HUSZADIK FEJEZET

Kicsike zöld város volt, amilyen még akad néhány Alabamában és a Dél más államaiban. Erdőiben nyüzsögtek a szarvasok, rókák, mókusok, legelői teheneket, bikákat, borjakat hizlaltak, földjeit mind gyapottal vetették be. Májusban, amikor a gyapotgumók hófehér pamacsokká bomlottak, olyanok voltak, mint a földre szállott fellegek, lágy gyapottakarók, melyekbe a gyapotszedők belebújtak, majd újra előbukkantak. A gyapotszedők négerek voltak. Vállig merülve abba a fehérségbe, sötéten, mint a fatörzsek ágai emelkedtek ki karjaik, hallatlanul gyors ujjakkal tépdesték a gyapotot és zsákokba dugták. Munka közben bánatos spirituálékat énekeltek, ezektől mozdulataik egy ritmusúvá és egyformává váltak: „Jézus-Jézus, Halleluja! Jézus-Jézus, Halleluja!” És minden hallelujára a fellegek egy kicsit megritkultak, a lágy takaró kisebb lett, a hófehérségen átlátszott a föld. Szeptemberben, amikor leszüretelték mind a gyapotot és elültették a palántákat, akkor kezdődött az állattenyésztők versenye, hogy kiválasszák a tehenet, amelyet majd Saint Louisba, Missouri államba küldenek, ahol minden évben megválasztják Amerika Tehén Bajnoknőjét, a tejhozama alapján. Ezért olykor viszályok, ellenségeskedések törtek ki, amelyek egész évszakokon át tartottak. Szerettél volna Huntsville-ben élni abban az időben, ugye, apám?

A leghosszabbik utat a Tej Útjának nevezték, a fő utat a Gyapot Útjának, itt faházak álltak süveg alakú háztetővel, az ablakokon tüllfüggöny, és hintaszékek a verandán. A verandán esténként az öregek üldögéltek pipázva, vagy az asszonyok, harisnyát kötve. A faházak tulajdonosai nem voltak sem gazdagok, sem szegények. A gazdagok házai egy Snob Hill nevű dombon álltak és neoklasszicista stílusban épültek, a homlokzaton görög oszlopokkal, a park körül magas, zöld sövénykerítéssel. A szegények vagyis a négerek, az ültetvények szélén laktak, fémlemezből vagy kövekből épített kunyhókban. Olykor-olykor előfordult, hogy egy néger megunta, hogy fémlemezből vagy kövekből épült kunyhóban éljen, és inni kezdett, hogy megfeledkezzék róla, így zavarta a Snob Hill valamelyik gazdag lakóját. Vagy az is előfordult, hogy a Snob Hill egyik gazdag lakója megunta, hogy zavarja őt egy néger, és megvesszőztette: de a város azért nem volt boldogtalan. Fehérek és négerek jól tudták, hogy bizonyos dolgok a világ bármely más táján is megtörténnek, sokszor még rosszabb is történik, és nem lehet a földi paradicsomot kívánni. Nem voltak elkerített területek a színesek számára Huntsville-ben: fehérek és négerek, szegények és gazdagok, jók és rosszak mind hasonlítottak egymáshoz, és vasárnaponként bűneik elkeveredtek a szentmisén. Mise után együtt sétálgattak a téren. A téren állt a városháza: kőből és téglából épült, sárga és világoskék, rombusz alakú üvegablakokkal, és széles lépcsősor emelte a tekintélyességét. A lépcsőn mindig galambok turbékoltak, és télen emberek üldögéltek, napoztak rajta, nyáron ott élvezték az árnyék hűvösét. A városháza előtt haragos tekintetű, bajuszos férfi szobra állt, puskával a kezében: a Függetlenségi Háború veteránja, John Hunt, aki 1805-ben a várost megalapította. A hatalmas talapzaton emelkedő szobor alig kilencven centiméter magas volt, a legkevésbé ünnepélyes szobor, amit valaha felállítottak, de nekik megfelelt, és különben is John Huntről nevezték a várost Hunstville-nek. John Hunt harminc évet fordított Huntsville megépítésére: harminc év múlva kitört az Észak-amerikai Polgárháború, és a szövetséges csapatok mindent szétromboltak. De a huntsville-iek mindent újra felépítettek ugyanolyanra, amilyen volt, a faházaikat, neoklasszicista villáikat, fémlemezből készült kunyhóikat, és minden ugyanolyan lett, mint azelőtt: kicsike zöld, nyugalmas, nagyravágyás és kíváncsiság nélküli városka. A nők egyetlen törekvése az volt, hogy férjet találjanak, a férfiak egyetlen kíváncsisága, hogy megtudják, melyik tehén megy Saint Louis-ba. Mind a férfiak, mind a nők számára a világ véget ért ott lent, a szarvasokkal, rókákkal, mókusokkal teli erdőkön túl; a Hold csak egy égő fáklya volt, az utcák megvilágítására, a csillagok az égboltra varrott fényes díszek, hogy szebbé tegyék az éjszakákat. A gyanú, hogy a csillagok olyan bolygók volnának, mint a Föld, a kétely, hogy a Hold olyan hely, ahol le is lehet szállni, nem is érintette őket: nem érintette őket a gondolat sem, hogy a bombák arra valók, hogy az űrben szálljanak. Kitört egy háború 1940-ben, sokkal rettenetesebb, mint az észak-amerikai polgárháború volt. De távol tört ki, Európában, s a Csendes-óceánon, és szinte észre sem vették. Vagyis nem hagyott semmiféle nyomot, csak néhány fiú hiányát, akik nem térnek vissza soha többé. De senki sem látta meghalni őket, senki sem látta, amikor belehelyezték őket a koporsóba: tehát végső soron olyan volt, mintha New Yorkba, vagy Kanadába vándoroltak volna. Jött egy német Amerikába: egy német, aki sok más németet is hozott magával, és Fort Blissben élt, Texasban, ahol, úgy mondták, ördögi rakétákat lődözött a magasba. A neve von Braun. De senki nem látta ezt a németet, senki nem látta azokat a rakétákat; tehát végül is olyan volt az egész, mintha ő továbbra is Németországban lakna, és a rakéták nem is léteznének. És ebbe a nemtörődömségbe vagy tudatlanságba vagy boldogságba (talán nem ez a boldogság?) érkezett el az a nap 1950-ben.

Azon a napon Huntsville ünnepet ült a legrendkívülibb eset alkalmából, ami csak a földgolyón történhet: Lily Flagg, Sam H. Moore ezredes tehene harmadszor nyerte el Amerika Bajnoknője címét a tejhozamáért. Harmadszor, mert elnyerte már 1948-ban és 1949-ben is. A versenyen részt vettek ötven állam legkiválóbb tehenei, a mindenségit, tízesével, százával, kövér tehenek, erős tehenek, tehenek olyan duzzadt tőggyel, mint egy-egy léggömb, olyan kemény tőgyekkel, mint a szalámi; de Lily Flagg lesöpörte a pályáról valamennyit, egész egyszerűen. Ugyan, történhet-e bármi, ami egy ilyen diadalról elterelje Huntsville figyelmét? Nem, igazán nem. Ezért ez nagy nap, ünnepnap volt. Figyeljük, apám, együtt a jelenetet, amely a főtéren zajlik. Középen, rózsákkal és szalagokkal koszorúzva, megmosva és lecsutakolva különbül, mint egy versenyló, ott áll Lily Flagg: hófehéren, türelmesen. Mögötte, John Hunt szobrától nem messze áll a bronz-szobor. Az övé, Lily Flaggé. A szobor talapzatán emléktábla, belevésett felirattal:

LILY FLAGG
AMERIKA BAJNOKNŐJE
TISZTELETÉRE
A LAKOSSÁG ÉS A VÁROS VEZETŐSÉGE
HÁLÁVAL, BÜSZKESÉGGEL, MEGHATOTTAN

A szobor körül sorakozik a városi zenekar, és Huntsville himnuszát játssza: „Huntsville, hősök városa, Huntsville, bátrak városa… Bal oldalon a nép transzparenseket emel magasra: „Lily, szeretünk”, „Lily, mindannyiunké vagy”, és piknikre készülődnek. Jobboldalt zászlókkal díszített emelvényen a város vezetői, az első sorban a polgármester, aki beszédet tart. „Vannak, akik egy nemzet felett aratott győzelmüket vagy egy csata sikerét ünneplik – mondja a polgármester. – Mi a tejtermelés győzelmét és egy tehén sikerét ünnepeljük… Vannak, akik szép lányokat küldenek a szépségversenyekre vagy erős ifjakat az olimpiákra – mondja a polgármester –, mi Lily Flagget küldjük a szépségversenyekre és Lily Flagget küldjük az olimpiákra… Elegünk van a bombázásokból és a világi hívságokból – mondja a polgármester –, mi inkább tejjel árasztjuk el magunkat és vajjal hivalkodunk. Éljen Lily Flagg, a mi hősnőnk.” „Éljen Lily Flagg, a mi hősnőnk!” válaszolnak a huntsville-iek, és magasra emelik a transzparenseket. A földeken a gyapotgubók hófehér pamacsokká pattannak, mintha fellegek szálltak volna a földre: lágy gyapottakaró, melybe a gyapotszedők belemerülnek, majd újra felbukkannak. Nyugodt, szelíd tekintetével Lily Flagg nézi a tömeget, és újabb pohárnyi tejet ereszt ki: alatta nagy, fehér, tejszínhab illatú tó van már. Kezdődik a piknik. Nagyszerű piknik: kürtök vidáman rivallnak, cukros perecek sülnek, petárdák robbannak. De egyszerre csak sokkal nagyobb robbanás hallatszik, majd morajlás, aztán süvítés, és miközben mindenki szerteszalad, szanaszét szórva cukros pereceket, transzparenseket, zászlókat, miközben Lily Flagg ájultan roskad össze a rózsák és szalagok között, az ünnep véget ért. Von Braun fellőtte első Redstone rakétáját.

Azóta (hány évtized, hány évszázad telt el azóta?) Huntsville nem Huntsville többé, hanem Rocket City, a Rakéta Városa. A Tej Útját Motor Útjának hívják, a Gyapot Útját Acél Útjának, a virágágyakban, ahol Lily Flagg és John Hunt szobra állt, komor kőrakéták emelkednek: az Atlas és 3 Redstone-ok tiszteletére emelt szobrok. Mindenfelé láthatók, olyanok, mint egy űrtemető síremlékei, a látvány, ahogy a galambok lekakálják őket, az egyetlen vigasztalása azoknak, akik szerették Huntsville-t. A galambok, ki tudja, miért, az egyedüli állatok, amelyek túlélték a rombolást; amikor az erdőket leberetválták, mint a fölösleges szakállt (zavarták ugyanis a rakéták fellövését), a szarvasok, rókák, mókusok kipusztultak. A tehéntenyésztés véget ért, amint Lily Flagg elpusztult az ijedségtől, és nem adott többé egyetlen csepp tejet, a többinek is üres lett a tőgye. A gyapotmezőkből már csak hófehér emlék maradt: sok ezer hektár területet vásárolt meg a NASA, és aszfaltlepedővel bontotta be. Eltűntek a faházak, a fémlemezkunyhók, a neoklasszicista villák, nem maradt meg más, csak a városháza, de gondolnak rá, hogy lerombolják és célszerűbb, modernebb formában építik fel újra. Minden lakos célszerű és modern épületben él immár: nincs többé különbség szegények és gazdagok, fehérek és négerek között. Az automatizálás vérontás nélkül megvalósította a társadalmi egyenlőség ősi álmait. A Hold már nem fáklya, amelyet az utcák megvilágítására gyújtottak, a csillagok már nem fényes díszek, melyeket azért varrtak az égboltra, hogy megszépítsék az éjszakákat: a Hold gyarmatosítandó terület, a csillagok pedig meghódítandó világok. A huntsville-iek rendkívül tájékozottak a csillagászat és a rakétatudományok terén, dölyfösen beszélnek erről: a Butler High Schoolban a tanítás végét jelző csengőszóra váró gyerekek visszafelé számolva mérik az időt: ,,…négy… három… kettő… egy… driiin! Szabad az út!” Ugyanezek a gyerekek megtanulnak vattát tenni a fülükbe, hogy meg ne süketüljenek, amikor elindul egy rakéta. Rakéták mindig indulnak, éjjel és nappal, a levegőt állandóan robbanások tépázzák, vörös villanások szeldelik: Huntsville-ben, azaz Rocket Cityben állandó bombázás, lármák, üvöltések lidércnyomásában élnek.

A legrondább hangja annak a Saturnusnak van, amely a Holdra megy, és másfélszer olyan magas, mint a Szabadság-szobor, nyolcvanszor akkora, mint az űrhajó, ami a világűrbe vitte John Glennt. Egy óriás hangja, mennydörög, akár a Niagara-zuhatag ősszel. Amikor suttogni kezd, a föld dombokon-völgyeken át megremeg, a falak inognak, az üvegek kitörnek, a dobhártyák kínzóan megfájdulnak. Több süket ember van Huntsville-ben, mint a Föld bármely más pontján, és senki nem hatódik meg rajtuk. Ki a hibás, kérdezik, ha nem tettek vattát a fülükbe? A NASA megmondta: tegyetek vattát a fületekbe, tegyetek bele vattát. Nem engedelmeskedtek, hát most örök csendre kárhoztatták őket. Szegénykék? Ugyan miért? Ha akarnak, állami kártérítéssel kivándorolhatnak. Sokan elvándorolnak. Fel lehet ismerni őket a repülőtér várótermében, mert bonyolult, süketek számára készült szemüvegeket viselnek, és a szemüvegek ellenére nem értenek semmit: amikor a hangosanbeszélő a repülőjáratot jelenti, mozdulatlanul állnak és a mennyezetet bámulják. Akkor valaki szólítja őket, int, hogy menjenek a kifutópályára, és ők azt felelik, köszönöm, nem akarok a napra menni, inkább itt maradok. Így lekésik a repülőgépet. Aki belenyugvásból vagy lustaságból marad, annyira meggyűlöli a Holdat, hogy fel sem pillant rá soha, és ha véletlenül mégis meglátja, leköpi.

Sosem láttam még embert, aki a Holdra köp, apám. De akkor este, amikor Huntsville-be megérkeztem, ezt is láttam. Emlékszem, sétálgattam a motelom körül, és a Hold tisztán fénylett. Az autópark közepén egy ember állt, zsebre dugott kézzel. Mozdulatlanul, zsebre dugott kézzel a Holdat bámulta. Egyszerre csak hátrabillentette a fejét és kiköpött! Heves, egyenes köpés volt: mint egy apró nyersolaj-meghajtású rakéta. Valóban rakéta módjára emelkedett a magasba, és bármennyire igyekeztem megfigyelni, hová esik vissza, nem esett le többé. Akkor elbűvölten közelebb léptem és megpróbáltam azzal az emberrel beszélgetésbe kezdeni. Anélkül, hogy hallott volna engem, egy kis várakozás után megszólalt. – Leköpöm – mondta. – Leköpöm, leköpöm! Azt a kurva Holdat! – Kis szünetet tartott. – És azt a hímringyó rakétát, a Saturnust! – Újabb szünet. – És azokat a nácikat, a…

A Saturnus atyjának Wernher von Braun a neve. A Saturnus nagybátyját Ernst Stuhlingernek hívják. Rokonai mind németek, annak ellenére, hogy 1955 óta amerikai állampolgársággal rendelkeznek. Százhúsz, darabos mozgású, durva hangú német, akik csak akkor lágyulnak el, ha a Saturnusról beszélnek: végtelen gyengédséggel our babynek, a mi bébinknek nevezik. Vagy azt mondják: our biggest baby, a mi legnagyobb bébink. A második világháború idején, amikor Peenemündében, Németországban éltek, valóban sokkal kisebb gyermekeket szültek, azokat ugyanilyen gyengédséggel V2-nek nevezték. V = vendetta, a bosszú szót^* jelentette: a Bosszú Kettes Számú Fegyvere. A V2-k, mint tudjuk, Londont bombázták. Hét hónap alatt háromezer halott, hatezernyolcszáz sebesült volt. Nem véletlen, hogy Hitler az évszázad legértékesebb tudósának tartotta von Braunt. A holdutazás regényének legparadoxabb fejezete itt és ezzel az emberrel kezdődik, akiről az amerikaiak még nem döntötték el, hogy szeressék-e, vagy gyűlöljék.

Igaz, hogy jelentős százalékuk szereti: például a háború után született fiatalok, például a németbarátok, akikből sok van az Egyesült Államokban. Szeretik és úgy tekintenek rá, mint a világűr Kolumbusz Kristófjára, tudományos-fantasztikus regényekből kilépett hősre, és a világ minden erényét tulajdonítják neki: szenvedélyességét, szervező készséget, optimizmust, fantáziát, még annak érdemét is, hogy elégtételt szerzett Amerikának az első Szputnyik alkalmával elszenvedett szégyenért. Egy másik jelentős százalék gyűlöli: például a felnőttek, akik nem tudnak megbocsátani a nácizmusnak, például a zsidó tudósok, akik megúszták a gázkamrákat. És azt hajtogatják, hogy egyáltalán semmit sem talált fel ez a von Braun, aki olyan szívesen szorongatta Hitler kezét, nem tett mást, mint ellopta Robert H. Goddardnak, az amerikai rakétatudományok atyjának eszméit. Igen, lehet, hogy jó mérnök ez a von Braun, tapasztalt technikus, de ugyanakkor rettenetesen opportunista is. Amikor választania kellett az amerikaiak és az oroszok között, akik két ellentétes irányból Peenemündéhez közeledtek, az amerikaiakat választotta, ez igaz. De csak azért, mert őket tartotta erősebbeknek, és most a körmét rágja aggodalmában, hogy hibát követett el. Nem, egyáltalán nem rokonszenves dolog, hogy ez a von Braun irányítja gyakorlatilag az egész űrkalandot. Egyáltalán nem rokonszenves dolog, hogy hősként ünneplik, és alkalmanként diadalmenetben körülhordozzák, ő és százhúsz cimborája, akik Huntsville-ben mind ugyanabban a kerületben elsáncolva élnek, mint valami erődítményben, és húsz év alatt nem tanultak meg helyesen angolul beszélni: otthon és egymás között még mindig németül beszélnek. Nagyon sokan, még újságírók is, azzal dicsekednek, hogy köteteket írtak már a holdutazásról anélkül, hogy egyetlenegyszer is idéznék von Braunt, Stuhlingert és barátaikat.

Őszintén szólva én ezt nevetségesnek találom, apám. És bár azok egyike vagyok, akik nem felejtenek, nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem, hogy felfrissítsék a feledékenyek emlékezetét, ezt tudod, mégis becstelenségnek és igazságtalanságnak tartom megtagadni von Brauntól, ami von Brauné, nem venni róla tudomást egy ilyen írásban. Lehet, hogy nem értesz egyet velem, de én ezt így gondolom. Nézzünk egymás szemébe, apám: olyan tisztességes emberek, mint Fermi és Oppenheimer, talán nem alkották meg az atombombát, amely porrá rombolta Nagaszakit és Hirosimát? Tudósok voltak, mondod erre te: és a tudománynak semmi köze az etikához. Tudom. De von Braun, vajon nem tudós-e ő is? Ami von Braunban visszatetsző, apám, ami visszatetsző a százhúsz huntsville-i németben, nem az a tény, hogy ők építették a V2-ket: hanem az a tény, hogy húsz évvel később ezt mesélik: „1944. szeptember 6-án, amikor az első V2 lezuhant Chiswickre a Temze közelében, mi pezsgővel koccintottunk.” Ez nekem valahogy nem tetszik. Nem hiszem, hogy Fermi és Oppenheimer whiskyvel vagy chiantival lerészegedtek volna azon a napon, amikor a Bomba százezer embert megölt. Ellenkezőleg: lelkiismereti válságaik voltak, szégyenkeztek. De hát ezek a németek sohasem szégyenkeznek? Nekik sohasem támadnak lelkiismereti válságaik? Sosem merül fel bennük a kétely, hogy bár a tudománynak nincs semmi köze az etikához, a tudósnak azért mégiscsak van köze az emberhez, ő maga is ember? Nem tudom, ez nekem valahogy nem tetszik. Nem tetszik nekem az a tény sem, hogy tagjai voltak a náci pártnak, és teljesen hidegen hagy, hogy most azt hangoztatják: igen, párttagok voltunk, de nem szívünk szerint.

Ezt Erik Berghaust is megállapítja, egy Wernher von Braunról szóló kitűnő könyv szerzője, a könyv címe: Reaching the stars, Elérve a csillagokat. Most amerikai állampolgár, de huszonnégy évvel ezelőttig norvég állampolgár volt Erik Berghaust, rokonait Németország koncentrációs táboraiban lemészárolták, őt magát letartóztatta a Gestapo, megverték, részt vett az Ellenállási Mozgalomban Norvégiában: meggyőződéses náciellenes ember. De nagyon szereti von Braunt, és von Braun is nagyon szereti őt: a barátság, akár a szerelem, olykor kicsit vakká tesz. Anélkül, hogy bepillanthatnék von Braun szívébe, igazán nagyon szeretném mégis megtudni, vajon ő őszinte náci volt-e, vagy sem. Azért bocsátom előre ezeket az elmélkedéseket, apám, hogy tisztázzam, nem azért írom ezt a fejezetet, hogy bosszantsalak: ellenkezőleg, nagyon sok fenntartással írom. És ez lehetővé teszi, hogy annyi teret és figyelmet szenteljek neki, amennyit megérdemel, sőt azt is leszögezzem, hogy von Braun meglehetősen rokonszenves ember. Ez meglep? Engem is. De íme, ezt írtam jegyzetfüzetembe közvetlenül a találkozásunk után: „Interjú von Braunnal. Nagyon magas, erős testalkatú, díjbirkózó vállakkal, erős gyomorral, a sörivókra jellemző viruló arccal. De szép az arca. Haja nagyon szőke, szeme nagyon kék, fogai nagyon fehérek: nyilvánvaló, hogy tetszett Hitlernek. A tiszta germán fajta tipikus megtestesítője: vajon mi a véleménye a négerekről, akik nyüzsögnek Huntsville-ben. Vitathatatlan porosz akcentussal beszél, sikerül keményen kiejtenie a leglágyabb szavakat is, mint Moon, Hold. Beszéd közben kiegyenesedik, mint egy tábornok, aki egy ostoba újonchoz intézi szavait, és mosolya olyan fagyos, hogy mosoly helyett inkább fenyegetésnek tűnik. Furcsa: minden adottsága megvan ahhoz, hogy ellenszenvesnek találjam, és mégsem ellenszenves. Fél óra hosszat erőlködtem, hogy ellenszenvesnek tarthassam. Legnagyobb megdöbbenésemre pontosan az ellenkezőjének találtam.”

Az izgalmas az, hogy senki nem tagadhatná: elsodró egyéniség, kegyetlenül intelligens, démoni képessége van rá, hogy lenyűgözze azt, aki nézi és hallgatja. Mindenhez ért, mindennel foglalkozik, pilóta, író, ejtőernyős, futóbajnok, hegedűművész, úszó, hegymászó, síző, zongoraművész, vadász, előadó, horgász, búvár, teniszbajnok, teológus és még annyi minden más is, hogy nem lepődnék meg, ha kiderülne: kitűnő szakács, bűbájos csipkéket tud horgolni és remekül énekli: Figaro itt, Figaro ott, továbbá egy szempillantás alatt fordít szanszkrit szövegeket. Lehet olykor ilyen egyéniségeket találni: de azért nem biztos, hogy különbek másoknál. Egy dolog azonban biztos: mások, mint a többiek. Ez az ember nem akárki.

Soha nem is volt az, életrajza alapján megítélve. És magától értetődő, hogy az élet mindig nagylelkű volt hozzá: azon túl, hogy robusztus fizikumot és értelmet ajándékozott neki, adott egy apát, akinek a neve Magnus von Braun, báró, bankár, földbirtokos, földművelésügyi miniszter, nekiadta továbbá a csodálatosan szép Wirsitz-kastélyt Kelet-Poroszországban, ahol 1912. március 23-án az egész család nagy boldogságára megszületett. Amennyiben egy második Leonardo da Vinci volna (nem az, csak a példa kedvéért mondom), akkor is Leonardo javára szólna az, hogy törvénytelenül szülte egy tudatlan parasztasszony. Wernher von Braun édesanyja nem tudatlan parasztasszony volt: hanem Emmy von Quistorp márkinő, gazdag, energikus, ismert csillagász. Azon a napon, amikor Wernhert nyolcéves korában a lutheránus szertartással megkeresztelték, Emmy márkinő nem a hagyományos aranyórát vette neki ajándékba: már csak azért sem, mert aranyórája Wernhernek már volt. Egy teleszkópot ajándékozott neki, hogy tanulmányozza vele a csillagokat. És ő tanulmányozta. Tizenhárom éves korában már annyit tudott róluk, hogy felvetődött benne a kérdés, milyen alkalmatosságot kellene feltalálni, amellyel a Holdra lehetne szállni: megvette Hermann Oberth Rakéta a bolygóközi távolságokra című könyvét, és elkezdte olvasni. De miután gyenge volt fizikában, rendkívül gyenge matematikában, nem értett belőle semmit. Így hát elment Oberthhez, megmondta, hogy nem ért semmit a könyvéből, és Oberth azt tanácsolta, hogy tanulja szorgalmasabban a matematikát és a fizikát. Hét évvel később már diplomát is szerzett matematikából és fizikából a Charlottenburgi Műszaki Főiskolán. „Eltöltött a romantikus vágy, hogy lebegjek az égen, és felfedezzem a világegyetemet. Esténként elbűvölten bámultam a Holdat, és azt mondogattam magamban, mennyire közel, közel van.”

Az a közeli, közeli Hold ösztönözte csillagászati tanulmányainak elmélyítésére: Berlinbe ment és beiratkozott az asztrofizikai fakultásra. Itt azonban rájött, hogy nem az a fő probléma, hogyan lehet feljutni a Holdra, hanem hogy az ember testét és agyát életben tartsák az utazás folyamán. Elhagyta Berlint és átment a zürichi Szövetségi Technológiai Főiskolára, ahol megismerkedett Constantino Generalesszel, és az egérkísérleteket végezte. Aztán visszatért Németországba, és ott a hadsereg civil alkalmazottja lett, feladata a folyékony üzemanyaggal működő rakéták tervezése volt. Ekkor huszonegy éves. Huszonnégy éves korában Peenemündében kinevezik igazgatónak. Emmy márkinő tanácsára választotta Peenemündét. Wernher vizekben gazdag, lakatlan területet keresett, hogy nyugalmasan lövöldözhesse rakétáit, s a márkinő azt mondta: „Miért ne lenne ez a hely Peenemünde? A nagypapa oda járt vadkacsa vadászatra, ha egyedül akart lenni.” Furcsa, hogy Peenemündében ugyanaz történt, ami tizenöt évvel később Huntsville-ben; sorsszerű ebben az emberben, hogy szétrombol minden nyugodt helyet. Berghaust azt írja, hogy Peenemündében akarta tanulmányozni az űrutazásokat. 1939 tavaszán azonban, amikor Hitler először szorított vele kezet, von Braun halvány célzást sem tett a Holdra. Az A5, a V2 előfutára jellegzetes vonásait magyarázta el a Führernek, elmondta, micsoda nagyszerű fegyver ez, a legjobb fegyver az ellenség megsemmisítésére. (Eléggé csúfondáros dolog ez, ugye, apám, hogy a holdraszállás űrhajói végső soron ugyanazok a rakéták, amelyek Hitler kezében az emberek meggyilkolására szolgáltak.) Elmondta, hogy a repülőbombázások semmiségek ehhez a fegyverhez képest, és meglehetősen bizarr találkozás zajlott le a náci diktátor és az űr Kolumbusz Kristófja között. Hitler harmincöt centiméterrel alacsonyabb volt, mint von Braun, és talán mert zavarta ez az óriás test, igen nagyképűen viselkedett, olyan hangon beszélt, mintha már mindent értene. Egyetlen mondat elég volt azonban, hogy kiderüljön, csak egy pöffeszkedő alak rejtőzik a mögött a bajusz mögött: még azt sem tudta, milyen voltaképpen egy rakéta felépítése, és hogyan működik.

– Jól van, doktor von Braun, jól van. Nem értem azonban, miért van szüksége ennek a folyékony üzemanyaggal működő rakétának két különböző tartályra.

– Führer… A két tartály közül az egyik az oxigént, a másik az üzemanyagot foglalja magában.

– És mi szükség van az oxigénre?

– De… Führer… Ahol a rakéta működik, ott nincs levegő. Más szóval, hogy üzemanyaga éghessen, ahhoz nem használhatja az atmoszféra oxigénjét.

– Hát aztán?

– Führer… aztán… a rakétának saját burkolatában kell magával vinnie mind az oxigént, mind az üzemanyagot. És ezt tartalmazza a két különálló tartály.

– Értem. De miért nem használják a levegő oxigénjét?

Verejtékező homlokkal von Braun elölről kezdte: a rakéta nem égetheti a saját üzemanyagát az atmoszféra oxigénjével, mint a repülőgép vagy az autó… Hitler továbbra sem értette, de koccintott a rakéta sikerére: egy pohár ásványvízzel. És elrendelte, hogy doktor von Braun kapjon meg minden támogatást, anyagi segítséget, figyelemmel kísérte erőfeszítéseit, amikor az A5-ből kialakította az A4-et, vagyis olyan rakétát, amely képes szuperszonikus sebességgel repülni, és egy szempillantás alatt eléri a gyűlölt Angliát, ő sugalmazta az ötletet, hogy az A4-et a „Bosszú Fegyverének” nevezzék, sőt a „Bosszú Kettes Számú Fegyverének”: V2-nek. És doktor von Braun készítsen azonnal harmincezer V2-t, amelyekkel szét lehet rombolni Londont, aztán újabb harmincezret, amelyekkel szét lehet rombolni Moszkvát, aztán még harmincezret, amelyekkel szét lehet rombolni New Yorkot. És doktor von Braun hozzálátott a V2-k építéséhez, hogy szétrombolják Londont, Moszkvát, New Yorkot, és az egész világot, a nagy Németország kivételével. De nem épített harmincezret: bármilyen erőfeszítéseket tett is, Peenemündéből nem került ki több, mint harminc V2 naponta. Tehát háromezret készített: és így következett el 1944. szeptember 6-a, amikor az első V2 lezuhant Chiswickre a Temze közelében. Chiswick után ezerszáztizenöt zuhant még le Angliára, ötszáztizennyolc London központjában. Az utolsó 1945. március 27-én, egy hónappal Hitler halála előtt. „Ha a németek hat hónappal korábban vetik be a V2-t – mondta Eisenhower – Európa inváziója nagyon nehéz, talán egyenesen lehetetlen lett volna.” Íme, ez a történet, amit el kell mesélnünk a marslakóknak és a venuslakóknak, amikor csodálattól eltelve látják, hogy leereszkedünk űrhajóinkkal, és megkérdezik: „De hát hogy csináltátok, az ördögbe is? Hogy történhetett?”

Úgy történt, hogy 1945 januárjában a nagy Németország immár a vereség szélén állt. Az oroszok kelet felől, az amerikaiak nyugat felől közeledtek, a tüzérség egyre közelebb mennydörgött Peenemündéhez, ahová mindkét fél igyekezett minél hamarabb eljutni a V2 miatt: mindkét fél tudta, hogy von Braun báró kedvenc vadkacsavadászati faluja kincset rejt. Peenemünde körül vasbeton barikádokat emeltek, a dokumentumokat savval teli ládákba zárták, így a fedél felemelésével azonnal automatikusan megsemmisülnek, ezer V2-t biztos barlangokba kitelepítettek: von Braun összegyűjtötte azokat az embereit, akikben a legjobban megbízott és, Erik Berghaust szerint, a következő beszédet tartotta nekik: „Németország elvesztette a háborút. De álmunk, hogy a Holdra és más bolygókra menjünk, nem halt meg. A V2 nem csak harci fegyverként használható, alkalmas az űrutazásokhoz is. Akár az egyik, akár a másik célból, az oroszok és az amerikaiak tudni akarják majd, amit mi tudunk. Melyikükre hagyjuk inkább örökségünket és álmainkat?” Vagy pontosabban (bocsásson meg, kérem, Berghaust úr): „Németország elvesztette a háborút. Itt minket kinyírnak. Vagy felakasztanak az amerikaiak, vagy agyonlőnek az oroszok. Mit gondoltok, melyiküknél úszhatjuk meg inkább, ha cserében felajánljuk ezeket a rendkívül hatékony rakétákat?” A válasz egységes volt: „Az amerikaiaknál!” Az amerikaiak nem látták saját városaikat lebombázva, falvaikat felgyújtva, gyermekeiket deportálva, férfiakat és asszonyokat kivégezve. Az amerikaiak nem tápláltak gyűlöletet vagy bosszút. Az amerikaiak gazdagok voltak. „Az amerikaiaknak!” Pontosan így gondolta von Braun is: Sigismund, idősebbik bátyja a Vatikán német nagykövetségén szolgált, amikor az Ötödik Hadosztály elfoglalta Rómát, tehát már több mint egy éve az amerikaiakkal élt, és nagyszerűen élt. Magnus, a fiatalabbik bátyja mindig hallgatta a szövetséges rádiót, és azt mondta, ha rajta múlna, az amerikaiak már elfoglalták volna Berlint. „Az amerikaiaknak!” Mindenképpen azon kellett igyekezni, hogy az amerikaiaknak adják meg magukat. És a véletlen a kezükre játszott: februárban Walter Dornberger ezredes, Peenemünde katonai parancsnoka azt az utasítást kapta, hogy telepítse át Bleicherodéba a Peenemündében tartózkodó ötezer embert és a megmaradt rakétákat. A kitelepítés néhány nappal korábban megtörtént, mielőtt az oroszok bevonultak Peenemündébe.

Ezen a ponton a holdutazás regényének legparadoxabb fejezete egy szerelmi epizóddal színesedik: ez a búcsújelenet Wernher von Braun és unokahúga, Maria von Quistorp között. Maria Alexander von Quistorp-nak, vagyis Emmy von Braun bátyjának leánya. Wernher abban az időben harminchárom éves, Maria mindössze tizenöt. De Wernher attól a naptól fogva szerette Mariát, amikor részt vett a kislány keresztelőjén, amely esemény, gondolom, lutheránus szertartással történt, tehát Maria nyolcesztendős lehetett, és azóta egyetlen más nő sem létezett számára, így hát hogy elköszönjön tőle, elment a von Quistorp-kastélyba a Balti-tenger partjára, és létrejött ez a wagneri búcsújelenet. Ő hatalmas és szőke, a lány törékeny és szőke, ő néz rá a kék szemével, a lány néz rá a kék szemével. Ő azt mondja a lánynak: „Auf Wiedersehn, Maria”, a lány azt mondja neki: „Auf Wiedersehn, Wernher.” A háttérben a tenger hullámai a sziklákat csapkodják, távolban ágyú dörög. Aki ezt a jelenetet előttem leírta, gyönyörű oldalakat szerkesztett belőle, igazán meghatóakat. Nekem nem sikerül. Harmadszor próbálkozom, és egyre kevesebb érzelmet tudok belevinni: akiben nálam több van, tegye hozzá a magáét. Tudod jól, apám: ennek nem az az oka, hogy nem tisztelem mások érzelmeit. Csak az, hogy bármennyire is próbálom, nem sikerül meghatódnom Wernher von Braun és az ő szerelmi jelenete fölött a Quistorp-kastélyban. Udvariatlan vagyok, belátom: de ugyanabban a percben, amikor mondom magamnak, udvariatlan vagy, udvariatlan, más búcsúk jutnak eszembe, ugyancsak ágyúdörgés közepette. Például egy olasz kislány búcsúja egy égből pottyant angol férfitól, aki elindul, hogy megpróbálja elérni a frontvonalat. A lány szőke, alig tizennégy éves, az angol az első férfi, aki megsimogatta az arcát. Az angol szőke, alig huszonegy éves, a lányka az első nő, aki őt megsiratta. Véletlenül találkoztak egy ház romjai között, a lány átengedte neki az ágyát és a konyhában aludt, tizenöt napon át. Nem történt semmi, és minden megtörtént a tizenöt nap alatt. Aztán ő azt mondta: „Mennem kell”, és a lány a német ostromzár állásai között elkísérte egészen odáig, ahol az ágyú dörgött. „Akkor ciao”, mondta a lány. „Ciao”, mondta az angol. „Reméljük, nem fog esni”, mondta a lányka. „Reméljük, nem fog esni”, mondta az angol. „Ha véget ér a háború, gyere vissza”, mondta a lányka. „A háború véget ér, és én visszajövök”, mondta az angol. És a szeme fényes, fényes volt, olyan fényes, mintha vízben úszna. A lányka nézte és látta, hogy egy vízcsepp elindul, legördül az orrán, aztán az ajkán, majd az állán, sosem láthattál még ilyen hosszú könnyet, mint azé az angolé, és a könny végül eltűnik a nyakában: emlékszel, apám? Te is ott voltál, apám. Amikor a könny a nyakához ért, megfordult és elment. Én néztem, amint megy, szőkén, szikáran, védtelenül, szinte gyerek még, akárcsak én, és gyermekkorom egyszeriben véget ért, véget ért tizennégy évem, és az a képességem is, hogy tudok megbocsátani: nem is tért vissza többé, akkor sem, amikor nevettem, játszottam és sírtam férfiakért, másokért, nem érte. Egyetlen pillanat alatt felnőtt lettem, és egyetlen pillanat alatt öreg lettem: két hónappal később elmondták nekünk, hogy meghalt, az erdőben találtak rá, két golyó fúródott a nyakába, megállították a németek, ő megpróbált elmenekülni, és a németek két golyót lőttek a nyakába. Pontosan oda, ahol a könnycsepp eltűnt. Egyszóval más búcsúk jutnak eszembe, amikor megpróbálom leírni Wernher és Maria wagneri búcsúját, és egyáltalán nem érdekel engem az ő szomorúságuk a Balti-tenger partján. Ők viszontlátták egymást, most házasok, és nagyszerűen élnek huntsville-i villájukban. Amennyiben von Braun intelligenciája olyan rendkívüli, amilyennek hiszem, és ha egy napon véletlenül alkalma lesz látni ezt a könyvet, megérti: ezt szívből kívánom. Befejeződik ezzel a romantikus közjáték. Térjünk vissza a peenemündei konvojhoz, amely Bleicherode felé utazik.

Ez aztán ugyancsak drámai jelenet. Bleicherode felé az amerikaiak közelednek, és von Braunt eltölti a megkönnyebbülés. Kocsiját vezetve az éjszakában arra gondol, hogy az aggodalmak hamarosan véget érnek, végre átadhatja önmagát és a V2-t Patton tábornoknak, aki a Harz-hegység felé nyomul előre, és miközben ezen ábrándozik, nagy álmosság fogja el, ráborul a volánra, az autó egy árokba borul. Gipszbe szorítva ébred fel, rettenetesen fáj a bal válla, amely eltörött, a bal karja, amely szintén eltörött. Kérdezi, hogy Bleicherodéban van-e, és Dornberger ezredes azt mondja, igen, de ismét ki kell települniük: ezúttal Oberammergau egyik táborába, a Bajor Alpok lábánál. Egy óra áll rendelkezésére, hogy kiválasszon a Peenemündéből elhozott ötezer emberből ötszázat, technikusokat és tudósokat, elszakítsa őket a családjuktól, és elinduljon velük, ő, Dornberger időközben felpakolja három teherautóra a dokumentumokat tartalmazó ládákat és a legértékesebb anyagokat, hogy elrejtse a Harz-hegység egy titkos barlangjában. Von Braun felkel az ágyából, kiválasztja az ötszáz embert. Dornberger megrakja a teherautókat, három mérföldnyire a barlangtól eltávolítja a sofőröket és az SS-katonákat, aztán néhány bizalmi emberével elrejti az anyagot és a ládákat, amelyekből előbb kiereszti a savat, amit a dokumentumok megsemmisítésére helyeztek el: az amerikaiak valóban kitűnő állapotban találnak majd mindent. Aztán indulás, Oberammergauba. Itt a tábort SS-ek őrzik, akik már senkiben, még von Braunban sem bíznak, de Dornbergernek mégis sikerül kihozni onnan von Braunt: mentőautóval szökteti, és vele együtt fivérét, Magnust is. Oberjochba viszi, egy közeli kis faluba. A tüzérség lángba borítja az eget és a földet, a franciák mindössze egy óra távolságra vannak. Ágyban fekve, fájó vállal és karral, von Braun azt vitatja, mi a módja, hogy ne essék a franciák fogságába. Az iskolában szerette a francia nyelvet, de a háborúban egyáltalán nem kedveli a franciákat. Olyan gyűlölködők, akár az oroszok. Tudod ugye, hány huszonegy éves fiú halt meg közülük az erdőben két puskagolyóval a nyakában, pontosan ott, ahol a legördülő könnycsepp eltűnik.

– A gyermeket feltétlenül a legmegfelelőbb kezekben kell elhelyezni – mondja von Braun. Gyermeken értsd: a V2-t, a legmegfelelőbb kezeken értsd: az amerikaiakat. 1945. április 30-a van, a rádió bejelenti, hogy „Hitler hősi halált halt a berlini csatában”, és majdnem egész Európa felszabadult már a lidércnyomás alól. Katonai egyenruhába öltözött angyalokként a szövetségesek elvágják a lágerek szögesdrót kerítéseit, és kiéheztetett, megalázott, iszonyatos külsejű eleven kísérteteket szabadítanak ki, és a hurok szorul, szorul, szorul. Mindenfelől jönnek ezek a felszabadítók vagy bosszúállók, bárkik legyenek is, jönnek északról, délről, nyugatról, keletről, amerikaiak, oroszok, franciák, angolok, és középen ott állnak ők, a németek: mint a csapdába szorult egerek, belekapaszkodva egy felesleges darabka sajtba. Talán megmenekülhetnek, ha cserébe odaadják azt a sajtot! Von Braun Magnust küldi, hogy beszélje meg az amerikaiakkal a megadás feltételeit. Mindnyájuk között Magnus beszél a legjobban angolul. Kerékpáron indul el, és néhány óra múlva visszatér: „Sikerült. Ez itt a menlevél hat autó számára. Hamarosan itt lesz kíséretül a jeep.” Minden rendben ment? „Nagyszerűen. Mintha már mind engem vártak volna, mindenesetre úgy látszott, boldogak, hogy láthatnak.” Aztán a kísérő jeep megérkezik, és von Braun Patton tábornok barakkjaiban találja magát, két tiszttel szemközt, akik nagyon, de nagyon kedvesen kihallgatják. Az egyik Richard W. Porter doktor, aki, akárcsak egy hollywoodi tehetségkutató, „értékes elemeket” keres, hogy Amerikába vigye őket. A másik Hoger Toftoy tábornok, a Technical Intelligence Service európai megbízottja, feladata az, hogy elrekvirálja mindazt, ami az ellenséges hadfelszerelésből megmaradt. Már sok Tigris páncélautót összeszedett, és most a gyermekeket akarja, a V2-ket. Von Braun elmagyarázza neki, hol vannak: egy részük a Harz-hegység titkos barlangjában, a többi Nordhausenben, a gyárban. A tábornok felugrik: Nordhausen hamarosan az oroszok kezébe kerül. Gyorsan félbeszakítja a beszélgetést, és megragadja a telefont: az oroszok megkapják Nordhausent, de nem azt a részét, ahol a gyár áll. Egy napon belül már ki is ürítik a barlangot és a gyárat, a gyermekeket pedig New Orleansba menesztik. Tizenhat Liberty hajóra van szükség, hogy útnak indítsák ezt az óvodát, és amikor végre az egész óvoda partra száll New Orleansban, majd onnan átviszik Új Mexikóba, Toftoy lesz a Rakéta Részleg vezetője.

A Rakéta Részleg vezetőjeként az a feladata, hogy kiválasszon száz technikust és tudóst, és Amerikába küldje őket von Braunnal együtt. Tehát hogy kihallgassa őket, elmegy az egykori iskolába Witzenhausenbe, ahol kerékpárok és rádiók javításával foglalatoskodva élnek. Toftoy rendes ember és végtelenül naiv. Azon töpreng, vajon talál-e a peenemündebeli ötszáz között százat, akik Amerikába akarnak menni, és hogy ne kockáztassa esetleg az elutasítást, mindegyiktől megkérdezi: „Maga szívesebben dolgozik az oroszokkal, vagy az amerikaiakkal?” Kivétel nélkül mind így válaszol: „Az amerikaiakkal! Az amerikaiakkal!” Valamennyien oda akarnak menni, abba az Amerikába, amelyet porrá akartak bombázni V2-ikkel, mind úgy menne oda, mint a bibliai zsidók az Ígéret Földjére. Toftoynak ez nagyon hízeleg, de ugyanakkor kétségbeesik, és megdöbben, így hát von Braunhoz fordul, aki javaslatot tesz egy százhuszonnyolc emberből álló csoport kiválasztására. Százhuszonhétben megegyeznek, a hiányzó: Dornberger. Az angolok háborús bűnösnek tekintik és bűnbaknak követelik a Nagy-Britanniára ledobott ezerszáztizenhat V2-ért. Toftoy kiadja őt az angoloknak, és már-már úgy látszik, hogy Peenemünde parancsnoka Nürnbergbe kerül, hurokkal a nyakán. Ehelyett azonban kétévi kényszermunkára ítélik, Londonban végzi a romeltakarítást. Az a sav mentette meg, amit a dokumentumok ládáiból kieresztett, az igyekezet, amellyel segített a gyermekeket Toftoy kezébe juttatni, és von Braun tanúskodása. Tíz évvel később ő is megkapja az amerikai útlevelet, és tudod, mit csinál ma, apám? Rakétaöveket gyárt az Aerobell System vállalatnál, Buffalóban. Igen, igen: a rakétaöveket, amelyek egyikével az angyal repült a Világkiállításon. Ezt is el kell majd mesélnünk a marslakóknak és a venuslakóknak, amikor elbeszélésünket dermedten hallgatva, felkiáltanak: „Micsoda furcsa lények vagytok ti odalent a Földön, igazán túlvilági dolgokat műveltek. És mi történt aztán?”

Aztán az első csoport, húsz német elindult Amerikába, von Braun vezetésével. 1945 szeptemberét írták. A csoport megállt Bostonban, Boston után Washingtonban, végül vonaton folytatta útját Fort Bliss felé, Texas államba. Von Braun boldog volt: az élet megint egyszer nagylelkű volt hozzá. A többiek alig bírnak az örömükkel. Miközben a vonat erdőkön és pusztaságokon haladt át, egyebet sem tettek, csak bámultak ki az ablakon, és magukban talán ezt mondogatták: „Még szerencse, hogy nem tudtunk napi harminc gyermeknél többet megszülni.” Az étkezőkocsiban pedig mintha ezt mondták volna: „Milyen gyönyörű dolog elveszíteni a háborút!” Természetesen utazásuk titkos volt, és mindegyikre külön őr vigyázott. Toftoy még nem volt biztos benne, hogy a lakosság kedvezően fogadja őket, és vigyázott, nehogy kiderüljön, kik is az utasok tulajdonképpen. A lakosság nem is tudta meg, kivéve azt a titokzatos utast, aki Saint Louistól Texarkanáig megosztotta a hálókocsi fülkéjét von Braunnal. Az epizódot maga Erik Berghaust meséli el. Von Braun őrzője Hamill ezredes volt, Toftoy bizalmi embere, de hogy ez ne legyen szembetűnő, csak étkezéseknél találkoztak. Érthető tehát, hogy a hálókocsiban az útitárs beszélgetésbe elegyedett von Braunnal, és egyszerre csak megkérdezte tőle, honnan jött. „Svájcból”, mondta von Braun. A férfi jól ismerte Svájcot, így megkérdezte, Svájc melyik városából. „Zürichből”, válaszolta von Braun. A férfi jól ismerte Zürichet, megkérdezte, mivel foglalkozott Zürichben. „Acélkereskedelemmel”, válaszolta von Braun. A férfi értett az acélhoz, megkérdezte, milyen ágazatban. „Golyóscsapágyak”, válaszolta von Braun. A férfi értett a golyóscsapágyakhoz is, vitatkozni kezdett von Braunnal, hogyan lehet golyóscsapágyakat eladni Svájcban, különösen pedig Zürichben. Von Braun elhallgatott, és egy sarokban összekuporodva úgy tett, mintha elaludt volna. Texarkanában arra ébredt, hogy valaki a vállát veregeti. A férfi volt, aki mindent tudott Svájcról, Zürichről, az acélról, a golyóscsapágyakról, és most leszállni készült. Von Braun kezet szorított vele, a férfi viszonozta a kézszorítást, fogta a bőröndjét, és ocsmány mosollyal odasúgta: „Ha nincsenek maguk, svájciak, nem tudom, hogy sikerült volna nekünk, amerikaiaknak térdre kényszeríteni a németeket.”

A második csoport 1946 januárjában érkezett: egyenesen El Pasóba, ennek külvárosa Fort Bliss. El Pasóból mindenekelőtt az élelmiszerüzleteket látták meg, és beleőrültek. Éveken át éheztek, s most a bifsztekek, sült csirkék, krémek Niagara-zuhataga úgy feldúlta őket, mint egy darabka krumpli a lágerbe zárt zsidókat. Követelték, hogy vásárolhassanak valamit, vásárolni nekik tilos volt, amikor végre megadták rá az engedélyt, olyasmi történt, aminek látványához csak a kínai parasztok szoktak hozzá, mikor sáskafelhők zuhannak a búzaföldekre, és felfalják az egészet. Néhány perc alatt kiürítették El Paso minden üzletét, csomagokat készítettek és elküldték a rokonaiknak Németországba. A postahivatal kénytelen volt húsz kisegítő dolgozót alkalmazni.

A harmadik és utolsó csoport 1947 áprilisában érkezett, családdal együtt. Ők is katonai őrizet alatt voltak, de egyáltalán nem törődtek vele. Semmi mással nem törődtek, mint hogy megkapják az USA állampolgárságát, és ebben a reményben elfogadtak mindent, utánoztak szokásokat, hagyományokat, rossz szokásokat is. Amerikában mindig rágógumit rágnak? Hát ők is rágógumit rágtak. Amerikában whiskyt isznak? Hát ők is whiskyt ittak. Amerikában jazzt hallgatnak? Hát ők is jazzt hallgattak. Amerika egy polip, amely fojtó ölelésébe ragad mindenkit, aki egy hónapnál tovább lakik itt. Nincs még egy ország, nincs olyan vallás, amely úgy magába szív és átalakít, mint Amerika, tudod-e? Egyhónapi amerikai tartózkodás után még azt hiszed, hogy európai, vagy afrikai, vagy ázsiai vagy, azt hiszed, sikerült ellenállnod, nem hagytad magad beszívni, elnyelni, átalakítani: de egy napon felébredsz és észreveszed, hogy amerikaibb lettél, mint a Chicagóban született amerikai. Megtörtént ez az olaszokkal, megtörtént a kínaiakkal, megtörtént oroszokkal. De mégsem történt meg még sohasem, hogy európaiak egy csoportja olyan könnyedén és olyan gyorsan illeszkedjék az amerikai társadalomba, mint ahogy a peenemündebeli százhuszonhét ember és családja beilleszkedett. A kongresszus tíz évig várakoztatta őket az USA állampolgárságára, de megadhatta volna nekik már hat hónap után is. Ha valaki találkozott egy némettel, aki úgy beszélte az angolt, mint egy német, és megkérdezte tőle, csupán szórakozásból: „Bocsánat, maga honnan jött?” Az így felelt: „Texasi vagyok.” Nem véletlen, hogy a hat év alatt, amit a németek Fort Blissben töltöttek, nem történt egyetlen incidens, egyetlen kellemetlen összeszólalkozás sem. Legfeljebb az történt meg, hogy egy gyerek, akinek egy másik gyerek azt mondta: „te náci!”, sírva futott haza, és megkérdezte a mamájától: „Mutter, was meinst du mit den Nazi?” De a mama azt felelte: „Semmi, egy szó, amely már régen kiment a divatból.” És a gyerek abbahagyta a sírást. „Azt hittem, valami csúnya szó, Mutter.” „Csúnya szó?! Ugyan miért?” Ezt a csúnya szót azonban soha nem mondták Wernher von Braun leányának. Braun ugyanis ekkor már férj és apa. 1947-ben von Braun írt Mariának, akar-e a felesége lenni. Maria azt felelte, igen, hogyne, von Braun elment Németországba, hogy elvegye, és az új család Fort Blissben már egy Iris nevű lánykával bővült: egy évvel az esküvő után született. Gyönyörű, szőke, mint a mamája meg a papája.

Ennek ellenére von Braun azokban az években meglehetősen boldogtalan volt. Nem akadt sok tennivaló Fort Blissben, csak V2-ket lehetett az égbe lődözni, és engedelmeskedni a tengerészet vagy a légierő parancsainak. És von Braun unatkozott. Hogy unalmát elűzze, kidolgozott egy Mars-expedíció tervet Ernst Stuhlinger közreműködésével, és írt egy könyvet is ugyanerről a témáról: Mars Terv címmel. Mikor befejezte, elküldte egy New York-i kiadónak, az így utasította vissza: „lehetetlen és valószínűtlen.” Akkor elküldte egy másik kiadónak, az is így utasította el: „Lehetetlen és valószínűtlen.” Tizennyolc könyvkiadó utasította el, mint „lehetetlen és valószínűtlen” írást: öt vagy hat évnek kellett még eltelnie, míg a könyvet végre kiadták Németországban, majd lefordították Amerikában, ahol máig is bestseller. Viszont ugyanezek a kiadók felkérték von Braunt egy tudományos-fantasztikus regény írására, és ő meg is írta: bizonyos asztronautákról szól a történet, akik leszállnak a Marson, és ott zöld emberek fejlett civilizációját találják. A zöld emberek olyan öltözékeket viselnek, mint a régi rómaiak, és kristályépületekben élnek. Azonnal megtanulnak angolul, és egyikük elutazik az asztronautákkal, amikor azok visszatérnek a Földre, majd letelepedik Amerikában. Von Braun ma már nagyon szégyelli ezt a könyvet. Stuhlinger viszont, aki társszerzője volt, nagyon büszke rá. Stuhlinger egészen különleges ember, majd még meglátjuk. Peenemündében a V2 sebességét mérte, de elkülönülten dolgozott: az egyetlen dolog, ami izgatta, a Marsra utazás lehetősége volt, és ebből a célból kidolgozott egy elektromos rakétameghajtási rendszert, amelynek a bombázásoknál nem sok hasznát vehették. Fort Blissben folytatta kutató munkáját: Amerika neki semmivel sem jelentett többet, mint Türingia, ahol született, vagy Pápuaföld vagy akár a Szovjetunió. „A fontos csak az – mondogatta –, hogy felmenjünk a Marsra.” Von Braun a legjobb barátjának tartottá: esténként együtt nézték a csillagokat. Néha velük volt Emmy von Braun báróné is.

A báró úr és a báróné követték fiukat Texasba, amikor elvette feleségül unokahúgát, Mariát. A jaltai egyezmény következtében a Sziléziában elterülő földbirtokaik és a kastély Lengyelország tulajdonába került, a báró úréknak nem maradt egyebük, mint egy ház romjai Berlinben, és a megoldás, hogy Fort Blissbe költözzenek, elfogadhatónak látszott. De Wernher hozzátartozóiként, függő helyzetben éltek itt, különösebb lelkesedés nélkül. Bach és Brahms rajongó létükre elsápadtak a borzadálytól, valahányszor jazz-zenét hallottak, s a jelszó: „Végezz mindent magad”, libabőrössé tette őket, cselédségre vágytak. Fiuk hiába próbálta őket megtéríteni, hogy elfogadják az űrkorszakot és szokásait a nagy országnak, mely bárkit befogad, ők nedves kék szemekkel bámultak rá és azt mondogatták: haza akarok menni. Haza is mentek, 1953-ban. Amerikában von Braunnak nem volt szerencséje az öregekkel. Egyszer közölte, hogy szüksége van Oberthre, a professzorra, aki arra ösztönözte, hogy tanuljon matematikát. A nagy Oberthre, aki az amerikai Goddard és az orosz Ciolkovszkij mellett a rakétatudományok három nagy tudósának egyike. Oberth jött, mély tisztelettel fogadták, és hat hónap múlva kijelentette, hogy visszamegy Németországba. Von Braun alkalmazkodó képessége, kalandos szelleme inkább a fiatalokhoz illett: velük valóban szerencséje is volt. Fivérei, Magnus és Sigismund habozás nélkül követték és maradtak. Magnus mérnök lett a Chrysler cégnél, Sigismund Washingtonban telepedett le, mint Nyugat-Németország nagykövete. És íme, ezzel visszatérünk Hunstville-be, Lily Flagghez, aki elájult a rózsák és szalagok között.

Von Braun és a százhuszonhét német titokban költöztek át ide, a koreai háború kitörése után. Amikor az első Redstone felszállt az égre, és azt az óriási kavarodást okozta, a huntsville-iek nem nagyon tudták még, mi is történik tulajdonképpen. Csak annyit tudtak, hogy a városban vannak azok a németek, és bármit is csinálnak, egy cseppet sem kedvelik őket. „Amikor a mi fiaink utoljára látták a németeket, akkor Németországban voltak, és lőttek rájuk, mi egyáltalán nem ragaszkodunk hozzá, hogy itt legyenek”, jelentette ki a polgármester. És a város magáévá tette az ő véleményét. Az ajtók bezárultak a betolakodók előtt, az utcán elfordultak tőlük, és senki nem akart nekik lakást bérbe adni. A feliratok mintájára, amelyek Dél-Karolinában és Georgiában jelentek meg annak idején, amikor egész falvak omlottak össze a bulldózerek alatt, hogy atomközpontok építésére csináljanak helyet, egy öregasszony, aki már hallott a rakétákról, ezt a szívet tépő feliratot illesztette ablakára: „Nehéz megérteni, miért kell a mi békénket feldúlni ahhoz, hogy feldúlhassák más városok békéjét.” A százhuszonhét embernek szeme sem rebbent. Földeket vásároltak maguknak, egyedül megépítették a házaikat, teuton türelemmel várták az USA állampolgárságát. Öt év az az idő, ami általában elegendő az elérésére: öt év múlva még újabb öt évet várniuk kellett, Washingtonban még nem érezték magukat kellően felkészültnek erre a lépésre. Aztán Washington felkészült, és a szertartás olyan volt, mint egy megadás: megadták magukat mindazok, akik szeretik a zöldet és a teheneket és a madarakat, és ilyesmit tudnak mondani: „Nehéz megérteni, miért kell a mi békénket feldúlni ahhoz, hogy feldúlhassák más városok békéjét.”

A Főiskola auditóriumában zajlott le, jelen volt ezerkétszáz huntsville-i lakos, és senki nem sírt, senki nem fütyült. A hangulat olyan volt, mint a Lily Flagg napján félbehagyott pikniké. Zászlók, trombiták, vidámság. A polgármester ott állt az emelvényen. A városi zenekar a Ja-dát és a Tea kettesben-t játszotta. És Lily Flagg helyén az új polgárok: fehér szegfűvel a gomblyukban. A polgármester már nem haragos, csak úgy dagadozik az elégedettségtől. „Boldog vagyok – mondja –, hogy minket választottak. Nem emlékszem rá, hogy létezett volna valaha csoport, amely azzal, hogy Amerikát választja, ekkora örömet szerzett. Maguk erőt és elevenséget hoznak a mi városkánkba.” Aztán Toftoy vette át a szót, és azt mondta, hogy a katonaság kötelékében töltött harminchat év alatt sohasem ismert még kiválóbb közösséget, mint ez, amely a százhuszonhét németből áll. Aztán von Braun állt fel, és arisztokratikus testének minden fensőbbrendűsége mintha felszívódott volna a paraszti kedélyességben. Hatalmas volt, bronz barna és kék, azt lehetett volna hinni, hogy baseballmérkőzés megnyitására készül: a nők csak úgy falták tekintetükkel. Az emelvényen széttárta a karját, mosolygott: „Ez életem legszebb napja. Olyan ez, tudják, mint amikor valaki másodszor üli az esküvőjét.” És másnap a Huntsville Times vezércikke csepegett a gyengédségtől: „Ne felejtsük el, hogy tíz évvel ezelőtt mi szőnyegbombázással sújtottuk ezeket a szegény németeket.” A Huntsville Times főszerkesztője nem volt Londonban a háború alatt. Nem volt Lengyelországban, Csehszlovákiában, Dániában, Norvégiában, Franciaországban, Olaszországban sem. És talán épp ezért érezte magát ennyire igaz kereszténynek. Könnyű azt mondani, ugye, apám, szeressük-egymást-valamennyien-Isten-gyermekei-vagyunk. Könnyű ezt mondani, amikor valaki 1938 és 1946 között Huntsville-ben élt, Alabama államban. Emelvény, két szalagcsokor, zenekar, amely a Ja-dát, a Tea kettesben-t játssza, és gyerünk, elég a haragból, elég azokból az emlékekből, gondoljunk a Marsra inkább, a Holdra, tartsd oda a másik orcádat is, mondotta Jézus. Hát igen, minden jó, ha a vége jó, igaz, apám, és a holdutazás regényének legparadoxabb fejezete itt véget ér. Én belépek a Marshall Space Flight Center, vagyis az űrrepülési központ hatalmas épületébe, bájos mosollyal bemutatkozom Joe Jones publicity-mannek, aki elkísér doktor Wernher von Braunhoz.