HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Így tudtam meg, október utolsó napján, és íme, a végleges tanulság, amit nyertem: abból az utolsó októberi napból és az utána következő napokból. Soha nem mondtam el neked. Egy cikkben azt írtam, hogy útközben tudtam meg, miközben a Madison Square Gardenbe rohantam, hogy meghallgassam Lyndon Johnson és Bob Kennedy beszédét: az elnökválasztási kampány a végéhez közeledett Amerikában. Nos, hát nem így történt. Sokkal kegyetlenebb módon történt.

Visszatértem New Yorkba, természetesen. Tudod, hogy most már több időt töltök ott, mint otthon: választottam. Amint megérkeztem, telefonáltam Robert Smythnek, a pilótának, aki már évek óta dolgozik a LEM-en és a kapcsolatot tartja a Grumman Aircraft meg az űrhajósok között. A LEM-et, tudod, a Grumman Aircraftnál gyártják, a Long Island-i repülőgépgyárban, alig egy órányira New Yorktól. A második utazásom alatt Smyth többször hasznomra volt, gyakran meghívott, nézzem meg közelebbről az űrkompot, amely majd leszáll a Holdon. De valamiféle ürüggyel mindig elhárítottam a meghívást: elegem volt már a gépekkel való ismerkedésből, inkább halogatni akartam a találkozást. És a találkozás végül megtörtént, októbernek ezen az utolsó napján, délután, szombaton. Szombat. Szombaton Amerikában nem dolgoznak. Szombaton pihennek. És én azt hittem, hogy Smyth ezért volt ideges. Pedig ő soha nem ideges. Ezt talán kicsit a mestersége is teszi, amely hidegvért, fegyelmet követel, kicsit pedig angol flegmája, mindig közönyös, jéghideg: olyan ember, aki szempillája rezdülése nélkül fogad bármiféle akadályt, szerencsétlenséget. Beleértve azt a szerencsétlenséget is, hogy barátságba keveredett egy neveletlen nőszeméllyel, aki nem tiszteli a szombatot, sőt a szombat délutánt sem. Ezen a napon azonban valami furcsa nyugtalanság feszítette, izgalom, amely minduntalan a nála rendkívül szokatlan idegeskedésben robbant ki: belerúgott egy földre hullott falevélbe például, odavágott egy ceruzát az asztalra, köhécselt. Kifejezéstelen, szórakozott arca most eleven, kemény volt. Rendkívül világos, álmos szemeit mintha valami elfojtott harag ébresztette volna fel hirtelen. Minden apró semmiségre olyan gesztussal reagált, ahogyan csak azokban a ritka percekben szokott, amikor valami nem sikerül: váratlanul megrázta a fejét, hogy hátravessen egy szőke fürtöt a homlokából.

– No, hát ekkora szörnyűség, hogy azt kértem, szombaton nézhessem meg a LEM-et?

– Ugyan, dehogy.

– Történt valami kellemetlenség?

– Nem.

– Fáj a fogad?

– Nem.

– Értsd meg, hogy nem jöhettem el Long Islandbe előbb, csak ma.

– Itt van a LEM.

Durván feltépte a hangár ajtaját. És ott állt a LEM: fényes alumíniumból készült jószág, négy lábon magasodva, valóban olyan volt, mint egy bogár, sőt pók. Volt feje, potroha, lába. A potroha az üzemanyagtartály, amit a lábaira erősítettek. Feje a doboz, amelyben a két űrhajós elhelyezkedik. És a fején szeme is volt, két kémlelőnyílás, volt szája, a kerek ajtó a kémlelőnyílások alatt, füle, a jobb és bal oldali antennák. Szemeivel nézett ránk, a fülével hallgatott, szája biztosan hamarosan szólásra nyílik: a robotemberek a sci-fi regényekben körülbelül ilyenek. Majdnem felsikoltottam.

– Robert, igazad volt! Eleven, gyönyörű szép! És milyen nagy! Sokkal megrendítőbb az űrhajónál, a rakétánál, mindennél! Ha arra gondolok, hogy leszáll majd a Holdra, és oda visz olyan fickókat, mint Pete és Theodor…

Közbevágott, lakonikus hangon.

– Kilenc méter magas, négy méter széles. Súlya tizenöt tonna. Négy éve dolgozunk rajta. Hat éve tanulmányozzuk. Húszmilliárd dollárba kerül.

– Mintha látnám őket odabent, elhiszed? Pete gyanakvóan pislog kifelé és kiabál, gyerekek, az istenfáját, gyerekek! Theodor elbűvölten bámul és azt mondja, szép, ó! milyen szép, milyen gyönyörű láva, milyen gyönyörű homok, milyen gyönyörű sziklák…

– Az alumínium arra való, hogy visszaverje a nap sugarait. Az ablakok ugyanezért ilyen kicsik. Tehát fényesen fog csillogni az űrben.

– Aztán Pete felkiált, ki száll ki először, szállj ki te, Ted, vagy én szálljak ki, de természetes, hogy ő akar kiszállni, és Theodor azt mondja neki, menj, menj…

– A négy láb arra szolgál, hogy a súly eloszoljék, tehát hogy az űrhajó csak fél fontnyi súllyal nehezedjék a talajra négyzethüvelykenként, és ne merüljön mélyre abban az esetben sem, ha magas porrétegben érne le.

– Belemegyünk, mi? Belemegyünk? Uramisten, olyan boldog vagyok! Belemehetek a LEM-be, akárcsak ők! Ez kicsit olyan, mintha felrepülnék velük együtt! Menjünk be, igazán!

– Oké…

Felmásztunk egy kis létrán, és belebújtunk a kerek ajtón át. A terület odabent körülbelül akkora volt, mint egy kereskedelmi repülőgép pilótafülkéje. A tetején nyílás, a két űrhajós ezen keresztül juthatott vissza az Apollo űrhajóba. Az ablakocskák alatt voltak a vezérlő berendezések és az elektronikus agy. Nem volt semmiféle alkalmatosság, amire le lehetett volna ülni.

– Szinte látom Theodort, amint…

– Észrevehetted, hogy nincsenek székek. Nincs szükség rájuk. A súlytalanság állapotában nem fárasztó állni, és ugyanez a helyzet a Holdon is, ahol a gravitáció egyhatodára csökken. A székek csak felesleges súlytöbbletet jelentettek volna, és értékes helyet foglalnának el. Ezt az üvegszerű anyagot a padlón Velcrónak hívják, és tapad a cipőhöz, megakadályozza, hogy csúszkáljanak.

– Csodálatos, Robert! Csodálatos! Kedvem volna telefonálni Theodornak. Tudod, hogy ez furcsa? Ma valahogy nem megy ki a fejemből Theodor. Elmeséltem neked, mi történt Cape Kennedyben, amikor Pete azt mondta neki…

– Ez itt a riasztóberendezés.

Ridegen megnyomott egy gombot, nagyon lágy, mégis szívet tépő hang hallatszott: bip-bip, belehasított a szívembe és a fülembe. Bip-bip. Bip-bip. Uramisten, micsoda hang! Bip-bip. Soha nem hallott, megmagyarázhatatlan, földön túli hang. Hang, amely a semmiből jön és a semmibe vezet. Hang, amely…

– Zárd el, Robert.

Elzárta. És ismét hátravetette azt a szőke fürtöt.

– Ide hallgass…

– Bocsáss meg, kérlek. De ez a hang. Ez a gyászos, rettenetes hang. Mintha valami rosszat jelentene, nem tudom.

– Ide hallgass…

– Ha arra gondolok, hogy vészjelzést adhatna a fiúkért: Theodorért, Pete-ért, Frankért, Gordonért, a többiekért…

Ismét hátravetette szőke fürtjét. Aztán fojtott haragtól elsötétült tekintetét az arcomba szegezte.

– Pete felhívott, mielőtt jöttél.

– Á, igen?

– Mondtam neki, hogy idejössz.

– Á, igen?

– Közölnöm kell veled egy rossz hírt: Theodor ma reggel meghalt.

Egyszerre mondta ki. Egyszerre, könyörtelenül. Ahogy a doktorok tépik le a beteg körmöt. Fogják a csipeszt, és cakk! letépik a körmöt, az egészet egyszerre. Az ember pedig csak áll megdöbbenésével, fájdalmával, nézi a doktort, aki egyszerre tépte le a körmét, az egészet, könyörtelenül, és nincs hangja, nincs lélegzete, ordítani sem tud, azt sem tudja mondani, doktor úr, hát micsoda eljárás ez, doktor úr, előkészíthetett volna, szólhatott volna, adhatott volna egy kis érzéstelenítőt, csinálhatta volna egy kicsit finomabban, uramisten, hogy fáj, doktor úr, hogy fáj, hogy éget, uramisten, hogy éget.

– Megölte egy vadliba, miközben Houston felett repült a T-38-ával.

– …

– Épp leszállni készült az ellingtoni kifutópályán.

– …

– Szombaton reggel, ez nagyon furcsa.

Szombaton reggel, hát igen, apám, szombaton ő soha nem repült. Fogta a kerékpárját és elment Hűséggel és kicsi Hűséggel egészen a Nassau-öbölig: hogy megnézze a libákat, amikor leszállnak inni. Mindenki tudta ezt, csúfolták érte: mégy megnézni a libákat szombaton reggel, Theodor? Most is, az előző este valaki megkérdezte tőle: mégy megnézni a libákat holnap reggel, Theodor? És ő azt felelte nem, holnap nem, kicsit elmaradtam a repülésben töltött óráimmal, felszállok egy kicsit a T-38-ammal. Tíz óra egy perckor indult az ellingtoni kifutópályáról. Az égbolt ködös volt a hőség miatt. Októberben Texasban még meleg van. Hatszáz méter magasságban elszórtan felhők lebegtek: olyan apró felhők, amelyek hópelyheknek vagy madaraknak látszanak. Harminchét percig repült, aztán megkérdezte az irányítótoronytól, leszállhat-e, az irányítótorony azt válaszolta, várj, forgalom van a kifutópályán. Akkor újra feljebb repült. Tíz óra negyvenhatkor megint leereszkedett, és megkérdezte az irányítótoronytól, hogy ezúttal már leszállhat-e. Az irányítótorony azt mondta, igen, és ő hétszáz méterre ereszkedett, majd hatszázra. Délnyugati irányból jött. Hirtelen irányt változtatott és azt mondta, délkelet felől fog leszállni. Nem mondott mást, és délkeleti irányból kezdett leereszkedni. A liba délnyugatról közeledett felé. Délnyugatról közeledett felé, és éppen hatszáz méter magasságban közeledett: az ő légifolyosóján. Nagyon nagy liba volt. Amikor megmérték a darabjait, később, megállapították, hogy nem kevesebb, mint tizenkét kiló súlyú lehetett, és két kiterjesztett szárnya legalább egy méter hosszú. Messziről lebegő felhőnek látszhatott. Theodor behatolt a felhőbe, amely azonban a liba volt, és a liba nekiütközött a repülőgép törzsének, a bal oldalon. A T-38 motornyílásai a géptörzs alatt vannak: a liba egyik szárnya becsúszott a bal oldali motor nyílásán. Két egymás utáni robbanás hallatszott, aztán a repülőgép kigyulladt. Kigyulladt, akár a gyufa, de Theodor megőrizte felette az uralmát és megpróbált mégis leereszkedni az ellingtoni kifutópályára. Pilótainstruktor volt Theodor, berepülő pilóta: sokszor szállt le már lángoló motorral. Theodor irányt változtatott, kieresztette a futóművet és szállt lefelé a kifutópálya irányába. A lángok azonban magasra csaptak. Már minden oldalról körülvették a repülőgéptörzset. Eltakarták a kilátást. Theodor megértette, hogy nem tud leszállni. Csak egyet tehet: elhagyja a repülőgépet és kiugrik az ejtőernyővel. Theodor ismét irányt változtatott, eltávolodott a kifutópályától, hogy keressen egy helyet, ahol elhagyhatja a repülőgépet. Kiugorhat az ejtőernyővel. A földön mindenki azt várta, hogy kiugrik. Csak azt remélték, hogy nem ott ugrik ki, ahol a házak vannak. Abban a percben a házak felett volt. Az űrhajósok házai fölött. Theodor nem ugrott ki ott, ahol a házak álltak. Nem láthatta őket, de tudta, hogy ott vannak. Egy lóheremező felé repült, körülbelül három mérföldnyire a saját házától. És így értékes másodperceket vesztett. Értékes másodperceket. A repülőgép ereszkedett, ereszkedett. Amikor a törzs kettényílt, és Theodor teste kizuhant, a repülőgép háromszáz méter magasságban volt: mindenki megértette, hogy az ejtőernyőnek nem lett volna ideje kinyílni. Az is tény, hogy Theodor rosszul siklott ki a gépből: lefelé, ahelyett hogy felfelé ugrott volna. Az ejtőernyő nem nyílt ki, Theodor egyenesen a lóheremezőre zuhant. És itt talált rá Pete: összetört, akár egy pohár.

– Pete ért oda elsőnek, ő látta meg.

– Menjünk ki – mondtam. – Menjünk ki innen.

– Összetört, akár egy pohár.

– Menjünk ki – mondtam. – Menjünk ki innen.

– Pete kapta a feladatot, hogy rekonstruálja a balesetet. Pete és Deke Slayton. Kint vannak a helyszínen.

– Menjünk ki – mondtam. – Menjünk ki innen.

– Megkérdeztem Pete-től, hogy meg kell-e mondanom neked.

– Menjünk ki, az istenért!

– Azt felelte, mondd meg neki azonnal.

– Elég! Menjünk ki, az istenért!

– Azt felelte, mondd meg neki azonnal.

– Elég! Menjünk ki, az istenért!

Kimentünk, és az alumínium lény, amelyben Theodor nem tudta elképzelni magát, bámult ránk hatalmas üvegszemeivel. Smyth azonban maga elé bámult, olyan arckifejezéssel, mint aki nagy súlytól szabadult. Már nem volt dermedt, ismét hosszú, laza lépteivel járt és hagyta, hogy a szőke fürt csiklandozza a szemét. Arca ismét kifejezéstelen, közönyös lett. A hangja nyugodt. Jeges. Nyugodt, jeges hangon megkérdezte, hány órakor kell a Madison Square Gardenben lennem. Meglepettnek látszott, amikor azt mondtam, már nem akarok oda menni.

– De hát oda kellett menned.

– Oda kellett mennem.

– Nem változott semmi. Még mindig oda kell menned.

– Nem változott semmi?!?

– Nem változott semmi, tekintve, hogy még mindig oda kell menned.

– Oda kell mennem?!? De Theodor meghalt, az istenért!

– Theodor meghalt, és neked mégis a Madison Square Gardenbe kell menned.

– De hát neked nem fáj, hogy meghalt, az istenért?! Mérhetetlen távolságból nézett rám, szőke fürtje ráborult álmos szemére.

– Megtörténhetett volna velem is. Megtörténhetett volna bármelyikünkkel.

– Mit beszélsz?!?

– Megtörténhetett volna velem is. Megtörténhetett volna bármelyikünkkel.

És elvitt a Madison Square Gardenbe. Hogy meghallgassam Lyndon Johnsont és Bob Kennedyt. A Madison Square Gardenben sokezer ember volt. Zászlókat lengettek és konfettit hajigáltak egymáshoz. Johnson széttárja a karját a tömeg felé, és a tömeg ordítással válaszolt „Lyndon! Lyn-don!” Bob Kennedy, feleségével az oldalán, integetett. Felesége sötétbarna kabátot viselt, és terhességének nyolcadik hónapjában volt. De én mindezt úgy láttam, mintha a víz alatt lettünk volna, és Theodorra gondoltam, az imádságára „mínusz öt, mínusz négy, mínusz három, mínusz kettő, mínusz egy”, és hirtelen eszembe jutott, hogy nem adtam át az üdvözleteit Tonatinak. A címen, amit Theodor a papírlapra írt, nem lehetett már megtalálni, rengeteg idő kellett az új címe felkutatására, s amikor végre megszereztem, Tonati nászúton volt. Ezt megmondtam Smythnek, és ő azt mondta, ne gondolj rá, ne gondolj rá, az istenért.

A temetés négy nappal később volt az arlingtoni nemzeti temetőben, Washingtonban. Előző este érkeztem meg Washingtonba, és akár a rakéta fellövésénél, mindenki együtt volt itt is: ezúttal a George Town Inn Hotelban. Az űrhajósok csoportja teljes létszámban itt volt: mind a huszonnyolcan, és John Glenn, immár a Royal Crown Cola vállalat elnöke. Járkáltak az étterem és a bár között, örvendezve üdvözölték a barátokat, fogadták a gratulációkat és jó kívánságokat: a következő hónapokban White és Mac Divitt, Gordon és Pete, Armstrong és See felmennek majd az űrbe, ők is meglátják, milyen ragyogó a Nap az ég ködfátyolán túl, majd visszatérnek, és ők is megkapják az ünneplést, érmeket, lampionokat és konfettiket a Broadwayn rendezett felvonulásokon, vagy kockáztatják, hogy eléri őket is az a kegyetlen halál, amikor az ember egyszerre csak összetörik, akár a pohár, habár fiatal, erős és ügyesebb a többieknél. És mintha tudnák ezt, mintha máris erre gondolnának, mintha mindezt természetesnek, nyilvánvalónak találnák, nyugodtan fogadták a gratulációkat, jó kívánságokat. „Gratulálok, Eddie. Gratulálok, Jimmy.” „Köszönöm, igen, köszönöm.” „Sok szerencsét, Gordon. Sok szerencsét, Pete.” „Köszönöm, igen, köszönöm/” „Minden jót, Neil. Minden jót, Elliot.” „Köszönöm, igen, köszönöm.” Mindegyiknek olyan volt az arckifejezése, mint Smythé, amikor azt mondta nekem, „igen, meghalt, és neked a Madison Square Gardenbe kell menned”. Nyugodt, természetes. Mintha nem történt volna semmi. Semmi. Mintha születésnapra gyűltek volna itt össze, vagy nem tudom, bármiféle más alkalomra. Elsőnek a Főnök jött elém. Mosolygott. Pohár volt a kezében. Benne whisky, azt hiszem.

– Ciao, dolly! Hogy vagy?

– Ciao, Deke.

– Hamarosan megtudjuk a választások eredményeit, mi? Úgy látszik, Johnson majdnem minden államban befutott.

– Igen.

– Talán még Arizonában is.

– Igen.

– A választások miatt jöttél Washingtonba, ugye?

– Nem. Ted temetésére jöttem Washingtonba.

– Értem.

– Ez iszonyatos, Deke.

– Az ejtőernyő rosszul csúszott ki. Másképp megmenekült volna. Nézd: így csúszott ki, pedig így kellett volna.

Bezárt arccal beszélt, a megszokott arcával.

– Iszonyatos, Deke.

– Megtörténhetett volna velem is. Megtörténhetett volna bármelyikünkkel.

Másodiknak Frank jött oda hozzám. Sötét öltönyben, szépen megborotválva olyan volt, mint egy diák, aki boldog, hogy sikerültek a vizsgái. Aki ránézett, nem képzelte volna, hogy meghalt egy társa.

– Nicsak, ki van itt! Ciao! Gratulálok!

– Mihez gratulálsz?

– Láttam egy könyvedet angolul. A feleségem épp most olvassa. Azt mondja, szidod benne az amerikai nőket. Mikor jössz Houstonba?

– Nem megyek Houstonba.

– El kell jönnöd. Feltétlenül. A feleségem meg akar hívni vacsorára, hogy bebizonyítsa neked, az amerikai nők nem olyan szörnyetegek, mint ahogy te mondod.

– Oké, Frank.

– Figyelmeztetlek, hogy várunk. A számom benne van a telefonkönyvben. Felhívsz, aztán beülsz egy taxiba.

– Oké, Frank.

– És az új könyvedet a Holdról, már megírtad?

– Dolgozom rajta. De néhány napja most nem dolgozom. Ted halála…

– Megtörténhetett volna velem is. Bármelyikünkkel megtörténhetett volna,

A harmadik, akivel találkoztam, Tom volt. Még lármásabban üdvözölt, mint a többiek. Kopasz feje búbja is nevetett.

– Ez aztán igen, ez aztán a meglepetés! Tehát itt vagy! Pete mondta: valahol itt mászkálhat az a koszos kém, de hol lehet, hol lehet? Mire én: nem láttam. Erre ő: itt van! Itt van! Hogy vagy?

– Te hogy vagy, Tom?

– Jól! Nagyszerűen!

– Én nem.

– Miért? Mi történt? Mit csináltál?

– Nagyon fáj a szívem, Tom.

– Megtörténhetett volna velem is. Bármelyikünkkel megtörténhetett volna.

Sorban egymás után. Valamennyien. Valamennyien ezt mondták. Mint valami jelszót, előre meghatározott kommentárt. S nem volt a fájdalomnak egyetlen jele, a bánatnak egyetlen fél szava sem. Tehát nem értettem őket: ugyanúgy, ahogy nem értettem Smytht sem. Nem értettem meg őket és felháborodtam: ugyanúgy, ahogy felháborított Smyth is. Uramisten! De hát mi van ezeknek az embereknek a szívük helyén? Nem értik meg, hogy társuk meghalt és koporsóban fekszik, törötten, mint egy pohár? Egyetlenegy sincs közöttük, aki képes lenne egy könnycseppet áldozni neki? Ezek hát azok az emberek, akiket annyira becsültem, csodáltam, irigyeltem? Ezek az én hőseim, a hősök, akikre átruháztam gyermekkorom álmait a dicsőségről, a hősök, akikkel még téged is elcseréltelek, apám? És Pete? Pete is így válaszol? Pete éppen belépett a bárba az elválaszthatatlan Jim társaságában. Meglátott. A szokásos macskaszökkenés, szokásos ellenállhatatlan mosolya.

– Koszos kém! Hogy vagy, koszos kém? Erről jut eszembe: a bor nem érkezett ám meg! Te aljas! Te hazug! Mondd meg neki te is, Jim, hogy nem érkezett meg!

– Nem érkezett meg – mondta Jim engedelmesen.

– Pete…

– Gyerekek, iszunk egy Martinit?

– Pete…

– Mi van, nem szereted a Martinit?

– De Pete…

– Én szeretem. És szükségem is van rá. Négy napig, négy átkozott napig kellett ott maradnom azon a lóheremezőn. Ital nélkül, étel nélkül. Akarok egy Martinit.

Talán annak a négy napnak a feszültsége tört ki így belőlük. Talán így nevelték őket: a fájdalom kimutatása egyesek szerint udvariatlanság, modortalanság. Talán mindannyian ittak, és ez felizgatta őket. És mégis…

– Pete, te találtad meg őt elsőnek, ugye?

– Igen, én találtam meg.

– Te szeretted őt, ugye?

– Hogy érted ezt, hogy én szerettem őt? Mindannyian szerettük. Lehetett nem szeretni egy ilyen fickót?

– Igaz.

– De hát mi van veled? Mit akarsz?

– Én… semmit, Pete. Csak azt mondom…

– Csak azt mondod?

– Uramisten, Pete! Milyen rettenetes, milyen igazságtalan ez!

– Megtörténhetett volna velem is. Bármelyikünkkel megtörténhetett volna.

– De vele történt meg, Pete! Vele történt meg! Hát akkor mondd meg, Pete, mondd meg: mit érzel te a gondolatra, hogy ő meghalt?

Iszonyatosan elsápadt. A mindenit, apám: sosem láttam még ilyen bronzbarnára sült arcot ennyire elsápadni. Hófehér lett, mint a márvány. És a hangja csattant, mint a pofon.

– Ha meghal az apád, én megkérdezem tőled, mit érzel?

– Nem, de…

– Számodra egy könyv szereplője volt, de nekünk valamivel több. Igazán azt hiszed, hidegen hagy minket, hogy ott fekszik örökre bezárva a koporsóban? Holnap reggel abba a sírba engem is leereszthettek volna. Ha cserélhetnék vele, talán megtenném. Sosem gondolkodtam rajta: de talán megtenném. De mivel nem lehet cserélni a halállal, én élek. És mivel élek, nem siránkozom, mint a görög kórusok. És mivel nem siránkozom, mint a görög kórusok, most iszom egy Martinit: duplát. Igyál te is, és nevess, az istenfáját! Nevess, mert szerencséd volt, és élsz!

Szép fehér ruhás nő haladt el mellettünk, fekete kalapján fekete fátyol, arca gondosan kifestve, száraz, könnytelen. Néhány ember mellett megállt, bájosan mosolygott, a kezét nyújtotta. Aztán továbblépett nagy nyugalommal, leült egy hallgatag idős házaspár mellé, és enni kezdett. Hűség volt, Theodor felesége, az idős házaspár pedig Theodor szülei.

– No, hát akarod azt a Martinit, igen, vagy nem? – ismételte meg Pete.

– Igen, akarom.

– Oké! Egészségedre, vagyis az enyémre: nem tudod, hogy felmegyek Gordonnal? Felmegyünk, felmegyünk! Hét nap odafönt, lebegünk majd, egészen aprócskának, aprócskának látunk majd titeket, apróbbak lesztek még nálam is! Nem mondták neked?

– De mondták, Pete.

– Mondták, és annyit se mondasz, hogy törd ki a nyakad, Pete?! Menj és törd ki a nyakad, Pete?!

– Törd ki a nyakad, Pete. Menj és törd ki a nyakad, Pete.

– Így már tetszel nekem! Így már igen! Még egy Martinit, az istenfáját!

A televízióban a választási eredményeket ismertették. Whiskyt és Martinit kortyolgatva, a huszonkilenc űrhajós nézte az adást, vitatkoztak, minduntalan felharsant egy-egy túl hangos nevetés. Ott maradtak hajnali három óráig, mintha ébren akarnának maradni, erőfeszítéseket tennének, hogy ébren maradjanak, nem is tudom, mintha a tény, hogy ébren vannak, azt jelentené, hogy élőbbnek érzik magukat: és Theodor nevét egyetlenegyszer sem említették. Nem esett róla egyetlen célzás, egyetlen szó sem. Csak Jim mondta egyszerre, jaj, de rémes, holnap reggel egyenruhába kell vágnunk magunkat. És Pete hozzátette, az semmi, az egyenruha, hanem a kalap. Láttál már minket kalapban, Oriano? Később majd felteszem a kalapomat, hogy nevess egy kicsit. És akkor megértettem, hogy ez nem közöny volt bennük, nem ridegség volt. Még csak nem is szemérem: az élet egyfajta elfogadása. Mert csak az élet elfogadásával lehet elfogadni a halált, és a halált el kell fogadni, bárhogyan is jön, bármelyik pillanatban jön is, a halál része az életnek, a halál az ár, amit az életért fizetünk, és siránkozni ezen gyerekes dolog. Gyengékhez méltó. És irracionális emberekhez. Öregekhez. És jó emberekhez méltó, ha akarod, de a jövőnek nincs szüksége jó emberekre, akik megvásárolnak egy fát, hogy ki ne vágják: „Emlékszel a tölgyfára ott a forrás fölött, arra a nagy fára, amelynek kint vannak a gyökerei, mindig felmásztál rá kislány korodban.” A jövőnek erős, racionális, fiatal emberekre van szüksége, gonosz emberekre, ha akarod: mert a világ tele van tölgyfákkal, és minden kivágott tölgyfa helyében ott a másik, amelyik születik, vagy már megszületett, vagy majd meg fog születni. Egy fa önmagában nem számít. Vésd jól a fejedbe, hogy egy fa önmagában nem számít, és akkor megérted, hogy a halál nem létezik, apám. Íme, ez a végleges tanulság, amit ezektől az erős, a holnaptól duzzadó emberektől kaptam. És amíg ezt a tanulságot nem tettem magamévá, teljesen felesleges volt, hogy imádkozzam egy induló rakéta előtt. Holnap reggel, ha a temetési menet megindul, nem lesznek könnyek.

A temetési menet tíz órakor indult meg: lépésben haladó autók sora vonult az arlingtoni fasorokon, és úgy látszott, soha nem érkezik el oda, ahová el kell érkeznie. De végül mégis odaért, és ott volt Theodor: koporsójába zárva. A koporsót az Egyesült Államok lobogója borította, és egy virágágy közepében állt, egy fa tövében: a fán mókus himbálózott. Hűség, kicsi Hűség, a szülők és a testvérek az első sorban álltak; Hűség fehér ruhában volt, mint előző este. A huszonnyolc űrhajós mögöttük helyezkedett el John Glenn-nel együtt, aki szintén egyenruhát öltött: tengerész-ezredesi egyenruhát. Nem volt tömeg: a választások véget értek, a város Johnson győzelmén ujjongott, és senkinek sem volt ideje vagy kedve a temetőbe jönni. Néhány fényképész volt még, és egy-két újságíró. A szertartás röviden lezajlott. A presbiteriánus pap elmondott néhány imát, a katonai díszosztag leadta az utolsó üdvlövést. A puskalövésektől a mókus megriadt. Lecsusszant a fa törzsén és ráugrott a koporsóra, aztán ott maradt, csodálkozó szemecskejével bámult egy kislányt, aki világoskék kabátot viselt, vörös szalagot fontak arany színű hajába, nagyon hasonlított az édesapjához és keservesen zokogott: kicsi Hűség volt az. Addig sírt, amíg valaki rászólt, hogy elég: ezek voltak az egyedüli könnyek, amelyek Theodor Freeman űrhajósért hullottak. Theodor Freeman űrhajós meghalt harmincnégy éves korában anélkül, hogy feljutott volna a Holdra, megölte egy vadliba, miközben Houston egén repült, alig három mérföldnyire a házától. Aztán a mókus elfutott, Tom, Frank, Edward és Bean előrelépett, leemelték a koporsóra borított lobogót, ötrétbe hajtották és átnyújtották Hűségnek. A csoport feloszlott, az autók gyorsan elrobogtak, Theodor ott maradt egyedül abban a koporsóban, amely pontosan úgy fénylett, mint a LEM, én kirohantam a repülőtérre, hogy visszatérjek New Yorkba. Isten veled, Theodor. Találkozunk majd, nem tudom, hol, nem tudom, mikor, de tudom, hogy találkozunk, egyszer, amikor szépen süt a Nap. A Nap? Igen, egyik Nap a sok közül: a kozmoszban millió, milliárd Nap van ám, Theodor. A Paradicsom nem létezik, a Pokol nem létezik, a jóság nem létezik, de az élet létezik, és tovább létezik akkor is, ha egy fa meghal, ha egy ember meghal, ha egy Nap meghal. Higgyél ebben te is, kérlek, higgyél ebben velem együtt, apám. Ne hagyj magamra, hogy egyedül én Higgyek benne velük együtt. Meggyőztek, megtörtek, megtérítettek, társukká tettek: és annyira félek tőlük, apám. Mert az értelem velük van. És az értelem mindig félelmetes.

– Most már minden világos? – kérdezte a jeges hang.

– Igen – mondtam. – Most már minden világos.

– Már érted, miért kellett elmenned a Madison Square Gardenbe?

– Igen – mondtam. – Már értem.

– Ha valaki mással történik, ő ugyanúgy viselkedett volna, mint a többiek mind. Már érted?

– Igen – mondtam. – Már értem.

– Az élet nem ér véget, mert egy ember elmegy.

– Igen – mondtam. – De azért én mégis sajnálom.

– Én is. De nem állhatok meg azon tűnődni, hogy sajnálom. Nem szabad. Nincs rá időm. És a többieknek sem lesz idejük, hogy megálljanak töprengeni azon, hogy sajnálják, amikor majd én halok meg.

– Ez kegyetlen dolog – mondtam –, embertelen.

– Olyan, mint a háború – válaszolta. – A háborúban sem szokás megállni és elsiratni az elesett bajtársakat. Menni kell előre: igyekezni elkerülni a lövedékeket, és lőni a halottak helyett is.

– De mi nem vagyunk háborúban – mondtam.

– De vagyunk – felelte a jeges hang. – Minden nap egy háború. Minden nap egy háború.

– Pontosan így mondta, Mister Bradbury.

– Kifogástalan – mosolygott Bradbury. – Banális és kifogástalan.

– A nagy igazságok mindig banálisak és kifogástalanok.

– Nem mindig – mosolygott Bradbury.

Egy könyvüzlet megnyitóján találkoztunk, én és Bradbury, New Yorkban, és most a Sixth Avenue-n sétálgattunk, elmeséltem neki a történetet.

– Nagy lecke volt mindenesetre, Mister Bradbury.

– Nem kerülhette el – mosolygott Bradbury.

– Nem akartam elkerülni. Nem próbáltam elkerülni.

– És most mit csinál itt New Yorkban?

– Háborúskodom.

– És nem fárad bele a háborúskodásba?

– Mi, akik a világ túlsó feléről jöttünk, annyira hozzászoktunk a háborúhoz, Mister Bradbury. És amikor háborúskodunk, jobban csináljuk, mint mások. Akkor is, ha azután vesztünk.

– Gondolja, hogy veszít?

– Nem tudom, nem fontos. Az a fontos, hogy higgyek benne.

– Miben?

– Abban, amiben maga is hisz. Az életben, a holnapban. A drive-in-ben, amelyet megnyitunk a Holdon, a Marson, az Alfa Centaurin: hogy folytassuk az életet, a holnapot.

– Úgy látom, megváltozott.

– Megváltoztam.

– Gonosz lett.

– Gonosz lettem.

– Viszont nincsenek többé kételyei.

– Nincsenek.

– És az édesapja?

– Ő egyre azt reméli, hogy visszaváltozom: olyan leszek, mint régen.

– Olyan lesz?

– Nem, nem hiszem.

– Nagy árat fizet ezért. Sokat fog szenvedni. Megátkozza önmagát. Csúnyák a drive-inek. Mindig tönkreteszik a tájat, mindent, ami szép.

– Tudom.

– De szükségünk lesz rájuk. Kétségbeejtően nagy szükségünk.

– Tudom. És miután szükségünk lesz rájuk, kár kételyek között tévelyegni: igaz, vagy nem, Mister Bradbury? Megpróbáljuk a lehető legkevesebb szépséget tönkretenni, nem pipilünk bele az aranyszarkofágokba.

– Micsoda?

– Semmi: különben is, mindig akad valaki, aki belepipil az aranyszarkofágokba. Végre is nem sokkal rosszabb, mint lepipilni a fákat.

És tovább sétáltunk a Sixth Avenue-n.

A Sixth Avenue és az Ötvenegyedik utca sarkán hatalmas fúrógép nagy lyukat vájt, az emberek pedig kíváncsian néztek egy furcsa, torpedó formájú tárgyat, amely egy daruról csüngött alá, de hamarosan beleeresztik a gödörbe. Megkérdeztem Ray Bradburytől, mi az, és Bradbury azt felelte, hogy Idő Kapszula, úgy készítették el, hogy 6965-ig megmaradjon. Megkérdeztem, mi az Idő Kapszula, és ő azt válaszolta, hogy egy tárgy az utókor számára: az utókorra hagyjuk, hogy tudják, léteztünk és hogyan léteztünk. Megkérdeztem, miből készült, és mi van benne, azt mondta, rezet, krómot és ezüstöt olvasztanak egybe az acélnál erősebb fémmé, amely képes ellenállni bármiféle bomlasztó hatásnak, tűznek, atomrobbanásnak: a neve Cupaloy. Benne elektronikus rendszerektől védve civilizációnk tanúbizonyságai találhatók: jelenlegi állapotában, a Krisztus utáni 1965. év küszöbén, a holdrepülés előestéjén, egy olyan társadalomban, ahol a fájdalom és a halál az élettel egyenlő. Kérdeztem, mik ezek a tanúbizonyságok, és ő azt felelte, mindenféle van köztük: harmincöt közhasználati tárgy, női kalap és ébresztőóra, biztosítótű és fényképezőgép, játék baba és műtőkés. Aztán van hetvenöt mintadarab fémekből, szövetekből, plasztikból, szintetikus anyagokból. Meg tizenkétféle mag, a búzától a rózsáig, ciprusmagtól kávéig. Aztán ezer mikrofénykép autókról, repülőgépekről, rakétákról, városokról, kerékpárokról, fürdőruhás lányokról, anyákról gyerekkel a karjukon, űrhajósokról űrruhában, mártírokról a kivégzőosztag előtt. Aztán az Encyclopaedia Britannica mikrofilmen. Meg a Biblia, Konfuciusz és Mohamed könyvei. És orvosi, gyógyszerészeti, matematikai, fizikai, asztronautikai, biológiai írások: mikrofilmen. És Shakespeare, Homérosz, Dante, Szapphó művei, mikrofilmen. És ötven mikrofilmen találhatók újságok, folyóiratok, hivatalos körlevelek, katalógusok. Aztán nem gyúlékony filmre fényképezve Giotto, Leonardo, Raffaello, Michelangelo remekművei. Pénzek, cigaretták, rágógumik. Bolygónk utolsó ötven évének története, egészen az Apollo Programig. Végül pedig az Emlékezés Könyve: hatalmas rejtjel-rendszer, hogy ezeket az írásos anyagokat megérthessék a jövőbeli nyelveken, és lefordíthassák, megmenthessék. Akkor döbbenten kérdeztem, ki találta ki a rejtjel-rendszert, kié volt az ötlet, a magasztos munka, és Bradbury azt felelte, hogy a rejtjel-rendszert egy bizonyos Mister John P. Harrington találta fel, az ötlet a Westinghouse Electric and Manufacturing Company egy mérnökcsoportjától származott, a magasztos munkát pedig a Smithsonian Institution végezte el Washingtonban.

– És most mi történik?

– Nagyon szép dolog történik.

– Micsoda?

– Maradjon csak itt, nézze és hallgassa.

Így hát ott maradtam, néztem és hallgattam. És láttam egy sötétkék ruhába öltözött urat, állt a gödör szélén más sötétkékbe öltözött urak társaságában, áhítatos csendet hallottam, alig-alig törte meg a földalatti moraja. Az autók csendesen, távol siklottak tova, mert rendőrök terelték el a forgalmat, ujjukat a szájukra téve. Aztán a daru megmozdult, meghajolt, mintha bókolna, és az Idő Kapszulát a nagy gödör felé vezette. A Kapszula lassan, ünnepélyesen ereszkedett a nagy gödörbe, s amikor egészen benne volt, a sötétkékbe öltözött úr előrelépett s e szavakat mondta:

– Te, Idő Kapszula, nyugodjál békében. Ébredjél álmodból mához ötezer évre. Találják meg a te tartalmadat, és legyen ez szép ajándék késői utódaink számára.

Elmondta ezeket a szavakat, és a cementhabarcs azonnal lezúdult a Kapszulára: súlyosan, mint a korszak, amelyben élünk, mohón, mint a jövő, amelybe belépünk. Szép este volt New Yorkban, tiszta, friss este, apám. Mi elszakadtunk egymástól, talán el is veszítettük egymást, de úgy éreztem, tele vagyok reménységgel, kétségbeesett optimizmussal. Egy ember, egy fivérem elment; más emberek, más fivéreim is elmennek majd, lehullanak, akár a fa, amelyre rácsap a fejsze; én magam is elmegyek, ki tudja, hová, ki tudja, mikor csap le rám is a fejsze, rám, aki élni akarok, élni, élni: de a világ hatalmas ígéret maradt, és az égen ezernyi otthon fénye világított. És ha a Föld meghal, ha a Nap meghal, majd odafönt élünk. Bármi legyen is az ára. Egy fa, ezer fa, valamennyi fa, amivel az élet megajándékozott.