HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Hajnali három órakor feltámadt a homokvihar is. Hírét a fivérem ordította bele a telefonba.

– Ébredj! Ki az ágyból, ébredj! Három óra van, és annak az ördög-fajzatnak igaza volt! Krisztusom! Annak mindig igaza van.

– De kinek, Pete?

– A Főnöknek. Deke-nek. Ki másnak? Szél, homok, minden. Ha kidugod a fejedet, megvakulsz.

– Akkor visszafekszem aludni. Hisz úgysem megy fel.

– A meteorológiai intézet azt mondja, a szél csökkenni fog. Ha csökken, elindul. Ki az ágyból! Ki az ágyból!

Kegyetlen dolog felébredni az éjszaka kellős közepén: nem tudom, hogy bírják ezek az űremberek. Felébrednek fél háromkor, háromkor, néha egyáltalán le sem fekszenek: vasból van az egészségük. Semmi kétség, vasból vannak.

– Uramisten, olyan fáradt vagyok. Hol vagy, Pete?

– Ebben az átkozott hallban vagyok. Útra készen. Jimmel együtt. Vacoghatunk egész éjszaka a hidegben, az istenfáját.

– És miért vacogtok egész éjjel a hidegben, az istenfáját?

– Leeresztik az űrkabint, ez a következő feladat. Én ott állok Jimmel és várom, hogy lejöjjön. Amikor lejön, elkapom. Hacsak nem esik a fejemre.

– Kicsoda?

– Az űrkabin. Esetleg pontosan a megfelelő helyre esik, én is a megfelelő helyen állok, és akkor összenyom, mint egy legyet.

– Te meg ugorj félre.

– Igazad van. Erre nem gondoltam, igazad van. Remek fiú vagy, öcsi. Ciao, he? Ciao. Huh, de hideg van! Hideg van! Én kicsi vagyok, rosszul tűröm a hideget.

Valóban hideg volt: sivatagi hideg, ami szúr. Borzongva indultam el és mentem az étterembe, hogy egy kávét igyam. Az étterem tele volt, az asztalok megterítve, mint nappal. A pulton főtt tojás, sült hús, sült krumpli, egyszóval minden épp úgy, mint nappal, és az emberek tányérral a kezükben sorba álltak: hogy kiszolgálják magukat. Én álmos voltam. Az a tartózkodó hang ébresztett fel, ami a hátam mögött megszólalt.

– Ciao, dolly.

– Ciao, Deke.

– Aludtál?

– Nem egész két órát.

– A kilövés előestéjén az ember lefekszik, nem megy el twistet táncolni. Egyél.

– Nem vagyok éhes.

– Majd leszel, túlságosan is, a hidegben. Egyél. Telerakta a tányéromat, mint egy engedetlen újoncnak.

– Elindul, Deke?

– Nem. Nem indul el.

– A meteorológiai intézet azt állítja, hogy a szélnek csökkennie kell.

– A kisöcséd meteorológiai intézete állítja. A meteorológiai intézet téved. Holnap reggel ugyanitt találkozunk, és húspogácsát eszünk. Ciao, dolly.

Nemsokára el is ment két szenátor társaságában, akik a fellövésre jöttek Las Crucesba, a Kongresszus képviseletében. Shepard és Cooper egy másik autón indultak el. Jack elmagyarázta, hogy Pete-et és Jimet bízták meg egyedül az űrkabin leeresztésével, a többiek mind a bunkerban vannak, a tudósokkal és technikusokkal együtt. A motel körül jöttek-mentek az autóbuszok, teherautók, és mindenki nagyon izgatott volt: a nagy futballmérkőzéseket megelőző izgatott hangulat uralkodott. Lefojtott hangok hallatszottak a sötétségben, gyorsan suhanó árnyak tűntek fel, majd szétfoszlottak. Amikor már nem volt ott senki, Jack mellé beültem az utolsó autóbuszba: csak mi ketten voltunk benne meg a sofőr, egy fiatal néger. Egykedvűen kapcsolt rá, indított. Jack egy hátsó ülésre húzódott, hogy nyugodtan aludhasson, én előreültem.

Talán mert először készültem rá, hogy egy rakéta fellövésén részt vegyek. Talán mert olyan volt, mintha egyedül ülnék abban az autóbuszban, nem terelték el a figyelmemet arcok vagy hangok. Talán mert eszembe jutott, amit Theodor mondott: „…nem biztos, hogy a szépség mindig zöld, lármás, a sivatag sárga, mégis szép, a hegyek csendesek, mégis szépek, én gyakran megyek White Sandsbe, és nem igaz, hogy csúnya. A szépséget meg kell keresni, ha jól keresed, megtalálod, mert a szépség mindenütt ott van, ott is, ahol nincs más, csak csend, csak magány, a csend szép és a magány szép…” Talán mindez együtt tette, nem tudom: tény az, hogy soha még hajnalt ilyen csodálatosnak nem láttam, apám. A hajnalok, amelyekre emlékeztem, városi hajnalok voltak: lépések koppanása az aszfalton, egy elhaladó autó fékcsikorgása, valakit szólító hang. Vagy erdei hajnalok voltak: egy madár dalolni kezd, megrezdül egy ág, ezernyi láthatatlan lény ébredésének moraja hallatszik. Vagy hajnalok voltak a tengeren: hullámok csobbanása, nedves szél simogató érintése, repülő sirály. A sivatagi hajnal más. Néma, mozdulatlan, kővé dermedt hajnal, amelyben nem lüktet élet, sem hangok, hajnal, amely csak hajnalból áll, semmi másból. Itt nem énekeltek madarak. Nem rezdültek ágak. Nem csobbantak vizek. Nem koppantak lépések. Csak a csend létezett, még az autóbusz sem törte meg, amint némán tovasiklott az aszfalton: csak az a sötétség létezett, amely sötétre festette még a homokot is, meszes hófehérségét, kaktuszait. A sötétség elénk állt, elállta az utunkat, akár a sűrű bokor, de hirtelen áttörtük, és hajnal lett: kizárólag fényből, sosem látott színekből összeálló hajnal, lilásrózsaszín arany, aranyvillanások a rózsaszín és lila közepette, rettenetes és mégis diadalmas, félelmetes és mégis fenséges hajnal. Minden gyengédséget nélkülöző hajnal, a Genezis hajnala.

Már az sem számított, hogy egyszerre csak megtört a varázs, és mint durva ütés, csapódtak szemünkbe a rakéták, puskát, revolvert szorongató katonák, „Rakéta Terület Központja”, gyanakvó, csattogó hangok. „Iratokat, engedélyt, igazolványt.” „Tessék.” „Szabad az út.” „Iratokat, engedélyt, igazolványt.” „Tessék.” „Szabad az út.” „Iratokat, engedélyt, igazolványt…” A hegyeken túl, amelyek a tiltott terület völgykatlanát körülzárják, újra kezdődött a csoda, és ott állt a rakéta, apám. Ezüstös, karcsú, s hófehér gőzfelhő füstölög a hasából, lágy susogás hullámzik ki. a száján. A rakétának nincs hasa, mondod te, nincs szája. A rakéta az csak rakéta, mondod te, csak gép, nem élőlény. De én azt felelem erre, hogy a rakéta nem gép immár, hanem eleven lény, amelyéi, lélegzik, és az a gőzfelhő az ő lélegzete, az a susogás az ő jajszava. Tudod, miért panaszkodik? Mert rosszul van, amikor égni kezd, és tudja, hogy meg fog halni. Akár az ember, apám. Akár az embernek, neki is van tüdeje, idegei, agya: groteszknek tartod ezt, apám? Igen, persze: groteszknek tartod. Te csak a növényeket, az állatokat, a zöldből és vérből összetett lényeket érted. Nem ismered el, hogy lehet valami élő zöld és vér nélkül is. Nem helyesled, hogy azt írjam: ő. Hát akkor elmondom neked, hogy angolban az ő szó kétféleképpen fordítható: he, ha férfira vonatkozik, és it, ha tárgyra. A rakétáról szólva, legtöbben az it szót használják: én a he szót választom. Látni kell ahhoz, hogy ezt megértsd, apám. És ha látja az ember, meghatódik, sajnálja, hogy elindul meghalni. Sajnálja, hogy ott áll teljesen egyedül a sivatag közepén, a halálraítélt, amint az utolsó óráját várja. A kivégzések vajon nem hajnalban történnek?

Nagyon boldog voltam, amikor hallottam, hogy a meteorológiai intézet tévedett, ahogy a Főnök előre látta: a szél nem csendesedik, a homokvihar nem ül el késő éjszakáig. A rakéta szemébe néztem, és csukott szájjal azt mondtam neki: Bátorság, Kis Joe, a kivégzést egy nappal elhalasztották.