HARMINCHARMADIK FEJEZET

– Te mikor utazol el? – kérdezte Gordon rövid szunyókálásából felébredve. Aztán hasra feküdt, arcát keresztbe fektetett karjára hajtotta és nézett rám: először mutatkozott hajlandónak, hogy egy kicsit hosszasabban beszélgessen. A medencénél már csak mi ketten maradtunk.

– A Saturnus fellövése után.

– És azonnal visszatérsz Olaszországba?

– Majdnem azonnal visszatérek Olaszországba.

– És örülsz, hogy visszatérsz?

– Nem, nem szívesen megyek. Tudod, ez olyan, mint amikor véget ér a nyári vakáció, és vissza kell menni az iskolába. Többé-kevésbé ugyanaz.

– Huh! Ha ez neked vakáció volt!

– Az volt, többé-kevésbé.

– Hisz egyebet sem tettél, csak morogtál. A többiek azt mondták, örökösen morogtál.

– Morogtam, mert lázam volt, rendkívül magas lázam. Bradbury azt mondja, a magas láz után az ember vagy meggyógyul, vagy meghal: nem lehetünk örökké betegek. De én nem haltam meg, így tehát meggyógyultam.

– A gyógyulással jobb lettél vagy rosszabb?

– Az nézőpont kérdése. Apám azt mondaná, hogy rosszabb lettem. Én azt mondom, jobb.

– És most, hogy meggyógyultál, mihez kezdesz?

– Megírom a könyvet.

Gordon az állát vakargatta, kicsit gyanakvóan. Aztán lehunyta a szemét, majd kinyitotta.

– Jézusom! Vajon mit fogsz írni. Mit fogsz írni?

– Mindent. Azt, amit láttam, azt, amit hallottam, azt, amit gondoltam, azt, amit megszenvedtem. Mindent: többé-kevésbé.

– Azt hiszem, fáradságos munka lehet ez, mi?

– Néha. Leginkább azonban fájdalmas. Nagyon fájdalmas. Mint amikor üti magát az ember. És amikor már kellőképpen megostorozta saját magát, akkor jönnek a többiek, és ők ütik.

– Hát akkor miért csinálod?

– Hát te miért csinálod a mesterségedet?

– Mert hiszek benne.

– No, hát én is hiszek benne.

– Igen, de néha szeretnék odafönt lenni Carbondale-ben és semmit nem csinálni.

– Mi az a Carbondale?

– Egy hely a Colorado-hegységben: ott él az anyám. Van egy ranchunk Carbondale-ben, nekem és az anyámnak. Szép ám, tudod. Sok szőlő van, és bort csinálunk: mint nálad. De fahordókban, régi módra: mint nálad. Aztán konyakot is gyártunk. És van egy csomó hal is Carbondale-ben. Én szeretek horgászni. Shawnee-ben születtem Oklahomában, és ott mindenki horgászni jár: a tavakra, folyókra. Eleinte itt is jártam horgászni, Grissommal együtt; voltak halak a kilövőtér melletti tócsákban, ma már nincsenek. Biztosan megfőttek ott a lángok közepette. Carbondale-ben viszont egészen apró kis halak vannak, felúsznak a patakban, akár a pisztrángok. Igen, néha szeretnék odafönt lenni Carbondale-ben és semmit nem csinálni.

– Néha én is szeretnék Chiantiban lenni és semmit nem csinálni. Ott is vannak egészen apró halak, amelyek felúsznak a patakban, akár a pisztrángok. De nem lehet az életet horgászással tölteni.

– Nem, nem lehet. Nem szabad. A vége az lenne, hogy az ember ott ragad Shawnee-ben Oklahomában, és észre sem veszi, hogy Carbondale is létezik. Különben is, ki tudja, hány Carbondale van az égben. Meg kell keresni őket: igen, vagy nem?

– Igen, kell.

– Ezért, látod, ezért szeretem a mesterségemet. És nem fáj nekem, hogy ez a mesterségem, nem úgy, mint neked. Nem is találom fárasztónak. Számomra olyan… olyan…– Mosolygott azzal a hófehér, hatalmas és egészséges fogakkal teli mosolyával: –… olyan, mint imádkozni.

– Te vallásos vagy, Gordon?

– Én igen, nagyon. Misére is járok.

– Igaz. Írtál egy imát is, miközben a Mercury űrhajóban repültél. Így volt?

– Nem írtam. Magnószalagra rögzítettem.

– Hogy szólt, Gordon?

– Nem emlékszem rá.

– Dehogynem emlékszel. Elmondtad még a Kongresszuson is.

– A Kongresszuson, na hiszen. Az a sok ostobaság, hogy bekerültünk a történelembe, meg más hülyeségek. Azt ismételgetik: de ti nem vagytok kellőképpen a tudatában, hogy bekerültetek a történelembe. Azt felelem: mi köze Carbondale-nek a történelemhez. Olyan embernek tartasz engem, aki bekerül a történelembe?

– Hogy szólt az ima, Gordon?

Elpirult a naptól vörösre égetett bőre alatt. Fejét egészen behúzta két válla közé, önmagát gúnyolta.

– Így szólt: Uram, köszönöm neked különösképpen azt, hogy megengedted nekem ezt a repülést. És azt, hogy itt lehetek ezen a csodálatos helyen és hogy láthatom ezeket a dolgokat, amelyek elkápráztatnak. Ezeket a csodálatos dolgokat, amiket te teremtettél… satöbbi. Valahogy így. Nem különösebb. De eszembe jutott, és akkor a magnóra rögzítettem. És aztán elmondatták velem a Kongresszuson, és annyira zavarban voltam, hogy szerettem volna megszökni.

– Ki szökött meg? Ki szökött meg? – sivította Pete a hátunk mögött. Egy órába sem telt, amíg elkísérte a Főnököt és visszatért.

– Te szöktél meg – mosolygott Gordon.

– Nem szöktem meg. Felraktam az átkozott repülőgépére és ide rohantam, hogy jelentsem a hírt: Gordon, kitoltak velünk. Az az ördögfajzat azért hagyott itt minket, hogy dolgozzunk. Mind a hárman. Ma délután és holnap egész nap. Kilövőterület és aztán Merritt Island. Gyerekek, hát szerencsétlen vagyok, igen, vagy nem? Soha nem lehetek meg békén, hogy megírjak egy szép beszédet. Mondtam neki: Gordonnak és Tednek nem kell beszédet mondaniuk. Nekem kell beszédet mondanom. Még csak nem is felelt. Ismételten kérdezem: ki ad nekem egy jó ötletet, hogy kezdjem a beszédet? Néma ajkakra talált könyörgése.

– Uff! Mi ez a némaság? Megjövök, erre mindenki hallgat. Elmegyek, erre mindenki beszél.

– Nem beszélünk. Imádkozunk – jelentette ki Gordon. – Aztán alszunk.

Lehunyta a szemét unottan és aludt. Máris. Pete megbizonyosodott róla, hogy nem színleli (nem színlelt, nem, nem színlelt), aztán ujjával a vállamra koppintott.

– Hé! Valóban imádkoztatok?

– Hol van Theodor?

– A kilövőhelyen. Ő küldte oda.

– Gazember.

– Felelj már! Valóban imádkoztatok?

– Én nem, ő igen. Elmondott egy részletet az imájából.

Megrendültnek látszott. Nagyon megrendültnek. Odalépett Gordonhoz, aki hortyogott, alaposan megnézte, összeráncolt homlokkal, aztán visszatért és még megrendültebbnek látszott.

– Gyerekek! Ki hitte volna?

– Miért? Te nem imádkozol?

Megvakargatta a tetovált horgonyát, felfedte ritkás fogait.

– No, hát az uszodákban nem. És a templomokban sem. Úgy értem, hogy nem járok templomba, meg ilyesmi. De hinni azért hiszek, mi mindannyian hiszünk, tudod? Wally is, aki szerint pedig, ha hallgatod, nem létezik semmi: sem Paradicsom, sem Pokol, se semmi. De akkor szeretném látni, amikor fél. Nem lehet ezt a mesterséget úgy űzni, hogy ne ajánljuk magunkat a Mennyei Atya kegyelmébe, meg sem gondolva, hogy a Mennyei Atya létezik-e. Gyerekek! Én legalább három alkalommal kockáztattam már, hogy lezuhanok, és mindannyiszor úgy imádkoztam Istenhez, mint az őrült. Azok az átkozott vezérlőberendezések úgy felmondták a szolgálatot, mint a pinty, és én imádkoztam Istenhez, add, hogy működjenek, Istenem! És akarod tudni? Hiszem, hogy Isten segített nekem, hogy ő hozta újra működésbe azokat az átkozott vezérlőberendezéseket, amelyek nem működtek: mert már igazán majdnem lezuhantam. Ami a Holdat illeti, látod, a helyzet ugyanaz. Az ember játszadozik, tréfálkozik vele, hanem amikor arra gondol, hogy felmegy a Holdra, első dolga, hogy segítséget kér Istentől. A második dolga azután, hogy megköszöni.

– És ha nem jön a segítség?

– Szerencsétlen! Akkor is megköszöni. Ez jó modor kérdése. Ha én kérek tőled egy szál gyufát, és te nem adsz, azért én mégis megköszönöm, igen, vagy nem? Ez jó modor kérdése. Tehát azt szeretném tudni: miért kell nekem jólnevelten viselkednem veled, és Istennel nem?

Milyen furcsa is volt az a két utolsó nap. Hirtelen mintha lecsillapodtunk volna, úgy beszélgettünk, ahogyan más pillanatokban nem is mertünk volna, nevetségesnek éreztük volna érte magunkat. Vagy talán én indítottam erre őket nyugodt oldottságommal. Az ember mindig a saját lelkiállapota szerint ítél meg másokat, az én lelkiállapotom pedig a nagy nyugalom volt, alig színezte át némi melankólia az utazásom immár közeli befejeződése miatt. Amikor éppen nem siklottunk át ilyen bizalmas metafizikai közlések területére, olyankor hallgattam és hagytam, hogy saját dolgaikon vitatkozzanak: majdnem mindig szelepek, üzemanyag, automata rendszerek problémáin. Vacsora közben is, ahová együtt mentünk mi négyen és Ben James, csak ilyesmiről beszéltek. Eldöntötték, hogy közösségük tagja vagyok, tehát egy cseppet sem törődtek azzal, hogy csillogó szellemességekkel szórakoztassanak.

– Megmondtam neki nem is egyszer, megmondtam neki: egy bombán ülsz, mert a rakéta gyakorlatilag bomba, és az űrkabinban olyan vagy, mintha csapdában lennél. Hogy tudsz védekezni? Mit csinálsz? Nem csinálhatsz semmit, nem érzed magad többé embernek, akinek két keze és értelme van, kísérleti nyúlnak érzed magad: hagyjátok, hogy mi magunk vezessük, szabadon! Mintha a falnak beszélnék. Meg sem hallgatnak.

– Ugyanakkor ha rosszul leszel vagy elkövetsz egy hibát, az automata vezérlőrendszer nagy előny: kijavítja a hibádat, és így megment.

– Mi az, hogy hiba, mi az, hogy rosszullét! Azok voltak a szép idők, Lindbergh korában: az ember felszállt olyan gépekre, amelyek lényegében nem sokban különböztek a sárkányoktól, és mindenért ő maga lehetett a hibás, ő maga volt felelős mindenért. Kézi meghajtással repülni, mint régen! Ó, az én öreg kétszárnyú gépem!

A nevetések, ha néha felhangzottak, csak a bánkódást táplálták.

– Tudnod kell, hogy ennek a vezérlőberendezésnek a szelepe…

– Gyerekek, hülyék vagytok, az istenfáját? Ez a lány hallgat minket, esetleg koszos kém lehet, csak kitalálta azt a históriát a könyvvel, hogy elrabolja a szelepünket, aztán Milánó helyett egyenesen Moszkvába megy. Minket pedig elbocsátanak az állásunkból – sivította Pete.

– De ha koszos kém, valamit mégiscsak meg kell tudnia, különben üres kézzel tér vissza Moszkvába, és Szedov főbe lövi, mert nem tud semmit, én nem akarom, hogy főbe lőjék, hát adjunk már neki valami kis anyagot, jó? – avatkozott bele Theodor.

Aztán Theodor széttépte a papírszalvétáját, ráírta a papírdarabkákra, egy kettő három négy öt hat hét nyolc kilenc tíz, és kedvesen átnyújtotta.

– Tessék, vidd el ezt Szedovnak, és ha nem tetszik neki, mondd: nem az én hibám, ha ezek az űrhajósok, akik angolul beszélnek, nem érnek semmit, valamennyien állatok, esküszöm.

Fájt, hogy el kell őket hagynom, apám. Mert a két nap alatt, látod, megtanultam szeretni őket, azon túl, hogy tiszteletet, irigységet éreztem irántuk. És a szeretet abból keletkezett, hogy megértettem valami nagyon fontosat: azt, hogy nem különböztek, nem különböznek tőlünk. Azonosak velünk. Azonosak velünk, akik egy évszázaddal, két évszázaddal, három évszázaddal ezelőtt elhagytuk az öreg Európát és átköltöztünk oda: új tengerpartokat, új reménységeket keresve. Azonosak velünk, akik elfoglaltuk azokat a partokat, azokból a reményekből táplálkoztunk, és miközben megfiatalodtunk, nem sokat változtunk. Tehát az ő hibáik a mi hibáink, erényeik a mi erényeink: csak más név alá költöztek. Gordon, Pete, Theodor, Frank, Tom, Deke, Wally, Al, Jack, Ben, Sally, Howard, HR, Slattery neve alá, belénk költöztek, belénk, rosszakba és belénk, jókba, belénk, ostobákba és belénk, okosakba, belénk, legkülönbekbe és belénk, legsilányabbakba, belénk, akik mindig egyformák, ugyanazok vagyunk. A választás tehát, amire kényszerültünk, nem így szólt: vagy mi, vagy ők, hanem: vagy mi itt, vagy mi ott, vagy mi tegnap, vagy mi holnap, vagy mi az én koromban, vagy mi a te korodban. És ha magunkat választjuk az én koromban, akkor oda kell menni: nincs értelme többé itt maradni a csendben. A Saturnus fellövését megelőző estén úgy búcsúztam el tőlük, ahogy tőled búcsúzom, amikor elutazom, de tudom, hogy előbb-utóbb visszatérek. „Ciao, papa. Viszontlátásra.” „Ciao, Deke. Viszontlátásra.” Ciao, Frank. Viszontlátásra.” „Ciao, Gordon. Viszontlátásra.” „Ciao, Tom. Viszontlátásra.”‘ „Ciao, Gus. Viszontlátásra.” Valamennyien megjelentek. S velük újra megjelent az előeste izgatott hangulata is. Nyilvánvaló, hogy maga von Braun sem esküdhetett volna meg rá, hogy a Saturnus felmegy, de Pete azt mondta, hogy nem megy fel, ennek következtében minden kétely egy csapásra megszűnt. Pete és Theodor volt a két utolsó, akitől elbúcsúztam: a medence szélén.

– Hát ciao, Pete. Viszontlátásra.

– Ciao. Mikor jössz vissza, mi? Mikor jössz vissza?

– Nem tudom. De visszajövök.

– Addig is küldd el a bort.

– Ha megígéred, hogy akkor iszod meg, amikor a Holdra mégy.

– Megígérem: ha eljössz, hogy lásd, hogy indulok el a Holdra.

– Eljövök, Pete. De azt hiszem, sírni fogok, amikor nézem, hogy indulsz el a Holdra.

– Egy fenét fogsz sírni! Örülni fogsz, de mennyire, mert nekem semmi a világon nem olyan fontos, mint oda felmenni. Világos?

– Világos.

– És holnap reggel, amikor az az izé ott süvít az égben, arra kell gondolnod, hogy egy napon én is benne leszek. Világos?

– Világos.

– És azt kell mondanod: ott lesz benne, ott van benne az én fivérem. És büszkének kell lenned. Érted?

– Értem.

– És én majd arra gondolok, hogy te erre gondolsz, és az egész egy nagy elgondolás lesz, és ez az elgondolás gyönyörű szép búcsú.

– Gyönyörű szép búcsú.

Aztán elment, aprócska volt és szőke, a furcsa fogaival és furcsa kopaszságával, azzal a furcsa tetovált horgonnyal és furcsa bátorságával, és én úgy láttam, rendkívül magas immár, úgy láttam, nagy immár, nagy, és többé nem is találtam furcsának.

– Hát akkor ciao, Theodor. Viszontlátásra.

– Ciao és mindenesetre, ha nem látnánk többé egymást…

– Hogyhogy nem látnánk többé egymást?!

– No, hát éppen csak úgy szokták mondani, csak úgy mondtam: ha nem látnánk többé egymást, egyikünk itt, másikunk ott, azért vigyázol majd azokkal a csúnya drive-inekkel, ugye?

– Vigyázok, Theodor.

– Mert látod, én megértem, hogy enni kell, meg inni is kell, de az evés és ivás miatt nem kell tönkretenni a dolgokat, érted?

– Megpróbáljuk nem tönkretenni, Theodor.

– Ha nincsenek is ott falevelek, virágok, madarak, és te tudod, mennyire szeretem a faleveleket, virágokat, madarakat, a dolgokat akkor is tisztelnünk kell, érted?

– Megpróbáljuk tisztelni, Theodor.

– Igen, hát azt hiszem, nincs is mit mondanunk most már, ciao, jó? – és kezet nyújtott.

Kezet nyújtott, és neki nem tudtam a Holdról beszélni, nem tudtam azt mondani, sírni fogok, amikor a Holdra mégy, Theodor: csak tudnám, miért. Neki szerettem volna valami sajátosat mondani, valami szépet, valamit, amiből megértse, mit adott nekem, a bájt, a jóságot, a tisztaságot, igen, az öreg Mózes történetét például, ami Simak egyik elbeszélése, nekem nagyon tetszik, isten tudja, hányszor elolvastam, és majdnem kívülről tudom: de hirtelen mintha elködösödött volna ez is, és többé nem tudtam felidézni. Nézzük csak, ismételgettem magamban, nézzük csak: ott van az öreg Mózes, aki egyedül él egy hegyen, és ott van a zöld lény, aki földöntúli lény, olyan, mint valami növény, és nem lehet tudni, micsoda: ember-e, angyal, vagy fa. Megérkezik ez a teremtmény és nyöszörög, mert eltörött az ezüstkalitkája, amellyel utazik, az emberek azonban nem értik, nem hallgatják meg, sőt kinevetik. Az öreg Mózes azonban meghallgatja ezt a zöld teremtményt, és felszedi a kalitkáját is és… És aztán? Aztán nem emlékeztem többre. Ott a zöld lény, aki nem tudja megértetni magát, furcsa hangokat hallat, semmi mást, a végén azonban mégis megszólal, és azt kéri az öreg Mózestől, hozza rendbe a kalitkáját az ezüstpénzeivel. Akkor az öreg Mózes fogja az ezüstpénzeit, egyetlen gazdagságát, megolvasztja a tűzön, és megjavítja a kalitkát és… És aztán? Aztán nem emlékeztem többre. A zöld lény elrejti egy fatörzsbe a zöld kristályt, amely az ő Úti Társa, az ő magva, és arra szolgál, hogy újjászülessék, ha esetleg meghalna, és mielőtt elmegy, elkövet egy bolondságot, átadja a kristályt, a Társát az öreg Mózesnek és… És aztán? Aztán nem emlékeztem többre. Csak arra emlékeztem, hogy az öreg Mózes elmegy, magához szorítva azt a kristályt, amely számára mindössze egy kristály, és nem tudja, mire való, de azt érzi, hogy nagy örömet, nagy boldogságot adott neki. Nagyon furcsa volt, hogy boldognak érezte magát, mert a világon semmi oka nem volt a boldogságra: hiszen megöregedett, és a zöld lény örökre elhagyta, s már az ezüstpénzei sem voltak meg. Talán azért vagyok boldog, mondta magában, mert a zöld lény itt járt, és adott nekem egy ajándékot. Végre is ajándék volt, bármilyen felesleges is. És már hosszú évek óta senki nem gondolt rá, hogy megajándékozza.

– Csak ezt akarom neked mondani, Theodor: ajándéknak érzem, hogy megismerhettelek.

– Ó! – mondta Theodor boldogan.

– Nagy ajándéknak.

– Ó! – mondta Theodor boldogan.

– Rád is gondolni fogok holnap reggel, amikor az az izé felmegy.

– Ó! – mondta Theodor boldogan.

– Arra fogok gondolni, hogy egy napon te is benne leszel abban az izében és…

– Nem szabad így látnod – mondta ő –, annak nincs semmi jelentősége, hogy én felmegyek-e vagy nem. Úgy kell látnod, mint egy imádságot, mert amikor fellőjük azt a vacakot, az olyan, mintha imádkoznánk.

– Imádkoznánk?!

– Igen, mintha imádkoznánk.

Ez volt az utolsó szó, amit mondott, és nem láttam viszont soha többé ezt a fivéremet, akit Theodornak hívtak: soha többé e júniusi este után, amit egy medence szélén töltöttünk Cape Kennedyben. Körülöttünk az emberek nevetgéltek, beszélgettek, találgatták, vajon elindul-e a Saturnus.

Elindult, négy óra késéssel. A szokásos lágy szellő, amit Isten csúfondárosan ide hajt, egy apró kis füstfelhőt terelt, nem tudom, melyik képernyőre, és a visszafelé számolás mindig megtorpant a „mínusz tizenöt perc”-nél. A sajtó elkerített területén, három mérföldnyi távolságban a kilövőtoronytól, a füstöt nem lehetett látni: őt azonban lehetett látni, nagyon is jól, hófehéren magasodott a világoskék háttér előtt, s ezúttal nem látszott halálraítéltnek, inkább óriási gyertyának, amely várja, hogy meggyújtsák a magunk és Isten dicsőségére. Nem tesz semmit, ha Isten azzal szórakozik, hogy megalázzon, kigúnyoljon minket: előbb vagy utóbb engedi majd, hogy celebráljuk ezt a minden misénél nagyobb szertartást, mely több, mint az ostyával bemutatott áldozat vagy a templomokban énekelt himnuszok. A templom ez a három négyzetmérföld az ég boltozata alatt. Az oltár az indító bunker, ahol a püspök tartózkodik a papokkal, von Braun az asztronauták és technikusok társaságában. A hívők számára felállított térdeplőket a mező helyettesítette, ahol kétszáz újságíró társaságában várakoztam: kerek mező, fakorláttal elkerítve, s rajta sok-sok fülke, a gyóntatószékek. Minden fülkében volt egy telefon, ahonnan a világ bármelyik városát fel lehet hívni, s egy pillanatra kísértést éreztem, hogy telefonáljak neked, apám, megmondjam, tudod, Cape Kennedyben vagyok, és ott áll a Saturnus, egy hatalmas gyertya, amely arra vár, hogy meggyújtsák a magunk és Isten dicsőségére. Itt állunk három órája, négy órája, és késésben vagyunk, mert Isten szelet bocsátott le, és az füstfelhőt vetett nem tudom milyen képernyőre, de azért nem érezzük megalázottnak magunkat: szép reggel van, a nap melegít, mint valami ígéret, és ha delet harangoznak, meglátod, hogy meggyújtják azt a gyertyát. Nem telefonáltam, mindenki telefonált, hogy híreket közöljön a rádió- és televízióállomásokkal, újságokkal: óriási lárma volt, és nem értetted volna, amit mondok. Csak álltam hát és azon gondolkoztam, hogy nem értenéd, amit mondok, és így dél lett, és Isten végre abbahagyta a gúnyolódást: megparancsolta a szélnek, hogy haladjon tovább, a visszafelé számolás folytatódott, és kezdetét vette az imádságunk. A pap invokációja hallatszott a bunkerból, „mínusz tizenöt… mínusz tizennégy…”, ezt megafon közvetítette a sajtó területére, és az újságírók a telefonok mellett felkapták, kórusban ismételték: „Mínusz tizenöt… mínusz tizennégy… Kórusban, mély hangon, áhítatos arckifejezéssel. Így már nem voltak többé számok, szavakká váltak azok a számok.

– Mínusz öt perc…

Te rogamus, Deus audi nos…

– Mínusz négy perc…

Te rogamus, Deus audi nos…

– Mínusz három perc…

Te rogamus, Deus audi nos…

– Mínusz két perc…

Te rogamus, Deus audi nos…

– Mínusz egy perc…

Te rogamus, Deus audi nos…

– Mínusz kilenc másodperc…Te rogamus, Deus audi nos…

– Mínusz nyolc másodperc… Te rogamus, Deus audi nos…

– Mínusz hét másodperc… Te rogamus, Deus audi nos…

– Mínusz hat másodperc… Te rogamus, Deus audi nos…

– Mínusz öt másodperc…

Te rogamus, Deus, audi nos…Te rogamus, Deus, audi nos…Te rogamus, Deus, audi nos… Kérünk téged, Isten, hallgass meg minket… Kérünk téged, Isten, hallgass meg minket… hallgass meg minket… hallgass meg minket… hallgass meg minket… hallgass meg minket… hallgass meg minket, tűz! Halleluja!

Halleluja!

A hófehér vulkán kitört, elrabolta az égtől fellegeinek minden szirmát, óriási koronát font belőle és a Saturnus köré helyezte, hófehér gyertya hófehér koronával, egy kicsit még ott maradt, imbolyogva, mint ha nem volna elég bátorsága a vállalkozáshoz, az istenkáromláshoz, hogy felmenjen, aztán emelkedni kezdett kétségbeejtő lassúsággal, elszakadt a koronától, az egészet a földön felejtette, s szállt fel, az ég felé, elsuhant az űrbe, és még a robaja is diadalmas volt, nem robaj immár, hanem húsvéti harangok kongása, a húsvété, amikor boldogok, szabadok, jók vagyunk, a húsvété, amit együtt töltöttünk, amikor véget ért a háború, és te éltél, én éltem, a mama élt, körülöttünk mindenki élt, és a nap meleg volt, a kenyér fehér, fehér, fehér, akár a gyertyánk, amely egyenesen szállt, szilárdan, maga mögött hagyva narancssárga csóváját, már nem gyertya volt, hanem rakéta, és a rakéta nem volt többé üres, benne voltak mindannyian, ott voltak benne a fivéreim, a barátaim, Pete, amint nevet, nevet és boldogan csapkodja Frank, Tom, Gordon, Wally, Jim, Gus, John, Scott, Deke vállát, Deke szemében végre ott ragyognak a csillagok, s Theodor is ott van, azt mondja ó! ó! ó! és milyen boldogok, milyen boldogok, olyan boldogok, hogy meg is feledkeznek rólam, itt hagynak a Földön. Ne hagyjatok itt, szerettem volna felkiáltani, nem szeretek itt lenni, az emberek itt boldogtalanok, rabszolgák, rosszak, mindent összetörnek, mindent tönkretesznek, mindent bepiszkolnak, vigyetek el, kérlek, vigyetek fel oda magatokkal. De ők már túlságosan messze jártak, nem hallhattak engem, és nem térhettek vissza, mert nem lehet visszatérni, apám, ha az ember elindul, akkor előre kell menni, előre, előre, mindig előre, és miközben haladtak előre, eltűntek csóvájukkal, apró kicsi lánggá váltak, majd akkorák már csak, mint egy gyufaszál égő feje, ezüstös szilánk, amely behatol a sztratoszférába, eltűnik a végtelen sötétségben, és itt hagytak engem a Földön. Szomorúan indultam egy telefonhoz. Feltárcsáztam New York-i irodám számát. Közöltem, hogy este érkezem. Igen, foglaljatok nekem szállodát. Igen, köszönöm.

Viszontláthattam volna őket, természetesen, meggyőződhettem volna róla, hogy nem hagytak magamra idelent. Elég lett volna odasietni valamelyik autóbuszhoz, amely visszaindult Holiday Innbe. De inkább nem akartam viszontlátni őket, szívesebben gondoltam rájuk így, hogy odafönt vannak, és ott maradtam, nézni az embereket, amint távoznak, mint valami kirándulásról. Körülbelül két órát várakoztam az immár kiürült templomban: amíg meg nem jelent von Braun. Von Braun egy kicsit meghízott, nagyon elégedettnek látszott és kidüllesztette a mellkasát, aztán minduntalan kérdő tekinteteket vetett rám: én voltam az egyetlen, aki nem kérdezett tőle semmit. Egyszer még fel is rántotta a szemöldökét, mosolygott, mintha azt mondaná: de hát mit csinálsz, mit akarsz? Nem csinálok semmit, válaszoltam magamban, nem akarok semmit, csak az időt akarom eltölteni. És felálltam, megindultam az utolsó autóbusz felé. Az autóbuszban nem volt senki, csak a katona, aki vezette, a katona ugyanaz volt, aki White Sandsbe vitt. Megkérdezte, szeretek-e egyedül lenni az autóbuszban, és én azt feleltem, hogy nagyon szeretek, mert akkor úgy érzem, én vagyok az autóbusz tulajdonosa, és nyugodtan gondolkodhatom a dolgokon. „Itt, minden a régi. Desirée hercegnő férjhez ment, Margaretha hercegnő hamarosan férjhez megy, Hruscsov nemsokára ellátogat hozzánk. Egyébként minden csendes.” Gondolkodás közben érkeztem meg a Holiday Innhez, ahol leszálltam abban a reményben, hogy már mindenki elment. Mindenki elment már, Gordon Cooper kivételével, aki épp a számláját fizette és még űrruháját viselte. Gordon azt mondta, hogy a többiek kerestek, Theodor hagyott egy cédulát részemre, Pete meg egy ajándékot, aztán elrohantak, ordítozva: hol az a koszos kém, ejnye, hát hol lehet?

– Igen, hol voltál?

– Ott voltam – mondtam –, gondolkodtam.

– Huh! – mondta Gordon. – Miről gondolkodtál?

– A dolgokról, hogy mik történnek itt, mik nem történnek ott, az életetekről, a csendünkről.

– Huh! – mondta Gordon, nem értette.

– Hát akkor ciao, Gordon.

– Ciao, hm? A cédula meg az ajándék itt van.

Átnyújtotta, mosolygott a sokfogú szép mosolyával. Pete ajándéka egy rootbeeres csúf füles pohár volt, rajta rootbeer felirat. Theodor céduláján ez állt: „Koszos kém, ne felejtsd el átadni Tonatinak az üdvözleteket, meg a formulát, amit az oroszok számára kerestél: mínusz öt, mínusz négy, mínusz három, mínusz kettő, mínusz egy…”

– Köszönöm, Gordon.

– Hát akkor megyek.

– Menj, menj. Menj, mert késő van.

Az istenfáját, miért vette el tőlem azt az illúziót? De talán nem is Gordon volt, valaki más, aki hasonlított hozzá. Gordon repült a többiekkel, odafönt: ezüstös szilánk, amint kering a Föld körül, kering, kering, miközben én egy csúf rootbeeres poharat szorongatok meg egy cédulát, amely tulajdonképpen imádság. Mínusz öt, mínusz négy, mínusz három, mínusz kettő, mínusz egy…A szobámban leveledet találtam: azt, amelyikben elmeséled, hogy megmentetted egy fa életét, vettél nekem egy fát: „Vettem neked egy fát, tudod: emlékszel arra a tölgyre a forrás fölött? Arra a nagy fára, amelynek kint vannak a gyökerei, mindig felmásztál rá, kislány korodban. No, hát a tulajdonosa ki akarta vágatni: hogy feldolgoztatja tűzifának. Én pedig megvettem: hogy ott maradjon. A mama nem értett velem egyet: ennyi pénz, mondta, egy fáért, ami a más birtokán áll. De én tudtam, hogy téged bántana, ha hagytam volna, hogy megöljék, így hát megvettem és neked ajándékozom. Megtalálod, ha majd hazajössz, ott áll és téged vár. A szokásos helyén, a forrás felett. Kézszorítással – Apád.”

Fejcsóválva olvastam a levelet, arra gondoltam, milyen bolond az apám, milyen bolond. Vesz nekem egy fát. Megmenti egy fa életét. Milyen bolond az apám, milyen bolond: én őt már nem tudom megérteni.