„Bemutató robbantás”

A Vörös Hadsereg repülőgépei másnap már újra támadtak. Nórával éppen a laboratóriumban dolgoztunk, amikor meghallottuk a vészjelet. Összenéztünk, szó nélkül is megértettük egymást, letettük a kémcsöveket, s rohantunk fel az erkélyre.

Déli tizenkét óra volt. Szürke felhőtakaró borította az eget. Magasan felettünk, alig hallhatóan zúgott egy repülőgép, látni nem lehetett. Értettem pilótáink taktikáját: minél magasabbról, az alattuk elterülő felhőktől takarva támadnak. Parancsnokságunk nyilvánvalóan úgy döntött, hogy nem vet be nagyobb erőket, csak egy-egy gép támad. Az adott körülmények között ez volt a lehető legésszerűbb taktika. De sajnos, ez sem járt eredménnyel.

Mr. Bayley valóban ura volt a viharoknak. Mielőtt a repülőgép fölénk ért volna, bekapcsolták a hatalmas ventillátorokat, melyek óriási légoszlopot hajtottak az ég felé. Ez a levegő áttörte és szétoszlatta a felhőket. Előtűnt a kék égbolt… De hol lehet a repülőgép? Most sem láttuk. A hirtelen támadt vihar süvöltése közepette nagy nehezen sikerült meghallanom, hogy akadozik a repülőgép motorja. A felhőkkel együtt a szél a gépet is messze elsodorta.

Még aznap megtudtam a rádióból az első ütközetek eredményeit. Ha az áldozatok számát “stratégiai meggondolásokból” nem szépítették, ahogy Bayley állította, akkor légiflottánk veszteségei nem voltak olyan nagyok, mint hittem: három pilóta meghalt, hat megsebesült és két repülőgép tört össze. A többi gépet sikerült kiegyensúlyozni, de a vihar több száz kilométerre elsodorta őket. A támadók harci kedve azonban nem tört meg. A kormány kijelentette, hogy mindaddig folytatja a küzdelmet, amíg nem semmisíti meg az ellenséget.

– Majd meglátjuk, ki kit semmisít meg! – jelentette ki gőgösen Bayley. – Még nem kóstolták meg valamennyi csemegémet.

A következő napokban folytatódtak a légitámadások, de nem jártak eredménnyel. A hangerősítők jó előre jelezték a közeledő gépeket, bár hangtompító berendezéseket szereltek rájuk, amelyek szinte tökéletesen elnyelték a motorok zúgását. Minden esetben messzire visszavetették a repülőgépeket. “Aj-Tojon orrlikát” már világszerte ismerték. Most hatalmas erővel fújta ki a levegőt, be viszont nem szívta, nehogy a repülőgépekkel együtt a bombákat is beszippantsa és azok a ventillátorokban robbanjanak fel.

Pilótáink végre rájöttek, hogy a levegőből nem lehet eredményesen támadni a telepet. A légitámadások megszűntek.

– Megjött az eszük – jelentette ki Bayley. – Csak azt sajnálom, hogy annyi levegőt kellett kiengednem. Mit tegyünk, a háború veszteségekkel jár. Majd visszaszerzem a levegőmet. Térden csúszva jönnek még hozzám, könyörögni fognak egy szippantásért!…

Újra aggasztó várakozásban teltek a napok. Csak a megfigyelő tornyokban strázsáló őrök emlékeztettek a háborúra, a telepen egyébként szokott medrében folyt az élet.

Néhány hetes szünet után távoli ágyúzás űzte el ezt a csendet. Mintha tüzérségi tűz lett volna, bár a becsapódásokat nem hallottam. Az ágyúzás hajnaltájt kezdődött. Sietve felöltözködtem, kimentem a folyosóra. Váratlanul Bayleybe ütköztem.

– A maga elvtársai nem férnek a bőrükbe – mondta dühösen. – Messzehordó ágyúkkal akarják lerombolni a telepet. Ostobák! Hát nem értik meg, hogy ezzel csak meggyorsítják a világ pusztulását? Most már fölösleges titkolnom, hogy itt van nálam. Jöjjön velem a rádiós szobába, szükségem van magára.

– Rádiótáviratot küldünk – szólt Loockhoz, amint beléptünk.

Loock a készülékhez ült. Bayley diktálni kezdett.

“A hadseregparancsnoknak. Azonnal szüntesse be az ágyúzást. Ha egyetlen lövedék eltalálja Mr. Bayley föld alatti telepét, világkatasztrófa lesz belőle. A telepen óriási mennyiségű folyékony cseppfolyós hidrogént tárolnak. Ha a hidrogén kiömlik és lángra lobban, egyesül a folyékony levegővel, amely rendkívül alacsony hőmérsékletű ugyan, de az erős oxigénkoncentráció miatt durranógáz keletkezik és lángra gyúl. Az így kifejlődő óriási hő szempillantás alatt gázneművé változtatja az összes folyékony levegőt. Hirtelen erejű robbanás következik be, s a nyomában támadó orkán elsöpri a föld színéről a városokat és falvakat. Soha nem tapasztalt szerencsétlenség zúdul az emberiségre. Klimenko.”

– Azt kívánja, hogy az én nevemben menjen el ez a távirat? – kérdeztem meglepetten.

– Igen! Vagy talán nem akarja elhárítani a borzalmas katasztrófát? Magának jobban hisznek, mint nekem. Nem hazudok. Maga látta a cseppfolyós hidrogént, a cseppfolyós levegőt tartalmazó tavat és levegőgömböket. De ha nem hisz nekem, megkérdezheti Engelbrekt professzortól is.

“Vajon Engelbrekt csakugyan Bayley oldalán áll?” – villant fel bennem.

– Nem küldhetem el az üzenetet – válaszoltam.

– És miért nem?

– Mert csak azt hiszem el, amit látok. Márpedig nem ismerem a levegőgömbök hatását.

– Úgy?! Tehát nem hisz nekem! Nos jól van, alkalmat adok, hogy láthassa. Nem olcsó mulatság, de az elvtársai még nagyobb árat fizetnek érte.

Azzal Loockhoz fordult.

– Küldje csak el Klimenko nevében azt a táviratot. Megleszünk az engedélye nélkül is.

– Tiltakozom!

– Amennyit csak akar!… Gyerünk! Nem mozdultam.

– Azt akarja, hogy letartóztassam?

A kezében voltam. Ha letartóztat, nem tehetek semmit, így talán mégis árthatok neki. Engedelmeskednem kellett.

A táviratot elküldték. Egy ideig szünetelt az ágyúzás, a parancsnokság bizonyára Moszkvával tárgyalt. De másnap újra megszólaltak az ágyúk, s az egyik lövedék a kráter tövében robbant fel. Bayley úgy döntött, hogy nem kockáztat tovább, parancsot adott a “bemutatóra”. Újból elküldték egy rádiótáviratot, ezúttal bejelentették, hogy Mr. Bayley “felrobbantja” levegőkészleteinek egymilliomod részét, hogy meggyőzze az ellenséget és a világot, milyen hatással lenne, ha a levegőbe röpítenék az egész telepet.

A kráter nyugati lejtőjén legurítottak néhány hordót, amelyek csillogó gömböcskékkel voltak megrakva. A lőréseket és kémlelőnyílásokat bezárták. Bayley meghívott engem és Nórát, hogy a sziklatető alatt vágott kis ablakból nézzük a robbanás hatását. Az ablakot öt centiméter vastag üveg védte.

– Most gyönyörködhet a gömbjeim hatásában – mondta.

– Egyelőre nem robbannak, bár csak mínusz tizenkét fok van kint és a légnyomás is alacsonyabb a normálisnál.

– Azt várta, hogy azonnal felrobbannak? Akkor hogyan vittük volna ki őket? Engelbrekt feltalált egy olyan védőanyagot, ami lassítja a párolgást és késlelteti a robbanást. Várjon egy kicsit…

– De ha így van, miért nem von be minden gömböt ezzel a védőanyaggal?

– Mert a tüzérségi lövedék robbanásakor keletkező hő ellen nincs védelem. Nézze, kezdődik!…

A felső gömbök valóban gőzölögni látszottak. Hamarosan gőzfelhő terjengett a hordók fölött. A felhő hihetetlen gyorsasággal növekedett, s eltakart a szemünk elől mindent.

– Ez még nem a robbanás – közölte Bayley –, csak a védőburok elpárolgása… És most… – De nem tudta befejezni.

Egy reccsenést majd dörrenést hallottam, s elvesztettem az eszméletemet.

… Amikor kinyitottam a szememet, az eget láttam a fejem felett, amelyen felhők rohantak és kavarogtak, mint sebesen forgó örvények. A helyiség külső falának nyoma sem maradt.

A tető is lerepült, de a hirtelen támadt orkán olyan erős volt, hogy szalmaszálként fújt el minden követ, egy sem zuhant ránk. Mellettem Nóra, a hátsó falnál pedig bezúzott fejjel Bayley feküdt. Alatta vértócsa sötétlett.

Nem ismertem fel a völgyet, amikor lenéztem. Az erdő nyomtalanul eltűnt. A tövestül kitépett fák elrepültek valamerre. Hegycsúcsok, sőt hegytetők semmisültek meg. Közvetlenül előttem, a hegyek között, új völgy született, mögötte végtelen hómező terült el… Arrafelé még tombolt a vihar, de körülöttünk valamennyire elcsendesedett.

Megpróbáltam felülni. Minden porcikám sajgott, sokkal jobban, mint amikor beszívott a ventillátor. Még egyszer Bayley felé néztem. Szája félig nyitva, a szeme üveges. Meghalt. Annál jobb!… Magának köszönheti.

Nóra fölé hajoltam, hogy magához térítsem. Nem történt semmi baja, csak elájult. Sokáig élesztgettem, végre kinyitotta a szemét.

– Hogy érzi magát? – kérdeztem.

– Köszönöm, tűrhetően. Mr. Bayley?

– Vége! – közöltem leplezetlen örömmel.

Abban a pillanatban Bayley hörögni kezdett a hátam mögött, majd rekedt hangon megszólalt:

– Az ördögbe is!… Úgy látszik, túllőttem a célon. Két kézzel a padlót tapogatta.

– Nem tudom felemelni a fejemet – folytatta színtelen hangon. – Segítsen.

Odacsúsztam hozzá, felültettem, hátát a falnak támasztottam. A feje oldalra billent.

– Ötvenezer atmoszféra nyomás… A főhullámnak a hevítés irányában kellett volna hatnia… A hevítőt nyugat felé állítottuk. Mégis micsoda légnyomás keletkezett… – dünnyögte Bayley a tévedésén morfondírozva. Aztán felnyögött és lehunyta a szemét.

Bayley a kezemben van! – hasított belém a felismerés. Ha most… Senki sem tudja meg!… Felkaptam egy kődarabot, már majdnem lesújtottam a fejére, amikor Nóra elkapta a kezemet és odébb húzott.

– Nem szégyelli magát? Megölne egy sebesültet, egy beteg, védtelen embert?! – suttogta.

Zavarban voltam, a kő kiesett a kezemből.

– De hiszen maga is…

– Mit sustorognak? Mi?… – nyitotta ki jobb szemét Bayley.

– Be kell önt vinni a szobába, mindjárt hívok embereket – mondta Nóra az arcát dörzsölve, amely egészen elfehéredett a hidegtől. – Mr. Klimenko, kérem, hívjon segítséget.

Tétováztam. Ebben a pillanatban megjelent az összetört ajtó nyílásában William. Tépetten lógott rajta a ruha, arcán kék foltok, horzsolások. Neki is kijutott. Mögötte két szolga közeledett. A karjukra vették Bayleyt és elvitték.

Nóra a borzalmas pusztítást nézte.

– Szörnyű! – suttogta.

– Hamarosan megbánja jószívűségét.

– Lehet. Mégsem tehettem mást – felelte a lány.