HUSZONHARMADIK FEJEZET

– De hiszen ebben a szobában nincs világítás!

– Nem, nincsen.

– Teljesen sötét van, el lehet botlani!

– Igen, el lehet botlani.

– Hát hol vannak a lámpák?

– A lámpák eltörtek.

– Eltörtek?!

– Igen, eltörtek.

– És miért nem hozzák rendbe?

– Mert meg kell őket javítani.

– Akkor javítsa meg!

– Én csak hordár vagyok. A hordár a bőröndöket hordja, nem javít lámpákat.

– Vigye vissza a bőröndöket.

– Én nem viszek vissza semmit.

– És miért nem visz vissza semmit?

– Mert a motel igazgatója azt mondta: 203-as szoba. És ez a 203-as szoba.

– Fogja meg a bőröndöket!!!

Megfogta a bőröndöket, az utca fénye megvilágította fekete, ellenséges arcát. Csoszogva lépkedett, hajlott vállakkal. Mi a fenének cipeltetem vissza vele a bőröndöket a bejárathoz, mi a fenének? Hát mi szükség van éjszaka a lámpákra? Éjszaka aludni szokás, és elvégre az a szoba alvásra megfelelt, talán nem? Azért ordítottam vele, mert ő fekete bőrű, ez nyilvánvaló. Megérkeznek ezek a fehér emberek pöffeszkedve, és máris szaladgálhat fel-le a lépcsőkön a bőröndjeikkel. Nagy sóhajtással letette a földre a bőröndöket, a motel igazgatója elé: a motel a megszokott Holiday Inn of America intézmények egyike volt. Az igazgatója egy asszony: jó negyvenes lehetett, csúnya, sötétkék ruhát viselt. Egy papírlapra hajolva, számokat írt.

– Asszonyom, a szobámban nincs világítás.

Nem felelt.

– Asszonyom, a szobámban vaksötét van.

Nem felelt.

– Valamennyi lámpa elromlott, asszonyom.

Nem felelt.

– Asszonyom, hallja, amit mondok?

Megrándult a szája, miközben tovább írta a számokat.

– Igen?

– Azt mondtam, asszonyom, hogy a szobámban nincs világítás.

– Igen.

– A szobámban vaksötét van.

– Igen.

– Valamennyi lámpa elromlott.

– Igen.

– Mi az, hogy igen?!?

– Igen.

Összeszorítottam az öklömet, leküzdöttem ellenállhatatlan vágyamat, hogy a képébe másszak, forrón reméltem, hogy talán süket, és elölről kezdtem az egész történetet.

– Asszonyom, nyolc nappal ezelőtt szobát foglaltam ebben a motelban. Rendkívül ócska motel, én tudom, mert egyszer már voltam itt. Mégis foglaltam egy szobát: New Yorkból, telefonon. És a szobafoglalást elfogadták.

– Igen.

– Szobán én olyan szobát értek, amelyben lámpák is vannak. A lámpa az olyan valami, amit ha bekapcsolnak, világít. A 203-as szobában a lámpák nem világítanak, mert elromlottak.

– Igen.

– Asszonyom, ön érti, amit mondok?

– Igen.

– Érti, hogy egy szobát akarok, amelyben olyan lámpák vannak, hogy ha meggyújtom, világítanak?

– Igen.

– Akkor cseréltesse ki a lámpákat, az istenéééért! Akkor adjon egy másik szobááát!

– Nincs másik szoba.

– Márpedig lennie kell. mert én foglaltam egy szobát.

– Kapott egy szobát.

– Kaptam egy szobát világítás nélkül, az tehát nem szoba.

– De az szoba.

– Én világítással akarok szobát.

Egy ember lépett közelebb, kissé habozva: a Holiday Inn egy másik vendége.

– Szerintem ennek a lánynak van némi igaza. Szerintem a kérése valóban indokolt.

Hallgatás.

– Ha nincs másik szoba, cserélje ki ebben a lámpákat. Hallgatás.

– Amikor elfogadnak egy szobarendelést, abba a lámpák is beletartoznak.

– Az nem a maga dolga – mondta az asszony, és tovább írta a számokat.

A férfi elvörösödve visszavonult. Én folytattam.

– Asszonyom, éjszaka egy óra van. A repülőtérről jövök, és fáradt vagyok. Szükségem van egy szobára, és olyan szobára, amelyben világítás van.

– Fogjon egy taxit, és menjen egy másik motelba.

– Asszonyom, nem áll szándékomban másik motelt keresni éjjel egy órakor. Ez a motel iszonyatos hely, és maga szörnyeteg, asszonyom. A legostobább szörnyeteg, akivel valaha találkoztam, a legkorlátoltabb. De mégis akarok egy szobát, mert kifizettem, és jogom van hozzá.

A nő végre megfeledkezett a számairól, és felemelte csúf, mohó, pattanásokkal borított arcát. Aztán összevihogott egy másik nővel, aki az irodában tartózkodott. Vihogott, semmi mást nem tett. Cseppet sem látszott sértődöttnek, a durva szavak úgy peregtek le róla, mint víz az üvegről. Döbbenten, hitetlenkedve bámultam rá. Aztán segítséget keresve megfordultam, és kétségbeesésem ködhomályából előderengett egy férfi: a Holiday Inn of America egy másik vendége. Kedves, udvarias embernek látszott. Rám mosolygott, én rámosolyogtam. Meghajolt, meghajoltam.

– Aludjunk együtt? – kuncogta.

Sokára érkezett a taxi, mert a motel mindig távol van a várostól, és amikor végre megérkezett, már hajnali két óra volt. Elmagyaráztam a helyzetet a taxisofőrnek, a taxisofőr megjegyezte, hogy nincs ebben semmi furcsa, az emberek manapság fütyülnek a másikra, ez már így van, végül megkérdezte, Houston melyik részét szándékozom látogatni: hogy viszonylag közeli motelt keressen számomra. A NASA-t, mondtam. A NASA-t? De hisz akkor a Holiday Inn of America igazán nem lett volna megfelelő, mondta. Hogyhogy nem lett volna megfelelő, a NASA itt van két lépésnyire. Itt, két lépésnyire? Mikor voltam itt utoljára? Négy hónappal ezelőtt voltam itt, mindössze négy hónapja. Ó, négy hónap hosszú idő. Hosszú? Hosszú bizony, nagyon hosszú. Egyszóval, a NASA elköltözött, most a NASA már Clear Lake Cityben van. És akkor hová visz? Clear Lake Citybe természetesen. Messze van? Nem, nagyon közel: negyvenöt perc az autósztrádán. De hiszen három órára érünk oda! Hát igen: háromra érünk oda. De az egy másik város! Nem, nem másik város: Houston egyik külvárosa. Szép külváros, egyébként: nincs ott más, csak a NASA és egy motel. Milyen motel? Szép díszes, a Kings Inn: a Királyok Fogadója. Drága? Hát igen, drága: a luxust meg kell fizetni. Mennyi? Húsz dollár, huszonöt, talán több is.

Több is? Jó, de akkor azok már lakosztályok. A Kings Inn direktrisze rendkívül elegáns leány volt, mintha varázsütésre lépett volna elő a Harper’s Bazaar lapjairól, udvariasan és némiképp kritikusan megszemlélt. Miután valóban nyomorúságosan éreztem magam, elfogadtam egy tizennyolc dolláros szobát, és végre ágyba bújhattam. Aranyágy volt egy aranyszobában, és azonnal eszembe jutott a Holiday Inn of America, rájöttem, hogy ott hagytam a neszesszeremet, benne a parfüm, a fürdősó és az a sok felesleges dolog, amit a nők mindig magukkal cipelnek. Dühödten telefonáltam a Holiday Innbe, a telefonos kisasszony azt felelte, hogy nem hagytam ott semmit. De igen, kisasszony, nézze, ott kellett maradjon az ágyon, sötét volt, emlékszem, hogy oda tettem, miközben a villanykapcsolót kerestem, kisasszony, a parfümöt meg is tarthatja, de a fürdősó francia fürdősó és… Francia? Miért nem veszek amerikai fürdősót, ha a francia fürdősót elvesztettem? Az amerikai fürdősók a világ legkiválóbb fürdősói, és az amerikai parfüm is a világ legjobb parfümje, bármi, amit Amerikában gyártanak, a legjobb gyártmány a világon, igen, kisasszony, maga is a legjobb telefonos kisasszony a világon, hogy miért? Azért, kisasszony, mert nagyon sokféle módja van annak, hogy az ember a Paradicsomba kerüljön. Egyszer Jeruzsálemben, nem tudom, meséltem-e már ezt neked, apám, láttam egy nagyon kövér asszonyt, aki úgy ment a Paradicsomba, hogy bepréselte magát egy harminc centiméternyinél nem szélesebb, oszlopszegélyezte folyosóra. Vallásának tanítása szerint, akinek sikerül az oszlopok között áthaladni, az a Paradicsomba jut, és ő, nem tudom, hogyan, becsusszant közéjük: azonnal be is szorult. Nem tudott sem előre, sem hátra lépni, visszamenni egyébként azt jelentette volna, hogy örökre elfogadja a Poklot, és az oszlopok ott álltak, szorították, harapásukba fogták, összenyomták a mellkasát és a csípőjét, a hasa mintha kettévált volna, egy oszlop pontosan félbehasította, az asszony ordított a fájdalomtól, sírt, csókolgatta az oszlopokat, azt mondogatta: oszlopok, könyörögve kérlek, engedjetek át, oszlopok, a Paradicsomba akarok jutni, oszlopok, és az oszlopok hallgattak, egyre jobban szorították. Mindenki hallgatott. Én szerettem volna rákiáltani: asszonyom, miért akar a Paradicsomba jutni, asszonyom, nem látja, hogy a Paradicsom fájdalmat okoz, menjen vissza a Pokolba, asszonyom, a Pokol sokkal kényelmesebb: ehelyett azonban hallgattam, akár a többiek. Hallgattam és néztem, tisztelettel és sajnálkozással eltelve, és egyszerre csak az asszony felordított, nem a fájdalom kiáltásával, hanem az örömével, és sikerült kiszabadítania a vállát, a válla után sikerült kiszabadítania a hasát is, hogy átjuttassa egy másik oszlophoz, amely félbevágta, és nagyon lassan, nagyon nehezen, csókolgatva, zokogva, imádkozva eljutott az utolsó oszlophoz, a folyosó végéhez, és végkimerülésben a földre zuhant, és a Paradicsomban volt. Igen, sok módja van annak, hogy a Paradicsomba jussunk. Én például mindig megtettem felé egy kis útszakaszt, valahányszor megérkeztem ide: Houston, Texas. Ez volt tehát: Houston vessző Texas.

És ez volt a NASA vessző Clear Lake City: egy város, amit négy hónap leforgása alatt átszállítottak negyven mérfölddel arrébb. Csak úgy, ahogyan egy batyut felemelnek az egyik asztalról, és áthelyezik egy másik asztalra. Aki nem tudta, észre sem vette, hogy már nem áll ott, ahol azelőtt: az egyetlen különbség a fehér szín volt. Mint a délibáb, teljesen valószerűtlenül, a NASA most egy tökéletesen egyenletes, mészfehér síkságon terült el.

– De hát ez lehetetlen, Paul!

– Nagyon is lehetséges: tekintve, hogy megcsináltuk.

– És ez a fehérség, Paul, ez mi?

– Kagylók. A Mexikói-öbölből hozzuk őket, építőanyagnak és kavicsnak használjuk. Itt valamennyi fal kagylóval kevert malterból készült.

– Kagylóval kevert malter?

– Igen. A kagylókat azonban előbb megdaráljuk. Az űrhajósok épületéhez kilenc tonna kagylót daráltunk meg.

Lehajoltam, hogy egyet felemeljek, és közben Stuhlingerre gondoltam.

– De milyen szépek! Nézd, milyen formás, milyen kecses.

– Igen, szépek.

– És ti megdaráljátok.

– És mi megdaráljuk.

Paul Haney büszkén nevetett: döbbenetem, felháborodásom egy cseppet sem bosszantotta. Az amerikaiaknak több sem kell a boldogsághoz, csak megdöbbenteni, felháborítani az embereket. És Paul amerikai, emlékszel a vallatásra, amelynek félig komolyan, félig tréfásan alávetett engem az elején? Magas, vaskos termetében kiegyenesedve, ujjával a hatalmas épületekre mutatott, ezek voltak az ő Paradicsomhoz vezető oszlopai, és minden ámuló sikolyommal távolabbra jutott egy kicsivel a Pokoltól.

– A centrifuga számára viszont még többet megdaráltunk: körülbelül tizenhárom tonnányit. Látod azt a nagy kerek épületet? Az a hármas centrifuga: három embert tud befogadni, nem csak egyet. Az Apollo űrhajó három emberét. Most nézd a motort. Ez a Föld legerősebb motorja. És a legsúlyosabb is. Mikor összeszerelték, meg sem tudtuk mozdítani. Próbálkoztunk teherautókkal: úgy szakadtak szét, mint egy menyasszonyi fátyol. Megpróbáltuk emelődarukkal: kettétörtek, mint a fogpiszkáló. Úgy látszott, semmi erő nem képes felemelni, elvonszolni, semmi!

A Föld legerősebb és legsúlyosabb motorja hatalmas, acélból készült taposókádhoz hasonlított, annyira hasonlított hozzá, hogy az embernek kedve támadt szőlővel teli puttonyokat üríteni belé, hengerszőnyegen állt és várta, hogy besüllyesszék a lyukba a kerek terem, a centrifuga közepén.

– Hát akkor, Paul? Ki vontatta el idáig?

– Ez hihetetlen történet. Egy munkás ötlete volt: szicíliai a fickó, azt hiszem. Azt mondta: miért nem próbálják meg hengerekkel? Csináljanak egy szőnyeget hengerekből, aztán görgessék a hengereket, és a motor majd együtt halad velük. Zseniális. Mérnökeink megpróbálták, és azt mondták, zseniális. Most mit nevetsz?

– Ó, Paul! Ó…!

– Igazán nem találok benne semmi nevetségeset.

– Ó, Paul! Ó…!

– No, hát megtudhatom végre, mi olyan nevetséges?

– De Paul! De hiszen így építették a piramisokat!

– A piramisokat? Mi közük ehhez a piramisoknak?!

– A piramisokat, Paul, és az egyiptomi templomokat, a Nagy Kínai Falat és a Colosseumot, a gótikus templomokat, mindent! Készítettek egy hengerszőnyeget és úgy mozgatták a kő- meg a márványtömböket. Valóban egy kis szicíliai munkás kellett hozzá, hogy ezt a mérnökeitek eszébe juttassa?

– Unalmas vagy! Te is, meg az a múlt is.

Egy pillanatra szinte láttam beszorulva két oszlop közé, amelyek összenyomják a mellkasát, a hasát. De ő ügyes forgolódással kicsusszant közülük. – Ha rajtad múlna meg az ilyen alakokon, amilyen te vagy, még ma is kerékpárral közlekednénk, sőt gyalog – én pedig bűnbánóan folytattam zarándokutamat Jeruzsálembe: mindenfelé úgy köszöntöttek, mint a tékozló fiút, aki bocsánatért esedezve visszatér, vagy a lábadozót, aki gyógyulást keres. Rokonok és orvosok jöttek elő a különböző irodákból örömujjongva, és természetes, hogy inkább ők látszottak betegnek, négy hónap alatt legalább négy évet öregedtek: a gondoktól, a kellemetlenségektől, ki tudja. Emlékszel Jack Rileyre? Ciao, Jack. Emlékszel Ben Gallespie-re? Ciao, Ben. Emlékszel Howard Gibbonsra? Ciao, Howard. Emlékszel… Katherine-re? Ciao, Katherine. Katherine (ugye, így neveztem?) férjhez ment, és ettől meghízott, de cseppet sem vált boldogabbá: bizonyos, hogy a férje nem asztronauta. Gibbons már nem őrizte annyira sisakja-vesztett őrmesteri merevségét, egy kis erőfeszítéssel még az ajkát is sikerült olyan módon megrezdítenie, ami mosolyra emlékeztetett, ezzel a mosollyal jelentett be nekem egy meglepetést: elmondta, hogy Bob Button itt van, áthelyezték Kaliforniából. Az az ajtaja ott, igen. Szélsebesen bevágódtam az ajtón.

– Bob! Mennyire örülök, hogy viszontlátlak, Bob!

– Hé – mormolta Bob, de meg sem mozdult.

– Bob! Hogy vagy, drága Bob?!

– Ühm.

– Bob!? Nem ismersz meg, Bob?

– De, hogyne, szervusz.

– Hogyhogy szervusz? Szervusz és kész?!

– Isten hozott.

Mintha megfonnyadt volna ő is: akár a fáról leszakított, naptól megszikkadt falevél. Apatikusan nyújtotta a kezét, ujjai bajuszánál is petyhüdtebben csüngtek. Bajuszának erősen megritkult szálai is mintha egyenként lehullani, elhalni készültek volna.

– Ó, Bob! Hát mit csináltak veled, Bob?!

– Hogy?

– Bob! Mióta vagy itt?

– Három hónapja.

– Értem.

– Hogy?

– Bob, remélem, segítesz majd nekem. Visszajöttem a könyv miatt, nagyon nagy szükségem lesz segítségre.

– Hm.

– Figyelsz rám, Bob? Azt mondom, hogy segítségre van szükségem.

– Itt Howard Gibbons a főnök. Az ő főnöke Ben Gallespie. És valamennyiük főnöke Paul Haney.

– De hát mi van veled, Bob?!

– Semmi nincs velem.

– Hát, ahogy gondolod. Ciao.

Felálltam. Megindultam az ajtó felé. Riadt, halk hangja állított meg.

– Oriana…

– Igen?...

– Szeretném, ha megértenéd…

– Mit kell megértenem?!?

– Szeretném, ha megértenéd, hogy Houston nem Santa Monica, és hogy Houstonban nehezen tudnám összeegyeztetni a barátságunkat a feletteseim iránti becsületességgel.

– Összeegyeztetni? Barátság? Becsületesség?

– Nagyon fontos nekem az új megbízatásom, és a kötelesség azt parancsolja…

– Ugyan menj a pokolba, Bob!

Kimentem, bevágtam az ajtót, mindenki sietve a papírlapok fölé hajolt, úgy tettek, mintha nem láttak, nem hallottak volna semmit. Mindenki, kivéve őt. Meglepődtem, hogy nem vettem észre, amikor bejöttem, és azon is meglepődtem, hogy Paul nem mutatott be minket egymásnak, mielőtt kimentem volna. Egyetlen pillantás már meggyőzött arról, hogy ő nem olyan, mint a többiek. Ez elsősorban a szemén látszott: álnok, rendkívül okos, smaragdzöld szeme volt. Aztán az arcán: sovány volt és kemény, répavörös haj keretezte. Végül pedig a mosolyán, mely észrevétlenül fodrozta vékony ajkát. Megvető, ironikus mosoly volt, már egymagában véleményt mondott a dolgokról, és kizárt mindenfajta puhány alkalmazkodást ehhez a világhoz. A mama mosolygott így, amikor még fiatal volt és kevésbé hajlamos a megbocsátásra. És így nyújtotta a kezét is: a magasból, mint egy királynő, szinte kegyképpen. Kezet nyújtott, megmondta a nevét. A neve teljesen hétköznapi, Sally Gates, nekem azonban ez mindörökre egy királynő neve marad: igazán furcsa helyet foglal el ezekben az emlékiratokban Sally, a NASA egy ismeretlen alkalmazottja, apám. A jövőbe tett utazásom során kevés nővel találkoztam, érdekessel soha: az ember azt hinné, hogy a jövő kirekeszti magából a nőket, csak azért van szüksége rájuk, hogy gyerekeket szüljenek, szoptassanak. De Ray Bradburyn kívül is akadt azért néhány személy, aki elfogadtatta velem a jövőt, s egyikük épp nő volt: Sally. Sok mindent képtelen lettem volna elfogadni, ha Sally nincsen ott. Sok mindent nem értettem volna meg, ha Sally nem nyújtja nekem a kezét, és öntudatlanul a mama egyik mániáját utánozva, azt nem mondja, hogy olyan vagyok, mint akit kiéheztettek, el kell vigyen enni.

A vendéglő, ahová vitt, a NASA étterme volt: ide járnak ebédelni az űrhajósok is. Önkiszolgáló rendszerrel működött, amikor beléptünk, el kellett venni egy tálcát, rátenni villát, kést, kanalat, majd odatolni egy pulthoz, amelyen kész ételek kiállítása tárult elénk, rátenni a kiválasztott tányérokat a tálcára, káromkodva felemelni az egészet és elvinni egy asztalhoz, ahol végre hozzá lehetett látni az evéshez. Az egész művelet rendkívül utálatos volt, az önkiszolgáló rendszer útján megvalósítani vélt egyenlőség elvét mindig érthetetlennek találtam, nem látom be, miért ne szolgálhatnának engem a pincérek a maguk mesterségével, amikor én szolgálom őket az enyémmel, de Sally Gates meggyőzött, hogy nem az a fontos, hogyan eszünk, hanem az, hogy mit eszünk. Philadelphiában született, mondta, San Franciscóban nevelkedett: ez Amerika két legkifinomultabb városa. Egy tábornok felesége volt, és évekig élt Európában: az önkiszolgáló rendszer pontosan úgy bosszantotta, ahogyan engem.

– És te miért élsz ezek között az emberek között, Sally? Philadelphiában születtél, San Franciscóban nevelkedtél, egy tábornok felesége voltál: miért dolgozol a NASA-nál, miért laksz Houstonban?

– Hogy öreg koromban elmondhassam, én is itt voltam, hogy részt vehessek ebben az egészben.

– Mind ezt mondják.

– Mindnél ez az oka annak, hogy itt vannak.

– Az olyanoknál is, mint Bob?

– Az olyanoknál is, mint Bob.

– Az olyanoknál is, mint Howard?

– Az olyanoknál is, mint Howard.

– Akkor miért látszanak olyan boldogtalannak, betegnek, megfélemlítettnek?

Sally álnok szemei villámot vetettek.

– Mindenekelőtt azért, mert amerikai férfiak, és az amerikai férfiak negyvenéves korukban elhaláloznak: a fiatalság itt már húszéves korban véget ér. Öregnek érzik magukat, tehát öregek is, és úgy viselkednek, mint az öregek. Aztán meg azért, mert félnek. Félnek, hogy kompromittálják magukat, félnek, hogy túl sokat vagy túl keveset tesznek, félnek, hogy túllépik megbízatásuk határait. Megbízatásuk nem követel hevességet vagy élénkséget: egyedül fegyelmet követel. Semmi mást. És ők nem is adnak mást. Miért adnának? A Hold, drágaságom, nem olyan romantikus kaland, amilyennek te gondolod: a Hold hatalmas ipari vállalkozás.

– Ipari vállalkozás?!?

– Ipari vállalkozás. Miért botránkozol meg rajta? Ez semmit nem von le a varázsából. De miután üzleti vállalkozás, sokkal inkább a fegyelemből táplálkozik, semmint a lelkesedésből: és ahol fegyelem van, ott van félelem is. A félelem nagyon otthonos érzés itt nálunk. Ez vonatkozik rám is, Bobra, Howardra, az űrhajósokra, mindenkire. Houstontól távol mindannyian bátrabbak, elevenebbek vagyunk. Tudunk nevetni, levegőbe hajigálni a kalapunkat, ha egy barátunkkal találkozunk. Houstonban megmerevedünk, mint a katonák a kaszárnyában, a gyerekek az intézetben. Kölcsönösen ellenőrizzük egymást, figyeljük egymást, és a félelem, hogy kirúgnak innen, megdermeszt. Olyan pucéran állnánk, mint Ádám és Éva, ha kidobnának ebből a rettenetes Földi Paradicsomból: mert nem vehetnénk többé részt ebben a Dologban. Természetesen vannak kivételek: de a kivételek ritkák és…

– Rólam beszélsz, Sally? – harsant közbe a hátunk mögül egy vidám hang.

A hang egy meglehetősen alacsony, zömök kis emberből jött, aki a délvidékiek nehézkes arcvonásait viselte. Vastag volt a két arca is, az ajka duzzadt. Bozontos szemöldöke a szempilláit érintette, súlyos volt még a bőre színe is: a terrakotta és a rozsda közötti árnyalattal. Mindez a súly azonban egyáltalán nem volt zavaró, az erő kifejezésévé vált benne, s a férfi valóban erős, vonzó volt: duzzadt izmai kidomborodtak ingének rövid ujja alól, nagyon erős nyaka és erős fogai voltak. A fogait arra használta, hogy rokonszenves mosolyban mutogassa őket, ez a mosoly magával ragadta szénfekete, ékszerként csillogó szemeit is. Gondosan ápolt kezében üres tányérokkal teli tálcát tartott. Mikor megpillantotta, Sally örömében elpirult: annyira, hogy már-már nem lehetett látni, hol végződik az arca, és hol kezdődik répavörös haja. Igazi répává változott: szeme, mint két zöld levélke figyelt a világba.

– Wally! Ó, Wally, drágám! Hát persze hogy rólad beszéltem: ki másról beszélhettem volna? – Aztán bemutatta: – Wally Schirra, Amerika legszebb űrhajósa.

Amerika legszebb űrhajósa meghajolt, hálásan a bókért, melyről tudta, hogy nem egészen érdemli meg. Tetszett nekem, ahogyan meghajolt: mintha nem is volna a kezében a tálca. Aztán tetszett a hangja is: erős, rekedtes, mint azoké a férfiaké, akik sokat dohányoznak, sokat isznak, sokat esznek és sokat szeretkeznek.

– Olasz? Többször jártam Olaszországban: ismerem Rómát, Nápolyt, Genovát, Velencét. Szicíliában azonban sohasem voltam. – Villant a szeme. – Én is olasz volnék, ha megengedi: apám Szicíliából vándorolt be.

– Megengedem.

– Sokan azt mondják, az nem ugyanaz. Nem nagyon szeretnek minket Olaszországban, vagy tévedek? Hogy is neveznek minket Firenzében? Ter… Ter…

– Terroni.

– Terroni. Én egy terrone^* vagyok. – Ismét villant a szeme. – Sose voltam még Firenzében sem. Csak fél napom volt, és haboztam, hogy Firenzébe menjek-e, vagy Pisába. Pisát választottam, a Torony miatt. Jól tettem?

– Nagyon rosszul tette.

– Hát, mit vár tőlünk… Aztán meg, a Pisai Torony nincs is sajtból.

– Miből? – sivította Sally.

– Sajtból. Hallottam valamit rebesgetni bizonyos sajtról – magyarázta Schirra. – De a firenzeiek nem akarják terjeszteni. A firenzeiek fukarok, nem olyan bőkezűek, mint mi, szicíliaiak.

– Ki mondta, hogy a firenzeiek fukarok? – kiáltottam. Tetszett nekem ez a szicíliai, akinek az apja eljött szerencsét próbálni Amerikába, és Amerikában világra segített egy fiút, aki majd felrepül az égbe. Ki tudja, hány Schirra él Szicíliában, akik nem is sejtik, hogy a híres asztronauta a rokonuk. Szívesen megkerestem volna őket egyenként, hogy megmondjam nekik: tudjátok? az a Schirra, aki a Holdra megy, egy rokonotok. – Ki mondta, hogy a firenzeiek fukarok? – kérdeztem.

– Stendhal – vetette oda ez a műszaki szakember.

A Holdra megy és Stendhalt is olvasta, mondanám a Schirráknak. Nagy öröm ám, tudjátok-e, hogy a rokonai lehettek. Az amerikaiak bizony nem olvassák Stendhalt. És az ilyen technikai szakemberek, mint ő, éppenséggel nem.

– Stendhal hazug volt.

– Minden író az. Én például be tudom bizonyítani magának, hogy a Hold nincs sajtból. Mindenesetre azonban a Sajt Program tetszik nekem. Jobban, mint az Apollo Program. Benne vagyok, ha elfogad.

– Elfogadom.

– Én is elfogadom – szólalt meg egy másik hang a hátunk mögött.

Shepard volt, ő is tálcával a kezében. Meghajolt, de egészen másképp, mint Schirra: mintha a tálca lehúzná a kezét. – Hello. Hogy van?

– Jól; és apámnak kell a tehén.

– Vegye meg.

– Anyám viszont inkább a lovat akarja.

– Vegye meg.

– És mindketten azt állítják, hogy kedves lenne, ha megajándékozna velük.

– Majd ha megbolondultam. Drága jószágok ezek, tudja-e?

– De hát miről beszéltek? – mondta panaszosan Sally.

– Az ő zsugoriságáról – magyarázta Schirra. – Ez a legzsugoribb zsugori, akivel csak találkozhatunk Firenze falain kívül. Shepard elad, és kész. De drágán ad el; ne higgyen neki, ha azt állítja, hogy alacsonyak az árai. Ellenkezőleg, nagyon is magasak. Én tudom, mert velem is próbálkozott. De nálam ugyan hiába. Mi, szicíliaiak amúgy sem tudnánk mit kezdeni az ő lovaival meg teheneivel.

Mellkasát kifeszítve, orrával valamiféle szagok után szimatolva, Shepard mintha egy kicsit szenvedett volna ennek a bizalmas hangvételnek a hallatára. És teljes hosszában kiegyenesedve, rendkívül magas lett a zömök Schirra mellett, aki azonban mégis jócskán túlnőtt rajta, és egyre jobban tetszett nekem. Az az igazság, hogy senkit se találtam, akinek Schirra ne tetszett volna nagyon: Houstonban és másutt is, mintha mindenki különleges gyengédséggel viseltetnék Schirra iránt, az első hét űrhajós között neki van a legjobb humorérzéke, a legaranyosabb kedélye, feltétlenül ő a legrokonszenvesebb. Szereti az embereket, szereti, ha figyelnek rá, szeret másokat megnevettetni: amikor úton van, gyűjti az anekdotákat, és nem nyugszik, amíg el nem mesélheti őket, az életnek mindig a mókásabb oldalát nézi. Valamennyi között ő a legkevésbé nagyképű, az űrhajósmesterségben számára nincs semmi különleges. Guglielmo Schirra, az édesapja az első világháború alatt lett a légierő kiváló szakembere, és amikor a háború véget ért, továbbra is végzett akrobatamutatványokat kis repülőgépén. Ilyenkor a felesége is vele tartott. Mikor már az ifjabb Guglielmót, vagyis Wallyt várta, Schirra asszony felmászott a kis repülőgép szárnyaira, és csavarokat rögzített, benzint töltögetett, aztán a kormányrúdhoz ült, és hóbortos dolgokat művelt. Mikor Wally megszületett, a Schirra házaspár minden betegségét repülőgéppel gyógyította: nyolcszáz méter magasságba vitték meghűléssel, ezer méterre kanyaróval, ezerkétszázra a skarláttal. Nyilvánvaló, hogy Wally nem veszi komolyan azt, hogy egy kicsivel magasabbra repül. És az is nyilvánvaló, hogy azt sem veszi komolyan, aki ezért komolyan veszi magát.

– Azt mondtad, elfogadod. Mit fogadsz el?

– Az üzletet. Bármilyen üzletről van is szó – jelentette ki Shepard.

– Bármilyen üzletről van is szó, ez olyan üzlet, amihez semmi közöd. Aztán hozzám fordult: – Én időm legnagyobb részét Saint Louisban töltöm: ha segítségre van szüksége, keressen meg. Ne fogadjon be akárkit a Sajt Programba. Különösen ne fogadja be őt: elrabolja a helyünket és az ötletet is, végül cowboyok leszünk a farmján vagy kifutók a bankjában. Ezzel el is köszönök: mély tiszteletem.

Ismét meghajolt, azzal a könnyed, tálca nélküli meghajlással, és elment, Shepard követte, és mintha egyszerre száz ember ment volna el vele együtt. Sally imádó szemekkel nézett utána.

– Igen, hát ez ő: a kivétel. A félelem meg sem érinti. Hosszabban kellene beszélgetned vele. Kivel kértél beszélgetést ma délutánra?

– Slaytonnal.

– Ah! – Sally szeme furcsán megvillant. – Azt hittem, őt már ismered.

– Ismerem. Épp ezért szeretnék újra beszélni vele.

– Ah!

– Nem értesz velem egyet, Sally?

– Dehogynem. Kicsit megváltozott, majd meglátod.

– Megváltozott?

– Ő Houston legfontosabb embere most már. Sőt, egyike a NASA legfontosabb embereinek. Tőle függnek az űrhajósok, az űrhajósok programjai, az űrhajósok áthelyezései, egyáltalán, minden. Senki nem mozdíthatja a kisujját sem Deke engedélye nélkül.

– És ettől megváltozott?

– Nem, nem ettől. – Sally hangja is furcsa volt. Mintha nem tetszene neki, vagy megriasztaná ez a találkozás, és ezért megpróbál rábeszélni, hogy ne menjek el. De nem értettem, miért. – Hánykor van a találkozód?

– Tíz perc múlva.

– Nos, hát akkor mire vársz? Csak nem akarod váratni? Mit képzelsz? Hogy ő várhat rád? Siess, gyorsan. Siess, indulj!

Megragadta a karomat, és mint egy kisgyereket, aki elkésik az iskolából, átvonszolt az űrhajósok épületébe, egyenesen Don Green nevű kísérőm kezébe. Ez az ember folyosókon, felvonókon, újabb folyosókon, újabb felvonókon keresztül elvezetett a Főnök irodájába. És nem, soha, soha nem kellene újra felkeresnünk azt, aki jelentett számunkra egyszer valamit. Soha, soha nem kellene megismételnünk valamit, ami egyszer kellemes volt. Ez súlyos hiba: ugye, apám? Mi ketten tudjuk, mert én már elkövettem egyszer ezt a hibát: gyermekkorom hőseivel.

Gyermekkorom tele volt hősökkel, mert az a kiváltság jutott osztályrészemül, hogy dicsőséges korszakban voltam kislány: te ezt jól tudod. Úgy gyűjtögettem magam körül a hősöket, ahogy más gyerekek bélyegeket gyűjtenek, úgy játszottam velük, ahogy más kislányok babákkal játszanak. A hősök, vagy akiket annak hittem, teljesen betöltöttek tizenegy hónapot az életemből: az 1943. szeptember 8-tól 1944- augusztus 11-ig eltelt tizenegy hónapot, Firenze német megszállásának időszakát. Azt hiszem, abban az időben érlelődött meg bennem a mélységes tisztelet a bátorság iránt, a vallásos áhítat, amit az áldozatot hozók iránt érzek, és a félelem a félelemtől. Te velük harcoltál, apám, velük együtt használtál fel engem apró szolgálatokra, mint például hogy újságokat és üzeneteket vigyek: következésképpen mindennap találkoztam a hőseimmel, otthon, az utcán, falun. Kislány voltam abban az időben, akinek nem voltak illúziói, kemény és tudatos kislány voltam, semmit nem hallgattak el, semmit nem tüntettek fel jelentéktelennek előttem: valahányszor találkoztam a hőseimmel, tudtam, hogy talán utoljára látom őket. Épp ezért annyira szerettem őket, hogy mindegyikükért kész lettem volna akár meghalni: be sem várva a szövetségesek bevonulását, a fehér kenyeret és a csokoládét. Annyira tiszteltem őket, hogy amikor véget ért a háború, továbbra is bennem maradtak, őriztem őket, mint valami értékes ékszert: vagy kábítószert inkább. Kábítószert. Bármit tettem, láttam, hallottam, azt ehhez a mércéhez mértem: még a szerelmet is, uramisten. Mint nő, elvesztegettem fiatalságom első éveit azzal, hogy minden férfit, akit megismertem, összemértem az én hőseimmel: és elutasítottam őket, mert cseppet sem hasonlítottak hozzájuk. Attól tartok, kevés embert üldözött ennyire egy emlék vagy egy félreértés, mint engem. Aztán, tizenhét évvel ama távoli augusztus után eszembe jutott, hogy írok egy könyvet erről: elmesélem az én hőseimet. És elkövettem a hibát: elindultam, hogy megkeressem őket. Egyenként, mindazokat, akik nem haltak meg… Hát: nem írtam még meg azt a könyvet, apám, és te ezt tudod. Nem írtam meg, és nem tudom, megírom-e valaha. A könyv készen van, tisztán és világosan a fejemben, oly fényesen, mint kevés dolog, ami velem kapcsolatos: de nincs bátorságom szavakra lefordítani. A szavak olyan súlyosak, súlyosabbak, mint a kövek, és a hősök elsilányodnak: tudod-e? Ha nem lesznek silányabbak, akkor elhíznak. Ha nem híznak el, megöregednek. És amikor felfedezem ezt, az fáj, apám, elmesélni pedig kétszeresen fáj, undorít. Ha nem fáj, akkor meghat, és ez még rosszabb, mert a seb, a fájdalom – az betegség, a meghatottság pedig érzelem. A betegséget gyógyítani lehet, az érzelmeket nem. Ezzel vissza is térhetünk az én legeslegújabb hősömhöz, ugye?

Sallynak igaza volt. A Főnök valóban nagyon fontos személyiség lett. Hivatali szobája a legfelső emeleten volt (minden fontos személyiség hivatali szobája az utolsó emeleten van Amerikában), két csinos titkárnő őrizte (minden fontos személyiség hivatali szobáját Amerikában két csinos titkárnő őrzi), szép plüss-szőnyeg, négy telefon, egy értekezletek számára szolgáló asztal (minden fontos személyiség hivatali szobáját szép plüss-szőnyeg, négy telefon, egy értekezletek számára szolgáló asztal díszíti Amerikában). Amikor beléptem, olyan érzés fogott el, mintha valami romlott, zsíros közegbe jutottam volna és… Nem, ó, nem: nem volt romlott és nem hízott el. A hősök, akiket felnőttkorunkban kiválasztunk, nem olyan könnyen romlandók: alaposan megrostáljuk, mielőtt elfogadnánk őket, mikroszkóp alatt vizsgáljuk, cinizmusunkkal megszűrjük. De azért mégis, nem volt azonos az én legeslegújabb hősömmel: megöregedett. Valahogy úgy, mintha huszonnégy óra alatt történne az, ami másutt egy hónap alatt történik, négy hónap múlt el fölötte, és négyévnyit rombolt rajta. Teste fáradtnak, elnyűttnek látszott. Vállát mintha ólommal teli zsák húzná le. Egykor ironikus, szomorú szemeiből hiányzott minden irónia, csak a szomorúságot őrizték meg. Szinte semmi sem emlékeztetett benne arra az életerős, nyers ifjúságra, amelybe áthelyeztem megromlott hőseimet. Még a mozdulat, ahogy kezét nyújtotta, az is megváltozott: a nyílt lendület helyett kelletlenül mozdult, mintha nem bízna bennem. És szorítása sem volt olyan kemény: olyan ember kézszorítása volt, aki már nem törődik vele, hogy barátságot, bizalmas hangulatot, más hasonlókat teremt-e.

– Isten hozta.

– Köszönöm…

– Meleg van, ugye?

– Igen, meleg van…

– De itt azért nem annyira…

– Itt nem annyira. Szép ez az iroda…

– Mondják.

Szórakozottan körülpillantott, és nyilvánvaló volt, hogy cseppet sem érdekli a legfelső emelet, a plüss-szőnyeg, az óriási asztal, a telefonok, és ki tudja, talán még a csinos titkárnők sem.

– Sok minden megváltozott idebent…

– Semmi nem változott, semmi.

Felállt, az íróasztalhoz lépett, megnyomott egy gombot, a mikrofonhoz hajolt: – Szóljanak Grissomnak, hogy legyen itt fél óra múlva. Egy fél óráig most nem érek rá. – Grissom, nem Gus. És a titkárnőit bízta meg, hogy értesítsék. Négy hónappal ezelőtt maga hívta volna fel a barátját: „Hé, Gus, egy félórás dolgom van; fél óra hosszat ne zavarogj itt, rendben?” Grissom a következő ember, aki majd felmegy, a Gemini Program keretében. Ösztönösen Stig és Björn jutott eszembe, amikor Stockholmban találkoztunk: „Látod? Az év végén megindul a Gemini Program: ezúttal Slayton megy fel. Már elkészítettük a címlapot is. Színeset.” A címlap szép volt: Slayton fehér felhők és az égbolt hátterével állt rajta: Björn vidáman lobogtatta az orrom előtt: „Nézd, itt a te hősöd, a te hősöd!” Megnyomta újra a gombot, ellépett az íróasztaltól, visszatért hozzám. Úgy nézett rám, mint aki azt mondja: tessék, lőj. Lőttem.

– Tehát Grissom megy fel.

– Igen. Grissom.

– Mindnyájan nagyon meglepődtünk. Mind azt hittük, hogy maga megy. Nagyon sajnáltuk.

– Köszönöm.

– De hát nem maga választja ki az embereket, akik felmennek?

– Én is.

– És nem választhatta ki önmagát?

– Megpróbáltam. Javasoltam. Nem használt semmit. A végső döntés joga Washingtoné.

Kirobbant, olyan robbanással, amit fáradtságától nem is vártam volna.

– Semmi nem változott, semmi! Legkevésbé azok, akik nemet mondanak. Az ember beszél, tárgyal, és ők azt felelik, nem. Megyek másokhoz, kérdezem az ő átkozott véleményüket, és ők az átkozott óvatosságukkal azt felelik, nem. Inkább nem. Miért kockáztassunk. Miért játsszunk hazárd játékot. Ez ismeretlen terület. Mindent tudunk, és nem tudunk semmit. Egymagában a tény, hogy ketten vannak, ez nem elég. Ha az az ember meghal odafönt. Micsoda szégyen. Szuperkonzervativizmus! Szuperóvatosság! Szuperostobaság! Azelőtt csak a légierő orvosai szóltak bele, ma már a politikusok is. Valaki igen magas szinten a fülükbe súghatta azokat a meséket. Inkább nem. Miért kockáztassunk. Miért játsszunk hazárd játékot. Satöbbi, satöbbi, satöbbi! A pokolba is, én jól vagyok, mondom. Nagyszerűen vagyok. Nézze! Nézze a pulzusomat.

Odanyújtotta a pulzusát. Hófehér volt a bőre, sötétbarna szőrzete alatt. Azt lehetett hinni, hosszú idő óta nem látott napot az a csukló. Túl sokat tartózkodott az irodában az a csukló. Két ujjamat az ütőerére szorítottam. Bum-bum. Bum-bum. Bum-bum. A világ minden csalódása ott lüktetett abban a pulzusban, abban az ütőérben. Visszaengedtem.

– Rendben van, azt hiszem.

Ő is meghallgatta: összeráncolt homlokkal.

– Nagyszerűen van. Remekül! De törődnek ők ezzel? Olyan könnyű azt mondani: nem, és megmaradni óvatos szakembernek. Ismeri ezt a filozófiát?

– Ismerem.

– Viszont olyan nehéz állást foglalni, kockáztatni. Aki kockáztat, néha elveszítheti a munkakörét.

– Igen, de hát miért marad idebent? Miért nincs kint az edzéseken a többiekkel?

– Részt veszek az edzéseken. Mindkét munkát végzem. Persze… a másikat egy kicsit kevésbé. Nincs időm. És minden nappal, ami eltelik, valamivel rosszabb. Most, hogy Glenn elment, huszonkilencen vagyunk. Amikor mind ott ülnek annál az asztalnál, az átkozott értekezleteken… Mindnek vannak javaslatai, sérelmei, problémái. Nekem kell ezeket megoldani. És az edzéshez időt találni egyre nehezebbé válik.

– Magam is így gondoltam. – Úgy gondoltam, hogy te is hagytad magad becsapni, őrnagy úr: engedted, hogy ide tegyenek, a telefonok, a szép plüss-szőnyeg, a csinos titkárnők közé, és most ugyan ki szabadít ki innét?

– Ugyanakkor valakinek ezt a munkát is el kell végezni, hogy meghallgassa, irányítsa őket. Nem vagyunk már apró baráti csoport: kaszárnya lettünk, kollégium. Nagyon sokan vannak az újak.

Miközben beszélt, továbbra is pulzusán tartotta az ujját, számolta a dobbanásokat. Nem tudom, hogy tudta számolni és közben beszélni is: mégis ezt tette. És a cipőjét nézte. Igen: ő, aki azelőtt úgy nézett az ember szemébe, mintha olvasni akarna a gondolataiban. Ugyanez történt Rióval, az egyik hősömmel. Riónak az volt a szokása, hogy úgy nézett az emberek szemébe, mintha olvasni akarna a gondolataikban, de amikor újra megtaláltam azon a tizenhét évvel későbbi napon, szinte mindig csak a cipőjét nézte. Rio sem romlott meg, nem. Nem hízott el, nem lett árulóvá. De az öregség úgy zuhant rá, mint a zápor, tökéletesen eláztatta, siránkozások, keserűségek, sérelmek áradatába borította. És miközben beszélt, majdnem mindig csak a cipőjét nézte.

– Találkoznom kell néhánnyal az újak közül. Ezért jöttem vissza.

– Ah! Most egy kicsit élesebben dobbant. De ez semmiség, szinte észrevehetetlen.

– Milyenek az újak?

– Igen, most megint normális. Az újak? Nekem tetszenek. Ügyes fiúk. Talán ha magunkkal hasonlítjuk össze őket, nincs annyi repülős tapasztalatuk: ezzel szemben sokkal kulturáltabbak. Jobb nevelést kaptak, mint mi, nem vesztettek időt a háborúval és más hasonlókkal. És ilyen emberekre van szükségünk.

– Azt akarja mondani, hogy olyan emberekre, akik nem voltak háborúban?

– Fiatal emberekre: akár voltak háborúban, akár nem. Ó, mire jó az, hogy valaki volt háborúban. Semmire. Ha valaki tanult, az igen. Az újak közül ketten elvégezték a Massachusetts Institute of Technologyt: Schweickart és Scott. Az egyik harmincéves, szakdolgozatát a sztratoszféra sugárzásairól írta. A másik harminckét éves, a diplomamunkája a bolygóközi repülésről szól. Fiatalok, egészségesek, intelligensek. Ez kell nekünk. Hogy tanulmányozták a bolygóközi repülést, az fontosabb, mint ha gyerekeket bombáztak volna, nem?

Mélyen a szemembe nézett, mosolygott, egy pillanatra visszaadta nekem azt a különleges, fából faragott arcot. Aztán az egyik csinos titkárnő kopogott, belépett, hogy bejelentse: Grissom itt van; valamivel előbb jött.

– Egy pillanat – felelte ő, szárazon.

Felálltam. Nem akartam együtt látni Grissommal. Grissommal, aki elvette tőle a reményt. Grissommal, aki aláíratta vele a remény elvesztésének okiratát.

– Nem akarom zavarni. Jobb, ha elmegyek.

– Egyáltalán nem zavar. Üljön le.

– Akkor kérdezek valamit.

– Kérdezzen.

– Meddig tart ez a játék? Vagyis ez a huzavona. Ez a várakozás, amit aztán mindig csalódás követ.

– Nem tudom. Nem tudjuk. Várunk, ennyi az egész. És reméljük, megjön.

– Micsoda?

– A pozitív válasz.

– És ha nem jönne meg soha?

Sokáig hallgatott. Aztán a cipőjét nézte. Aztán a plüss-szőnyeget, majd a telefonokat. Aztán válaszolt.

– Ha nem jönne meg soha, tovább csinálnám azt, amit csinálok. Itt maradnék.

– Értem.

– Ez nagyon érdekes ám, tudja? És senki nem adja meg magát, senki nem választ más mesterséget egy kis balszerencse miatt. Senki nem maradt ki a programból azért, mert Glenn valaki más helyett ment fel.

– Értem.

Ismét felálltam, és ezúttal ő is felállt: fáradtan kísért az ajtóig. Uramisten, nem lenne szabad újra megkeresni azt, aki valamit jelentett számunkra, soha nem volna szabad megismételni valamit, ami egyszer kellemes volt, gondoltam. Fáj. Ha nem fáj, akkor meghat. És ez még rosszabb, mert a seb, a fájdalom – az betegség, a meghatottság pedig érzelem. Az erkölcsi bátorságnak is nagy ára van, apám. Nagyobb ára, mint a másfajta bátorságnak, és egy adott pillanatban azok is fizetnek érte, akik csak szemlélik. Mert végül is szenvedést okoz az is, ha nézzük.

– Hát akkor ciao. Ciao és köszönöm.

– Ciao.

– Remélem, még viszontlátom.

– Biztosan.

Kinyitotta előttem az ajtót. Az ajtó mögött ott volt Grissom: kicsi, bronzbarna és boldog. Tréfálkozott a titkárnőkkel, ugrándozott, mintha ezer ördög bújt volna belé. De azonnal abbahagyta, amint meghallotta a Főnök hangját: a súlyos, belenyugvó hangot, amelyben egy cseppnyi szemrehányás bujkált.

– Gyere be, Grissom.