghatározták a levegő vegyi összetételét. A műszeres léggömbök harminchét és fél kilométerre emelkedtek fel. A meteoritok százötven-kétszáz kilométer magasságban égnek el. Tehát még ebben a magasságban is elég sűrű a levegő. Nissel hétszáznyolcvan kilométer. magasságban is fedezett fel égő meteort. A légkör magasságát mutatja a sarki fény is. Az ember régóta gyönyörködik ebben az égi fényjátékban és csak nemrég tudtuk meg, hogy e különlegesen szép fények főleg a nemesgázok, elsősorban a hélium színképvonalából állnak. A sarki fény oxigén, nitrogén, neon és hélium vonala ragyog még nyolcszáz kilométeres magasságban is. Meglehet, hogy az elektromos viharok kiszakítják és magasan a légkör fölé hajtják ezeknek a gázoknak az atomjait. Akármint van, tény, hogy ezek az atomok megtalálhatók ebben a magasságban is. S ez még nem minden. Ne gondolja, hogy csak a földfelszín fölött van légkör. Clark amerikai tudós kiszámította, hogy a megfigyelhető tizenhat kilométer vastag légrétegben a gáznemű anyagok csak háromszázad részét alkotják az anyag teljes tömegének. A levegőnyersanyag-tartalék tehát…

– Csak nem akarja megfosztani a földet az egész légkörtől? – kiáltottam fel csodálkozva.

– Miért ne? – válaszolta Mr. Bayley. – Gyerünk tovább, s meggyőződhet róla, hogy nem mondtam lehetetlent. Swante Engelbrekt zseniális tudós, megéri azt a pénzt, amit fizetek neki.

“Hát itt van a kutya elásva?! – gondoltam magamban.

– Lehetséges, hogy Nóra apja kapzsi. Jól megfizetik, ezért zárkózott be ebbe a vakondlyukba a lányával, ezért nem óhajt visszatérni hazájába. Nóra majd belepusztul az unalomba, de nem akarja elhagyni apját… Vajon nem ebben rejlik a tragédiája?”

– De hisz… ez katasztrofális lenne!

– Ó, persze – gúnyolódott Bayley. – Az emberek megfulladnak, a növényzet kipusztul az emberekkel együtt, a világűr hidege megdermeszti a Földet. Megszűnik majd az élet, és a Föld ugyanolyan halott bolygó lesz, mint a Hold… Márpedig így lesz, így ám! – kiáltott fel Bayley.

Ebben a pillanatban villant át rajtam először, hogy ez az ember őrült.

– El akarja pusztítani az emberiséget?

– Semmi közöm az emberiséghez! Úgyis el fog pusztulni. Elvégre nem örök életű a bolygónk. Nem én ítéltem pusztulásra. Előbb-utóbb utoléri a vég. Hát nem mindegy, mikor?

– Nem! Egyáltalán nem mindegy! Az emberiség még több millió évig élhet. Bolygónk nagyon fiatal még. Sokkal fiatalabb a Marsnál.

– És maga kezeskedik, hogy az emberiség még több millió évig élni fog? Összeütközik valamelyik erre tévedt üstökössel, és a maga gyönyörű földgolyója idő előtt elpusztul.

– Ennek minimális a valószínűsége.

– A maga rövidlátó, földigiliszta szempontjából nézve. A csillagászok mást mondanak. Hatalmas fellobbanásokat észlelnek a világűr minden pontján. S ha kozmikus méretekben gondolkodunk, akkor a mi úgynevezett galaktikai rendszerünkben, a világmindenség Tejút nevű mellékutcájában valószínűleg éppoly gyakoriak az összeütközések, mint a nagyváros utcáin a gépkocsi-balesetek.

– Meglehet. Csakhogy számunkra, földigiliszták számára, millió éveket jelent a katasztrófák közötti intervallum… S miért akarja elpusztítani az emberiséget?

– Mondtam már, hogy semmi közöm az emberiséghez. Nem akarom elpusztítani, de céljaimról sem mondok le azért, hogy megmentsem.

– Milyen céljairól?

Mr. Bayley nem válaszolt.

A csodálatosan kék tó partján haladtunk. Fölötte alig észrevehető felhő gomolygott. Minden elővigyázatosság ellenére kissé párolgóit a cseppfolyós levegő. A föld és a nap melege minden szigetelést áttört.

A barlang falában ajtó feketéllett.

– Menjünk be – mondta Bayley.

Kinyitotta az ajtót, végighaladtunk egy lejtős folyosón, mely egy másik barlangba vezetett. Sokkal kisebb volt az előbbinél, kék tó sem volt benne. Valamilyen raktár lehetett. Illetve egész kisváros, ahol a házakat hatalmas, fényes szekrények helyettesítették. Az “utcák” derékszögben keresztezték egymást, mint az amerikai városokban. Bayley kinyitotta az egyik szekrény ajtaját, valamilyen gépezet segítségével kihúzott egy fiókot, s megmutatta a benne levő dió nagyságú csillogó gömböket. Érdeklődéssel vártam magyarázatát.

– Bizonyára tudja – kezdte Bayley –, hogy egy liter normális hőmérsékletű víz hétszáz liter ammóniákgázt nyel el, de a nulla fokon elnyelt ammóniák mennyisége meghaladja az ezernegyven litert, anélkül, hogy a víz terjedelme lényegesen megnövekedne.

Bólintottam.

– A gáz a vízmolekulák között helyezkedik el.

– Pontosan. A gázmolekulák közötti távolság a molekulák terjedelméhez viszonyítva óriási. Elhelyezkedésüket a naprendszer bolygóinak elhelyezkedéséhez hasonlíthatnánk, melyek méreteikhez képest rendkívül nagy távolságra vannak egymástól. Ha netán olvasta Flammarion művét, akkor emlékszik rá, hogy ő üstökösökről beszél. A ritka gázokból álló és több százezer köbkilométer térséget betöltő üstökös egy gyűszűben elférne, ha összesűrítenénk ezeket a gázokat… Nos, ilyen “gyűszűk” vannak ön előtt. Az agyafúrt Engelbrektnek sikerült rendkívül sűrű testet előállítania cseppfolyós levegőből. Egy ilyen labdában több levegő van, mint az iménti hatalmas tóban. Próbálja kivenni valamelyik gömböt.

Megpróbáltam, de meg sem tudtam mozdítani.

– Össze vannak forrasztva – jegyeztem meg.

Bayley felnevetett.

– Mennyi egy köbméter szobalevegő súlya? – nézett rám.

– Körülbelül egy kilogramm.

– Egy kiló huszonöt deka. S e gömbben egy köbkilométer levegő van összesűrítve.

Döbbenten hallgattam, és ezzel nagy örömet okoztam Bayleynek.

– Most már elhiszi, hogy fel tudnánk dolgozni bármennyi levegőt? El tudom képzelni, micsoda riadalom támad majd a világban, ha már fuldokolni kezdenek az emberek.

S a csillogó gömböcskék felé nyújtva kezét, patetikusan felkiáltott:

– Uralkodom a világon!

Meglepett, hogy akaratlanul, szinte szó szerint idézte Puskin “Fukar lovagjá”-t.

– Mi ne hódolna nékem? – idéztem fennhangon, s folytattam:

… Mint valami démon,

Uralkodom e helyről a világon,

Ha kedvem szottyan, kastélyt rakatok.

Nincsen fölöttem úr, mindenki csak

Szolgál s a vágyaknak nincsen hatalma

Rajtam. Nyugodt vagyok. Tudom, mit érek:

S nekem elég ez öntudat…

(GÁSPÁR ENDRE FORDÍTÁSA)

– Nagyszerű! – mondta Bayley, miután figyelmesen végighallgatott. – Nem is tudtam, hogy maga költő.

– Ezt Puskin mondta, nem én.

– Mindegy. Jól mondta. Puskin? Ja persze, emlékszem. A mi Byronunkat és Walter Scottunkat utánozta. A befejezés azonban nem jó. Nekem nem elég a hatalom tudata. Tőkés vagyok, kereskedő. A holt tőke nem tőke. Kereskednem kell és kereskedem is… Levegővel kereskedem! Óriási! Ki hinné?

– De hát kivel kereskedik? – kérdeztem.

– Maga szerint kivel kellene kereskednem? – kiáltott fel ingerülten Bayley. – Talán a maguk kereskedelmi népbiztosságával?

– Tehát a külfölddel? Nem merném állítani, hogy törvényes dolog lenne. Ön a mi területünkön építette fel a gyárát…

– És feldolgozom remek orosz levegőjüket, és megsértem a külkereskedelmi monopóliumot, és így tovább, és így tovább. Angliával, Németországgal, Franciaországgal fogok kereskedni, aztán maguk majd elveszik tőlem, amit megkerestem? Angliába megyek, de maguk ott is forradalmat csinálnak és elveszik a tőkémet? – mondta egyre ingerültebben. – Hát ebből elég volt! Maguk tönkretették a világot. Nincs a földnek olyan zuga, ahol ne fenyegetne a vörös veszély. Egyetlen pillanat alatt le tudnám törni a szarvukat. Maga még nem ismeri a lehetőségeimet. De elegem volt. Nyugodtan és biztonságosan akarok kereskedni.

– Akkor jobban tenné, ha átköltözne a Holdra – jegyeztem meg gúnyosan.

– Semmi akadálya! Nem is olyan mulatságos ez. Csakhogy a Hold kicsi ahhoz, hogy megtartsa a légkört, bár építhetnék hold alatti lakóhelyiségeket. Levegő lesz elég! A bolygóközi utazáshoz pedig sokkal jobb lehetőségem van a lőporos rakétánál.

– Komolyan beszél? – bámultam rá értetlenül.

– Egészen komolyan.

– Ott akar levegőt árusító céget alakítani? De hiszen azt mondta, hogy máris kereskedik.

– Hogyne, méghozzá nem is rosszul.

– Megtudhatom, kivel?

– A Marssal – válaszolta. – A marslakókkal. Nagyon előnyös piac a levegőnek. Tudja, hogy a Marson tizenkétszer alacsonyabb a légnyomás, mint nálunk. Szegény marslakóknak nincs elég levegőjük. Nagyon jól fizetnek.

“Őrült – gondoltam. – Még csak ez hiányzott!”

– No és ők repülnek ide, vagy ön küld hozzájuk ügynököket?

– Erre nincs szükség. Különleges ágyúból lövöm fel a Marsra ezeket a gömböcskéket. Ott felrobbannak és levegővé válnak. A marslakók ugyanígy küldik nekem a saját terméküket, az iliumot.

– Mi az az ilium?

– Hatalmas energiájú radioaktív elem. Ezzel az energiával működtetem a gépeimet, ezzel működik az ágyú, amellyel a Marsra lövöm a gömböket. Az ilium a rakétát is meghajtja, amellyel a Holdra repülhetek.

– Miért nem jöttek a marslakók a Földre levegőért? A Mars sokkal öregebb bolygó, bizonyára megelőztek minket a technikai fejlődésben.

– Persze hogy megelőztek. Csakhogy a marslakóknak nagyon gyenge a szervezetük. Már hatszáz éve megkísérelték az űrrepülést. De elpusztultak, nem bírták elviselni az űrutazás viszontagságait. A repülés alatt a test súlytalan. Ez az állapot károsan hatott vérkeringésükre és egyéb életfunkcióikra. A bátor űrhajósok vagy útközben pusztultak el, vagy nem sokkal azután, hogy visszatértek a Marsra.

– Honnan tud ön erről? Hogyan lépett kapcsolatba velük? Mr. Bayley elkomorodott.

– Elégedjen meg azzal, amit elmondtam. Ha nem hiszi, megmutatom az iliumot. De hisz már látta, amikor kis híján belevesztem a mocsárba. Tudja, akkor vettem át a Mars-szállítmányt.

Én azonban nem hittem Bayleynek, mindez annyira fantasztikus volt, s tovább faggattam:

– Miért nem izzott fel ez a küldemény, mint egy meteordarab, amikor bejutott a Föld légkörébe?

– Maga is úgy gondolta, hogy a marslakók technikailag sokkal előbbre járnak, mint az emberek. Lövedékükön szabályozó berendezés van, és mérnökeik rádión vezérlik a küldeményt.

Szerettem volna feltenni még néhány kérdést, de Bayley bezárta a szekrényt, és így szólt hozzám:

– Gyerünk tovább. Mutatok magának még valami érdekeset és tanulságosat.

Egy keskeny ajtón gyöngén megvilágított folyosóra jutottunk.

– Még egy kérdést. Miért Jakutföldön építette fel a gyárát?

– Ez a hely a legalkalmasabb. Itt hideg van.

– Grönland központja sem melegebb, ott még nyáron sincs több mínusz harminc foknál.

– Ez csak látszólag előnyösebb. Ahogy megindítottam volna a ventillátoraimat, a délről érkező meleg levegő jelentősen emelte volna Grönlandon a hőmérsékletet. Egyébként a környező levegő hőmérséklete ma már nem olyan fontos számomra. Csak kezdetben számított. Most már az egyenlítőnél is lehetne a föld alatti városom. Egyébként Grönlandon amerikai meteorológusok kószálnak, a “ciklonok szülőföldjét” tanulmányozzák. Ilyen eldugott vidéket kellett találnom, ahol a kutya sem törődik velem, míg el nem indítom a termelést. Most már nem félek az emberektől, ám ők félhetnek tőlem. Jaj annak, aki idejön a szél után!… Erről jut eszembe, hogy még nem tudja a legújabb híreket. Magát nem keresik többé, de mihelyt megérkezik az utódja, útnak indul az expedíciója. Biztosíthatom, hogy mindnyájan elpusztulnak. Jön a tél. Olyan vihart kavarok, hogy az expedíció tagjai Verhojanszk és a telepem között fele úton megfagynak.

– Jövő nyáron újabb expedíciót indít a kormány. Önt nem hagyják békén – jelentettem ki.

– Annál rosszabb nekik – felelte Bayley és kinyitotta az ajtót.

Hatalmas, kerek, félig megvilágított barlangba jutottunk. Mr. Bayley elfordította a kapcsolót, s egyszerre fény ragyogta be a szemem elé táruló bámulatos látványt.

A mennyezetről a legszeszélyesebb formájú cseppkövek lógtak alá, a földről hasonló alakzatok nyúltak felfelé. Fent hegyi kristály csillogott. Csavart oszlopok körös-körül, mint egy buddhista templomban, a falakon különleges lerakódások, a sarkokban függönyszerű képződmények, s mindez fantasztikus külsőt kölcsönzött a barlangnak.

Középen hatalmas mammut állt. Ormánya előrenyúlt, mintha az irdatlan állat harci riadót készülne fújni. Az emberderéknál is vastagabb lábait szétrakta, fejét előreszegezte. A monumentális hústömeg úgy fénylett, mintha üveg borítaná. A mammut körül az állatvilág kisebb képviselői helyezkedtek el: barna-és jegesmedvék, farkasok, rókák, cobolyok, hermelinek. Egész jégállatkert!

A sziklák kiszögellésein csillogó madarak – bagoly, vadludak, vadkacsák és varjak – ültek. A fal mentén a sarkköri országok… “kétlábú” képviselői sorakoztak: jakutok, szamojédek, vogulok, csukcsok, mindnyájan népviseletben, kezükben saját készítésű íjak, nyilak, csapdák. Vadászok, amint a vadra mennek, mások kutya-vagy rénszarvas-fogaton, megint mások szigonyt, evezőt tartottak a kezükben. Használati tárgyakat és szerszámokat is láttam mellettük.

Hihetetlenül gazdag és változatos múzeum volt. A kiállítási tárgyakat áttetsző, üvegszerűen csillogó anyag borította, amely lehetővé tette a legapróbb részletek megfigyelését is.

– Bámulatos! – kiáltottam fel.

Mr. Bayley gőgösen elmosolyodott.

– Az önök tudósai még csak tervezgetik a jégmúzeumot, én pedig már meg is csináltam. Ön is tudja, hogy az örök fagy tökéletesen konzerválja a tetemet. Ez a mammut már több ezer éve feküdt a földben, amikor kiástuk, de a húsa olyan friss, hogy megsütve nyugodtan fogyasztható. A kutyáink nagy élvezettel ették a mammutpecsenyét.

– De itt nemcsak kiásott állatok vannak, hanem medvék, rókák… és az emberek?…

– Igen, élő példányokat is gyűjtöttem.

– Élő embereket?

– Miért ne? Mi a különbség? Előbb vagy utóbb széttépte volna őket egy medve vagy természetes halállal haltak volna meg. Eltűntek volna nyomtalanul, mint az állatok. Aki a múzeumomba került, arra szép jövő vár. A hidegben legalább olyan hosszú ideig megmaradnak, mint az egyiptomi múmiák. Halhatatlanná tették magukat.

– Minek? Ki látja őket?

– Ön, én! Nem mindegy? Nem szándékszom iskolai szertárt csinálni a múzeumomból és akárkinek mutogatni. Ez az én szórakozásom. Nem lehet mindig csak dolgozni. Szórakozni is kell.

– És ezért… embert ölt?

– Nem én mondom először, hogy a legszórakoztatóbb dolog emberre vadászni… De ne higgye, hogy eszembe jutna “kétlábú állatokra” vadászni. Csak azok kerülnek ide, akik óvatlanul túl közel merészkedtek a telepemhez, amelyről senkinek sem kell tudnia. Aki pedig eljött a “széllel”, többé nem tért vissza…

– De ez nem minden – folytatta rövid szünet után. – Megmutatom múzeumom még egy részlegét. Jöjjön!

Átmentünk a szomszédos barlangba. Jóval kisebb volt. A barlang mélyén üvegként csillogó emberszobrok álltak a fal mentén.

Közelebb léptünk.

– Nos, gyönyörködjék – mondta Bayley a szobrokra mutatva. Ilyen sors vár azokra, akik szökni próbálnak. Látja ezt a talapzatot? Az öné volt.

Mr. Bayley bekapcsolt egy nagy lámpát, erős fény ömlött el a szobrokon. Ahogy közelebb lépve megnéztem őket, megremegtem. Holttestek voltak, amelyeket folyékony üveggel vagy valamilyen átlátszó anyaggal vontak be.

– Megfagyasztom az embereket, majd leöntik őket vízzel, ami pillanatok alatt megfagy. A feltámadásig elállnak így… Tanulságos látvány? Megmutatom ezeket a múmiákat mindenkinek, aki először vétkezik, s a hatás rendszerint nagyszerű: a bűnösöknek elmegy a kedvük tőle, hogy vétsenek a törvényeim ellen… Munkatársakra pedig szükségem van, különösen szakképzett emberekre…

Tizenegy holttestet számoltam meg. Öt jakut volt, három valószínűleg külföldi, a többiek talán szibériai vadászok lehettek. A vékony jégréteg alatt jól látszott minden vonásuk. Abban a ruhában voltak, amelyben utolérte őket a halál. A legtöbbjük arca nyugodt volt, csak az egyik jakut arcán láttam hátborzongató grimaszt.

– Nos, hogy tetszik a “panteonom”? – kérdezte meg Bayley.

– Visszataszító látvány. Ön túlságosan biztos lehet abban, hogy nem éri utol a büntetés, ha bűntettének bizonyítékait így megőrzi.

– Ön tehát még mindig hisz a megtorlásban? – kérdezte Bayley gúnyosan. – Mondják, hogy könnyebb az élet ilyen illúziókkal. De most már ideje visszatérnünk.