Szórakoznak a fejek

Thomas és Briquet feje nehezebben szokta meg új létét, mint Dowellé, akinek agya most is azokkal a tudományos munkákkal foglalkozott, amelyek korábban érdekelték. Thomas és Briquet egyszerű emberek voltak, test nélkül értelmetlennek látták az életet. Ne csodálkozzunk hát azon, hogy nagyon hamar búslakodni kezdtek.

– Hát élet ez? – panaszkodott Thomas. – Mozdulatlanul, mint egy fatuskó. Lyukasra néztem már a falakat…

A “tudomány foglyainak” nyomott hangulata gondot okozott a professzornak. A fejek elsorvadhatnak a bánattól, mire elérkezik a bemutatás napja.

Ezért Kern professzor minden módon igyekezett szórakoztatni őket.

Szerzett vetítőkészüléket. Laurent és John esténként filmet pergettek. Vászonként a laboratórium fehér fala szolgált.

Thomas-nak különösen Charlie Chaplin és Monty Banks vígjátékai tetszettek. Csínyjeik egy időre feledtették nyomorúságos helyzetét. Torkán még valami nevetésféle is feltört, szemét meg könnyek lepték el.

Aztán eltűnt Banks, és egy farm képe jelent meg a fehér falon. Egy kislány csibéket etet. A bóbitás tyúk serényen hívogatja kicsinyeit. Az istállóban fiatal, erős nő tehenet fej, könyökével tolja el a borjút, amely pofájával a tehén tőgyét böködi. Borzas kutya szalad víg farkcsóválással, nyomában feltűnik a farmer. Kötőféken lovat vezet.

Thomas egyszerre szokatlanul magas, torz és rekedt hangon nyekeregni kezdett, majd hirtelen felkiáltott:

– Nem kell! Nem kell!…

A vetítőgépet kezelő John nem értette mindjárt, mit akar.

– Kapcsolja ki! – kiáltotta Laurent, és sietve felgyújtotta a villanyt. Az elhalványult kép még derengett egy ideig, aztán eltűnt. John leállította a vetítőgépet.

Laurent Thomas-ra pillantott. Könnyeket látott a szemében, de már nem a vidámság könnyeit. Arca eltorzult, mint a megbántott gyereké, szája legörbült.

– Akárcsak nálunk… falun… – mondta szipogva. – Tehén… tyúkocska… Vége, mindennek vége.

Laurent már a vetítőnél matatott. A villanyt rövidesen leoltották, és a fehér falon árnyak villogtak. Harold Lloyd menekült az üldöző rendőrök elől. De Thomas kedve elromlott. A mozgó emberek látványa még jobban elszomorította.

– Rohan, mint az őrült – morogta. – Tennék csak ide mellém, akkor bezzeg nem ugrálna.

Laurent még egyszer megpróbált változtatni a műsoron. A fényes bál látványa végképp lehangolta Briquet-t. A szép nők és pompás ruhájuk csak ingerelték.

– Nem kell… – nem akarom nézni, hogyan élnek mások – mondta.

A vetítőgépet kivitték. A rádió kissé tovább elszórakoztatta őket. A zenétől mindketten nyugtalanok lettek, különösen a tánczenétől.

– Istenem, hogy tudtam erre táncolni! – kiáltott fel egyszerre Briquet, és könnyekben tört ki.

Más szórakozást kellett keresni nekik.

Briquet szeszélyeskedett, percenként a tükröt követelte, új frizurákat talált ki, kérte, fessék ki ceruzával a szemét, rúzsozzák és puderezzék be az arcát. Laurent semmiképp se tudta elsajátítani a kozmetikai fogásokat, ügyetlenségével felbőszítette Briquet-t.

– Hát nem látja – kiáltotta ingerülten Briquet –, hogy a jobb szememet sötétebbre húzta ki, mint a balt? Emelje feljebb a tükröt.

Divatlapokat és kelmét kért, elfüggönyöztette az asztalkát, amelyen a feje volt.

Különcködésében odáig ment, hogy megkésett szemérmetességgel hirtelen kijelentette: férfival nem alhat egy szobában.

– Éjszakára különítsen el spanyolfallal, vagy legalább könyvvel.

Laurent egy nagy, nyitott könyvből “spanyolfalat” készített, s felállította Briquet mellé az üvegtáblára.

Nem kevesebb fáradságot szerzett Thomas is.

Egyszer bort követelt. Kern professzor kénytelen volt kielégíteni, kis adag alkoholt kevert a tápoldatba.

Thomas és Briquet olykor duettben énekeltek. Elpetyhüdt hangszálaik azonban nem engedelmeskedtek. Hátborzongató duett lett belőle.

– Szegény hangom… Ha hallotta volna, azelőtt, hogy énekeltem! – mondta Briquet, és szemöldöke szenvedőn felhúzódott.

Esténként eltöprengtek. Létük szokatlansága még ezeket az egyszerű embereket is gondolkodásra késztette élet és halál kérdéseiről.

Briquet hitt a halhatatlanságban. Thomas materialista volt.

– Persze, hogy halhatatlanok vagyunk – mondta Briquet. Ha a lélek meghalt volna a testtel, nem tért volna vissza a fejbe.

– Magának hol volt a lelke, a fejében vagy a testében? – kérdezte kajánul Thomas.

– Persze, hogy a testben… mindenütt… – felelte bizonytalanul Briquet, csapdát sejtve a kérdésben.

– Akkor hát a maga testének a lelke most fejetlenül sétál a túlvilágon?

– Maga a fejetlen – vágott vissza Briquet sértődötten.

– Nekem van fejem. Csak éppen más nincs hozzá – nyughatatlankodott Thomas. – És mondja, a maga fejének a lelke nem maradt a túlvilágon? Ezen a gumicsövön visszajött a földre? Nem-mondta most már komolyan –, mi olyanok vagyunk, mint a gép. Ha ráengedik a gőzt, megint működik. De ha darabokra tört, semmiféle gőz nem segít…

S mindegyik elmerült a maga gondolataiban…