MÁSODIK FEJEZET

– Hát te is. Mindenki ezért jön. A kutya se jönne már értünk, színészekért manapság. Valamikor ha azt mondtad: Kalifornia, Hollywoodra gondoltál. Ma azt mondod, Kalifornia, és az Apollo űrhajóra gondolsz. Természetes! Ugyan mi egy film egy rakéta fellövéséhez képest? Mi Darryl Zanuck, von Braunhoz képest? Vagy Doris Day, John Glennhez képest? Kimentünk a divatból, ránk se néznek többé.

– Ne vedd a szívedre, Cesare. Tudjuk, változik a világ.

– Könnyű azt mondani, ne vegyem a szívemre. De amikor egy lány azt kiáltja, tetszel nekem, mert Gordon Cooperhez hasonlítasz, az már azért mégiscsak szíven üthet, nem? Én nem is értem: manapság ha az ember nőt akar, legjobb, ha elmegy űrhajósnak. Aztán meg nézd: szerinted ez itt Los Angeles? Vidám, bizarr város volt azelőtt, tele fényreklámokkal és night-clubokkal: most olyan, mint egy elektronikus agy előszobája. Sötét, unalmas, ha valami eleven helyet akarsz találni, el kell menned Downeyig, ahol az az átkozott űrhajó születik. Vagy Redondo Beachbe, ahol az Űrtechnológiai Laboratóriumok állnak. Hát szerinted helyes ez, helyes?

– Hát, nem. Türelem kell hozzá, türelem.

– Jó, hát az nekem nincs. Itt mindenki a technika, a haladás betege: én régimódi maradok. Olasz vagyok én, milánói: vannak dolgok, amik egyszerűen meg sem érintenek. Nézd, milyen csodálatos az új autópálya. Hat hónappal ezelőtt még nem volt itt, tudod? Hegyek emelkedtek a helyén. De idehoztuk a szeletelőkerekeket, és pak-pak-pak! feldaraboltuk, akár a kenyeret. Hát nem grandiózus, nem csodálatos?

A kenyér módjára felszeletelt, majd kátránnyal leöntött hegyekből émelyítő szurokbűz áradt. Még a megkínzott és sértődött föld illata is megváltozott.

– Grandiózus, Cesare. Csodálatos.

– Aztán ez a mánia, hogy a Holdra, a Marsra menjenek. Hogy mindenáron automatákat csináljanak magukból. De én nem hagyom magam korrumpálni, nem én. Olasz vagyok, milánói: bizonyos dolgok meg sem érintenek. Hogy valóban ne változzam, idehívtam a nagynénémet; emlékszel a nagynénémre? No, nem való az nekem, mondta, én háziasszony vagyok, aki csak papucsban érzi jól magát, nem tudok nyelveket, sose bírtam a konzervételeket, a frisset szeretem, amit magam főzök. Hisz az kell nekem, néni, épp az kell nekem. Áh, én nem hagyom magam korrumpálni, nem én. Néni! Nézd csak, ki van itt, néni!

Elegáns, kifestett hölgy, a néni jött elém halványkék műanyag szandálban imbolyogva. Szív alakú, műanyag kötény védte a ruháját.

– Darling! Sweety! How do you do? Nem, dehogy fáradság, egy perc alatt megvan. 1964-ben vagyunk, are we not? Mit enne szívesebben? Toastot? Hamburgert? Hasét?

– Hasét? Ne tessék fáradni, ugyan!

– De hisz egy perc alatt megvan, mondom.

– Egy perc alatt?!

– Természetesen, frissen, a konyhában. Come on, children. Gyertek a konyhába.

A halványkék műanyag szandálban imbolyogva, a néni belépett egy űrlaboratóriumba, vagy inkább sebészeti műtőbe. Automata sterilizált mosógép. Automata sterilizált szárítógép. Automata sterilizált vasalógép. Automata sterilizált folttalanító gép… Megnyomott egy gombot, kinyitott egy ajtót, amely nem látszott ugyan, de ott volt, elővett egy dobozt, melyen felirat állt: Ready to use, használatra kész, kivett hat kis kődarabkát: fehérek voltak, hófehérek.

– Néni, mik ezek?

– Hasé. Nem akart hasét?

– Igen… vagyis… jó ez? Nem régi?

– Régi?! Ez régi? My God! What do you say? Nézzen ide, mi van ráírva: 1995-ig fogyasztható. Ezt, my dear, harminc év múlva is felhasználhatja még.

– Harminc év… múlva?! De…

– Meglátja, milyen finom. Most beteszem a sütőbe, és harminc perc múlva készen van.

A kockákat belökte a sütőbe, amely magától bezárult. Cesare figyelmeztetett rá, igen büszkén.

– Gyakorlatilag mindent magától csinál: begyullad, kialszik, kinyílik, és a sütési időt is számon tartja. Ha reggel nyolckor elmégy itthonról, és este nyolckor jössz haza, de amint hazaértél, már készen akarod találni a sültet, csak meg kell mondanod neki: pontosan nyolckor készen van a sült. Ha késel, melegen tartja. Ha megfeledkezel róla, emlékeztet rá.

– Uramisten, Cesare! Beszél?!

– Persze, hogy beszél: egy kis csengővel. A csengetés után pedig azt mondja: It’s ready, it’s ready. Egy lemez, természetesen, amit elektronikus rendszer hoz működésbe.

– Uramisten!

– Ó, ez semmi, látnád a rádiómat. Annak csak azt kell megmondani, hányra kéred az ébresztőt. Mondjuk, hétre. Hétkor az órák szokásos komisz sivítása helyett lágy zenét hallasz. Vagyis zenére nyitod ki a szemedet. Áh, már nem tudnék lemondani az ilyesfajta csodákról. Gondold el, hogy a barátnőm, szegényke egyedül él, a lakásában tart egy szerkezetet, amely – ha ő kinyitja az ajtót – meggyújtja valamennyi villanyát, és egy hang azt kiáltja: isten hozott, szervusz, isten hozott!

A sütő csengetett, majd kinyílt, elősiklott egy tálca és rajta hat hasé: szépek, dagadtak, tökéletesek. Még jók is, elismerem. De valahogy furcsa érzés volt megenni. Olyan volt, mintha, nem is tudom, azokból a búzaszemekből falatoztam volna, amelyek olykor előkerülnek a háromezer éves egyiptomi sírokból, és ha elültetik, kikelnek. Az íze valahogy, igen, halott íz. Ha újjászületnek, akkor is halottak. És a konyha, a lakás… Bradburynek van egy iszonyatos elbeszélése, a főszereplő egy ház Los Angeles domboldalán: azt hiszem, te olvastad, apám. 2026-ban játszódik, a Bomba már felrobbant, és a Föld meghalt: a falon, mely körülöleli a kertet, négy árnyék látható. Egy férfi árnyéka, aki a füvet öntözi, egy asszony árnyéka, aki virágot szed, egy kisfiú árnyéka, aki labdát dob, s egy kislány árnyéka, aki karját tárja a labda felé, amely soha nem fog leszállni: Mac Clellan úr, Mac Clellanné asszony, a Mac Clellan gyerekek, akik egyetlen titáni pillanatban dermedtek mozdulatlanná. Nem élnek már, meghaltak, de a Ház él: üresen, magányosan, mert automatizált ház ez, ahol minden úgy megy tovább, mintha semmi sem történt volna. Napról napra, hónapról hónapra, évről évre, könyörtelenül. A Ház beszél, a Ház mozog, a Ház pihen, a Ház felébred. „Tik„-tak, tik-tak: negyed nyolc van, gyertek tejeskávét inni.” A tűzhelyek működni kezdenek, a kávé forr, a robotszolgák az asztalra tesznek négy adag rántottát, nyolc szelet pirított kenyeret, egy kancsó tejet, amit senki nem fog meginni. „Tik-tak, tik-tak: háromnegyed nyolc, gyorsan az iskolába, gyorsan munkába.” A garázs kitárul, egy autónak, amelyet senki nem fog használni, begyullad a motorja, egy alumínium kar a szemétbe löki az el nem fogyasztott kenyérszeleteket, a tányéron maradt tojást, egy másik alumínium kar fogja a piszkos edényeket, elhelyezi a tartályban, ahol forró vízsugár automatikusan elmossa őket, friss légáramlat automatikusan megszárítja, a robotgépek pedig a helyükre rakják. Így megy ez estig. És este: „Tik-tak, tik-tak: Fél kilenc. Gyerekek, aludni.” A gyerekek szobájában kialszik a fény, a nappaliban forogni kezd egy lemezjátszó. Meggyújtott szivar kínálkozik Mac Clellan úr karosszéke irányába. „Mac Clellan úr szivarja. Mac Clellan úr szivarja. Mac Clellan úr szivarja. Mac Clel…

– Mi baj? Nem vagy jól?

– De nagyon jól vagyok, Cesare. Köszönöm.

– Még egy hasét?

– Nem, nem, Cesare. Köszönöm.

– A néni szeretné felszereltetni azt a készüléket, amelyik azt mondja szervusz, isten hozott – folytatta Cesare. – Szerinte kellemesen pótolja a társaságomat, ha majd úton leszek. De én nem akartam. Olasz vagyok én, milánói: nem hagyom magam korrumpálni, nem én. Szívesebben alkalmaznám Jayne módszerét, ismered Jayne Mansfieldet? No, hát az ő háza egy kicsit nagy, két emelet, tizennyolc szoba, nehéz ott mindenre felügyelni. Jayne azonban minden szobába beépíttetett egy mikrofont, és így mindent tud akkor is, ha egyetlen lépést sem tesz. Vagyis: elég megnyomni egy gombot, mondjuk az A szobáét, és máris hallani lehet, mi történik az A szobában, vagy a B szobáét, és hallható, ami a B szobában történik. Hall mindent, és őt is hallják: a gyerekek, ha éppen veszekednek, a titkárnő, amint telefonál, a szakácsnő, aki süt… De ez semmi: amikor rájött, hogy mindenki szándékosan hallgat, Jayne elhatározta, hogy a rádióberendezést televízióra cseréli át: tizennyolc csatornát építtetett a tizennyolc szobához. Igen, mindenhová, a fürdőszobákat kivéve. Így láthat is és… No, miért vágsz ilyen arcot?

– Semmi, Cesare. Semmi. Csak annyira megváltoztatok. Mi történt veletek, Cesare, mondd meg: annyira megváltoztatok.

– Nem változtunk meg, drágám: alkalmazkodtunk. Itt az ember vagy alkalmazkodik, vagy meghal. És én nem akarok meghalni.

Aztán hirtelen mozdulattal bekapcsolta a televíziót.

– Hát te, kisfiú, te sem szereted a westernfilmeket? Undor-fintor a kisfiú arcán: úgy kilencéves lehet.

– Természetesen nem. A westernfilmek nektek, öregeknek való buta mesék. Már csak az öregek szórakoznak azon, hogy néznek egy hülye alakot, aki lovon menekül. Nekünk inkább mutassatok többet az űrhajózásból.

– Kicsit többet az űrhajózásból?! Hát neked mi erről a véleményed, kislány? Te is több űrhajózást szeretnél?

Vállvonogatás, fölötte két copf: tízéves lehet.

– Természetesen. És asztrofizikát. Szerintem felfoghatatlan, hogy az NBC-ben eddig még senkinek nem jutott eszébe egy adást a bolygóközi plazmának szentelni.

– A bolygóközi plazmának?! Te is egyetértesz ezzel, kicsike? Szánakozó villanás a kicsike szemében: nyolcéves, nem több.

– Hát ki ne értene egyet? Még a LEM vezénylési rendszerét se magyaráztátok meg nekünk: teljesen automatikus rendszer, vagy kézi működtetésű is?

– LEM? Miféle LEM?

– Gyerekek! Ez még azt sem tudja, mi az a LEM! A Lunar Excursion Modulé! Az űrhajó, amely majd leszáll a Holdra! Barom!

Cesare elfordította a gombot, másik csatornát keresett. Megjelent egy lány, egyik kezében egy szelepet, a másikban egy rakéta modelljét tartotta.

– ITT! Minden elektronikus berendezéssel forduljon az ITT-hez! Az ITT készítette a kétszázötvenezer dolláros meteorológiai bolygót, melyet a múlt héten lőttek fel New Mexicóban! ITT! ITT!

Ismét elfordította a gombot, másik csatornát keresett. A bemondó híreket olvasott.

„A Venus irányában fellőtt szonda nem ért el a bolygóra, de viszonylag közeli pályán történt elhaladása során a közölt adatokból megállapíthatjuk, hogy semmiféle mágneses tér nem védelmezi a Venus felszínét a kozmikus sugaraktól… A rendkívül magas hőmérséklet lehetetlenné teszi a tengerek létezését.

– Menjünk egy kicsit a levegőre, Cesare?

– Menjünk.

– Sétáljunk egyet, jó?

– Sétálni Los Angelesben?!

– Igen. Miért? Sétálni Los Angelesben.

– De Los Angelesben senki nem sétál.

– Majd mi sétálunk.

– Próbáljuk meg.

– Próbáljuk meg?!

– Igen, próbáljuk meg.

És elindultunk. Elindultunk, és nem csináltunk mást, mint ezt, sétáltunk, semmi mást, amikor egy rendőrautó megállt mellettünk, egyenruhás fiatalember hajolt ki az ablakon, és máris benne voltam Bradbury egy másik elbeszélésében. A bal oldali mondatok azok, amelyeket mi mondtunk. A jobb oldalon, zárójelben, az áll, amit Bradbury szereplői mondanak.

– Segítsünk valamiben? („Mit csinál maga ott?”)

– Nem, köszönjük. („Valamit, amit úgy neveznek: sétálni.”)

– Elromlott a kocsijuk? („Miért?”)

– Nem, köszönjük. („Hogy levegőzzem.”)

– Akarnak egy taxit? („Nincs légkondicionálója?”)

– Nem, köszönjük. („Van, de én nézelődni szeretnék.”)

– Valamit elvesztettek? („Nincs otthon televíziója?”)

– Nem, köszönjük. („Van, de…”)

– Az iratokat. („Az iratokat.”)

– Tessék. („Tessék.”)

– Reszket a keze? („Reszket a keze?”)

– Egy cseppet sem. („Egy cseppet sem.”)

– Szálljanak be a kocsijukba. („Jöjjön velünk.”)

– Rendben van, köszönjük. („Neeem! Segítség! Neeeem!”)

Bradbury hősét egy robot-rendőrautóba teszik, és kórházba viszik pszichiátriai vizsgálatra, mert rajtakapták, hogy a lábát használja egy olyan társadalomban, ahol a lábakat kerekek helyettesítik, rajtakapták, hogy a szemét használja egy olyan társadalomban, ahol a szemeket a televízió helyettesíti, rajtakapták, hogy a Jóisten oxigénjét lélegzi egy olyan társadalomban, ahol a Jóisten oxigénjét a kondicionált levegő helyettesíti. Nekünk nagyobb szerencsénk volt: a mi rendőrünk megelégedett azzal, hogy szigorúan végigmért, aztán hagyta, hogy elmenjünk. De vajon meddig enged még el? Milyen messze van még az a nap, amikor letartóztatnak majd minket is azzal a váddal, hogy a lábunkat használjuk a kerekek helyett, a szemünket a televízió helyett, és a Jóisten oxigénjét a kondicionált levegő helyett? Hát bizony: közel, nagyon közel. Nem változtunk meg, drágám, alkalmazkodtunk. Itt az ember vagy alkalmazkodik, vagy meghal. És én nem akarok meghalni.

Visszamentünk az autóhoz.

– Bocsáss meg, Cesare.

– Én megmondtam.

– Igen. Bocsáss meg.

Nagyon haragosan nézett rám.

– És most mit akarsz csinálni?

– Semmit. El akarok menni Bradburyhoz.

– Hol lakik az a Bradbury?

– Cheviot Drive, Cheviot Hills.

– Tessék, itt van Cheviot Drive, Cheviot Hills – mondta Cesare egy kétemeletes kis villa kárminpiros kapuja előtt. Aztán hűvös mozdulattal kinyitotta a kocsi ajtaját, és azt morogta: – Ciao.

– Ciao, Cesare. És ne haragudj, igazán. Bocsáss meg.

A kárminpiros ajtón csengő volt. A csengő alatt cédula: „Ezt a csengőt ugyanabból a célból készítették, mint a többi csengőt, vagyis hogy megnyomják. De ha nem nyomja meg, nagy szívességet tesz vele, mert a csengő hangja iszonyúan zavar minket. Köszönjük.” Lágyan kopogtattam.

Óriási lárma hallatszott: kiabálás, visítás, utasítások, papa, te nyitsz ajtót, nem, papa, majd én kinyitom, nem, a mama nyitja ki, nem, a mama nem nyitja ki, akkor ki nyit ajtót: a kárminpiros ajtó kitárult, és ott állt ő. Mezítlábas, barnára sült óriás, haja szőke, mint az érett búzakalász és a szeme kék, mint a tiszta égbolt: talán hogy be ne piszkolódjék, vastag rövidlátó szemüveg védte. Puszta látványa jobban átforrósított, mint a fűtött kályha télen, s miközben melegített, gyógyította a keserűségeket, s gyógyítás közben ezernyi valósággá válható mesét mondott, ezüst hegyekről és smaragd égboltokról, halványkék dombokról és holdkő-völgyekről, egyszóval a Marsról, ahogy az ő képzeletében él. Nevetett, hogyan is? mint egy boldog kisfiú, akinek semmi sem hiányzik; sem az anyja, sem az apja, sem a játékok, sem a bizonyosság, hogy holnap vasárnap lesz, a vasárnap pedig napfénnyel teli nap, és holnap úgyis mindig vasárnap van.

– Hohó! Itt van! Hohó!

Hajfürtök és szemüvegek örvénylő forgatagában, mint az elszakadt nyaklánc gyöngyszemei, gurult elő a konyhából a négy kislánya: a legnagyobb tizennégy éves lehetett, a legkisebb hat. Mögöttük egy ötödik szőke lány: a felesége. A nyaklánc ismét összeállt az öt teljesen egyforma színű, de különböző nagyságú gyöngyszemből, és pattogtak felém az üdvözlések.

– Hohó! – mondta az első szőke.

– Hohó! – mondta a második szőke.

– Hohó! – mondta a harmadik szőke.

– Hohó! – mondta a negyedik szőke.

– Hohó! – mondta az ötödik szőke. És beszippantottak egy könyvekkel körültapétázott nappali szobába.

– Telefonálnom kellett volna, tudom.

– Isten őrizz! Papa gyűlöli a telefont.

– Halálosan gyűlöli.

– Nem bírja elviselni.

– Mindig összetöri, képzeld.

– Ray csak nemrégiben engedte bevezetni a telefont – magyarázta a feleség, akit Marjorie-nak hívtak –, és lelkiismeret-furdalásában, amiért engedett a csábításának, folyton összetöri. Ma például éppen összetörte.

– Ugyan már, ő a repülőgépet is gyűlöli – mondta az első szőke.

– Igen, sosem ült még repülőgépen – mondta a második szőke.

– És autót sem vezet – mondta a harmadik szőke.

– Hogy vezetne! Harmincháromszor buktatták meg az autóvezetői vizsgán – mondta a negyedik szőke.

– Ray kerékpáron közlekedik – magyarázta Marjorie, kicsit szégyenkezve. – Negyvennégy éves, és még mindig csak kerékpáron jár.

Bradbury közben elterült egy karosszékben, és türelmesen várta, hogy a szőkék mind kifejtsék a véleményüket. Mikor ez megtörtént, maga tárta fel a legsúlyosabb vétkét.

– Televíziókészülékem sincs.

– Minden gyereknek van a környéken, de nekünk nincs.

– Neki csak a Verne-könyvek számítanak.

– Úgy növünk fel, hogy buták maradunk.

– Tudatlanul növünk fel.

– Olyanok leszünk, mint te, papa.

– Buta vagyok? Tudatlan vagyok? – Bradbury felvonta a szemöldökét.

– Buta nem vagy. A papa sok könyve iskolai tananyag, tudja? – ismerte el az egyik szőke.

– Elbeszélései százharminc antológiában jelentek meg; Steinbeck, Saroyan, Hemingway, Poe művei mellett. Igazán nem buta – ismerte el egy másik szőke is.

– De az igaz, hogy tudatlan. A könyvei tele vannak hibákkal.

– Papa: megint felfedeztem egy hibát, papa – közölte a legkisebb.

– Igen – mondta Bradbury.

– A Marsbéli krónikák című könyvedben.

– Igen – mondta Bradbury.

– A 194. oldalon.

– Igen – mondta Bradbury.

– Ahol azt írod, hogy a Mars holdjai keleten kelnek fel.

– Igen – mondta Bradbury.

– Nem – mondta a kislány.

– Hogyhogy nem? – kérdezte Bradbury.

– A Mars holdjai nyugaton kelnek fel, papa.

– Ugyan, én nagyobb hibát is felfedeztem – közölte a legidősebb kislány.

– Igen – mondta Bradbury.

– Emlékszel arra a földművelőre, papa, aki almamagokat ültet el a Marson?

– Igen – mondta Bradbury.

– Aztán várja az esőt.

– Igen – mondta Bradbury.

– A Marson nem esik az eső, papa.

– Undokok vagytok. Én azt sem tudom, hogy a víz oxigénből és hidrogénből áll, ezek meg szemrehányást tesznek nekem a keleten felkelő holdak miatt. Hát mit érdekel engem, hogy a Mars holdjai nyugaton kelnek-e fel, vagy keleten, hogy esik-e az eső a Marson, vagy nem esik? Nem matematikusok és fizikusok számára írok én kézikönyveket. De az írónak, aki tudományos-fantasztikus könyveket ír, mondják erre ők, bizonyos dolgokat tudnia kell. Nos, engem egész életemben tudományos-fantasztikus írónak neveztek, de máig sem tudom, mit jelent ez. Egy idő óta az űrkorszak írójának mondanak; ez már tekintélyesebben hangzik, de erről sem tudom, mit jelent. Csak azt tudom, hogy húsz évvel ezelőtt még mindenki gúnyolt: nevetséges vagy, mondták, abszurd dolgok ezek. Mi az, hogy űrhajós, mi az, hogy űrállomás, Holdra szállás, hülye vagy te? Aztán egyszerre csak hohó! kitört az űrkorszak, és megvalósítja mindazt, amiről írtam. De semmi bűnbánat, nem kérnek tőlem bocsánatot. Továbbra is azt mondják: nem művészet ez, amit csinál, hanem mozi, cineráma. Nos, hát mi az a cineráma? És köztünk szólva, ki találta fel a cinerámát, nem az öreg Mike talán, vagyis Michelangelo?

Nem ő csinálta a Sixtusi Kápolnát? És mi más a Sixtusi Kápolna, ha nem festészeti cineráma? Ha tehát az öreg Mike, aki ugyebár nagyon ügyes fickó volt, cinerámát festhetett, miért ne írhatnám én le a jövőt tudományos-fantasztikus könyvekben? Számomra ez az eszköz, amellyel magyarázom a kort, amelyben élek, amelyben a gyermekeim gyermekei élnek majd, hogy megmagyarázzam a fenyegető veszélyeit… A szőkék kuncogni kezdtek, én döbbenten néztem rá.

– A fenyegető veszélyeit?

– Természetesen. A tévét például.

– A tévét?

– Bizony. Mit gondol, hol vannak ebben a percben az amerikaiak, olaszok, franciák, japánok és más népek milliói? Nézik a televíziót. Ülnek és ostobán rámerednek. Nem gondolkodnak. Nem mozdulnak. Nem élnek. Néznek, és kész. A televízió gondolkozik, mozog helyettük. Él helyettük. Él? Megmérgezi őket az ostobaságával, de ők erről sem tudnak. Bamba semmittevésre szoktatja őket: de ezt sem tudják. Mert csak néznek, néznek, néznek, és kész. A világ minden veszedelme ott van bezárva abba az átkozott skatulyába, amely a lakás közepén áll, mint valami oltár: ők azonban némán térdre borulnak előtte, akár az oltár előtt. A tévén keresztül bármiféle Hitler három nap alatt gyökerében átalakíthatna egy békés nemzetet, vadállatok tömegévé változtathatná: gyűlései, szemei minden ebédlőbe, minden hálószobába behatolhatnának, nem lenne szükséges elmozdulni otthonról, hogy hallják, lássák. De ezt nem tudják, nem gyanítják, nem is gondolnak rá, mert csak néznek, néznek, néznek, és kész. És ha valaki…

– És ha valaki sétálni szeretne a járdán, de nem teheti meg, mert a rendőr megállítja, és őrültnek tartja… – elmondtam neki, mi történt velem, megismétlődött, amit ő az elbeszélésében leírt.

– Velem is megtörtént. Az az elbeszélés valóságos napihír-anyag.

– És ha valaki elvágódik a gyepen, és rájön, hogy a fű nem fűből van… – elmondtam neki a gyepsáv történetét.

– Tudom, tudom.

– És ha egy vázában van egy szál rózsa, amelynek a szirmai nem szirmok, hanem üvegszilánkok… – elmondtam neki a rózsa történetét,

– Tudom, tudom.

– És ha valaki felhívja a barátját, és azt mondja neki, felmegyek hozzád ebédre, az pedig olyan haséval kínálja, amely 1995-ig fogyasztható, aztán azt mondja… – elmondtam neki Cesare ebédjének történetét.

– Tudom, tudom.

– És ez a rengeteg gép mindenütt. Gépek, örökké csak a gépek… Olyan voltam, mint a beteg, aki elpanaszolja a bajait az orvosnak, itt is fáj, meg itt is, meg itt is, és reméli, hogy az orvos azt mondja, ugyan, ez semmiség, de az orvos azt mondja, bizony ez súlyos, halálos baj. A harmadik „tudom, tudom” után még döbbentebben néztem rá.

– Tudja?! Azt mondja, hogy tudja?!

– Tudom, hát aztán? Mit számít az? Ha egy plasztikdarab alkalmas arra, hogy jó esőkabátot készítsenek belőle, és a lányom nem kap tüdőgyulladást, az nekem már elég ahhoz, hogy elfogadjam a plasztik létezését. Elég, ha a telefon alkalmas arra, hogy a tűzoltókat hívjam, már el is fogadom a telefont. Ha a tévé jó filmet közvetít, elfogadom a tévét. Ha egy mikrofon alkalmas rá, hogy rögzítse azt, amit mondok, mikor az agyam éppen működik, már elfogadom a mikrofont. Hogy a mikrofonba fasiszták is beszélnek? Nyugalom! A tévében ostoba alakok is szerepelnek? Nem baj. Telefonon hülyék is hívnak, és akkor dühöngök, és összetöröm a készüléket? Az sem baj. A plasztikkal a rét füvét helyettesítik? Nem baj. Tudom, hogy Los Angelesben a kipufogók füstje miatt szürke a nap. Tudom, hogy az autó az impotensek eszköze arra, hogy férfiasabbnak érezzék magukat. De ha ezer hülye között akad egyetlen ember, aki azt mondja: nem attól leszek férfias, ha kétszáz kilométeres sebességgel hajtok óránként, nem kell egész nap férfiasnak látszanom, elég, ha egyszer vagyok férfias a nap huszonnégy órájában, és gyalog járok, nos ebben az esetben én felkiáltok, hogy csodálatos az ember, és azért csodálatos, mert megteremtette a gépeket. Nem félek a gépektől: a gépek által válik halhatatlanná a halandó ember. A lemezek közvetítik hozzánk a zenét. A linotype-gépek nyomják a könyveinket. A mágneses szalagok rögzítik a gondolatainkat. Az ember drámája az, hogy nem csak ő maga hal meg, hanem az agya is megöregszik és meghal: és vele mindaz az adomány, amit számunkra tartogatott. De az általa épített gépek megtartják, megállítják az agyát, mielőtt meghalna, kulcsra zárják a gondolatot abban a pillanatban, amikor szavakat öltött, kristályosan rögzítik és érintetlenül visszaadják, így az adomány, amit az ember számunkra tartogatott, nem vész el vele együtt. Ó, ha Krisztusnak magnetofonja lett volna! Bizonyíték lenne a kezemben, amit a hamis keresztények arcába vághatnék, hogy Krisztusé volt az igazság, nem az övék. Ó, ha Buddhának rádiója lett volna! Ó, ha Homérosznak lehetett volna linotype-gépe! Ó, ha Leonardo elektronikus számítógéppel rendelkezhet! Ó, ha Szapphó éghetetlen anyagra vésheti költeményeit! Ó, ha Shakespeare filmet készíthetett volna! Soha senki nem győzhet meg engem arról, hogy a gépek veszedelmesek, gonoszak: az emberek veszedelmesek, gonoszak. A film elködösíti az agyat? Igen, de fel is ébresztheti. Ezért szeretem Vernét: mert moralista, mint én, optimista, mint én. Olyan korszakban élt ő is, amikor úgy látszott, hogy mindenki elvesztette az akaratát, a merészségét a cselekvésre: és ő visszaadta a cselekedni akarását, merészségét. Készítsünk egy szép rakétát, a mindenségit neki, és menjünk a Holdra, a mindenségit, kiáltotta Utazás a Holdba című könyvében. Készítsünk egy szép tengeralattjárót, a mindenségit neki, menjünk a víz alá, a mindenségit, kiáltotta Utazás a tenger alatt című könyvében. De gondoljon Nemo kapitányra, aki démoni szenvedéllyel így kiált: „Legyetek jobbak egymáshoz, ne az Istennel való kapcsolatotokkal törődjetek, törődjetek inkább az egymás közötti kapcsolataitokkal!” Gondoljon Robinson Crusoe-ra, aki azt mondja: „Igen, egyedül vagyok. Ellenem van a Föld, ellenem van a Világegyetem, de van fejem, hohó! Van két kezem, hohó! Én életben tudok maradni, élni tudok, hohó! Hohó!” így hát én mindent szeretek, ami segít abban, hogy tökéletesebbé váljunk: a plasztiktól a rakétákig, mindent. És elegem van az elégedetlenkedésből.

– Rendben van, Bradbury úr, de az író feladata nem az, hogy dicsőítse azt a kevéske szépséget, ami körülöttünk van: hanem hogy megkeresse a bajt, a rosszat, aztán leleplezze. Az ember feladata nem az, hogy elégedett legyen, hanem hogy fellázadjon. Csak a lázadás útján kereshetjük meg az igazságot.

– De egy bizonyos ponton azután meg is kell találni ezt az igazságot. Eljön a pillanat, amikor a társadalom azt mondja az írónak, oké, fiú, mindez rendben van, a legnagyobb rendben. De miután olyan ügyes vagy, és ilyen remekül tudsz rombolni, miután mindent szétromboltál, reményeinket, illúzióinkat, most magyarázd meg szépen, hogyan kell mindezt újra felépíteni. Ilyenkor aztán, drágaságom, az ember vagy befogja a száját, vagy megmondja, hogyan kell újjáépíteni. A társadalomhoz én nagyon ragaszkodom, valósággal egy első éves egyetemi hallgató lelkesedésével. De az ember nem maradhat örökké első éves egyetemi hallgató. Az egyetemi hallgatók mindig lázban égnek, és nem lehet örökké lázban égni. A láz betegség, és a betegség nem tart örökké. Amikor a hőmérő negyvenegy fokot mutat, az ember vagy meghal, vagy meggyógyul. Én már átestem a negyvenegy fokos lázon, és a betegségemet azzal zártam, hogy megtanultam becsülni az egészséget. Elégedetlenkedni, az az öregeknek való, a reménykedés a fiataloké, és lehet, hogy én örök gyerek maradok, de az űrkorszakot a gyermekeink lelkesedésével nézem: ártatlan, elszánt lelkesedés ez, amitől kiabálnom kell: mit érdekel engem, hogy az első űrrakéta orosz volt-e vagy amerikai, hogy az első embert, aki a Holdra, a Marsra lép, Popovicsnak, vagy Smith-nek hívják-e? Az a fontos, hogy meglegyen az a rakéta, az a fontos, hogy felküldjük azt az embert!

– Egyetértek, Bradbury úr. De azért talán csak szabad egy kicsit félni: csak egészen kicsit. Hová megyünk? Mit csinálunk? Jól csináljuk-e? Vagy rosszul? A plasztikréteket, üvegrózsákat felvisszük a Marsra is? Bennem van lelkesedés a rakéták iránt: nagyon tetszenek nekem is. De amikor már fent vannak, ki állítja majd meg őket? Maguktól haladnak tovább; mert az ember valami olyasmit készített, ami kisiklik a kezéből, és nélküle önálló életre kel.

A lábujja hegyéig elvörösödött. Remegett, mint a nyárfalevél. A világ minden szenvedélyével fortyogva mondta:

– Félni?!? Látott maga valaha felszállni egy rakétát?! Amint ott áll, olyan hatalmas, hogy az emberek körülötte egészen aprócskák, semmi kis moszkitók, és azok az aprócska emberek, semmi kis moszkitók meggyújtanak a semmiből egy lángot, üvöltő moraj tépi darabokra a levegőt, fehér füstfelhő bontakozik ki, a rakéta felrepül, száll a végtelenbe, és az ember káromkodik: Isten, elkaptuk a frakkodat, Isten! És miközben ezt a jól nevelt káromkodást hallatjuk, már nem félünk a rakétától, mert eszünkbe jut, hogy az Ember építette a rakétát, az Ember gyújtotta meg a rakéta szikráját, az Ember tépte darabokra a levegőt: a rakéta az Ember nélkül olyan, mint a kesztyű, amelyben nincsen kéz. Félni?!? De hisz ez a legszebb korszak, amit az ember megérni szerencsés lehetett, a legmerészebb, a legkivételesebb, a legcsodálatosabban istenkáromló, a történelem legnagyobb korszaka! Ha nekem azt mondják: nézd, nem csodálatos az a rakéta? Azt felelem: nem, az Ember csodálatos, aki megépítette, az én korszakom a csodálatos, a mi gondolataink a csodálatosak, a mi gondolataink, amelyek immár nem mozdulatlanok, elvontak, bejegecesedettek, hanem olyan gondolatok, amelyek mozognak, égnek, szárnyalnak! Igen, azelőtt azt gondoltuk: Szépség, és szobrokat faragtunk, képeket festettünk, palotákat építettünk. Azt gondoltuk: Isten, és templomokat, harangtornyokat emeltünk, imákat küldtünk az ég felé. Most azt gondoljuk: Szépség, azt gondoljuk: Isten, és hiszünk valamiben, ami mozog, ami ég, ami felszárnyal: ezek a motorok, a gépek. Félni?!? De hisz mindmáig aludtunk, mint a télbe dermedt teknősbékák! Aludtunk, de íme, felébredünk, és frissen, kipihenten, okosan feltaláljuk a rakétáinkat, elszabadulunk a Földről, széttörjük a láncokat, amelyek a Földhöz kötöztek, magunk mögött hagyjuk börtönünket…

– Igen, de az apám erre azt válaszolja, mi arra születtünk, hogy itt éljünk. Levegőre van szükségünk, hogy lélegezzünk, vízre, hogy ihassunk, megfulladunk levegő és víz nélkül: akkor hát minek elmenni, minek?

– Ugyanaz az oka, amiért gyermekeket hozunk a világra. Mert félünk a haláltól, a sötétségtől, és látni akarjuk saját képmásunkat megismétlődve, halhatatlanul. Szeretnénk nem meghalni: de a halál létezik, és mert létezik, gyermekeket hozunk a világra, akik majd szintén gyermekeket hoznak a világra, akik majd ugyancsak gyermekeket hoznak a világra, a végtelenségig, és ez az örökkévalóságnak ad minket. Ne feledjük: a Föld meghalhat, felrobbanhat, a Nap kialudhat, ki is alszik majd. És ha a Nap meghal, ha a Föld meghal, ha a mi fajunk meghal a Földdel és a Nappal, akkor meghal abban a pillanatban mindaz, amit addig alkottunk. És meghal Homérosz és meghal Michelangelo is, meghal Galileo és meghal Leonardo, meghal Shakespeare és meghal Einstein és meghalnak mindazok, akik nem haltak meg, mert mi élünk, mert mi gondolunk rájuk, mert magunkban és magunkon hordozzuk őket. És akkor minden tárgy, minden emlék a sötétségbe hullik velünk. Mentsük meg őket tehát, mentsük meg magunkat. Készüljünk fel a menekülésre, meneküljünk, hogy folytathassuk az életet más bolygókon, építsük újjá városainkat más bolygókon: már nem leszünk sokáig földlakók! És ha valóban felünk a sötétségtől, ha valóban harcolunk ellene, akkor mindannyiunk érdekében fogjuk a rakétáinkat, szokjunk hozzá a nagy hideghez, a nagy forrósághoz, hogy nincs víz, nincs oxigén, legyünk marslakók a Marson, venuslakók a Venuson, és amikor majd a Mars is meghal, amikor a Venus is meghal, menjünk át más naprendszerekbe, az Alfa Centaurira, bárhová, ahová mehetünk, és feledjük el a Földet. Feledjük el a mi naprendszerünket, felejtsük el a testünket, azt, hogy milyen formája volt, ezeket a karokat, lábakat, szemeket, legyünk másmilyenek, bármilyenek, zuzmók, bogarak, tűzgömbök, mindegy, hogy mik, csak az a fontos, hogy az élet valamilyen módon folytatódjék, és az élettel folytatódjék annak tudata, hogy mik voltunk, mit csináltunk, mit tanultunk meg: Homérosz tudata, Michelangelo tudata, Galileo, Leonardo, Shakespeare, Einstein tudata! És akkor az élet adománya örökké folytatódni fog.

Íme. Ez volt a válasz a te válaszodra, apám. Nekem olyannak tetszett, mint egy gyönyörű imádság. Most is, amikor megpróbálom ismételni hasonló szavakkal, ahogy ő mondta, és nem sikerült, sajnos, egészen megtalálni a szavakat, most is gyönyörű imádságnak érzem: sokkal szentebbnek, mint azokat, amelyekre a mama tanított, amikor kislány voltam, és keresztet vetettem. Talán mert nagyon halkan mondta, félig lehunyt szemmel: ez az ember, aki kerékpáron jár, és nincs televíziója. Talán mert furdalt a lelkiismeret veled kapcsolatban, nagyon furdalt, és valamiféle alapvető önigazolást kerestem, bocsánatot: hiszen ha elfogadom ennek az embernek az eszméit, ezzel már elárullak, apám. Később már sokkal nehezebben fogadtam el: olyan voltam, mint az inga, amelyik soha nem jut egyensúlyba, és állandóan ingadozik jobbról balra, balról jobbra, egyik kételyből a másik kételybe, olykor határozottan meg is tagadtam ezeket az eszméket, és visszatértem hozzád többször is. De ennek az imának az íze mindig bennem maradt. Mindig bennem van. Talán mert lehajtotta a fejét, és már nem is önmagához hasonlított, hanem egy paphoz, aki úgy mondja a Miatyánkot, hogy hisz is benne.