HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Csak amikor Theodor eltűnt, kezdtem megfigyelni, hogyan is zajlik le ez az egész. Így. A találkozások színhelye egy kis szoba a Ceremóniamester irodája mellett. A kis szobában három szék, egy asztal, óriási plakát a Saturnus rakéta képével, alatta felirat: Megyünk az égbe. Semmi más. Én a Megyünk az égbe alatt ültem, a Bürokrata egy kicsit távolabb. Egyszerre csak kinyílt az ajtó, és a Ceremóniamester belépett egy űrhajóssal, bemutatta nekem, felsorolva, hány órát repült, továbbá gyermekeinek számát és számtalan erényét. Én ostoba arccal hallgattam, és olykor így kiáltottam: „Ó! Ó! Ó!” Aztán a Ceremóniamester bemutatott engem az űrhajósnak, felsorolva az aranyos könyveket, amelyeket írtam, a dicsőséges hőstetteket, amiket véghezvittem, a túlságosan is sok kiváló tulajdonságot, ami bennem rejtőzik. Az űrhajós hasonlóan ostoba arccal hallgatta, és olykor így kiáltott: ,,Ó! Ó! Ó!” Aztán a Ceremóniamester felemelte dundi ujjacskáját, mintha a házasság szentségében kívánna minket egyesíteni, és fenyegetően, ámde mézédesen süvítette: „Tizenegy perc! Nem több!”, és hatalmas fenekét riszálva elvonult, ott hagyva minket a legnagyobb zavarban. A Bürokrata jelenléte ellenére az egész szertartásban volt valami obszcén, valami kétértelmű. Aztán én leültem, az űrhajós leült. Én néztem őt, ő nézett engem. Én hallgattam, ő hallgatott. Én megkínáltam őt cigarettával, ő megkínált engem cigarettával. Olykor előfordult, hogy a cigaretták összeütköztek és kettétörtek. Máskor viszont sikerült ajkunkhoz emelnünk, de ebben az esetben én meg akartam gyújtani az övét, ő meg akarta gyújtani az enyémet, és miközben az égő gyufával hadonásztunk, végül megégettük az ujjunkat. Ez a kis baleset segített. Megégette magát, nem, ön égette meg magát, igen, mind a ketten megégettük magunkat, ó, a fene egye meg a gyufákat, eh, jobb az öngyújtó: megindult a beszélgetés. Eleinte félszegen, később óvatosan, amíg megtört a jég. Amikor azonban megtört a jég, a Bürokrata talpra ugrott és így kiáltott: „Tizenegy perc! Tizenegy perc!” Ugyanabban a pillanatban, mintegy varázsütésre az ajtó kinyílt, a Ceremóniamester ismét megjelent egy másik űrhajóssal és minden kezdődött elölről. Pontosan így történt hatszor egymás után, apám. Nem hétszer, mert a végén minden megváltozott, hála a fivéremnek. De hat is nagyon sok, nem gondolod? Nyilván ez az oka, hogy nem tudok róluk sokat mondani, eltekintve attól, hogy többségük kopasz és valóságos koránál idősebbnek látszik. Amelyik nem kopasz, az úgy beszélt, mintha kopasz volna. Ha nem úgy beszélt, akkor mindig elkövetkezett egy pillanat, amikor úgy viselkedett, mintha kopasz volna. Mindenképpen öregek voltak. Tehát amikor azt kérdezed, milyenek az új asztronauták, én azt felelem, öregek. Egy olyan országban, ahol az ifjúságot valósággal pogány és kegyetlen kultusz övezi, az ifjúság képviselői öregek.

Hogy miért, nem tudom. Kezdetben azt gondoltam, azért, mert húszéves koruk óta mind nősek, családapák: a család elfonnyaszt. Egy napon azonban megmutatták nekem az egyetlen agglegényt, azt a bizonyos Clifton Williamst, harminckét éves óriás, és fonnyadtabb volt a többieknél is. Aztán azt gondoltam, azért van ez, mert katonák voltak, és a katonai környezet olyan, hogy abban még egy újszülött is megőszülhet. Egy napon azonban megpillantottam a két civilt, akik a Massachusetts Institute of Technologyban szereztek diplomát, az egyik harmincegy, a másik harminchárom éves, és mindketten legalább negyvennek látszottak. Végül azt gondoltam, hogy a mesterség megkövetelte fegyelem, a felelősség és a fáradalmak bármiféle frissességet elhervaszthatnak. De ez sem helytálló. A fivérem, akit adoptáltam, szintén űrhajós, ő is katona volt, és négy apró gyereke van: mégis olyan, mint egy kisfiú. Hát akkor? Miért? Nem tudom. Te tudod, Chaffee? Te tudod, Gordon? Te tudod, Bean? Te tudod, Armstrong? Te tudod, White? Te tudod, Cernam? Nem, nem tudod. Vagy nem azért rázod a fejed, mert nem tudod? Ah! Azért rázod, mert azt állítod, tévedek. Rendben van, tévedhetek: tizenegy perc kevés az igazság kiderítésére. De Theodor mégis az első mondatnál feltárta előttem az igazságot. A fivérem már akkor megajándékozott vele, amikor őt még nem is láttam. Mit mondasz? Hogy mégis tévedek? Rendben van: olvassuk el együtt újra mindazt, amit nekem mondtatok, aztán döntsük el, tévedtem-e. Vagyis nem, ne döntsünk el semmit. Hagyjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak, szögezzük le, hogy nekem ez a véleményem. És térjünk vissza a naplómhoz, lehet?

Az első öreg a legfiatalabb űrhajós volt. Huszonkilenc éves, és fizikumát tekintve tizenkilencnek látszott. Kicsike, soványka, csinoska, akár egy feltámadt James Dean: ugyanaz az arc, alak, mosoly, az embernek megszakad a szíve, ha arra gondol, hogy bezárják abba a tölcsérbe és fellövik mint egy ártatlan kölyökkutyát. Néztem őt, és magamban azt kérdeztem, ugyan mit tudsz te a bolygóközi viharokról és a radioaktív övezetekről? Mit keresel te a felnőtt emberek között? Mi vagy te, a dobos? A zászlós? Menekülj, ostoba, menekülj! Bőre sima volt, a hangja gyerekes. A neve Roger Chaffee: a harmadik csoportba választották ki. Grand Rapidsban született Michigan államban, a tengerészet főhadnagya volt. Leültem, leült. Köhögtem, köhögött. Megkínáltam cigarettával, megkínált cigarettával. Meggyújtottam az övét, meggyújtotta az enyémet. A hangszalag:

– Feltételezem, főhadnagy, lelkesíti a gondolat, hogy a Holdra készül.

– Egy cseppet sem. Felmegyek, ez nem kétséges. De olyan érzések, mint a türelmetlenség vagy a kíváncsiság, nem gyötörnek. A Hold számomra nem más, mint a mód, ahogy hazámat szolgálhatom, és az első holdutazás sem egyéb, mint hogy bebizonyítjuk, hogy a NASA és hazám rendelkeznek azzal a technikai képességgel, ami szükséges a Hold eléréséhez. Minden más csak fantázia. És a felnőtteket nem a fantázia élteti.

– Hogyan?! Nem fontos magának leszállni a Holdra?

– Vagyis megérinteni a lábammal?

– Igen, megérinteni a lábával!

– Technikai szempontból a leszállás nagyon érdekes, amennyiben felvet számos, nem könnyen megoldható problémát: de én egy cseppet sem bánnám, ha a röppályán kellene maradnom az Apollo űrkabinnal, ahelyett, hogy leszállnék a LEM-mel. Kollektív erőfeszítés a miénk, és én ebben a kollektív erőfeszítésben veszek részt.

– Főhadnagy, maga miért lett űrhajós?

– Ugyanazért, amiért egy jó autóversenyző Ferrari autóval akar futni: egy pilóta automatikusan szeretne űrhajós lenni, feltéve, ha rendelkezik a szükséges adottságokkal. Én rendelkeztem. Megfelelt a korom is: a harmadik csoporthoz olyan emberekre volt szükség, akik 1929. július 1. és 1935. július 1. között születtek. Én 1935 februárjában születtem. Gondolom, felesleges hozzátenni, hogy azért kívántam részt venni az űrprogramban, hogy hasznára legyek hazámnak.

– A Hold nem egyedül az Amerikai Egyesült Államok ügye, főhadnagy.

– Én jó hazafi vagyok.

– Azt látom.

– Igen.

– Tehát nyilván nagyon fellelkesítette, mikor megtudta, hogy létezik egy űrprogram.

– Egy cseppet sem. A repülőmérnöki szakmában mindenki tudta, hogy ez csak idő kérdése: és én repülőmérnöki tanulmányokkal foglalkoztam tizenhat éves korom óta. Hogy miért? Nyilván nem romantikus hajlamok miatt, soha nem álmodoztam arról, hogy megláthatom a Holdat, vagy más hasonlókról, ezt megismétlem.

– Főhadnagy, mi a véleménye a fantáziáról?

– A fantázia szükséges ahhoz, hogy az embernek sikerei legyenek, szükséges mindenféle munkához. Fantázia nélkül még egy gépet sem lehet feltalálni: ahhoz éppenséggel sok fantázia kell, tudja, hogy az ember feltaláljon egy gépet. A fantáziát azonban a logika és a hasznosság határai közé kell szorítani: másképp gyermekjátékszerré válik. És már egyikünk sem gyerek.

– Főhadnagy, hogyan jutott át a San Antonió-beli vizsgákon?

– Nagyszerűen. A fizikai vizsgálatoknál nem volt probléma: kiváló szervezetem van. A centrifugát például 18 g-ig elviselem. Láttam egyeseket a társaim között is, akiknek a centrifuga rendkívül rosszat tesz: némelyek hánynak, satöbbi. Én egy kis nyomást érzek a gyomromban, semmi több. Ami pedig a pszichológiai vizsgálatokat illeti, azok ugyanolyan kitűnően mentek, mert egy cseppet sem izgultam. Nagyon ritkán izgulok.

– Magának is megmutatták azt a teljesen fehér papírlapot?

– Igen, miért?

– Mit mondott róla?

– Semmit nem mondtam. Nem volt mit mondani. Megmutatták azt a fehér lapot, és azt mondták, találjak ki róla egy történetet. Én azt mondtam, nem lehet semmiféle történetet kitalálni, mert az csak egy fehér papírlap, semmi más. Rettenetesen tetszett nekik.

– Megértem.

– Volt, aki azt válaszolta, havas táj, frissen meszelt fal, meg más hasonló hülyeségek. Szerintem az fehér papírlap volt, semmi más. Aztán megmutattak egy pornográf fényképet, igazán nagyon pornográf volt, és kérték, találjak ki róla egy történetet. Feltételezem, hogy azt akarták ellenőrizni, vajon beteges fantáziám van-e, vagy ilyesmi. Azt válaszoltam, hogy nem tudok kitalálni semmiféle történetet, mert az egy pornográf fénykép, semmi más.

– Főhadnagy, szeret olvasni?

– Meglehetősen. De nincs rá időm. Az én koromban az embernek nincs ideje olvasásra, túl sok dolga van. Ha olvasok, akkor azt olvasom, ami éppen a kezembe kerül: képregényektől történelmi könyvekig mindenfélét. Regényeket soha, természetesen.

– Mit jelent az, hogy regényeket soha, természetesen?!

– Azt jelenti, hogy azok nem érdekelnek, mert nem reálisak. A történelmi könyvek a valóságról szólnak. Egy könyv, amit épp most igyekszem végig elolvasni, Amerika története: tele van eseményekkel, tetszik nekem. Tele van tényekkel, tetszik nekem.

– Főhadnagy, hogy tölti a vasárnapját?

– Vasárnap mindenekelőtt templomba megyek. Presbiteriánus vagyok, hívő. Aztán hazamegyek és játszom a kutyáimmal és a gyerekeimmel. Két gyerekem van: az egyik hat-, a másik hároméves. Olykor kimegyek a tóra és vízisíelek. De nem szórakozásból, hanem testgyakorlás céljából. Van egy vitorlásom is: de az sem a szórakozást, hanem a testedzést szolgálja. A vasárnap arra való, hogy eddzem magam. Amikor nem edzek, akkor tanulok. Általában tanulásra használom fel a vasárnapot. Elsősorban geológiát tanulok. A szakmám a geológia.

– Stop! – mondta a Bürokrata.

– Hisz éppen csak most telik le a tizenegy perc – tiltakoztam.

– A tizenegy percet attól a pillanattól számítjuk, amikor az űrhajós belép – mondta a Bürokrata. – Mit akar még tudni? Nem mondott el mindent? Vagy megint kezdjük a felesleges időhúzást, mint Freemannel? He?

Roger Chaffee főhadnagy felállt: bizonyítandó, hogy tökéletesen egyetért a Bürokratával. Kezet nyújtott, megszorítottam törékeny, finom ujjait, rám mosolygott James Dean mosolyával. Fogai mintha tejfogak lettek volna. Azt mondta, ciao, kiment: kicsike, soványka, csinoska, az embernek megszakadt a szíve, ha arra gondolt, hogy bezárják abba a tölcsérbe és fellövik, mint egy ártatlan kölyökkutyát. Ártatlan? Miközben kilépett az ajtón, hallottam, hogy morog: „Micsoda alak, de unalmas, uramjézus, gyűlölöm, ha ilyenekkel kell vesztegetnem az időmet. Tessék, tizenegy elvesztegetett perc.”

És úgy gondoltam, felesleges megkérdeznem, vajon Teknősbéka-e.

A második öreg harmincöt éves, hat gyereke van. Alacsony, zömök, szeme és haja fekete, homlokán ezernyi visszafojtott káromkodás rajzolt ráncokat. Tetszett nekem, és úgy rémlett, mintha valahol már láttam volna, mert ez a típus nekem gyerekkoromból ismerős: olyan volt, mint a mindenes partizán, hallgatag, határozott, boldogtalan. Emlékszel Bertóra, apám? Mindig azt mondtad, hogy Berto mindent meg tud csinálni, kivéve a sárkányépítést: képes egyedül felrobbantani egy hidat, ugyanaznap még elvágni hat telefonvonalat, lefegyverezni egy német őrjáratot, sőt rávenni őket, hogy a mi oldalunkon harcoljanak… Én lehetetlennek tartottam, hogy Berto ilyen nehéz dolgokra képes, és ugyanakkor nem tud sárkányt építeni, tehát egy napon megkérdeztem, emlékszel: Berto, csinálnál nekem egy sárkányt? És Berto azt felelte, kislányom, amikor mások sárkányt építeni tanultak, akkor én harcolni tanultam, maradj csendben. Ez volt egyben az egyetlen eset, amikor Berto valamit megtagadott, emlékszel? Mert Berto nagyon engedelmes és nagyon befolyásolható volt: ha mondták, hogy csináljon valamit, ő megcsinálta, gondolkodás nélkül. Nos, a második öreg ilyen volt. A neve Richard Gordon, a harmadik csoportba választották ki, akár az előbbit, és a tengerészet alezredese. Töredezetten, lassan, a szavakkal fukarkodva beszélt, halk hangon. Rokonszenves. Nagyon rokonszenves. Leültem, leült. Köhögtem, köhögött. Megkínáltam cigarettával, megkínált cigarettával. Meggyújtottam az övét, meggyújtotta az enyémet. A hangszalag:

– Mondjon, amit akar, alezredes. Amit a legfontosabbnak tart, vagy amiről a legszívesebben beszél.

– Apám favágó volt. Az amerikaiak nem mindig olyan gazdagok, ahogy az európaiak hiszik. Az apám szegény volt. Mi mindannyian szegények voltunk. Én nyaranta a nagybátyám farmján dolgoztam. A nagybátyám nem volt szegény, ő nem. Farmja volt, igen. Három évig kifutófiú is voltam egy drogériában. Csomagokat hordtam ki, a padlót mostam. Aztán beiratkoztam az egyetemre, hogy kémiát tanuljak. De közben továbbra is dolgoztam, mert szükségem volt a pénzre. Lányok meg más hasonló miatt. Az apám nem tudott nekem pénzt adni lányokra, más hasonlókra. Kémiát tanultam a washingtoni állami egyetemen. Aztán bevonultam a tengerészethez.

– Miért választotta az űrhajósmesterséget?

– Én ugyan semmit sem választottam. Ők választottak engem. Én igazán nem is gondoltam rá, hogy űrhajós legyek. Hagytam, hogy befolyásoljanak. Szerettem volna repülő lenni, így beléptem a tengerészetbe. Repülőgép-anyahajóra. A tengerészetnél lökhajtásos-berepülő-pilótát csináltak belőlem. A berepülő pilóták között sokan kérvényezték, hogy űrhajósok lehessenek. Hagytam magam befolyásolni, és én is kérvényeztem. Nagyon befolyásolható vagyok. Azt mondják, csináljak valamit, megcsinálom. Aztán, aztán kész. Az történt, hogy bevettek.

– Szép mesterség, különleges mesterség.

– Magának, talán. Nekem ugyan nem. Én nem találok benne semmi különlegeset.

– Mi nem tetszik ebben a mesterségben?

– Egyetlen dolog. Nem lehet olvasni, nem lehet operákat hallgatni. Én nagyon sokat olvastam. Főként klasszikusokat. Abbahagytam. Már nem megy. Hiányzik hozzá az idő, hiányzik az akarat. Ez nagyon bánt. Azt mondogatom: bárcsak többet olvastam volna azelőtt. Örök hiányérzetem van. Örökké gyötör, belül. Akár az operák. Azelőtt mindig eljártam az operába: Verdi, Puccini. Amikor a hajóm a Földközi-tengeren úton volt, például. Amikor megérkeztünk Nápolyba vagy Genovába. A hajó még alig ért a kikötőbe, én már egy színházban ültem. És minden este színházba jártam. Minden este, amíg csak a hajó tovább nem indult. Szép volt. Olyan nagyon, nagyon régen volt. Lemondtam róla.

– Miért? Miért mondott le?

– Mert műszaki ember vagyok. Az ember vagy technikai szakember, vagy nem az.

– És miért lett technikus? Miért?

– Befolyásoltak. A tanáraim az iskolában. Jól ment nekem a matematika és a kémia. Elkezdték mondogatni, hogy matematikát és kémiát kell tanulnom. Amerikában valóságos kultuszt űznek az ilyesmiből. Mindenki örökösen ezt hajtogatja, tanulj matematikát és kémiát, zenét és irodalmat soha. Soha. Talán ez a helyes. Igen, helyes. Olyan gyorsan haladunk, és szükségünk van a matematikára meg a kémiára. Technikára van szükségünk, nem költészetre. Nekem két fivérem és két nővérem van. Az egyik fivérem a Seattle-i Boeing Aircraftnél dolgozik, a másik szintén a repülőiparban. Két nővérem közül az egyik egy technikus felesége, a másik kémiát tanít. Ez helyes. A nagyobbik lányom tizenkét éves. Mérnök akar lenni. Azt kérdezte, papa, helyes, hogy mérnök leszek? Azt mondtam, helyes.

– És az operák? A klasszikusok?

– Nem baj.

– Hogyhogy nem baj?!? Azt mondta, sajnálja.

– Igen, de választottam.

– Azt mondta, befolyásolták!

– Igen. De most már benne vagyok. És senki nem kényszerít, hogy benne is maradjak. Akár holnap elmehetnék. És nem megyek el. Itt akarok maradni. Elmúlt már a nevetés ideje, elmúlt a szórakozás ideje, elmúlt a kedvtelések ideje. Ez már a munka ideje. Nagy felelősségek várnak ránk.

– De hát maga mindig ilyen komoly?

– Mindig.

– Nem nevet soha?

– Ritkán.

– És nem unatkozik?

– Nem, nem unatkozom. Nincs időm unatkozni. Kinek volna ideje unatkozni, idebent? Tudni kell lemondani a dolgokról. Tudni kell belenyugodni.

– Lemondani?! Belenyugodni? A maga korában?

– Öreg kor az már.

– Harmincöt év öreg kor?! j

– Tíz perc! – mondta a Bürokrata. – Sietni!

– Hát isten vele, Gordon úr.

– Isten vele. Érdekes volt. Nincs több kérdése?

– De, van egy. Are you a…

– Tizenegy perc! – ordította a Bürokrata. – Tizenegy perc! Akkor vigyázzba merevedett, fegyelmezetten, gépiesen, sarkon fordult és kiment. Nem hagyott időt rá, hogy végigmondjam a kérdést.

A harmadik öreg harmincnégy éves volt, és mintha John Glenn kisöccse lett volna: ugyanazok a szeplők, ugyanaz a szőke haj, ugyanaz a könnyedség, még Ohióban is született, akár John Glenn. John Glenn-től azonban néhány dolog mégis megkülönböztette: hiányzott belőle az elevenség, a diplomáciai érzék, és a válla rendkívül hajlott volt erőteljes testéhez képest. Ironikus mosolya volt, de ez az irónia valahogy fénytelennek látszott. Hangja nyugodt, mozgása mértéktartó. A neve Neil Armstrong, a második csoportba választották ki. A legérdekesebb körülmény vele kapcsolatban az, hogy nem katonai környezetből jött. Vagyis civil ember: az egyetlen civil űrhajós, akivel beszéltem. Leültem, leült. Köhögtem, köhögött. Megkínáltam cigarettával, megkínált cigarettával. Meggyújtottam az övét, meggyújtotta az enyémet. A hangszalag:

– Milyen szép ez, Armstrong úr! Maga nem katona!

– A NASA kötelékében dolgoztam, elektromérnök voltam és berepülő pilóta, lökhajtásos gépeken. Végső soron nem nagy különbség. Úgy értem, hogy fegyelemből legalább annyit tanultam, mint a többiek, és ahhoz, hogy az ember az űrbe menjen, mindenekelőtt fegyelemre van szükség. Egyébként nem azért választanak katonákat, mert azok alkalmasabbak volnának, mint mi, civilek: azért választják őket, mert már díszcsomagolásban, kiválogatva kapják őket, tehát könnyebb kihalászni a legmegfelelőbbeket. A katonákról mindent tudnak, azt is, hogy milyen mértékben lehet megbízni bennük. De tudtak mindent rólam is: hosszú évek óta állok a NASA szolgálatában.

– Mégis nagy öröm lehetett az űrhajósok közé kerülni.

– Nem is tudom. Hadd gondolkodjam…

– Még nem gondolkodott rajta?!?

– Számomra ez nem jelentett mást, mint hogy egyszerűen áthelyeztek egyik hivatalból a másikba. Voltam egy hivatalban, és most áthelyeztek egy másikba. No, igen, azt hiszem, azért örültem. Mindig öröm, amikor az ember egy fokkal feljebb jut. De egyik hivatal vagy a másik, olyan mindegy: nekem nincsenek személyes ambícióim. Egyetlen ambícióm, hogy hozzájáruljak ennek a programnak a sikeréhez. Nem vagyok romantikus lélek.

– Tehát nincs magában kalandszellem.

– Még az hiányzik! Gyűlölöm a veszedelmet, különösen a feleslegeset, és a veszély mesterségünk legdühítőbb oldala. A legostobább. Hogyan lehet kalanddá változtatni a lehető legnormálisabb technológiai folyamatot? És miért kell az embernek az életét kockáztatni, ha egy űrhajót vezet? Ugyanolyan kevéssé logikus, mintha az élet kockáztatásával járna, hogy villanyturmixgépet használok, amikor gyümölcskoktélt készítek magamnak. Nem szabad, hogy bármi veszedelem legyen abban, ha az ember gyümölcskoktélt kever, és nem szabad, hogy bármi veszedelem legyen abban, ha űrhajót vezet. Ha ezt az alapelvet megvalósítjuk, akkor már felesleges is kalandról beszélni, arról az élvezetről, hogy az ember felmegy csak éppen azért, hogy felmenjen…

Slaytonra gondoltam.

– Én, Armstrong úr, ismerek valakit, aki szívesen felmenne akkor is, ha tudná, hogy nem jöhet le többé. Kizárólag az élvezetért, hogy felmehet.

– Köztünk, űrhajósok között?

– Igen, az űrhajósok között.

– Kizártnak tartom. Ha valóban ismer ilyesvalakit, az csak kisfiú lehet.

– Felnőtt ember, Armstrong úr.

– De ki az?

– Nem fontos. Beszéljünk magáról. Eltekintve a gyümölcskoktéltól, gondolom sajnálná, hogy ha nem mehetne fel.

– Igen, de azért nem betegednék bele, nem tekinteném személyes sértésnek. Látja, én nem értem meg azokat, akik annyira reménykednek, hogy elsőnek mehetnek fel. Ezek ostobaságok, gyerekes dolgok, romantikus maradványok: nem méltók a racionális korhoz, amelyben élünk. És kizártnak tartom, hogy vállalnám a felmenetelt, ha a visszatérés kétséges volna, feltéve, hogy ha ez a kockázat technikailag elengedhetetlen. Úgy értem: egy lökhajtásos berepülés kockázatos, de technikailag elkerülhetetlen. Meghalni az űrben vagy a Holdon technikailag nem elengedhetetlen, következésképpen ha választani lehet, hogy egy lökhajtásos berepülése közben vagy a Holdon haljak-e meg, én azt választom, hogy a repülőgép berepülése közben érjen a halál. Maga nem?

– Én nem. Ha ilyen dilemma elé kerülnék, habozás nélkül azt választom, hogy a Holdon haljak meg: legalább megnézem magamnak a Holdat.

– Gyerekes dolog, ostobaság. Meghalni a Holdon! Hogy megnézze a Holdat! Még ha arról lenne szó, hogy fent tölthetünk egy évet vagy kettőt… – talán… nem tudom. Nem, nem, akkor is túl magas lenne érte az ár: mert irracionális. Ó, csak sikerülne megtisztítanunk a terepet a fanfároktól!

– Fiatal éveit mind a NASA kötelékében töltötte, Armstrong úr?

– Utazással töltöttem: bejártam Európát, Ázsiát, Dél-Amerikát. Tehát megnéztem mindent, amit meg lehet nézni, megértettem, ami megértenivaló volt, és most itt vagyok. Végre teljesen nyugodtan, leülhettem egy asztal mellé, hogy valami komolyat csináljak.

– Volt háborúban, Armstrong úr?

– Hogyne. Koreában. Hetvennyolc harci bevetésben. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez bármiben is hasznomra volt.

– Vannak gyermekei, Armstrong úr?

– Persze hogy vannak gyermekeim! Az egyik hétéves, a másik kettő. Hát hogyne volnának gyermekeim, az én koromban?

– Tíz perc – mondta a Bürokrata. – Sietni! Felállt.

– Jobb, ha most elköszönök. Mennem kell a centrifugába.

– Nem irigylem, Armstrong úr.

– Igen, nagyon ellenszenves dolog: talán az, amit a legjobban gyűlölök. De technikailag nélkülözhetetlen.

– Jó napot.

– Jó napot.

A negyedik öreg harminckét éves volt, és teljesen kopasz: a koponyája olyan sima, akár az elefántcsont golyó. Emlékszem, hogy mérhetetlen zavarba jöttem, amikor megláttam: nem tudtam felfogni, hogy egy harminckét éves ember koponyája olyan sima legyen, akár az elefántcsont golyó. De mentségére ott voltak a fülei: rendkívül mókás, hatalmas fülek, sokkal inkább emlékeztettek egy repülőgép csűrőszárnyaira, semmint fülekre. Az ember, miután megnézte azt a koponyát, rögtön utána a füleit nézte, és máris jobban érezte magát, ezt gondolta: aki ilyen füleket kapott istentől, az nem lehet süket, aki pedig nem süket, az nem beszél úgy, mint Neil Armstrong. A fülein kívül azután mentségére szolgálhatott az arca is: kedélyes, rokonszenves, nagy, nevetésre kész szájjal. És a vezetékneve: Bab. Ugyanis Alan Bean a neve, és Bean angolul babot jelent: ehhez a tényhez, úgy látszik, még nem szokott kellőképpen hozzá, mert valahányszor azt mondtam, Bean úr, vagyis Bab úr, pukkadozott a nevetéstől. Miután az én vezetéknevem^* sem sokkal szebb, mint az övé, végül is nem szólítottam Bab úrnak,, hanem elkezdtem főhadnagynak szólítani. A tengerészet főhadnagya ő. is, a harmadik csoportba választották. Leültem, leült. Köhögtem, köhögött. Megkínáltam cigarettával, megkínált cigarettával. Meggyújtottam az övét, meggyújtotta az enyémet. A hangszalag:

– Bean úr! Hogy lehet az, hogy ennyire kopasz?

– Eh, eh! A gondok, a gondok! Maga is megkopaszodna, ha itt bent kellene élnie, huh! Vagy mit képzelt? Hogy én is csak úgy szórakozom, mint maga? Hogy annyi mindenfelé járkálok, mint maga? Hogy annyi rengeteg embert ismerek, mint maga? Itt mi a hivatalnokok életét éljük, mit képzel! Mindig ugyanazok a dolgok, ugyanazok a pofák, ugyanazok az időbeosztások, egy fenét megyünk mi az égbe, a hivatalba megyünk! Huh! Én úgy érzem magam, mintha bankhivatalnok volnék, huh! Hát mit képzel? Polgári élet ez, unalmas élet. Váratlan esemény legfeljebb akkor akad, mikor az edzések miatt kiszállásra megyünk, vagy amikor túlórázunk, késő éjszakáig bent maradunk a hivatalban. Ilyenkor az ember jéggé fagyva találja otthon a levest, és a felesége esetleg meg sem melegíti. Otthon és hivatal, otthon és hivatal. És jéggé fagyott leves. Huh! Ha nem mennék el néha a moziba!

– Jár moziba, igen?

– Járok bizony. Hát ha nem járnék moziba, mi mást lehetne itt csinálni? Hát mit képzel? Mi itt falun vagyunk. Még az a szerencse, hogy lehet moziba járni. Az első Hét oda sem mehet. Az emberek rájuk rontanak autogramokért, ilyesmiért. Minket viszont ugyan ki ismer, ki ismerne fel? Mi ismeretlen űrhajósok vagyunk, hál’ istennek.

– Tehát maga nem boldog, Bean úr?

– Eh, eh! Hát boldognak éppen boldog vagyok. Űrhajósnak lenni, hát mit képzel!! De ami a szórakozást illeti, jobban szórakoztam, amikor egyszerű tiszt voltam a tengerészetnél és utazgattam, ah! Nápoly, Pisa, Róma! Mindenfelé utazgattam. De soha nem voltam Velencében.

– Soha nem volt Velencében?! A Holdra készül és még sosem volt Velencében?!

– Hát mit képzel!! Mit csináljak? A hajóm sosem jutott el Velencébe. Azt mondtam: nem baj, előbb-utóbb majd csak eljut Velencébe. De közben űrhajóst csináltak belőlem, és pontosan abban az évben, amikor belőlem űrhajóst csináltak, a hajóm elment Velencébe. Tudom: meglátom a Holdat, és nem látom meg Velencét.

– Nézze, Bean úr…

– Eh, eh! Eh, eh!

– Nézze, főhadnagy, nem tudna elugrani Velencébe, mielőtt a Holdra menne?

– Nem, most már késő. Késő egy egész sereg okból, most már: nem látja, hogy megkopaszodtam? Most már bezártak ide, és nem jutok ki, csak azért, hogy oda felmenjek.

– Azért én nem panaszkodnék.

– Ó, maga!! Remélem, nem irigyel?!

– Dehogynem irigylem, főhadnagy. Irigylem ám, de mennyire. A Hold … A Mars…

– A Mars, igen. Engem is izgat a gondolat, hogy a Marsra mehetek. Felmennék akkor is, ha két évet, négyet kellene úton töltenem. De húsz vagy harminc év múlva, amikor eljön a pillanat, én már túlságosan öreg leszek. Nem látja, hogy máris öreg vagyok? Öregnek érzem magam, mit lehet tenni.

– Így hát marad a Hold. Az sem kevés ám, tudja? Csak az a gondolat, hogy esetleg nincs visszatérés. Nem kis dolog elindulni egy olyan helyre, ahonnan talán lehetséges, hogy nem tér vissza.

– Hogy érti azt, hogy nem térek vissza?

– Ahogy mondom, hogy esetleg nem tér vissza. Maga nem gondol erre?

– Nem én, soha. Már megbocsásson: ha nem térünk vissza, akkor ez nem küldetés. Hanem áldozat, mártírium. Küldetés, az azt jelenti, elmenni és visszatérni: márpedig a holdutazás küldetés, nem áldozat, mártírium a Tudomány oltárán.

– És magának fontos, hogy leszálljon a Holdon?

– Nekem ugyan nem. Nézze: mi pilóták vagyunk, és számunkra ami fontos, az az utazás, egyáltalán nem a leszállás. Gondoljon egy pilótára, aki megteszi a Róma-Tokió utat három óra alatt: azt sem az érdekli, hogy megérkezzék Tokióba, hanem az, hogy három óra alatt tegye meg az utat. A Holddal ugyanez a helyzet. Odarepülni, ez a fontos: odamenni és visszatérni, nem pedig leszállni.

– De hát miket mond, főhadnagy?!

– Ezt mondom.

– És a kíváncsiság!

– Ó, maga!! Kíváncsiság, ugyan mire? Nem vagyok én gyerek, felnőtt vagyok. És utazó ügynök, hivatalos kiküldött vagyok, olyan ember, aki parancsra utazik, és oda megy, ahová küldik.

– Akkor hát Velence, meg amit az utazásról mondott, a hajóról, amely soha nem jutott el Velencébe…

– Velence, Velence! Az én koromban, ugyan mit kezdjek én már Velencével? Velence egy ifjúkori álom: a szűk utcák, a gondolák, a lány, akit lefényképezhetnék a galambokkal… Most már!

– Hogyhogy most már?!?

– Ó, maga!! Tudja, hány éves vagyok? Harminckettő, majdnem harminchárom!

– Ez maga szerint olyan sok?

– Nagyon sok. Ezek már nem az illúziók, kalandok évei.

– Ej, hát maguk mind egyformák, az ördög vigye el!

– Hát, igen. Mind egyformák vagyunk, igen.

– Főhadnagy! Csak nem szomorodott el most hirtelen?! Fel a fülekkel! Mosolyogjon! Olyan szépen mosolygott, az ördögbe! Ugyan már, beszéljünk másról. Vannak gyermekei?

– Kettő. A nagyobbik hétéves.

– Biztosan büszke az űrhajós apjára!

– Ugyan, dehogy. Egyébről sem faggat, mint hogy miért nem vagyok seriff: a barátjának az édesapja seriff. Azt mondja, ha nagy lesz, seriff akar lenni, azt mondja, seriffnek lenni az igen, az szórakoztató, nem úgy, mint űrhajósnak. És köztünk szólva, van benne valami…

– Tizenkét perc! – ordította a Bürokrata. A negyedik öregem felállt.

– Jól van. Térjünk vissza a hivatalba. Szegény én. És köszönöm.

– Mit köszön?

– Stop! – ordította a Bürokrata. – Stop!

– A beszélgetést, a nevetést…

– Stop! Stop!

– Kérdezhetek még valamit, Bean úr?

– Eh, eh! Hát hogyne.

– Stop! Stop! Stop!

– Are you…

– Stooop!

Így hát elment. És nem tudtam meg.

Az ötödik öreg harmincnégy éves volt, és csodálatosan szépséges öregember, olyan mennyeien szép, hogy nem is keltett profán gondolatokat. Az angyaloknak a Paradicsomban lehet ilyen arcuk: hosszúkás, kicsit szenvedő, egyenes orr, lágy vonalú száj; és azok a jóságos, türelmes szemek. Akár az angyalok, rózsaszínű volt és aranyszínű, rózsaszín a bőre, arany a haja, a szemöldöke. Akár az angyalok, magas volt, karcsú, egy kicsit szomorú. Azóta már te is ismered, igen, ő az, aki kilépett a Gemini űrkabinból, lebegett az űrben, súlytalanul, és azt mondta, mulatságos, tetszik nekem. A társa szólította, hogy térjen vissza, de ő azt felelte, nem, még egy kicsit, mulatságos, tetszik nekem. A neve Edward White, s ez az angyal két kisangyal apja, ebbe a Pokolba a második csoporttal került. Ezek után csak néztem őt és nem tudtam megszólalni. Vajon lehet kérdéseket intézni az angyalokhoz? És ha lehet, mit kell kérdezni tőlük? Hogy van Szent János, Szent Márk, Szent Lukács és Szent Máté? Milyen időjárás van odafönt a Paradicsomban? Leültem, leült. Köhögtem, köhögött. Megkínáltam cigarettával, megkínált cigarettával. Meggyújtottam az övét, meggyújtotta az enyémet. És egyszerre csak megszólalt. És mindent magától elmondott.

– Akkor gondoltam rá, hogy űrhajós leszek, amikor az első Szputnyik felment, és nyilvánvaló volt, hogy hamarosan mesterséggé válik az űrhajózás: beszéltünk erről a családomban is. Én repülősök családjából származom: apám az Air Force tábornoka, én az Air Force kapitánya vagyok, az öcsém nemrég szerzett diplomát az Air Force Főiskoláján, és ha sikerül, ő is űrhajós lesz. Amikor az első Szputnyik felment, együtt dolgoztam Deke Slaytonnal a Zérus Gravitációs Terv keretében: a súlytalanság állapotát tanulmányoztuk. Én és Deke voltunk az egyedüliek, akik kizárólag ezzel foglalkoztunk: együtt végeztük a kísérleteket Sonkával, azzal a csimpánzzal, amely azután megelőzte Alan Shepardet az űrrepülésben. Én és Deke vezettük a repülőgépet, és Sonka volt a kísérleti alany a néhány percben, amíg a súlytalanság állapota tartott, a zuhanórepülésnél. Aztán Deke foglalta el Sonka helyét, és önmagán végezte a kísérleteket, én vezettem a repülőgépet. Deke olyan bátor, annyira önzetlen, nem szívesen kísérletezett Sonkával, azt mondta, erre soha senki nem kérte Sonka engedélyét, és Sonka soha nem ajánlotta fel magát önként erre a célra. Deke akkor is dühös volt, amikor Sonkát a Mercury űrkabinba zárták: pontosan ugyanezért. Szegény Sonka. Tudja ugye, hogy meghalt? Washingtonban, tüdőgyulladásban. Berakták az állatkertbe, és azon a télen Washingtonban nagyon hideg volt, ő nem szokott hozzá a nagy hideghez.

Néztem az angyalt, vajon nevet-e. Nem, egyáltalán nem nevetett. Ellenkezőleg, amint Sonkára emlékezett, szomorúsága megkétszereződött. Vagy inkább mondjam, hogy a komolysága? A komolyságnak vajon nem a szomorúság a forrása?

– Én és Deke már Németország óta együtt voltunk, alig hat év korkülönbség van közöttünk. Így amikor az első hangok elhangzottak a Mercury Tervről, 1957-ben, Deke azt mondta: te ne mozdulj, csak tanulj szorgalmasan tovább. Majd én jelentkezem, és ha felvesznek, megnézem, miről van szó. Ha jó dolog, te majd utánam jössz. Természetesen azonnal felvették, gondolkodás nélkül. Ó, Deke csodálatos ember. Mikor átesett a vizsgálatokon, mindent elmondott, elmesélte, milyen szörnyűek a vizsgák, komiszak, az embert bedobják a jég közé, aztán a tűzforróságba, fantasztikus sebességgel forgatják a centrifugában, és rengeteget szenved: de megéri, jelentkezzem én is. Kicsit haboztam: nem vagyok olyan ügyes, mint Deke, és nem akartam felsülni, különösen nem őelőtte. De ő azt mondta: pontosan olyan ügyes vagy, mint én, sőt ügyesebb, elég jó pilótának lenni ahhoz, hogy sikerüljön, te pedig átkozottul remek pilóta vagy: meglátod, felvesznek. Végül is jelentkeztem. Deke-nek igaza volt: ami a vizsgákat illeti, azok valóban kemény próbák voltak. És gondolja el, hogy a második csoport vizsgái nem voltak olyan kemények, mint az első csoportéi: a harmadik csoport még enyhébb vizsgákat állt ki; végül is észrevették, hogy bizonyos kínzások teljesen feleslegesek. De nehéznek nehéz volt, mondom. Hanem amikor az embernek van egy célja a lelke mélyén, akkor minden könnyebbé válik, nem gondolja? Az én célom az volt, hogy a Holdra menjek: nagyon boldog voltam, amikor felvettek. És most is nagyon boldog vagyok, mert most már biztos, hogy felmegyek a Holdra. Annak ellenére, hogy nem nagyon értek egyet a többiekkel bizonyos automata rendszerek tekintetében…

És itt elkezdett egy annyira bonyolult fejtegetést, hogy már nem is emlékszem rá, aztán meg volt valami, ami elterelte a figyelmemet: rengeteg apró ránc a szeme körül, pontosan olyanok, mint a te szemed körül, apám. Olyan riasztó volt felfedezni ennyi ráncot a sok rózsaszín és aranyszín között, és pontosan olyanokat, amilyenek neked vannak, apám: mert te hatvanéves vagy és ő harmincnégy. Nem is tudom, mintha arra döbbentem volna rá, hogy az égben ráncok vésődnek az arcra, hogy az angyalok is megöregszenek, kellemetlen érzés volt: végtelenül megdöbbentő.

– …a korszakban, amelyben élek, végső soron csak egy dolog zavar nagyon: a televízió. Volt egy időszak, amikor a feleségem és a gyerekek örökösen a televíziót nézték, és már nem is beszélgettünk egymással. Gyűlöltem azt a gépet: én, aki nem gyűlölök semmit és senkit.

– Stop – ordította a Bürokrata. – Tizenegy perc, stop! – És én éppen azt akartam mondani az angyalnak: bocsásson meg, nem szeretném megsérteni, maga Teknősbéka, igen vagy nem? De nem volt rá időm. Az angyal ijedten felállt, meghajolt és tömjénillat közepette eltűnt.

A hatodik öreg harmincéves volt, és én megidézem az Eget és a Földet, eleveneket és holtakat, tanúsítsák nekem, hogy ez a teremtmény harmincéves. Kimerült, ki tudja, miféle bánatoktól elemésztett ember, olyan fonnyadt, megviselt arccal, hogy úgy látszott, talán soha nem is volt fiatal, ifjú, gyermek. Talán sok, sok évvel ezelőtt lehetett ő is húszéves, volt fiatal, ifjú, gyermek: de ennek a régmúlt ténynek már az emléke is elenyészett. Szomorú ráncok horpasztották be sűrű forradásokkal telehintett arcát, mély vonások görbítették lefelé a száját, és karikás szemei végtelen belenyugvásról, ólomsúlyú szomorúságról árulkodtak. Fáradt voltam én is, kimerültem az unalomtól, a szünet nélküli erőfeszítéstől, a Ceremóniamester és a Bürokrata iránti haragtól: másra sem áhítoztam, mint hogy a groteszk bohózat véget érjen, szűnjön meg ez a járkálás, és semmit sem tettem, Hogy találjak valamit, ami felrázzon Eugen Cernam belépésének pillanatában. Eugen Cernam a tengerészet főhadnagya, elektromérnöki, aeronautikai és asztronautikai diplomával rendelkezik, Chicagóban született, nős, egy gyermek apja, egy elhibázott rendszer és az én gyáva beletörődésem áldozata. Vajon miért nem állok fel, miért nem szököm meg? Hisz egyáltalán nem érdekelt, amit majd elmesél, egy cseppet sem izgat, hogy megbarátkozzam vele, egyáltalán nem érdekel, hogy megtudjam, Teknősbéka-e vagy Szamár, fáradt voltam, unott, az angyal elvitte minden kíváncsiságom, minden érdeklődésem maradványait is; gépiesen kérdezgettem, és gépiesen hallgattam: miért lett űrhajós, főhadnagy? Miért… miért… miért…

– Mert szeretek repülni, nézze, én már kisgyerek koromtól gondoltam rá, hogy repüljek, azután meg nagy öröm részt venni valamiben, ami előkészíti a jövőt, én nem származom gazdag családból, érti, az apám technikus, és pénz dolgában sosem álltunk különösebben jól, mindig nagyon sok fáradságomba került, hogy valahogy boldoguljak, Chicagóban születtem, és Chicago kemény, kegyetlen város, apám nagyon sok áldozatot hozott értem, nehéz volt eljutnom a diplomáig…

Nem, igazán nem volt ellenszenves. Különben is kedves volt, jó volt, tiszteletet parancsoló, jóravaló életről, bátor és tiszta múltról vallott, mindent elkövetett, hogy figyeljek rá, megértsem: de szavai úgy hullottak a fülembe, mint a tenger morajlása, amihez a végén úgy hozzászokunk, hogy már nem is halljuk. Loccsan egy hullám, majd egy másik. Loccsan egy újabb hullám, majd még egy. És minden hullám pontosan olyan, mint az előző. Habzik, moszatot sodor. Parafát, kagylókat. Kagylókat, parafát. Történeteik vajon nem hasonlóak voltak-e mind? Ez várható volt, tudom. De azért lehet ugyanazt a történetet is különböző módon elmondani: amit az én szemem látott, sosem lesz azonos azzal, amit te láttál, mások lesznek a szavak, különbözőek a következtetések. Hát akkor miért, uramisten, miért használják ezek mindig ugyanazokat a szavakat, ugyanazokat a vesszőket, ugyanazokat a jelzőket, mintha csak könyv nélkül megtanultak volna egy indigóval sokszorosított beszédet?!? Miért, uramisten, miért van az, hogy még amikor egy kicsit újat mondtak, az is olyan volt, mintha már hallottam volna?!?

– …mi a harmadik csoportból természetesen valamennyi között a legkevésbé felkészültek vagyunk: és nemcsak azért, mert később kezdtük. Hanem mert a NASA kezdetben többet követelt, azután kicsit lazítottak a kötelékeken. A második csoportbeliek sokkal kiválóbbak, mint mi, az első csoportbéliek pedig mindenkinél kiválóbbak. De nemcsak ez különböztet meg minket egymástól: hanem a népszerűség, ők népszerűek, mi már nem vagyunk azok: ha mégis megszerezzük a népszerűséget, akkor sem olyan mértékben, márpedig egy híres ember sokkal könnyedebben mozog, mint a közönséges ember. Végül pedig, a háború: ők végigcsinálták, mi nem. Igaz, hogy vannak olyan tapasztalatok, amelyek felérnek egy háború tapasztalataival. A munka például. Én mindig keményen dolgoztam, olyan keményen, hogy sokszor úgy érzem, már száz éve dolgozom, márpedig a kemény munkától felnőtt lesz az ember, képes eldönteni, mi a helyes, mi a nem helyes, pontosan úgy, mint azok, akik átélték a drámát, ahol választani kell, hogy öljenek, vagy őket öljék meg…

És intelligens is volt: hát hogyne. Nagyon intelligens, intelligensebb, mint a többiek. Mégis, amikor a Bürokrata elordította a „stop”-ját, úgy éreztem, súlytól, lidércnyomástól szabadulok, és szívfájdalom nélkül köszöntem el tőled, Cernam főhadnagy. Ne vedd rossz néven, kérlek; nem szeretnék hálátlannak, gonosznak látszani, esküszöm, hogy felkeltetted bennem a megbecsülés, a rokonszenv érzését, és amit most a szemedre vetek, Cernam, az Chaffee-re, Gordonra, Armstrongra, Beanre, White-ra is vonatkozik, meg a többiekre, akikkel nem ismerkedtem meg, és akik bizonyára pontosan olyanok, mint te. Tehát ne sértődj meg túlságosan, kérlek: de miközben néztem, amint távolodsz, úgy éreztem, hogy a lányod vagyok. Igen, Cernam: a lányod. Igen, White: a lányod. Igen, Bean: a lányod. Igen, Armstrong: a lányod. Igen, Gordon: a lányod. Igen, Chaffee: a lányod. Többet láttam a világból, mint ti, mégis úgy éreztem, hogy a lányotok lehetnék. Fáradtabb vagyok, mint ti, és mégis úgy érzem, a lányotok lehetnék. Annyi idős vagyok, mint ti, és mégis úgy érzem, a lányotok lehetnék. Mert én élvezem, hogy harmincéves vagyok, mint egy likőrt, úgy kortyolgatom a harminc évemet: nem fonnyasztom el indigóval sokszorosított korai öregségben. Figyelj rám, Cernam, White, Bean, Armstrong, Gordon, Chaffee: csodaszép a harminc év és a harmincegy is, a harminckettő, a harminchárom, a harmincnégy, a harmincöt! Csodálatos évek, mert szabadok, lázadók, törvényen kívüliek, mert véget ért a várakozás feszültsége, még nem kezdődött meg a hanyatlás melankóliája, mert értelmünk teljes fényében ragyog végre, harmincéves korunkban! Ha vallásosak vagyunk, akkor meggyőződéses vallásosak lettünk. Ha ateisták vagyunk, akkor meggyőződéses ateisták lettünk. Ha kétkedők vagyunk, akkor szégyenkezés nélkül tesszük. És nem félünk a gyerekek csúfolódásától, mert magunk is fiatalok vagyunk, nem félünk a felnőttek szemrehányásaitól, mert magunk is felnőttek vagyunk. Nem félünk a bűntől, mert már megértettük, hogy a bűn nem más, mint nézőpont, nem félünk az engedetlenségtől, mert felfedeztük, hogy az engedetlenség nemes dolog. Nem félünk a büntetéstől, mert tapasztalataink bizonyítják, hogy semmi rossz nincs abban, ha valakivel találkozunk és szeretjük egymást, vagy szakítunk, ha elveszítjük egymást: már nem kell cselekedeteinkről számot adni a tanító néninek az iskolában, és még nem kell róluk számot adni az utolsó kenettel érkező papnak. Magunkkal végezzük el a számadást, senki mással, a magunk felnőttségének fájdalmával. Érett búzaföld vagyunk harmincéves korunkban, nem vagyunk már nyersek, és még nem vagyunk szikkadtak: a nedvek a megfelelő nyomással, élettől duzzadóan áramlanak bennünk. És éljen minden örömünk, éljen minden gyötrelmünk, nevetünk és sírunk, ahogy ezután már soha többé, és úgy értjük egymást, ahogy később már soha többé. Felértünk a hegy csúcsára, és minden világos odafent a csúcson: az út, amelyen feljöttünk, meg az az út is, amelyen majd lefelé haladunk. Kicsit lihegve és mégis frissen, soha többé nem ülhetünk le így az út közepén, hogy hátrapillantsunk és előre is, elmélkedve a szerencsénkről: hát akkor hogyan lehetséges, hogy bennetek ez nem így történik? Hogy lehetséges az, hogy apámnak látszotok, félelmek, unalom, kopaszság súlya alatt roskadozva? Hát mit tettek veletek, mit tettetek magatokkal? Micsoda árat fizettetek ti a Holdért? A Hold ára magas, tudom. Sokba kerül mindannyiunknak: de semmi ár nem ér fel azzal a búzamezővel, semmi ár nem ér fel azzal a hegycsúccsal. Hiszen ha felérne, felesleges volna a Holdra szállni: akár itt is maradhatnátok. Ébredjetek fel hát, ne legyetek olyan racionálisak, engedelmesek, ráncos képűek! Ne kopaszodjatok tovább, ne sorvadjatok el egyformaságotokban! Tépjétek össze a karbonpapírt. Nevessetek, sírjatok, tévedjetek. Vágjatok ököllel az arcába annak a Bürokratának, aki a kronométerét nézi. Alázatosan, szeretettel mondom ezt nektek, mert tisztellek benneteket, különbnek tartalak magamnál, és szeretném, ha sokkal különbek lennétek, mint amilyen én vagyok. Sokkal: nem csak ilyen kevéssel. Vagy most már késő? A Rendszer már megtört, elnyelt benneteket? Igen, bizonyára így van.

Kezdett már megtörni engem is, lassacskán. Ahelyett, hogy felkeltem, megszöktem volna, ülve maradtam a Megyünk az égbe alatt, akár egy hülye, akár egy robotember.