„Őfelsége” kegyelmet ad

Nikola és Iván már az irodában volt. Három gentleman kísérte fel őket, kezükben sűrített levegővel működő automata pisztoly. Mr. Bayley az íróasztalánál állt.

– Jöjjön közelebb! – szólt hozzám ridegen, s nem kínált hellyel.

Odaléptem az asztalhoz. Mr. Bayley leült. Nem volt kedvem ácsorogni előtte, fogtam magam, s én is leültem. Bayley szeme villámokat szórt, szemöldöke összerándult.

– Szökni akartak?! – kérdezte, de a mondat sokkal inkább állításként hangzott.

– Sétálni szerettünk volna – válaszoltam mosolyogva.

– Ne hazudjon és ne kerteljen! Maguk szökni akartak. Én figyelmeztettem a következményekre.

Mr. Bayley valamilyen parancsot adott az egyik fegyveres fickónak, aki hozzám lépett és intett, hogy kövessem.

A bírósági tárgyalás egy percig sem tartott, már csak az ítélet végrehajtása volt hátra. Felálltam és követtem a fickót. A másik kettő Nikolát és Ivánt vezette el. A kanyar után ők befordultak, mi pedig egy emelettel lejjebb, a folyosó másik felén megálltunk egy keskeny vasajtó előtt. Kísérőm kinyitotta és minden teketória nélkül belökött a sima vaslemezzel burkolt kamrába. Gyönge fényű lámpa világított a mennyezeten. Csapódott az ajtó, kattant a zár, egyedül maradtam.

“Zárka… Nem is olyan szörnyű. Elég olcsón megúsztam” – gondoltam, s körülnéztem börtönömben. Száraz és tiszta volt a levegő, ámbár meglehetősen hideg. A Celsius hőmérő a falon lógott; mindenütt ilyeneket használtak a szobákban meg a folyosókon. A föld alatti telepen gondosan ügyeltek a hőmérsékletre. A hőmérő hat fokot mutatott.

Gyönge és törődött voltam az álmatlan éjszaka és az átélt izgalmak után. Szerettem volna aludni, alig álltam a lábamon. Leültem a hideg padlóra (szék nem volt a kamrában) és elszundítottam, de hamarosan arra ébredtem, hogy reszketek a hidegtől. Felálltam, megnéztem a hőmérőt: mínusz két fokot mutatott. “Mi ez? – villant át rajtam. – Figyelmetlen a fűtő vagy… szándékos?”

Járkálni kezdtem, hogy felmelegedjek, de olyan szűk volt a hely, hogy csak két lépést tehettem előre meg hátra. Inkább ugráltam és hadonásztam. Még jobban elfáradtam, de legalább sikerült meggyorsítanom a vérkeringésemet. Amint leültem, nyomban átjárta testemet a hideg. A fogam vacogott. Megint megnéztem a hőmérőt, már mínusz tizenegy fok volt.

Éreztem, hogy a csontomig hatol a hideg. Elszorult a szívem, de már nemcsak a hideg miatt. Belém nyilallt a szörnyű felismerés: Mr. Bayley elhatározta, hogy megfagyaszt! Ösztönösen az ajtóhoz ugrottam és dörömbölni kezdtem.

– Nyissák ki!… Nyissák ki!… – ordítottam őrjöngve.

De nem válaszolt senki. Véresre vertem az öklöm, végül leroskadtam a padlóra…

S akkor eszembe jutottak Eleonóra szavai: “Nem kell fatalistának lenni, hogy az ember megértse azt az egyszerű tényt, hogy olykor a körülmények erősebbek nálunk.” De én legalább harcoltam, megpróbáltam szökni, azért halok meg, mert védtem a szabadságomat! De ő?… Ámbár ki tudja, lehet, hogy ő is harcolt. Eszembe jutott, mit mondott Nikola a jégtörő orrába kikötött hulláról. Mr. Bayley tehát így számol le az ellenségeivel. Igaza lenne Eleonórának, hogy Bayley-vel nem lehet ujjat húzni?…

Milyen hideg van! Elviselhetetlenül fáj a kezem, a lábam. Dörzsölöm az ujjaimat, de olyanok, mint egy darab fa, nem hajlanak… Keservesen feltápászkodom, a hőmérőre meredek. Mínusz húsz fok… a harcnak vége! Bele kell törődnöm sorsomba.

Visszaültem a padlóra és töprengeni kezdtem. Végeredményben a fagyhalál nem olyan borzalmas. Ha meggondolom, kellemesebb a villamosszéknél. Hamarosan nem fogok érezni semmit, elalszom…

Valaki matat az aj tónál. Vagy csak képzelődöm? Próbálok felállni, de a hideg megbéklyóz. Csönd van. Mégis képzelődtem.

Úgy érzem, melegebb van a kamrában. Érzéki csalódás. A test átadja melegét a levegőnek, a test és a levegő hőmérséklete között csökken a különbség, ezért érzi úgy az ember, mintha melegebb volna. Mindenkivel ez történik, mielőtt megfagyna. Tehát vége…

Múlt az idő, s a meleg érzete fokozódott. Furcsa! Hogy elűzzem kétségeimet, megmozgattam ujjaimat. Meglepetten láttam, hogy könnyedén mozognak, pedig az előbb még merevek voltak. A hőmérőre pillantottam.

Plusz öt fok!

A hőmérséklet emelkedik! Megmenekültem, fölösleges volt a rémületem. Ezek szerint Mr. Bayley csak rám akart ijeszteni.

Néhány perc múlva a hőmérséklet elérte a föld alatti lakóhelyiségekben szokásos tizenkét fokot. Felálltam, megmozgattam tagjaimat. Ujjaim megpüffedtek és kivörösödtek, de éreztem, hogy a vér felmelegíti. Nem fagytak el, mert a hőmérséklet ugyanolyan fokozatosan emelkedett, mint ahogy csökkent.

Vajon mi lesz velem ezután? Sokáig kell még a magánzárkában ücsörögnöm?

S mintegy válaszul a kérdésemre, újra motoszkálás hallatszott az ajtónál, megfordult a kulcs a zárban. William lépett be, s intett, hogy kövessem.

Most már elhittem, hogy életben maradok, s bizakodva léptem ki a kamrából. William Mr. Bayley szobájába kísért.

Bayley ezúttal hellyel kínált, ő viszont le-föl sétálgatott a szobában.

– Mr. Kalimenko. Ön rászolgált a halálos ítéletre, és Miss Engelbrektnek köszönheti, hogy életben maradt.

Csodálkozva néztem Bayleyre.

– Én halálra ítéltem. A legkellemesebb kivégzési módot választottam. Már kiadtam a parancsot az ítélet végrehajtására… De kevés a szakképzett munkatársunk. Miss Eleonóra nem győzi… ön segített neki, s mielőtt végleg lezártam volna az ügyét, megkérdeztem Eleonórától, lényeges segítséget nyújt-e a munkájában. Nem tudta, mi vár magára… Egyszerűen véleményt kértem tőle… Azt mondta, hogy ön kitűnően dolgozik és pótolhatatlan segítséget jelent neki. Nem egyezett bele, hogy… más beosztásba helyezzem. Kénytelen voltam megmásítani döntésemet. Kegyelmet kapott! – fejezte be szörnyen ünnepélyesen, s nyilván azt várta, hogy köszönetet mondok neki.

De én csak némán bólintottam. Mr. Bayley gúnyosan elmosolyodott.

– Miss Engelbrekt nagyon hevesen… mondhatni túl hevesen bizonygatta az ön hasznosságát. Nem tud a szökéséről? Nem mondott el neki semmit?

– Nem, semmit.

– Milyen hálátlan! El akart szökni tőle?

– A rabságból, a fogságból – javítottam ki Mr. Bayleyt.

– És az ő jelenléte, a társasága sem tartotta vissza?

– Kérem, Mr. Bayley, ne avatkozzon a magánéletembe – mondtam fagyosan. – Ehhez önnek semmi köze.

– Gondolja? Nem, Mr. Kalimenko, nagyon is sok közöm van hozzá!

Értettem már a gondolatmenetét. Azt akarta megtudni, hogy Eleonóra meg én szerelmesek vagyunk-e egymásba. A szerelem megszépítené a lány életét, engem pedig odaláncolna a föld alatti gyárhoz. Annyira felháborított ez a cinikus számítás, hogy születőben levő érzéseimet nagy veszély fenyegette. Bayley rossz pszichológus volt. Nyilván nem tudta, hogy semmi sem fojtja el úgy a szerelmet, mint a kényszerűség. Ráadásul nem is rejtette véka alá, hogy szíves örömest eljátszana a násznagy szerepét, hogy a házasság bilincseiből olyan láncot kovácsoljon, amivel “gyárához” köthet.

– Ha még emlékszik – folytatta –, kértem, adja szavát, hogy nem szökik meg, de végül mégsem ragaszkodtam hozzá. Nem hiszek az emberi becsületszóban, kiváltképp nem hiszek az olyan ember szavában… – ne idegeskedjen! –, aki az önéhez hasonló körülmények között adja. Hogyan is mondja a közmondás? “Kutyából nem lesz szalonna!” Úgy gondoltam jobb, ha magától jön rá, hogy innen nem lehet megszökni. Akkor majd megnyugszik és dolgozni fog. Ön megpróbálta… Most már a mi emberünk… Remélem, nem fog nálunk unatkozni, különösen ha… nincsen fából.

Olyan dühös ábrázattal emelkedtem fel a székből, hogy Mr. Bayley néhány lépést hátrált, majd ridegen felnevetett.

– Ne haragudjon – mondta békülékenyen. – Hiszen nem sértettem meg sem önt, sem Miss Eleonórát. Igazán bájos lány, akármelyik férfinak dicséretére válna. Jöjjön. Most megmutatok sok mindent, amit még nem látott. Hasznára válik.