TIZENHETEDIK FEJEZET

A férfi úgy repült New York egén, mint az álomban, amikor boldogan alszunk, és lepkének, madárnak álmodjuk magunkat, úgy érezzük, elég éppen csak megbillenteni az ujjainkat, máris felemelkedünk a földről, könnyedén, és szállunk egyre feljebb, ismered az ilyen álmokat? Olykor mintha úsznánk a levegőben, míg a szellő susogva cirógatja az arcunkat, a karjaink szárnyakká válnak, megérintik a háztetőket, harangtornyokat, fákat; máskor lebegünk, mint a pehely, siklunk a széllel csendesen, mozdulatlanul, s azt szeretnénk, ha ez az álom sosem érne véget. Pedig véget ér. Az ember kinyitja a szemét, visszazuhan földhözragadt állapotába, és nem pehely, nem pillangó, nem madár többé: csupán egy súly, amely azt mondja: „ma éjjel azt álmodtam, hogy repültem”, aztán irigykedve nézi a pelyheket, pillangókat, madarakat.

A férfi inkább dongónak látszott: de fehér dongónak. Fehér kezeslábas volt rajta, fehér sisak, a kézikormány is fehér, a mellény is fehér volt, amely a mellére simult, fehérek a gázpalackok a vállán, fehérek a kipufogócsövek: vékonyak, lefelé görbülök, akár a dongó csápjai. Állandó erős zümmögés hallatszott a csövekből: a dongó zúgása. Mint egy dongó, magányosan és határozottan repült, mintha keresne valami enni- vagy megszúrnivalót: ösztönösen megriadtam, hogy talán épp engem keres, és félve elkaptam a fejem, félve azt gondoltam: már itt is van, megszúr, megesz engem. Sokkal inkább volt bogár, mint ember, idő kellett hozzá, amíg felfogtam, hogy nem dongó, hanem férfi: pontosan olyan ember, mint én, aki úgy repül, mint álmomban én, amikor boldogan szundikálok. De nem úszott ám a levegőben. És nem is vitette magát a széllel. Egyenesen állt, egyenesen tartotta a fejét, egyenes felsőtesttel, egyenes, összeszorított lábszárakkal, vigyázzállásban. Karját derékszögben meghajlította. Keze a kézikormányhoz kapcsolt két nyelet markolta. Lábai egy kicsit himbálóztak, mert nem támasztotta őket semmihez. Barna csizma volt rajtuk, az egyetlen sötét folt abban a sok fehérségben.

A férfi egy tetőről libbent fel, és most a földgömb körül röpült a New York-i Világkiállításon. Hatalmas, vasból készült földgömb volt ez, a délkörök és szélességi körök vasból, a kontinensek is vasból, a tenger helyén semmi, belül üres az egész. A délkörök és szélességi körök kereszteződéseiből keletkezett rácson át tehát látni lehetett őt, amikor alacsonyabban repült: a világ másik felén. Olykor magasabban repült, olykor alacsonyabban, hirtelen megállt és mozdulatlanná merevedett, nézett minket, majd váratlanul újra elindult, mintha nem nagyon tetszettünk volna neki, aztán megint mást gondolt és visszafordult: hogy megajándékozzon egy mosolyával. Így keringett, mosolyokat habozó várakozással váltogatva, három percig: végül leszállt. Nem pottyanva, mint a kő, nem azzal a kicsit tragikus bukfenccel, mint aki ejtőernyőn érkezik a kötelek összegabalyodása közepette: hanem lágyan, kecsesen. Roppant könnyedséggel ereszkedett az aszfaltra, eloltotta a motort, kezet nyújtott és azt mondta: – Robert Courter vagyok. – Ha azt mondta volna: lepke vagyok, madár vagyok, angyal vagyok, a szempillám se rezzen: csak arra gondoltam volna, hogy a mamának igaza van, léteznek angyalok. Hiszen mi más is lehetett volna, ha nem angyal? Angyal volt: a neve Robert Courter.

– Láttam magát odaföntről – mondta az angyal.

– Ó! – rebegtem.

– És egy kicsit hamarabb leszálltam – mondta az angyal.

– Ó! – rebegtem.

– Tetszett, ahogy repültem? – mondta az angyal.

– Ó, igen! – kiáltottam.

– Kíván valamit, mielőtt beszélgetni kezdünk? – kérdezte az angyal.

– Ó, igen! – kiáltottam.

– Mit? – kérdezte az angyal.

– Hogy én is kipróbálhassam!

– Nem, azt nem lehet – mondta az angyal.

– Miért? Veszélyes?

– Nem, nem veszélyes – mondta az angyal.

– Nehéz?

– Nem, nem nehéz – mondta az angyal.

– Akkor hát mi a baj?

– Az, hogy egy csomó átkozott százasba kerül ez az átkozott masina, és ha elrontja nekem, akkor alulírott tarthatja a hátát és a saját zsebéből kell őket előkotornia, mármint a százasokat, világos?

Egyáltalán nem volt angyal többé. És pillangó sem volt, sem madár. Már csak Robert Courter volt, amerikai állampolgár, harmincnyolc éves, nős, két gyermek atyja, buffalói lakos, foglalkozására nézve rakétaember. Mielőtt rakétaember lett, pilóta volt. Pilótaként harcolt a második világháborúban és Koreában. Most azért volt itt, mert a Bell Aerosystem Company bemutatja ezeket az átkozott masinákat az átkozott közönségnek, amelyik megfizeti az átkozott belépőjegyet az átkozott Csodák Pavilonjában az átkozott New York-i Világkiállításon. Ami pedig a Bell Aerosystem Companyt illeti, ez az az átkozott vállalat, amelyik gyártja őket: igen, Buffalóban, a Niagara-vízesés közelében, ők gyártják az Atlas motort is, vagyis a Gemini űrhajó rakétáját, de ez őt nem érdekli, őt csak az érdekli, hogy itt kell lennie, ezen az átkozott Világkiállításon, még szerencse, hogy van két átkozott kollégája is, akik néha az átkozott váltást jelentik: Amerikában három rakétaember van, ami más szavakkal annyit jelent, hogy összesen három van az egész világon, Oroszország egyelőre nem foglalkoztat rakétaembereket. No, és ki a másik kettő? Az a két átkozott fickó, aki épp leveszi most róla a rakétaövet: hogyan, hát nem látom őket? Köszönjetek szépen, fiúcskák.

– Jó napot – morogta az egyik és lecsatolta róla a gázpalackokat.

– Jó napot – morogta a másik és lehúzta róla a mellényt.

Nagyon hasonlítottak hozzá, különösen arcban. Olyan arcuk volt, apám, amit egy perccel azután, hogy megnéztél, már el is felejtesz, s hogy megjegyezd, milyenek, újra meg kell nézned, vagy keresned kell róluk egy fényképet. Én például mindössze arra emlékszem, hogy nagyon hasonlítottak egymáshoz, és nagyon barnára égette őket a nap. Vagy talán nem is voltak barnák. De majdnem minden pilótának bronzbarna az arca.

– Szerettem volna kipróbálni, milyen érzés – mondtam a rakétaembernek makacsul.

– Mit akar, milyen érzés legyen? – felelte. – Azt érzi, amit odafönt érezni lehet, és kész.

– Azon töprengtem, könnyűnek érzi-e magát az ember. Vagyis, hogyan érzi magát könnyűnek – folytattam.

– Hát könnyűnek éppenséggel érzi magát az ember. Átkozottul könnyűnek. Miért, hát mi mást érezne?

– Nem tudom, nem vagyok képes elképzelni. Csak álmomban.

– Csak mikor? – kiáltott fel a rakétaember.

– Amikor álmodom. Hogy repülök, például. Maga nem szokott álmodni?

– Én mélyen alszom, átkozottul mélyen. Nem álmodom semmit. Ami a repülést illeti, ébren szoktam repülni.

– Értem.

– No, hát akarja tudni, hogy működik ez az átkozott masina, vagy nem akarja tudni?

– Hogyne akarnám, Courter úr. Köszönöm, Courter úr.

Az átkozott masina úgy működött, mint a legnormálisabb rakéta. A begyújtás a kézikormány nyeleinek elfordításával történt. A kézikormány a motorkerékpár kormányához hasonlított, nyeleivel szabályozta a rakétaember a felemelkedést, a leereszkedést, a mozgás minden mozzanatát. Tudott haladni előre, hátra, felfelé, lefelé, tudott megfordulni és megállni. Az üzemanyag, a hidrogén-peroxid, a vállára erősített két tartályban volt: ezek akkorák, mint a békaemberek oxigénpalackjai. A kipufogócsövek, melyeket a dongó csápjaihoz hasonlítottam, eléggé távol álltak a testtől, hogy ne sértsék meg. A rakétaöv abból a mellényből állt, amely egy kicsit emlékeztetett a mellkason alkalmazott gipszkötésre, amikor valaki eltöri a bordáit. Két szíj kötözte a testhez, a lábait is átfogta az ágyéka magasságában. Üvegszálakból szőtték. Az önálló repülés ideje három perc volt, de a jövőben sokkal hosszabb ideig tarthat majd: órákig is. Ezt állította Wendell Moore doktor, vagyis a mérnök, aki a gépet feltalálta. Természetesen felfogtam, milyen rengetegféleképpen lehet kihasználni a rakétaövet. Hogy csak egyet mondjak: katonai célokra. A rakétaövvel át lehet szelni folyókat, aláaknázott területeket, bármiféle akadályt, a partraszállási hadműveletek során pedig a hajóról a partra lehet repülni úgy, hogy senki nem lesz vizes. Nem véletlen, hogy a hadsereg már megvásárolta a találmányt. Megvásárolta a NASA is, hogy a Holdon felhasználja. A Holdon nagyon jó szolgálatot tesz majd, hogy az ember a sziklák, kráterek, lávafolyamok fölé emelkedjék, átrepüljön porsivatagok fölött, amelyekbe könnyen bele lehet fulladni. Az űrben pedig egyszerűen nélkülözhetetlen: nincs más mód arra, hogy kilépjen az űrhajóból az asztronauta, és elinduljon egy másik űrhajó felé. Amikor kijön az űrhajóból, tehetetlenül lebeg: ott marad, mint egy átkozott körte a tányéron. A rakétaövvel viszont mozogni tud, oda megy, ahová akar. A rakétaember már repült von Braun doktor előtt az átkozott masinával, és az valósággal lelkesedett érte. Lelkesedett az a másik-hogy-is-hívják, aki azt az átkozott űrhajót csinálja a marsrepüléshez, igen, Stuhlinger doktor.

– És itt a Földön, Courter úr, mire használható?

– Nos, itt a Földön sok mindenre használható, nem? Lehet használni autó helyett, helikopter helyett, kerékpár, autóbusz helyett. Az a hallatlan előnye, hogy bárhol le tud szállni: egy átkozott háztetőn éppúgy; mint az átkozott járdán, egy átkozott teraszon vagy akár egy átkozott ablak párkányán is.

Mintha a hangodat is hallottam volna, apám: tessék, ezentúl már nyitott ablaknál sem aludhatunk nyáron: ha a nyolcvanadik emeleten lakunk is, állandóan azzal a lidérces gondolattal kell aludnunk, hogy valaki leszáll a balkonunkra. Tolvaj, elutasított szerelmes, szexuális mániákus, mit tudom én, kicsoda. Hát még egy nőnek: szerinted ez tisztességes dolog? Nyugodtan szundikál egy nő a felhőkarcolója tetején, és egyszerre paff! Már meg is fojtották, kirabolták, kellemetlen vitára kényszerítették. Igazad van, apám. És ha a cseresznyevirágágakkal megalázott Smith úr tolmácsai ereszkednek alá? Mélységes aggodalommal néztem a rakétaemberre.

– Ismeri véletlenül Smith urat?

Őszinte ámulatában a szája is tátva maradt.

– Smith? Miféle Smith? Amerika tele van átkozott Smithekkel.

– Paul Smith urat Washingtonból.

– Sose láttam az átkozott Paul Smith urat Washingtonból.

Sóhajtottam, megkönnyebbülten, de azért nem egészen.

– Gondolom, maga bárkit megtaníthat rá, hogyan kell használni ezt a gépet. Hogy csak egy példát mondjak: ha Smith úr azt kérné, tanítsa meg rá, maga megtanítaná?

– Miért ne? Nekem elég, ha fizet. Elég, ha van egypár százasa.

Reszkettem. Paul Smith úrnak vannak százasai: az övé a Ford Alapítvány minden százasa. Továbbá azok a százasok is, amelyeket tőlem megtagadtak, és most arra is fordíthatják, hogy behatoljanak a szobámba és cseresznyefaágakkal megfojtsanak.

– Mondja csak Courter úr: sok idő kell, hogy valaki megtanulja vezetni ezt az átkozott masinát?

– Három nap, nem több.

Most már egész testemben reszkettem.

– De talán kellenek bizonyos fizikai adottságok: fiatalság, erős szív, acélos idegek…

– Ugyan, dehogy. Elvezetheti akár egy öregember, akár egy gyerek.

– Uramisten! És sokat eladnak belőle, Courter úr?

– Egyet sem… Ez az átkozott masina egyáltalán nincs kereskedelmi forgalomban, egyelőre. Csak a katonaság kísérletezhet vele, meg a NASA.

Fellángoltam, mint egy karácsonyfa, apám.

– Tehát ha egy nagyon fontos személyiség kulturális kapcsolatok céljaira kívánna felhasználni egyet, például, nem adnának neki?

– Kulturális… micsoda?

– Kulturális kapcsolatok céljaira.

– Ilyesmiről sose hallottam.

– Ez tehát azt jelenti, hogy ilyesmire nem használható.

– Nem használható semmire, semmiféle átkozott dologra, amit én ne ismernék. Pont és kész.

– Milyen szerencse, Courter úr.

– Mit mond?

Semmit, Courter úr.

– No, hát akar még valamit tudni?

– Nem, köszönöm, Courter úr.

– Felszállhatok?

– Hogyne, Courter úr.

– Fogja, itt van néhány átkozott reklámcédula.

Magyarázatokkal és fényképekkel teli borítékot nyújtott át, aztán visszacsatoltatta magára az álombeli övet, felkészült a repülésre az átkozott közönség előtt, amely megfizeti az átkozott belépőjegyet az átkozott Csodák Pavilonjában az átkozott New York-i Világkiállításon A tömeg izgatottan kiabált. Káromkodások özönét zúdítva rájuk, a rakétaember elfordította a kormányt. Kis pukkanás hallatszott, szinte olyan, mint a hangtompítós pisztoly lövése, aztán átható zümmögés És a rakétaember fellibbent az ég felé. Keringett a hatalmas földgömb fölött, mosolygott, továbbhaladt, visszatért, ismét mosolygott, feljebb repült, egyre feljebb, megint hófehér dongóvá változott, pillangóvá, madárrá. És végül már angyal volt.