HARMINCADIK FEJEZET

Gyakran előfordul: apró szélfuvallat, és a rakéta nem indul. Ha nem szélfuvallat okozza, akkor homokszemecske. Ha nem homokszemecske, akkor egy csepp eső: mintha isten szórakozását lelné benne, hogy megalázzon minket, gúnyt űzzön a teremtményekből, amelyeket azért találunk fel, hogy megöljük őket. És az űrhajósok örülnek ennek, mert a vakáció így meghosszabbodik: nem kell geológiaórákon részt venni, sem a centrifuga kínzásain, helyette édes lustálkodás az úszómedencében, ahol úgy gyülekeznek, mint a dolgozatírás elől megszökött diákok, nézd csak őket. Shepard a ne-nyúlj-hozzám magatartásával, Jim angolosan arisztokratikus bájával, Cooper makacs hallgatásába burkolózva, Slayton a szokásos megközelíthetetlenségével, s végül Pete: a legképtelenebb úszónadrágban, amit csak férfi magára ölthet, vörös és barna csíkos és a térdéig ér. Kísértések ünnepe ez a The Palmsben lakó nők számára. Mint a vajas kenyérre izgatottan lecsapódó légyraj, úgy sereglenek elő minden irányból: kétségbeesetten próbálják felhívni magukra a figyelmet. Néhányan sikítoznak, mások a legmagasabb trambulinról vetik vízbe magukat, egyesek elvesztik a harisnyatartójukat, miközben Pete rémülten hunyja le a szemét és kiabál: – Mi történik? Mit csinálnak?

– Ne légy hipokrita, Pete. Nektek udvarolnak. Űrhajósok vagytok.

– Te nem udvarolsz nekünk. Hja, igaz: te csak Theodort látod.

– Theodor az Theodor.

– Hát én ki vagyok?

– Te a fivérem vagy.

– Ejnye, hát hány fivéred van neked tulajdonképpen?

– Kettő. Az egyik Theodor, a másik te vagy.

– És a Főnök nem? Valld be már, hogy a Főnök tetszik neked.

– Persze hogy tetszik. De nem a fivérem.

– Hát mit jelent az, hogy valaki a fivéred?

– Azt jelenti, hogy olyan, mint én.

– Theodor nem olyan, mint te.

– Nem, de amikor még jó voltam, amikor kislány voltam, olyan voltam, mint Theodor.

– És Gordon tetszik neked? Ő szép, ő a legszebb mindannyiunk között.

– Igen, de mindig hallgat.

– Jim is mindig hallgat.

– Észrevettem. Vajon miért?

– Mert félszeg. Mi mind félszegek vagyunk: különösen a nőkkel szemben. Sokan talán azt hiszik: micsoda hejehujában élnek ezek az űrhajósok, kalandok, nők között, hát ez mese, drágám, mese! Értsük meg egymást, néha az időhiányon múlik, de az esetek többségében egyszerűen a félelem az oka.

– Félelem, mitől?

– Uff! Az újságíróktól, akik leskelődnek utánunk, a NASA szemrehányásaitól, a feleségünktől, aki felhúzza az orrát, a lányoktól, akik el akarják vétetni magukat. Uff! Csak erre gondolnak, hogy elvétessék magukat: az ember lehet nős, ők akkor is hozzá akarnak menni feleségül. Mondom, nős vagyok, az istenfáját, nagyon is nős, már kihúzattam ezt a fogamat, jó ez így: erre azért is el akarják vétetni magukat. Egyebet sem látnak, csak a papírt. Papírt, papírt, papírt! Méghozzá aláírásokkal. Gondoltál már arra, hány papírt kell aláírni az űrkorszakban? Akármilyen hülye alakkal akarsz beszélni, előbb aláírsz, hogy beléphess egy irodába, aláírsz, hogy lefekhess egy nővel, aláírsz. És nem csak egy papírt: két papírt, három papírt, négy papírt, hat papírt, mert két papír között ott az indigó is. Belefulladunk a papírokba, belehalunk a papírokba: és amikor meghalunk, papírrá változtatnak minket magunkat is, papírrá, amiből kiderül, hogy a papírokba haltunk bele. Te férjnél vagy? Papírral?

– Nem én. Eszembe se jut.

– És nem unod, hogy egyedül légy?

– Én mindig egyedül vagyok: amikor emberek közé kerülök, akkor is.

– Milyen emberek közé?

– Mindegy: lehet egy férfi, vagy sok ember.

– Én nem. Nem tudok egyedül lenni. Az egyetlen, ami nem tetszik nekem azon az átkozott Holdon, hogy amikor az ember mászkál rajta, egyedül van: még egy kutyának se mondhatja, nézd; senki nem löki oldalba, világos? Én akkor érzem jól magam, ha a többiekkel együtt járkálok, beszélgetek, nem is tudom, amikor hazamegyek, és a négy kölyök a nyakamba ugrik, a feleségem morog, tudod, mit műveltek? eltörték a nagypapa képét, letépték a függönyöket a szalonban, világos? Mert az emberek azt mondják: ugyan mit csinálnak ezek az űrhajósok, mit is csinálnak? Semmit nem csinálnak. Semmi olyasmit, ami különböznék attól, amit a többiek művelnek. Gyerekeik vannak, akik a nyakukba ugranak, feleségük, aki morog, látod, eltörték a nagypapa képét, letépték a függönyöket a szalonban, aztán ott vannak a kifizetendő számlák, a lakbér, a részletek, hogyan csináljuk ebben a hónapban, satöbbi, satöbbi, ámen. Néha aztán elegük is van az egészből ezeknek az űrhajósoknak, elátkozzák a Marsot, a Holdat: szeretnének inkább, nem is tudom, diktátorok lenni Portugáliában.

– Diktátorok Portugáliában?

– Én bizony igen. Ha nem gondolnék arra, hogy a gyerekeim egy napon a szememre vethetnék, papa, miért voltál te diktátor Portugáliában? hát meg is kísérelnék egy államcsínyt. Van egy barátom odalent, miniszter, vagy valami ilyesmi, ő segítene, már csak azért is, hogy viszonozza a Coca-Colát.

– Viszonozza a Coca-Colát?!

– Bizony. Mert tudnod kell, hogy én szeretem a bort, és ez a miniszter megajándékozott egy üveg borral. Annyira örültem a bornak, hogy elloptam a tengerészettől, nem is tudom, hány gallon Coca-Colát: tudod, a koncentrált fajtából. Aztán elvittem a gallonokat a miniszternek, vízzel felhígítottam a koncentrált Coca-Colát, megsokszoroztam, ahogy a Mi Urunk tette a kánaáni menyegzőn. A miniszter annyira hálás volt, hogy azt mondta: nézd, ha akarod, megteszlek Portugáliában diktátornak. Gyerekek! Ha már kell diktátornak lenni, miért ne lehetnék éppen én? Senkit nem zavarnék, egész nap a tengerparton üldögélnék diót rágcsálva, nem lenne semmi problémám a részletekkel, lakbérekkel, satöbbi satöbbi ámen. És a fenébe küldenem az egész átkozott Holdat, ahol majd egyedül kell mászkálnom.

Pete formában volt aznap. És éppen aznap történt, hogy ígértem neki egy demizson bort: emlékszel a borhistóriára, apám? A bor utazás közben tönkremegy a demizsonban, azt mondtad. Tegyük üvegekbe, mondtam én. Nekem nincsenek üvegeim, miért vennék üvegeket ezeknek a holdbélieknek, akiket különben is utálok, mondtad. Na és, megveszem én, mit számít. Hát csak vedd meg, vedd meg: Romeo, a termelő, a bort úgysem teszi bele. Hogyhogy nem teszi bele? Nem teszi bele, mert én megparancsolom neki, hogy ne tegye bele. Ugyan, hát mi rosszat tettek neked, tiltakozott a mama, miért haragszol annyira azokra a szegénykékre? Adj már nekik egy kis bort, ugyan adjál már no, az jót tesz szegénykéknek! Azoknak én ugyan nem adok semmit. Mire a mama: rosszul teszed, különben is ráírhatnád az üvegekre Ezt a bort isszák az égben, tudod, micsoda siker lenne? Miket beszélsz, asszony, ilyesmit én soha nem csinálnék, hová gondolsz, becsületes ember vagyok én, mit képzelsz? A vége az lett, hogy a bort nekem kellett megvennem, negyvennyolc palack Chiantit, Stefano Zaccone etnológus professzor válogatta Aquiban és Alberto Pizzorni márki csomagolta Alessandriában, huszonnégy palackot Pete, és huszonnégy palackot Jim számára, aki különben megsértődött volna, és akkor tudod, mi történt? No, hát eddig soha nem meséltem el: valahányszor csak érintettem ezt a témát, te hátat fordítottál. De most elmesélem. Az történt, hogy amikor minden készen állt a feladáshoz, kiderült, hogy Amerikába tilos bort exportálni: kivéve, ha a Fehér Ház ad rá külön engedélyt. Írtam Pete-nek és Jim-nek, hogy szerezzék meg a Fehér Ház külön engedélyét, de Pete és Jim erre nem voltak hajlandók, mondván, Johnson esetleg azt hiszi, hogy alkoholisták, és elvesztik az állásukat. Közöltem Pizzorni márkival, hogy Pete és Jim félnek, hogy elvesztik az állásukat, és ő azt tanácsolta, forduljak segítségért a Vöröskereszthez. Írtam Pete-nek és Jimnek, hogy kérjenek segítséget a Vöröskereszttől, ők azt válaszolták: Oriano, nem estünk a fejünkre. Kénytelen voltam a Külügyminisztériumhoz, majd az Amerikai Külügyminisztériumhoz, a Bevándorlási Hivatalhoz, a Bortermelők Szakszervezetéhez fordulni, és a palackok csak három hónap múlva indultak útnak egy hajón, amely az Azori-szigetek, Új-Fundland, Kanada érintésével a Szent Lőrinc-csatornán át jutott el Torontóba, Torontóban aztán vonatra rakták a palackokat, a vonat keresztülhaladt Indiana, Illinois, Missouri és Oklahoma államokon, végül megérkezett Houstonba, Texasba, és mire megérkeztek a texasi Houstonba, a negyvennyolc palack mind összetört, most örülsz?

– Pete, ha én küldök neked egy demizson bort, mit csinálsz?

– Gyerekek! Egy egész demizsont? Tele?

– Igen, tele.

– Elviszlek Theodorhoz Cape Kennedybe.

– Cape Kennedybe?

– Bizony. Két hét múlva lövik fel a Saturnus rakétát.

– És te is jössz?

– Persze hogy megyek: másképp ki gyújtja be a rakétát? Megyek és elviszlek Theodorhoz.

– Megegyeztünk.

– Akkor ciao, megyek aludni. Nekem kettőkor fel kell kelnem, mit képzelsz? Telefonálok, jó? Felébresztelek, mielőtt indulok.

A medence körül kiskorú lányok csoportja nyüzsgött: mind roppant csinoskák voltak. Az egyik egészen halvány rózsaszínű jersey-pulóvert és -nadrágot viselt, ebben az öltözékben vízbe vetette magát, majd felmászott a kis létrán és újra beugrott. Vizesen az a jersey-anyag áttetszőbb lett, mint a celofán, és egyszóval, világos? Cooper és Shepard szemei mintha a lánnyal együtt a vízbe ugrottak volna, Jimet heves köhögési roham rázta, csak a Főnök őrizte meg a nyugalmát, de a harmadik ugrásnál meglazította a nyakkendőjét. Ez megrendített, emlékszem, mert olyan volt, mintha a mozdulat zajt csapott volna, és körülöttünk minden mozdulatlanná dermedt: a szél, a homok, még a lélegzetünk is. Valami elfojtott kísértést árult el az a mozdulat, a vágyat, hogy átugorja azt a maga teremtette falat, és felkiáltson: „Halló, gyerekek! Itt vagyok!” Ökölbe szorítottam a kezemet, emlékszem, és magamban így szóltam hozzá: ugord át azt a falat, ugord át, fiatal vagy, erős vagy, eleven vagy, ne légy örökké olyan haragos, az istenfáját, ne gondolj örökké a Holdra és a csillagokra! Ő azonban megigazította a nyakkendőjét, felállt, az utolsó gombig begombolta a zakóját és elment: súlyos léptekkel.

– Ciao, dolly.

– Ciao, Deke.

– Menj korán aludni ma este, jó?

– Igen, Deke.

A koktélpartyra nem jött el aznap este, és Pete sem. Jim, Shepard és Cooper eljöttek, és kizárólag a helybeli Missek iránt mutattak érdeklődést, akiknek kokárda díszelgett a mellükön, és a kokárdán „Miss” felirat. A partyt a helybeli Kereskedelmi Kamara rendezte, és nekem arra nyújtott alkalmat, hogy utolsó kísérletet tegyek rá, hogy engedelmes lányod legyek. Megérkezett Houstonba egy leveled, az, amelyben az indiánokról írtál nekem, emlékszel? „Hallom, hogy Új Mexikóba készülsz, és talán nem tudod, hogy ott indián rezervátumok vannak: főként apacs-meszkaleró indiánok számára. Ezeket meglátogatni értelmesebb dolog volna, mint hogy a rakétákkal vesztegeted az idődet, és talán egy kicsit fel is üdítene. Miért nem mégy oda?” Megkérdeztem a helybeli Kereskedelmi Kamara képviselőjétől, hogy láthatnám-e az indiánokat, és ő nagyon vidáman azt felelte, hogy van itt egy személy kifejezetten erre a célra, egy asszony, a neve Jeanette. Mikor távozom Las Crucesból? Rögtön a Kis Joe fellövése után. Oké, Jeanette a Kis Joe fellövése után azonnal odavisz. Oké. Azzal aludni mentem: hogy hajnali három órakor Pete telefonjára ébredjek.

– Ki az ágyból! Ki az ágyból! Három óra van!

– Jaj, istenem, Pete. Elállt a szél?

– Dehogyis állt el, dehogyis állt el! A meteorológiai intézet azt mondja, nem is fog elállni.

– Akkor nem megyek. Hisz úgysem indul.

– Nem indul, nem indul! De akkor is oda kell menni. Az ördög esetleg mégis úgy határoz, hogy indul, és akkor elindul. Krisztusom! Annak mindig igaza van.

– De kinek?

– Hogyhogy kinek? A Főnöknek. Deke-nek. Ki másnak? Ott áll feltartott ujjal, olyan, mint Mózes. Hát akkor ciao, he? Ciao.

– Ciao. Találkozunk az úszómedencénél, délután.

– Az úszómendencénél, az úszómedencénél!

Az étterem tele volt, mint előző éjszaka. Terített asztalok, a pultokon sült hús és krumpli, emberek álltak sorba tányérral a kezükben, és a tartózkodó hang megszólalt a hátam mögött.

– Ciao, dolly.

– Ciao, Deke.

– Aludtál?

– Öt vagy hat órát.

– Az több, mint elég. Gyere, egyél. Elindul, Deke?

– Igen. Elindul.

– A meteorológiai intézet azt mondja, nem.

– Az öcsikéd meteorológiai intézete mondja. A meteorológiai intézet téved.

– De a szél még mindig fúj, Deke. És a homokvihar sem ült el.

– Két óra múlva eláll a szél. És a homokvihar is eláll.

Két óra múlva valóban nyoma sem volt többé: sem a homokviharnak, sem a szélnek. Én és Jack öt órakor érkeztünk a kilövési területre, és a visszafelé számolás már a „mínusz hatvan perc”-nél tartott. A kivégzőhelyen felállítva, immár egyedül a sivatagban, várakozott a Kis Joe: halálraítélt, aki többé már nem remél kegyelmet. Fújtatva, lihegve lélegzett, a gőz sűrűn gomolygott elő a hasából, sivítása idegtépő volt, mint egy segélykiáltás.

– Amint tudod, nyolcezer méter magasságban robban majd – mondta Jack. – A robbanás begyújtja a Menedék Torony rakétáját, és a Torony leszakad, viszi magával az Apollo űrhajót. Látod az Apollo űrhajót ott fent, a tetején?

Hát hogyne;, láttam: olyan volt, mint a kámzsa, amit hajdan a rabok, fejére húztak, amikor az akasztófához kísérték őket, s az Apollo két kerek ablaka volt a lyuk, amit a kámzsán a szemek számára vágtak.

– És a Menedék Tornyot látod? Ott van az Apollo fölött.

Hát hogyne, láttam: olyan volt, mint a játékból fejére csapott cilinder, könyörtelen tréfa.

– De hát miért remegsz? Miért remegsz?

– Én, Jack? Ki remeg?

– Te remegsz. Fázol? Akarod a zakómat?

– Nem, nem, Jack. Nem fontos.

– Mondtam neked, hogy hozzál kabátot. Őrmester, van egy szvetterje a hölgy számára?

– Tessék. Itt van az enyém: én nem fázom.

– Köszönöm, őrmester.

Az elkerített terület tele volt katonákkal. Tábornokokkal, őrmesterekkel, közlegényekkel. Több katona volt ott, mint ahány újságíró, NASA funkcionárius, képviselő a szállítóvállalatoktól. És bezzeg ők nem fáztak. Én viszont a szvetterben is reszkettem: mintha a Kis Joe helyett nekem kellett volna a halálba menni. Ki tudja, vajon a Főnök és Cooper és Shepard is remegtek-e egy kicsit az indító bunkerban, odalent. Ki tudja, vajon Pete is, Jim is éreztek-e egy kis meghatottságot, amint várakoztak a mesquitocserjék és kaktuszbokrok között, odaát.

– Figyelem! Mínusz negyven perc…

– Figyelem! Mínusz harminc perc…

– Figyelem! Mínusz húsz perc…

– Figyelem! Mínusz tíz perc…

Uramisten, de hosszú volt ez az agónia, mennyire komisz volt. És milyen jeges volt a megafon hangja. Ugyanolyan, mint a tiszté, aki a kivégzőosztagot vezényli. „Egy, kettő. Egy, kettő. Egy, kettő. Állj! Vi-gyázz!”

– Figyelem! Mínusz kilenc perc…

– Figyelem! Mínusz nyolc perc…

– Figyelem! Mínusz hét perc…

– Figyelem! Mínusz hat perc…

– Figyelem! Mínusz öt perc…

Uramisten, milyen mély volt a csend, milyen mozdulatlan volt a völgykatlan. Az ég fémes kék színt öltött. Itt vagyunk, Kis Joe. Vége, Kis Joe. Még néhány másodperc, és megölnek.

– Szakasz! Vi-gyázz!

– Mínusz ötven másodperc…

– Mínusz negyven másodperc…

– Mínusz harminc másodperc…

– Mínusz húsz másodperc…

– Mínusz tíz másodperc…

– Szakasz! Tölts! Isten veled, Kis Joe.

– Cél!

– Kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy… három… kettő…

– Tűz!

Az Apokalipszis lángjai. A Genezis morajlása. És a Kis Joe imbolyog, bizonytalanul, majd megremeg, felemelkedik, lassan, lassabban, még lassabban, most gyorsan, gyorsabban, nagyon gyorsan, mint a nyílvessző, amely szárnyalva narancssárga csóvát hagy maga után, szépen száll, elegánsan, kecsesen, méltóságteljesen, szép halált, Kis Joe, fentebb halj meg, egy kicsit fentebb, fent, fent, fent, fent… Váratlanul szakadt darabokra. Váratlanul hullott részeire olyan robajjal, amely kiáltásnak tűnt, fájdalomkiáltásnak: és az ég azon a ponton sokezer szikrává változott, acélszilánkokká, melyek hosszú ezüst esőcseppekben hullottak alá, ékkövekként csillogó könnycseppekben. Néztem az ezüstöt, az ékköveket, és nem láttam a tornyot, amely elsuhant, biztonságba mentve a három embert, akik még nem voltak benne. Akkor láttam meg, amikor már felfelé szárnyalt, újabb nyílvessző újabb fénycsóvával, aztán láttam az űrhajót, amint leszakadt és ólomsúllyal zuhant alá, csak úgy falta a kilométereket, hófehér kőtömb tér vissza a Földre, aztán egyszerre csak hatalmas vörös virágot bontott, a vörös virág kinyílt, és két vörös virág lett belőle, a két vörös virág is kinyílt, és már három vörös virág volt, három ejtőernyő hullott alá immár sietség nélkül, a levegőben lebegve, majd lepottyantak ott a hegy mögött, hogy az űrkabint visszajuttassák Pete kezébe, elképzeltem, hogyan káromkodik, ficánkol, mint a hal: „Hogy az a…”

– Tetszett? – kérdezte Jack.

– Igen, Jack. Tetszett.

– Nagyon?

– Nagyon, Jack.

– Hé! Csak nem sírsz?

– De bizony sírok.

– A Kis Joe miatt?

– Nem. Nem a kis Joe miatt.

– Hát akkor miért? Miért?

– Mert…

Nem tudtam megmondani, apám. Nem tudtam megmondani, hogy egy pillanatra, egyetlen csodálatos pillanatra békét kötöttem az emberekkel: rájöttem, hogy az emberek valóban nagyok, apám. Nagyok akkor is, amikor a füvet plasztikfűvel helyettesítik, nagyok akkor is, amikor a vizeletet ivóvízzé változtatják, nagyok akkor is, amikor a kerekeket használják a lábuk helyett, nagyok akkor is, amikor megfeledkeznek a zöldről és a kékről, nagyok akkor is, amikor a Paradicsomot Pokollá változtatják, nagyok akkor is, amikor megölik a teremtményeket, amelyeket életre szólítottak. És büszke voltam rá, hogy embernek születtem, nem fának vagy halnak: büszke voltam rá, mert…

–… mert látod, Jack: egy pillanatra, egyetlen csodálatos pillanatra mintha láttam volna az embereket, amint társasjátékot játszanak az istennel.