HATODIK FEJEZET

A helikopter repült az ezüstös porszemecskék tengerében, és alattam a város egyhangúan terült el, nem volt sem eleje, sem vége. A kis villák úgy sorakoztak egymás mellett, mint a méhkas sejtjei. Kék vízzel csillogó medencék. Végtelen utak, egyenesek, mint a puska csöve. Lemetszett, kihegyezett, kúp formájúvá alakított hegyek. Autóparkoló helyek. Autótemetők. Nyugatra pedig a tarajos hullámokkal haragvó óceán. Hamarosan belefáradtam a nézelődésbe, kinyitottam az ölemben fekvő csomagot, kivettem négy átlátszó plasztikzacskócskát: látszatra négy cuclisüveg volt. Az elsőben zöld por, púderfinomságú. A másodikban száraz morzsák, homokszemcséhez hasonlók. A harmadikban hófehér, kemény kődarabkák, mint a zúzalék. A negyedikben sárga, könnyű szálak, hajhoz hasonlók. Döbbent ujjakkal megtapogattam őket, próbáltam magam meggyőzni, hogy az a hajcsomó valójában spagetti, a kőzúzalék languszta, a homok tulajdonképpen kenyér, a púder pedig leves. Spagetti, languszta, kenyér, leves, amit az asztronauták esznek majd a Holdra vezető utazás folyamán, oda-vissza. Az űrélelem. Jövőnk élelmiszere. Az ennivaló, amellyel majd táplálkozunk a Marson, a Venuson, mindenütt, ahol új otthonokat keresünk, apám.

A Tahitian Village-beli furcsa ebéd után adta nekem a North American egy másik orvosa: az élelmezéstudományi szakértő. És ami nagyobb baj: meg is kóstoltatta velem, bebizonyítandó, hogy az űrélelem elméletileg ugyanazokból az alkotóelemekből áll, mint az, amit ezen a bolygón eszünk, gyakorlatilag azonban valami ocsmány dolog. Először megfőzik, mint a normális ételt, aztán víztelenítik és szublimációs eljárással megfagyasztják, végül porrá törik vagy feldarabolják, mintha gyermek vagy fogatlan vénember részére készülne, s a súlya az eredetinek mindössze egytizede; azután átlátszó plasztikzacskókba zárják, ezeknek az az előnye, hogy nem nagyok, és nincs súlyuk. Nyilván tisztában vagyok vele, mondta az élelmezéstudományi szakértő, hogy az űrhajó csak egy bizonyos súlyt szállíthat, és azzal is tisztában vagyok, hogy az űrhajósokat nem tanácsos pasztillákkal táplálni. A szublimációs eljárás tehát megold bizonyos problémákat: egy cipőskatulya nagyságú dobozba belefér mindaz az ennivaló, ami elég két hétig három személy részére. Rendkívül változatos és gazdag menü: van benne bifsztek is, burgonyapüré, tyúksaláta, bab, gyümölcs, sajt, narancslé, limonádé, csokoládé, kávé, tej, tejeskávé, csak a bor hiányzik, mert az alkoholos italok, akár a dohány és a nők, tiltott luxuscikkek a holdutazás alatt. Értem, doktor. De mivel eszik meg ezt a micsodát, és mit isznak? A jóember meglepetten nézett rám: ugyan, hát nem tudom elképzelni? Vesznek egy kis vizet, így, injekciós tűvel beleinjekciózzák a zacskóba, így, megrázzák és összenyomkodják, hogy az egész összekeveredjék, így, és néhány perc alatt az étel visszanyeri normális terjedelmét és sűrűségét: a leves levessé válik ismét, a kenyér kenyérré, a languszta langusztává, a spagetti spagettivé. És aztán? És aztán szájába veszi a cuclit, és kiszopogatja, pontosan úgy, mint az újszülött az anyatejet. És aztán? És aztán megrágja, a mindenségit, másképp a torkára szalad az egész. Gyorsan! Egy kis vizet! Tüdőm tele lett víztelenített, majd újra vizesített langusztával, kidülledt szemekkel és lilavörösre gyulladt arccal köhögtem rá a jóemberre minden űrdolgokban való tapasztalatlanságomat, és: hát nem értem, hogy kanállal, villával enni lehetetlen? Gravitációs erő hiányában az étel is röpködni kezd, repülés közben libeg, és a legelképesztőbb helyekre hatol be: mi történne, ha az asztronauta kénytelen volna úgy kergetni a borsószemeket, mint a legyeket? Ha a mártással leöntött spagetti rászállna egy elektronikus számítógépre? Igen, doktor. Természetesen, doktor. Aztán a köhögési roham csillapostával arra kértem, ajándékozza nekem ezeket a csomagokat, amelyeket most nézegetek, arra gondolva, milyen arcot vágsz majd, amikor elviszem neked, apám: „Az emberek bolondok, bolondok! Lehetséges, lehetséges, hogy te lelkesedni tudsz az őrültségnek ilyen bizonyítékai láttán?”

Visszacsomagoltam a zacskókat és becsatoltam a biztonsági övemet: a helikopter ereszkedni kezdett a Garrett vállalat területére. Ez a vállalat gyártja az űrhajók ellenőrzési berendezéseit, egyszerűbb szavakkal: azokat az eszközöket, amelyek arra szolgálnak, hogy életben tartsák az űrhajóst. Fűtési és hűtési berendezéseket, gépeket az oxigénellátás és légszűrés, a légnyomás-szabályozás és páratartalommal való ellátás céljaira, tehát mindazt, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az űrhajóban és az űrruhában megteremtsék a földi atmoszférát, ahogy később a zord vezető megmagyarázta. A zord vezető a bejáratnál várt rám. Először is, mondta valami megfellebbezhetetlen ítéletet hirdető hangon, tudnom kell, kicsoda Cliff Garrett: nagyon nagy ember. Cliff Garrett, és nem más alapította a Garrett műveket, a pionírok üzemét, az aeronautika és űrkutatás egyik legfontosabb iparvállalatát; Garrettnek, nem másnak köszönhető, ha az Egyesült Államokban felbocsátott űrhajósok közül még egyetlenegy sem halt meg eddig. Miután ezt tisztázta, felszólított, hogy készüljek fel a Garrett legutolsó csodájának megtekintésére: ez az az eljárás, amely az izzadságot és a vizeletet tiszta iható vízzé alakítja át. Figyeljem meg a csövek és gömbök eme gépezetét: igen, ez alakítja át az izzadságot és a vizeletet tiszta, iható vízzé. Természetesen nem vesztegeti arra az idejét, hogy megmagyarázza nekem a működését, úgysem értenék belőle semmit, ő viszont fél másodperc alatt képes megállapítani, hogy egy látogató ért-e a mérnöki tudományokhoz vagy sem. Inkább szíveskedjek néhány kérdésre válaszolni. És mutatóujját nekem szegezte.

– Miből áll az űrutazások céljaira felhasznált üzemanyag?

– Oxigénből és folyékony hidrogénből, uram.

– Mi a hátránya ennek az üzemanyagnak?

– Hogy nagyon súlyos, uram.

– Mi az űrhajó első számú problémája?

– Hogy ne legyen benne túl sok súly, uram.

– Miért nem visz magával vizet az űrhajó?

– Mert nagyon nehéz, és az üzemanyagból készül, uram.

– Mi történik, amikor az Apollo űrhajó immár üzemanyag nélkül, a tehetetlenségi erő hatására repül?

– Víz nélkül marad, uram.

– Akkor hogyan szerezhetünk ivóvizet?

– Úgy, hogy izzadunk és pipilünk, uram.

– Kitűnő. Ez a bonyolult gépezet pontosan erre a célra szolgál: megszűri, desztillálja, tisztítja és hűti az izzadságot és a vizeletet, ezek ily módon a legtisztább vízzé változnak: sokkal tisztább és higiénikusabb vízzé, mint amit otthon használunk. Egyébként a víz, amit mi iszunk, voltaképpen micsoda? Az égből vagy a tengerből származó víz, piszkos víz, amit a természet tisztít meg. A természet végső soron maga végzi el azt a munkát, amit mi itt a Garrett művekben végzünk.

– Tehát plágium, uram.

– Mit mondott?!?

– Azt, hogy ez a takarékosság rendkívül dicséretre méltó, uram. Ha nem tévedek, az Amerikai Egyesült Államok történetében ez az első eset, hogy nem pazarolnak, uram. Bocsásson meg, uram: és a… egyszóval… a többivel mit csinálnak?

– A többivel?!? Miféle többivel?

– Igen… egyszóval… hát… a többivel, uram. Nem tudom, hogy magyarázzam meg. Azt akarom mondani, hogy… az a három ember nem csak iszik. Eszik is. Tudom, hogy esznek zöldséget, húst, spagettit, és… hát azzal ?

A vezető nagyon gőgös volt, de végső soron jól nevelt. És talán még félszeg is, a nőkkel szemben. Hirtelen elpirult, és zavartan nézett rám. Kénytelen voltam nem is tudom, hányszor elismételni neki, hogy nincs abban semmi rossz, amit kérdeztem tőle: valamennyien használjuk a mellékhelyiséget, hát, istenem, és ez a való tény legfeljebb csak súlyosbítja az űrutazás nagy és nehéz vállalkozását. No, gyerünk, bátorság: a többit is megszűrik, desztillálják, tisztítják, hűtik, átalakítják valami ehető anyaggá? A vezető kínosan nyelt, sóhajtott, majd megvallotta:

– Nem. Gondoltunk rá. Meg is próbáltuk. De a dolog lehetetlennek látszik, legalábbis egyelőre. És a probléma súlyos: az Apollo űrhajóban természetesen van egy higiéniai sarok, de mit lehet tenni a hulladékanyaggal? Üzemanyagot pazarolni arra, hogy hamuvá változtassák, őrültség lenne: az üzemanyagnak minden cseppjére szükség van. Az űrbe vetni, ez technikailag nehéz: bizonyára tudja, hogy egy repülő tárgyból kidobott dolog tovább repül, ugyanazzal a sebességgel, mint maga a repülő tárgy. Hogy elveszítsük tehát, gyorsítani kellene, ez viszont ugyancsak üzemanyag pazarlással jár. Akkor hát mit tegyünk?

– Igen, mit tegyünk?

– Egyesek azt tanácsolják, előzzük meg oly módon, hogy folyékony ételt adjunk az űrhajósoknak, amely nem terheli a szervezetet. A kísérleteket San Francisco egyik börtönében végezzük, és az önkéntes vállalkozók kitűnő egészségnek örvendenek. Van azonban egy kellemetlen mellékkörülmény: egyebet sem tesznek, mint rágcsálnak. Megrágnak mindent, amit csak találnak, és ha nem találnak semmit, a ruhájukat, cipőjüket rágják. Az űrhajósoknak erősebb az akaratuk, ez igaz: de ha mégsem bírják ki? Ha elkezdik rágcsálni az űrruhájukat? Ez egyenlő lenne a véggel, akkor már jobb a szilárd étel. De a maradványokkal mit csináljunk?

– Igen, mit csináljunk?

– Vannak, akik azt mondják: majd hagyjuk a Holdon. Áh! Lehet, hogy tévedek, de szerintem a Holdon hagyni nagy neveletlenség, udvariatlanság lenne: a Hold nem fürdőszoba. Eltekintve attól, hogy ez a durva eljárás veszélyt is rejt magában: megfertőzhetjük a Holdat. És a Garrett művek egyik feladata éppen annak megelőzése, nehogy megfertőzzük a Holdat.

– Nehogy megfertőzzük a Holdat?!?

– Természetesen. Kérem, kövessen.

Cleaning Roomnak, a Tisztaság Szobájának nevezik, s hogy beléphessünk, plasztik-kezeslábast kell felvenni, plasztikcipőt és plasztikkesztyűt húzni, aztán áthaladni egy folyosón, ahol légáramlat áraszt el minket, és leszippantja a legapróbb hajszálakat, a legártatlanabb porszemecskét rólunk. Odabent mély csend honol, és ebben a csendben fehér kísértetek dolgoznak, testüket plasztik-kezeslábasokba zárták, lábukat plasztikcipőkbe, kezüket plasztikkesztyűkbe, hajukat plasztiksapkába, a nők pontosan olyanok, mint a férfiak, a fiatalok pontosan olyanok, mint az öregek, a szépek pontosan olyanok, mint a csúnyák, egymás mellett, egymás mögött: a Tisztítók. A Tisztítók speciális anyagokkal tisztítják azokat a különféle gépalkatrészeket, amelyekből majd az űrhajó összeáll, és miután megtisztították őket, sterilizálás céljából átküldik egy másik szobába, hogy minden mikroba, mindenfajta fertőzés eltűnjék a legfantasztikusabb aggodalommal együtt, amely az űrkorszak embereit gyötörheti: hogy megfertőzhetjük a Holdat és más bolygókat. Az ember, aki azzal törődik, hogy ne fertőzzük meg a Holdat, olasz nevet visel: Orsininak hívják. Firenzében született, biológiából szerzett diplomát: sok évvel ezelőtt. Most hatvanéves, a ráncok mély sebhelyek módjára szántják végig az arcát.

– Megfertőzhetjük a Holdat, professzor úr?

– Ez lehetséges. Tételezzük fel akár ad absurdum, hogy a Hold az élet nyomainak múzeuma, hogy érintetlenül őriz valamit, ami életben maradt évmilliókon át. Valamit, ami mozog, ami lélegzik, egy zuzmó, mag, spóra, tíz zuzmó, tíz mag, tíz spóra: vajon nem találtunk-e baktériumokat száznyolcvan millió éves sószilánkokban? Helyes; hát mi történik, amikor egy űrhajó leszáll a Holdon, és magával hurcolja azt a sokmilliárd mikroorganizmust, amely velünk együtt boldogan éldegél? Az űrhajó külsejét sterilizálta a hő, amely égette az atmoszférán történt áthaladás pillanatában, de a belsejét nem: és ezzel megfertőződik, és elpusztul az a tíz zuzmó, az a tíz mag, az a tíz spóra, az egyetlen zuzmó, egyetlen mag, egyetlen spóra. Ezért kell tehát sterilizálni minden alkatrészt, abban a halvány reményben, hogy nem fertőzik meg a Holdat s a többi bolygót.

– Abban a halvány reményben, professzor úr?

– Több, mint halvány, talán teljesen reménytelen. Mert nézze, az alkatrészeket sterilizálni gyerekjáték, de az embert sterilizálni lehetetlen, főként, miután a baktériumok, mikrobák, az ezerféle méreg, amit az ember magával hurcol, nélkülözhetetlen az egészségéhez. Így tehát kiszáll majd az űrhajóból azzal az ezernyi méreggel együtt, és az első lélegzete már halálos fertőzést jelent az élet bármiféle más formájára. Mi fertőtlenítünk, fertőtlenítünk, de ne adj isten, hogy a Holdon élet legyen, mert amennyiben van, azt bizonyosan megsemmisítenénk.

– És ha a Hold fertőzne meg minket, professzor úr?

– Ez is lehetséges. Mi fertőtlenítjük a gépeket, amikor elindulnak, de nem fertőtlenítjük, amikor visszatérnek. Fertőtlenítjük az űrruhákat, amikor az asztronauták magukra öltik, de akkor nem, amikor visszatérnek. Így minden méreg, minden mikroorganizmus, amely valamilyen lehetséges életet tartalmaz a Marson, a Venuson, ki tudja… talán a Holdon, végzetessé válhat a Földön: megsemmisítheti. A veszély nyilvánvalóan kölcsönös.

Rád gondoltam, apám: bűntudattal és egy kevés szégyenérzettel. Bradbury imája abban a pillanatban olyan messze volt tőlem: eltemette a te néma szemrehányásod. Ha velem lettél volna, bocsánatodat kérem. Vagy segítségedet. De nem voltál velem: hihetetlen, hogy egy-egy ember éppen azokban a pillanatokban nincs velünk, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá: napokat, hónapokat, hosszú éveket töltünk valakivel, és nincs számára semmi mondanivalónk, és abban a pillanatban, amikor akarnánk mondani neki valamit, esetleg azt, hogy bocsáss meg, segíts, akkor nincs ott, és egyedül vagyunk. Így hát folytattam a nézelődést, bementem a hangárokba, ahol a világ legszerencsésebb munkásai, a Garrett művek alkalmazottai dolgoznak, és úgy éreztem, valami abszurd bűntény, értelmetlen öngyilkosság részesévé válok. A Garrett valamennyi gépe automatikusan működik. A munkások kényelmes székeken ülve, mozdulatlanul nézték az emeltyűk, dugattyúk, vasrudak mozgását, karjuk tétlenül csüngött, mint a szárításra kiakasztott ing ujjai, arcuk nem volt egyéb, mint alázatos profil, és fehér, alázatos cigaretta lógott belőle. Elmentem mellettük, és meg sem láttak, mondhattam valamit, és meg sem hallották. Az ember szeretett volna mindegyik előtt felkiáltani, mozdulj meg, ébredj fel, dolgozz: ne engedd, hogy így elkábítsanak! Van két kezed és tíz ujjad és értelmed, használd hát őket, mutasd meg annak az undorító gépnek, hogy nem vagy ostobább nála, szedd darabjaira, rombold szét! De az ember természetesen nem kiabál, továbblép: ott hagyja őket hamisan csodálatos jólétükben, hamisan csodálatos civilizációjukban, amely életet lehel a gépekbe és álmosságot az emberekbe. A „munka”-nap hamarosan véget ér, a szirénák ennek az üveges tespedtségnek végét üvöltik, és láthatjuk, amint automaták módjára kijönnek, nyájba verődve mennek a kapukhoz, beszállnak a szép autókba, és mindegyik elindul a maga pohár whiskyje, bifsztekje, televíziója felé. Adjatok nekem egy whiskyt, egy bifszteket, egy televíziót, és boldog leszek, hogy rabszolga módjára élhetek. Valóban semmi sem terhesebb, mint a szabadság: a szabadság, hogy fáradozhatunk, a szabadság, hogy nem kell halottan élni.

Apránként én is meghaltam. Csatlakoztam én is apránként az automatáknak ehhez a nyájához. Elég volt néhány nap, és már én is hasonultam, korrumpálódtam: öt órakor, amikor a többiek munkaideje véget ért, hirtelen álmos lettem, és nem tudtam magam felrázni ebből az engedelmes lustaságból. Akárcsak ők, én is valami innivalóra vágytam, arra, hogy agyam és testem semmittevésben elterüljön a televízió valamelyik műsora előtt, ez előtt a nyomorúságos kis isten előtt, aki a világot a lakásodba hozza, mint valami postát, és a vacsora óráit ostoba találkává alakítja.

A NASA, a kormányszervezet, amely az űrversenyt kézben tartja, megszervezte találkozóimat, és rendelkezésemre bocsátott egy helikoptert. Helikoptert használni autó helyett természetessé vált számomra, és ha néha egy kifutópályán kellett felszállni rá, s ehhez egy kis gyaloglásra volt szükség, úgy éreztem, árulás történt; ha a helikopter motorja még nem volt begyújtva érkezésem pillanatában, ezt személyes sérelemnek tekintettem. A lapátok forgása, mely első nap még óriási guillotine-nak tetszett, most már megszokottan zsongott a fülemben; könnyedén ültem be a pilóta mögé, könnyedén szálltam le Santa Monicában, a Pico Boulevard-on. A NASA központja Santa Monicában volt, a Pico Boulevard-on, a sajtóosztályt két egykori tengerésztiszt vezette: Stan Miller és Bob Button. Amikor a helikopter leszállt, Stan és Bob elém jöttek, és elvittek inni a szemközti bárba, ahol kimerülten leroskadtunk, mintha isten tudja, micsoda fáradalmakon estünk volna túl, és nem a gépek dolgoztak volna helyettünk. Hogy interjúimat rögzítsem, ott volt a magnetofon; hogy bármilyen írást lemásoljak, ott volt a fénymásológép; hogy járjak, ott voltak a kerekek. De mi kimerülten ültünk, szótlanul, mint az öregek, akik téli estéken a kályha körül ülnek, és gesztenyét esznek. Erőfeszítésünkbe került, hogy felálljunk és haza, vagy a szállodába menjünk. A szállodába rendszerint Bob kísért el. Mindenesetre azon az estén Bob volt velem.

Szomorú és lágy este volt, olyan, amikor az ember szereti a Földet. Az autó lágyan siklott a Wilshire Boulevard pálmafasorában, a szél besurrant az ablakon, és simogatta szemünket, hajunkat. Egyszerre csak Bob felé fordultam, és mert bizonyos voltam benne, hogy szövetségesem, talán félszeg arca, kicsit angolos, Chaplin-bajuszkája miatt, meggyóntam neki bizonytalanságomat.

– Mondd csak, Bob, szerinted valóban fontos a Holdra menni?

– Micsoda?!? – kiáltott fel Bob döbbenten.

– Igen. Mi az ördögnek kell a Holdra menni?

– Hát mi az ördögnek kellene nem menni? – válaszolta mélységes sértődöttséggel Bob.

– Nem tudom. Az a víztelenített étel. Az a vizeletből nyert víz. Az a félelem, hogy megfertőzzük a Holdat, és megfertőződünk… Nem tudom.

– Azt hittem, tetszik neked az ötlet – jegyezte meg Bob egyre sértődöttebben.

– Tetszett, tetszik: de ma olyan dolgokat láttam, amelyek megdöbbentettek. Tudod, úgy vagyok vele, mint a gyerek, aki vágyakozó kíváncsisággal közelít egy biztosítékhoz, hogy lássa, hogyan működik, aztán az megrázza.

– Valamelyik nap – mondta Bob békülékenyen – olvastam Arthur Clarke egyik tanulmányát. Azt magyarázza, hogy a világtörténelem folyamán az emberi energia legnagyobb része arra ment el, hogy a tárgyakat egyik helyről a másikra helyezték. Egyszóval, amint valami mozdulatlanul áll, az ember tovább teszi. Ha ő maga áll, maga megy tovább. A mozgás bennünk rejlő tulajdonság: sőt az is, hogy egyre gyorsabban mozogjunk. Évezredeken át, írja Clarke, óránként két-három mérföldes sebességgel mozogtunk: a gyalogló ember sebességével. Évszázadokon át óránként tíz mérföldes sebességgel mozogtunk: egy szekér sebességével. Most óránként huszonötezer mérföld sebességgel mozgunk: a Saturnus rakéta sebességével. Ahhoz azonban, hogy ilyen sebességgel mozoghassunk, a Föld már nem elég: túlságosan kicsi. Nincs meg a kellő tér, érted? Kiesünk. Tehát tovább kell mennünk, más bolygókra, első lépésként éppen a Holdra.

– Meglehetősen abszurd következtetésnek találom.

– Szerintem logikus.

– Nem elég nekem, hogy logikus, ha egyszer haszontalan!

– Haszontalan! A Wright fivérek első repülőgépét is haszontalannak találták. Azt mondták, senki sem használja majd. Én minden este használom.

– Olyan messze laksz, Bob?

– Ugyan, dehogy! Mindössze félórányira innen.

– De Bob, hát akkor miért jársz repülőgépen minden este?

– Csak. Mert nekem úgy tetszik. Semmiért.

– Semmiért?

– Semmiért. Csak hogy eljussak egyik helyről a másikra. Hogy gyorsan jussak el.

Akkor eszembe jutott a mese, amit kislány koromban meséltél nekem, apám. És elmondtam Bobnak. Vagyis nem az egészet: csak a végét. A mese végén, emlékszel, volt egy ember, valószínűleg gonosz ember, vagy feltehetően csak ostoba, aki egy fa körül futott. Gyorsan, egyre gyorsabban. Amíg annyira gyorsan nem futott, hogy orrával beleütközött a saját hátába. És betört az orra.

Bob megsértődött, és másnap nem adott nekem helikoptert.

Világosan emlékszem kétségbeesésemre, apám. Úgy kétségbeestem, mint amikor hirtelen kialszik a villanyfény, és kénytelen vagyok gyertyát használni.

– Bob, megbolondultál. Hát akkor hogy megyek oda?!

– Taxival. Kerékpáron. Gyalog. Rohanás nélkül. Így nem kockáztatod, hogy betöröd az orrodat.

– Taxival, olyan messzire! Tréfálsz?

– Taxival egy óra, másfél óra az út, kilencven perc. Mi kilencven perc az örökkévalósághoz képest? Mi ez az örökös vágy, hogy gyorsan haladjunk, egyre gyorsabban, míg aztán végül már nem is tudjuk, hová menjünk?

Taxiba ültem, apám. És soha jármű nem rémlett lassúbbnak, mint ez a kocsi egy óra és tíz percen át, hetven percig, amíg száguldott a Redondo Beach felé vezető úton. Éveken át, életem valamennyi évében helikopter nélkül éltem: de most kipróbáltam, és már nem tudtam meglenni nélküle, az autót végtelenül lassú, kényelmetlen járműnek találtam. Úgy éreztem, sosem érek oda, unatkoztam, mintha nagyapám utazásainak ideje tért volna vissza, amikor mesélte, hogy Firenzéből Mercataléba, alig harminc kilométernyire, hajnalban indultak el szekérrel, és délután érkeztek meg. Nem sok kellett volna, s én is futni kezdek egy fa körül: gyorsan, egyre gyorsabban, amíg a saját hátamba nem verem az orromat, hogy betörjön. Emlékszel Bradbury Barnák voltak és aranyszeműek című elbeszélésére? Arra, amelyik a Marsra kivándorolt telepesekről szól, akik miután elfogyott a földi tartalék élelmük, azt eszik, ami a Marson terem. Amikor a Marsra értek, fehér bőrűek voltak, szemük kék vagy fekete vagy barna. Miután áttérnek a marsbéli táplálékra, bőrük megbarnul, és a szemük aranyszínűvé válik. Egyetlen embernek marad kék a szeme közöttük: annak, aki, akárcsak én, örökké kételyek hatalmába kerül, habozik, egyszer akar, máskor nem akar valamit, s hogy megmeneküljön, elhatározza, hogy megjavítja a rakétáját, és visszatér a Földre. Aztán lassan-lassan elmúlik a vágya, hogy megjavítsa a rakétáját, lassanként ő is azt az ételt eszi, amit a többiek, és egy reggel felkel, belenéz a tükörbe, és a bőre barna, a szeme pedig aranyszínű, ő is marslakóvá vált, mint a többiek.

HETEDIK FEJEZET

Tulajdonképpen nem szálloda volt. Hanem motel. Vagyis szálloda ember és autó részére. Sőt: autós és autója részére.

– De nekem nincs autóm – mondtam. – Tehát nincs szükségem motelra. Nem értem, miért motelban foglaltattak szobát számomra.

– Itt minden szálloda motel – vicsorogta egy alak, aki Jack Rubyhoz hasonlított. Aztán megvetéssel elém hajította találomra az egyik szoba kulcsát.

– Oké. Felvitethetné a bőröndjeimet a szobámba, kérem?

– Ha a szobájába kívánja a bőröndjeit, majd én megmondom, mit csináljon. Fogja meg és vigye fel – vicsorogta az alak, aki Jack Rubyhoz hasonlított.

– Oké. Kaphatnék még elalvás előtt egy csésze teát?

– Ha teát akar, majd én megmondom, mit csináljon. Bedobja a pénzt abba az automatába, és megissza – vicsorogta az alak, aki Jack Rubyhoz hasonlított.

– Oké – mondtam és megmarkoltam a kulcsot. Aztán azonnal hátraugrottam: egy pillanatig azt hittem, le akar lőni. Pedig csak egy tollat nyújtott felém.

– Nyolc dollár kilencvenöt cent egy éjszakára. Reggeli és kiszolgálás nincs. Itt írja alá.

Te mit csinálnál hajnali egy órakor, négy órai utazás után, amikor annyi szem mered rád ellenségesen, és ha kimégy, csak éjszakát és pusztaságot találsz? Texasban vagy, kedvesem. Azon a vidéken, amely megölte John Kennedyt. Ott, ahol iskolás gyerekek azt kiabálták: „Hurrá, meghalt! Szabadok vagyunk, meghalt!” Houstonban vagy, kedvesem. És Dallas nincs is olyan messze. Háromszáz mérföldnyire, mondjuk. Háromszáz mérföldnyi korlátoltság és kegyetlenség, fajgyűlölet és ostobaság. Te ilyenkor mit csinálsz? Aláírod a papírt és hallgatsz. Aztán megfogod a bőröndjeidet és rohansz, hogy bezárkózhass a szobádban. Ott legalább biztonságban érzed magad. Azt mondtam, biztonságban? Tréfáltam, apám. Kezdjük azon, hogy egy motel szobái közvetlenül az utcára nyílnak: akár az üzletek. Bárki, aki arra jár, beléphet és meggyilkolhat. A jobbik esetben, elrabolhat. Ha kimondottan szerencsés vagy, kirabolhat. Másodszor, az utcára néző fal nem is fal: csupán üveg. Törhetetlen, ezt esküvel állítják. De én láttam törötteket is. Harmadszor, az üveg és az idegességed között mindössze egy függöny húzódik. Ha elfelejted leereszteni, bárki láthat, miközben vetkőzöl és mosakszol. A mosdó ugyanis a szobában van, a kád és a zuhany a fürdőszobában. Szobát mondtam? Tréfáltam, apám. Nem szoba ez tulajdonképpen, nézd: valójában automatikus cella, amely magába foglal egy televíziókészüléket, egy széket, egy asztalt, egy kerevetet és tízesével gombokat, amelyekről fogalmad sincs, hogy mire szolgálnak. Eloltani a villanyt? Nem, egy másikat meggyújtani. Elzárni a rádiót? Nem, felerősíteni a hangját. Csökkenteni a légkondicionáló működését? Nem, fokozni. Hívni azt az alakot, aki Jack Rubyhoz hasonlít? Nem, kávét főzni. Cserébe viszont mindenfelé gyufaskatulyák hevernek, no meg propagandafüzetecskék, amelyek megmagyarázzák ezeknek a moteloknak a hatalmas fejlődését, továbbá néhány szövetdarabka felirattal: „Akarsz cipőt tisztítani? Csináld magad.” Rendben van, és hol az ágy? Dühösen, reménykedve keresed a falak mentén, a mennyezeten, és már épp lemondanál róla, hajlandó vagy ruhástul lefeküdni a kerevetre, amikor valaki kopogtat az ajtón.

– Ki az?!?

– Az ágy.

Óvatosan elhúzod a függönyt. Fekete arc néz rád egy pincérkabát fölött.

– Maga hozza az ágyamat?

– Gyerünk, nyissa ki.

Ajtót nyitsz, belép. Gőgösen, megvetően megnyom egy gombot. A kerevet hirtelen megnyúlik, kiszélesedik és voilà: íme, az ágy.

– Ó, köszönöm! Nagyon kedves, köszönöm!

– Borravalót, kérem.

– Hogy mondta?

– Mondom borravalót. Borravalót! Borravalót. – Rózsaszínű tenyere fenyegetően nyúl feléd.

– Ó, természetesen! Hogyne! – Adsz neki fél dollárt.

– Ennyi az egész? – A rózsaszínű tenyér ott marad, és tálcaként tartja a fél dollárt.

– Oké – s adsz neki még egy féldollárost.

– ‘szakát. – Zsebre teszi a dollárt, annyit se mond, köszönöm és elmegy. Kimerülten zuhansz az ágyra, és azonnal elalszol.

Alszol. És talán hajnali három óra lehet, amikor valami borzalmas dolog történik. Az ágy, ami ágynak látszott, nem ágy többé, hanem eleven szörnyeteg, amely felemelkedik, hajladozik, forog, ráz, ide-oda csapkod és beszél hozzád! Beszél hozzád? Beszél hozzád! Álmodban valószínűleg megnyomtál egy gombot: a masszírozó gépét. És ő elkezdett masszírozni. Miközben masszírozott, nyilvánvalóan megnyomtál egy másik gombot: az altatógépét. Ekkor megállt, abbahagyta a rázásodat, ide-oda csapkodásodat, forgatásodat: beszélni kezdett. És azt mondja, uramisten, azt mondja: „Aludj. Miért ébredtél fel? Fáradt vagy. Gyerünk, aludj.” Mire ordítani kezdesz, rémülten, őrjöngve, és kinyújtod az ujjaidat, megnyomod valamennyi gombot, a meleg levegő gombját, a hideg levegő gombját, a rádió gombját, a televízió gombját, a masszírozó gép gombját, a gomb gombját, míg valamennyi gomb letörik, és a rádió elhallgat, a televízió kialszik, a meleg levegő leáll, a hideg levegő leáll, az ágy ismét ágy, amely nem mozog és hallgat. Uramisten, köszönöm, dadogod. És ugyanabban a pillanatban, kifulladva, izzadtan visszaemlékszel rá, hogy kiabáltál, és szégyenkezve fülelni kezdesz, majd felkelsz, lábujjhegyen a függönyhöz lépsz, lassan, nagyon lassan elhúzod, mert azt hiszed, hogy az egész város összeszaladt az ordításodra, és ott állsz: szemed zavarodottan kutat a sötétben, de nem lát senkit. Nincs senki ott a járdán. Nincs senki a szemközti járdán sem. Nincs senki sehol, egyedül vagy. Egyedül a gombjaiddal, a meleg levegő gombjával, a hideg levegő gombjával, a rádió gombjával, a televízió gombjával, a masszírozó gép gombjával, a gomb gombjával, és az egész gombbá vált város nem vesz tudomást rólad.

Azon az éjszakán telefonáltam nektek, apám. Álmosságom már elpárolgott, és Olaszországban már órák óta nappal volt. Megkérdeztem a telefonos kisasszonytól, sokáig kell-e várnom, és ő azt mondta: egy másodperc, aztán a kagyló azt mondta tu-tu, és édes balzsam surrant a fülembe: a mama hangja, amint azt sivította: – Ciao, hol vagy?

– Texasban, mama. Ahol az űrhajósok vannak.

– Ó, szegény drága fiúcskák! Szegény drága teremtések! Láttad őket?

– Még nem. Csak nemrég érkeztem, mama. Egy motelban vagyok.

– Ó, mennyire irigyellek! Mondd, szép ott?

– Gyönyörű, mama. Csodaszép.

– Micsoda erdők, micsoda rétek lehetnek arrafelé.

– Gyönyörű erdők, gyönyörű rétek.

– És a cowboyok? Láttál már cowboyokat?

– Hogyne. Rengeteg cowboyt láttam.

– Milyenek? Mondd el, milyenek?

– Mint a moziban. Sarkantyú van a csizmájukon… széles karimájú a kalapjuk… és mindig lovon járnak…

– Ó, mennyire irigyellek! Az a rengeteg ló! Tudod, hogy szeretem a lovakat.

– Bizony! Temérdek ló van errefelé!

– És tehenek? Igaz, hogy nagyon sok a tehén is?

– Bizony igaz. Legelők, legelők, tele tehenekkel.

Aztán veled beszéltem, vadászatról jöttél meg éppen, nagyon jól szórakoztál, és egyáltalán nem érdekelt Texas.

– A fenyőrigók csapatostul repülnek a domboldalon. Kár, hogy nem vagy itt: minden lövésre fürtökben hullanak le.

– Hol, a cseresznyésben?

– A cseresznyésben leginkább. A száraz ágakra zuhannak. Melengetnem kell a kezem, mielőtt lövök. Szörnyű hideg van a vadászkunyhóban. Hát ott?

– Itt meleg van, apu. Pokoli meleg van: elrontottam a légkondicionáló gombját. Ciao, apu.

Mennyire irigyeltelek, apám, miközben a hajnalt vártam. A vadászkunyhóban a hajnal kékes színben játszó tányér volt, közepén arany golyóval. Az arany golyó felfelé szállt, elhozta nekünk a nappalt, és a levegő fűtől illatozott, a falevelek úgy susogtak, mint a szél simogatása. Puskánkat a kémlelőnyílásokba támasztva, az eget lestük, az ágak tisztán kirajzolódtak a kékes színben játszó égbolton, suttogva beszélgettünk. „Ha balról jön, az enyém. Ha jobbról, a tiéd. Ha csapatosan jönnek, egyszerre lövünk. Egy, kettő s háromra lövés.” „Jó, apu.” A vadászkunyhóban a hajnal megfeszült idegcsomóvá, figyelmes szemekké, hallgatózó fülekké vált. Egyszerre csak a csalimadarak a kalitkában csapkodni kezdtek szárnyukkal, majd elénekelték csalóka dalukat társaiknak, s te azt suttogtad: „Készülj, jönnek.” Fürgén megragadtam a puskát, céloztam, és amikor cikázó villámként siklottak rá a cseresznyefa csúcsára, „Egy, kettő… lövés!” Érett fenyőtobozként hullottak le; halk tollpuffanások. Akkor váratlanul bűntudatos szívvel, immár hiábavaló megbánással szétnyitottam a puskát, kivettem az üres, füstölgő tárat, csendben újra megtöltöttem, és a következő csapatra várakozás már gyengéd borzongás volt a hűvösben, békés unalom, erdősusogás, szép volt a hajnal a vadászkunyhóban. Itt azonban szürke fény szűrődött be a függönyön, szürke árny állt a járdán. Ki lehet az, mit akarhat? A lovak, a tehenek, a legelők, a cowboyok csak az én képzeletemben léteztek: csomó hazugságot meséltem a mamának.

Kimentem. A félrehúzott függönyök mögül a motel szobái szétdúlt ágyakat, összenyomorgatott párnákat, halomba hányt törülközőket, egy bordély obszcén látványát okádták az utcára. A szobák üresek, mégis szemérmetlenek voltak. Láttad, ha nem is akartad látni, a szemed sarkából. Elképzelted titkaikat, a kellemetlen szagokat, melyek a hálószobákat reggel átitatják.

Ami Houstont illeti, cement- és aszfalt-sírboltnak rémlett, amely a NASA Manned Spacecraft szervezetéhez vezetett. A NASA civil ruhás katonák épülete, ahonnan csak a hajtókádra tűzött igazolvánnyal léphetsz ki. Hogy ezt az igazolványt megkapd, ezer kérdésre kell válaszolnod, ezredszer elismételned, ki vagy és mit akarsz, védekezned a kelepcék és ravaszságok ellen. Az én ellenőröm a Külkapcsolatok Hivatalát vezette, a neve Paul Haney, és sohasem lehetett megérteni, mennyire csinálja komolyan, amit csinál, vagy mikor tréfál, s fenyegető veszélynek tart-e, vagy játékszernek.

– Tehát Oroszországban maga nem volt.

– Nem, még nem.

– Furcsa, mi? Hogy lehetséges ez?

– Valamilyen okból késett a vízum.

– Eszerint kért vízumot.

– Igen, hogyne, kértem.

– És miért kérte?

– Hogy Oroszországba menjek.

– És miért akart Oroszországba menni?

– Hogy cikkeket írjak.

– Milyen jellegű cikkeket?

– Cikkeket.

– Kedvezőeket, vagy nem?

– Honnan tudjam? Hisz nem voltam ott.

– Igaz, nem volt ott.

– Nem, nem voltam ott.

– Kár, mi?

– Igen, kár.

– Annál is inkább, miután maga tagja a pártnak…

– Pártnak?!? Miféle pártnak?

– A pártnak.

– Nézze, én semmilyen pártnak nem vagyok a tagja.

– Igazán?

– Igazán.

– Olaszországban sokan párttagok.

– Én nem vagyok az.

– Hogy lehetséges? Bocsásson meg, kíváncsi vagyok.

– Egyik párt sem felel meg nekem.

– De valamiféle meggyőződése csak van.

– Hogyne, nem vagyok reakciós. Még kevésbé fasiszta.

– Oh! Ah! Eh! Nézze, minket ez nem érdekel. Szívesen látunk mindenkit.

– Akkor miért kérdezte?

– Csak. Úgy értem: maga lehetne esetleg orosz is, párttag, és mégis láthatná az asztronautákat, beléphetne ide.

– Tudom. De nem vagyok orosz. És nem vagyok kommunista.

– Oké. Készen van már az az igazolvány? Odaadjátok neki végre az igazolványát?

– Köszönöm, és most mi a teendőm?

– Adunk maga mellé egy kísérőt, aztán kicsit körülnéz.

– És az asztronauták? Megtudhatnám, kivel találkozhatom?

– Nem, még nem.

– Értem. Jó napot. – Elmentem a kísérőmmel, és később ezt írtam fel a jegyzetfüzetembe:

„Találkozóm az emberekkel, akik majd a Holdra mennek, a városban volt, melynek neve Houston, délre az államtól, melynek neve Texas, bolygónk harmincadik szélességi fokán, kilencvenötödik délkörén: ott, ahol ők laknak, akácerdőben, várva a Nagy Utazást. A repülőtaxi éjfélkor vitt oda. Telihold volt, és alig kétszáznegyvenezer mérföldnyire lebegett fölöttünk. Nevetséges, szinte abszurd dolog arra gondolni, hogy alig ötven földi évvel ezelőtt, Houston még csak kis falu volt, a tehenek csordában legeltek rétjein, és a cowboyok gitárkísérettel fájdalmas szerelmi dalokat küldöztek a közeli égitest felé. A tehenek és a cowboyok eltűntek a plasztikkorszakban, a régi életformákkal együtt, miként a lovak, legyek és a fák. Nincsenek fák ezen a helyen, amit földgömbünk legjelentősebb holdbázisának tekinthetünk. Az űrhajósok erdeje az egyedüli erdő, amely megmaradt sok kilométeres hosszúságban, és csak azért maradnak fenn, hogy ők a lehető legtöbb klorofillt szedhessék magukba az Indulás előtt. Az erdőn túl a föld nagy kiterjedésű rögös síkság, ahol felesleges virágok mesélnek arról, hogy milyen volt a történelem előtti kor. Történelem előtti leletek találhatók az öreg városban is, ahol a felhőkarcolóknak kapuik és ablakaik vannak, és az épületeket nevekkel jelölik, és az emberek a meteoritok ellen védő sisak nélkül járnak. De ez már nem tart sokáig. Az új Houstonban ugyanis az épületeket számokkal jelölik (Egyes Számú Épület, Kettes Számú Épület, Hármas Számú Épület), és minden építmény olyan, amilyennek a jövő városában lennie kell. Vagyis hatalmas kocka vagy hasáb, kapuk nélkül, ablakok nélkül: az előbbiek nem láthatók, az utóbbiak feleslegesek. Megszüntették a járdákat is: a régi módszert, a lábbal való helyváltoztatást, sőt magukat a lábakat is kiiktatták, sok évtizede már – akinek nincs autója, nem is igazi ember. Az autótulajdonosok, vagyis hát az emberek, mindig sisakot viselnek, és plasztik-igazolványlapot, amelyen ott a fényképük, nevük, keresztnevük, címük, telefonszámuk, a vállalat neve, ahol dolgoznak. (Mindenki valamilyen vállalatnak dolgozik, senki nem dolgozik a saját tulajdonában, nem dolgozni pedig egyszerűen elképzelhetetlen.) Ez nemcsak azért szükséges, mert a sisakban mindenki egyforma, és nem lehet senkit felismerni, hanem azért is, mert mindenkit figyelni és lajstromozni kell, s ha szükséges, meg is kell feddeni és letartóztatni. Ez a helyi kormányzat feladata, melynek a neve NASA: a jövő városába ugyanis tilos belépni. Tilos belépni az erdőbe is, ahol azok az emberek élnek, akik előbb vagy utóbb majd a Holdra mennek. Szürke, egyemeletes villákban laknak, egyik éppen olyan, mint a másik, és egymás mellett állnak, mint valami abszurd kolostor cellái. És tilos végül a szomorúság is, amit mindez magából áraszt, tilos a félelem és a múlt visszakívánása.”

Még mindig úgy érzem, ezek a legigazabb szavak, amelyeket Houstonról el lehet mondani.

Kísérőm egy fiatal lány volt, akit Katherine-nek nevezek, annak ellenére, hogy nem így hívják. Kiváló vezető, négy éve a NASA alkalmazottja. Katherine úgy tükrözte ezt a világot, ahogy a tiszta tó visszatükrözi a fellegeket; és a félelem, a szomorúság, a múlt visszakívánása úgy égette a szemét, mint a sokáig visszatartott könnyek. Nem tudott már lemondani erről a világról, ez nyilvánvaló volt, ennek ellenére gyűlölte: szerelmes és gonosz gyűlölettel.

– Tedd fel ezt az ocsmányságot – mondta, gyengéd mozdulattal fejére téve a sisakot. – Nézd, milyen undorító – mondta, büszkén egy házra mutatva. Bármiféle, űrutazással kapcsolatos tárgy, bármilyen célzás a jövőre megoldotta a nyelvét, lelkesedés és undor, védekezés és szidalom ömlött belőle. Aztán az űrhajósok házai előtt elnémult: csak az ujjával mutatott rájuk. – Glenn, Carpenter, Schirra, Grissom, Slayton, Shepard, Cooper. – Egy időben követte őket útjaikon Kaliforniában vagy Floridában, és valamelyikük, aki nem volt közömbös egy szép arcocska és egy csinos test iránt, bizonyára nagy sebet ütött a szívén: a sebhely még mindig látható volt. Ugyanis amikor megkérdeztem tőle, milyen emberek ezek az űrhajósok, a foga között szűrte a választ: – Romeók. – Ezt a jelzőt Amerikában akkor használják, amikor donjuant, szoknyavadászt akarnak mondani.

– Ej, hát ez rokonszenves vonás, nem?

– Semmi rokonszenveset nem találok benne, igazán.

– Ugyan, Katherine. Fiatalok, egészségesek. Természetes, hogy szeretik a nőket.

– Romeók – ismételte Katherine. És kifejtette, hogy az egyetlen, aki egyáltalán nem Romeó, az John Glenn; a legromeóbb viszont Scott Carpenter. Ami pedig a feleségeket illeti, hát azok szörnyen magasan hordják az orrukat; kivétel Ann Glenn. Ahogy elnézi őket az ember, azt mondhatná, hogy ők mennek a Holdra, a mindenségit, egy hollywoodi sztár nem mozog ilyen dölyfösen. Az első időben ezek a feleségek még köszöntek neki, de mennyire, meghívták az ünnepnapokon; ma viszont már annyit se mondanak, jó napot. A Hold a fejükbe szállt. – Hát az űrhajósok? Ők még köszönnek? – Ó, igen. Ők igen. – Hiszen mondta: az űrhajósoknak egyetlen hibájuk van, az, hogy romeók. Aztán akkorát sóhajtott, hogy csöpp levegő sem maradt a tüdejében, és visszavezetett a hivatalba. A hivatalt egy szigorú és mogorva úr vezette, Howard Gibbons, az a fajta ember, aki első pillantásra arra késztet, hogy felkiálts: „Jaj, istenem! Elvesztette a sisakját!” Kopasznak, sőt meztelennek látszott a feje sisak nélkül, az embernek kedve támadt rá, hogy azonnal szerezzen neki egyet, ahogy parókát szeretnénk szerezni annak, akinek megnyúzták a fejét. Egyébként odabent mindenki olyan volt, mintha elvesztette volna a sisakját; kivéve a sarokban ülő két férfit, akik láthatóan remekül érezték magukat úgy, hogy a fejükön a hajuk van, és semmi más, róluk azonban kiderült, hogy csak átutazóban vannak itt, és svédek. Az egyik neve Stig Nordfeldt, a másiké Björn Larsson, az előbbi újságíró, az utóbbi fényképész, mondta Katherine. Aztán odavitt hozzájuk, és talán valami elárulta rólam, hogy én is sisak nélkül születtem, mert azonnal olyan barátság tört ki köztünk, mint a hajótöröttek között. Stig és Björn ugyanabban a motelban laktak, ahol én. Habár nem rontottak el egyetlen gombot sem, és kevésbé hevesen gyűlölték azt a helyet, mint én, mégis végtelen kellemetlenül érezték ott magukat; kölcsönösen vigasztaltuk egymást, és attól a naptól kezdve mindig együtt voltunk: a leganarchistább tercett, amit a NASA valaha megtűrt. Egyik oldalon Stig, a langaléta, szórakozott fiú, James Stewart svéd kiadásban. A másikon Björn, a vidám, atlétatermetű tornászbajnok, orrán szemüveggel, nyakában a Leicával. Középen én, Pinocchio a Macska és a Róka között. Mint valami pimasz, sértő magatartást, úgy viseltük magunkon azt az Európát, amely odaát régmúlttá, miocén korivá vált. Howard Gibbons, ha csak meglátta, hogy közeledünk, még szigorúbb és mogorvább lett, Katherine pedig még boldogtalanabb és idegesebb.

– Szó se lehet róla, nem mondhatjuk meg, kikkel fognak találkozni az űrhajósok közül.

– De nekünk tudnunk kell, hogy felkészüljünk.

– Lehetetlen.

– Katherine! Mister Gibbons!

– Sajnáljuk, ez a szabály.

Az amerikai asztronauták abban az időben harmincan voltak. Számunkra fontosnak látszott előre tudni, hogy a harminc közül melyikkel találkozhatunk, az ő militarizmusuk azonban ezt elhanyagolhatónak, ostobaságnak tartotta, és mindössze annyi látszott valószínűnek, hogy az első Hét csoportjából választják ki őket, vagyis Shepard, Grissom, Glenn, Carpenter, Schirra, Cooper, Slayton közül. Így hát vártunk, elégedetlenkedve, türelmetlenül, mint a gyerekek, akik a kezükben tartják a húsvéti tojást, és szeretnék tudni, milyen meglepetés van benne. Egész régmúltunk tele volt forró kíváncsisággal az ő jövőjük iránt. Az űrhajósok kétségkívül a Holdra készülő expedíció legelbűvölőbb, legemberibb, legmegfoghatóbb oldalát képviselték, és kérdéseink izgatottan törtek elő: milyen emberek vajon ezek a férfiak, akiket arra szánnak, hogy eljussanak a Holdra, és más bolygókra? Nagyon különbözőek tőlünk? Intelligensek? Középszerűek? Vagy egyenesen buták? Rokonszenvesek? Ellenszenvesek? Közönyösök? Bátrak? Kétkedők? Automaták, melyek még bátorságra vagy félelemre is képtelenek? Jók? Rosszak? Ilyenek és ilyenek? Milyen embereknek látjuk majd ezeket a férfiakat, akik egyszerre kísérleti nyulak, pilóták, felfedezők, mérnökök, tudósok, mártírok, sztárok és hősök? Vajon milyen emberek ezek a férfiak, akiknek teste elmondhatatlan kínzásokat áll ki, értelmük pedig elviseli a világméretű bálványozást? 1958-ban, amikor a NASA önkénteseket keresett az új mesterség megtanulására, egy tábornok így kiáltott fel: „Normális szuperemberekre van szükségünk!” Komolyan mondta, vagy tréfált? És amennyiben komolyan beszélt, valóban szuperemberek ezek, vagy sem?

A bátorság nem elég, ez nyilvánvaló – mondta Stig. – Egy emberben meglehet a világ minden bátorsága, ugyanakkor hiányozhat belőle az a fajta idegrendszer, amely szükséges az űrrepüléshez. Más szavakkal, lehet valaki hős a csatában, és semmirekellő a Holdon vagy a Marson. Kell, hogy valami legyen bennük, ami felülmúlja még a bátorságot is: a ridegség talán, nem tudom, a képesség, hogy a legszokatlanabb helyzetekre is reagálni tudjanak? Nem tudom. Semmi kétség, acélidegzetük lehet. De ez még nem elég. Lehet valaki a világ legridegebb embere, és lehet mégis olyan a szervezete, hogy nem bírja a megpróbáltatásokat. Az kell, hogy izmai és szervei felérjenek ridegségével, vasegészsége legyen. De ez sem elég. Lehet valaki olyan egészséges, mint egy atlétaolimpikon, ugyanakkor olyan buta, mint egy tyúk; alapvető felkészültség kell, gondos tanulás, máskülönben egyáltalán minek indul el? Hogy bebizonyítsa, hogy ő erős, mi pedig gyengék vagyunk? De a felkészültség sem elég, nyilvánvaló. Lehet, hogy valaki annyit tud, mint tíz asztrofizikus vagy matematikus vagy geológus vagy orvos együttvéve, mégsem rendelkezik azzal a morális felépítéssel, amely bizonyos dolgokkal való szembenézéshez szükséges: mondjuk, nincs benne kellő érettség és értelem. Ezek az adottságok általában csak az öregkorral bontakoznak ki, az űrhajósok viszont szükségszerűen fiatalok. Bizonyára erre is gondoltak, amikor kiválasztották őket. Te mit tudsz erről?

Én azt tudtam, amit abban a könyvben olvastam, amelyben az aláírásuk megtalálható, címe: Mi heten. Azt, amit John Dille, a Life riportere írt, ragyogó józan előszavában a könyvhöz, A titkos felhívás, amelyet a NASA tett közzé 1958-ban, elsősorban bizonyos fizikai adottságokat követelt. Az életkor harminc és negyven között ingadozhatott: ez az az időszak, amikor az ember teste a legnagyobb hatékonyságot élvezi, és már elvesztette az ifjúság túlzott impulzusait. Magasságuk nem lehet kevesebb, mint egy méter hetven, és nem haladhatja meg az egy méter nyolcvankettőt. A Mercury űrhajókat ugyanis már megrajzolták az Atlas és Redstone rakétákkal azonos méretekben: két méter húsz a magasságuk, s mivel az űrruha és a sisak körülbelül tíz centimétert emel a magasságon, az űrhajós nem érheti el a két métert. A súlya nem lehet több, mint nyolcvanhárom, nyolcvannégy kiló: ez szükséges a mozgékonyság, valamint a túlsúly elkerülése miatt is. Ennek a nyolcvanhárom kilónak, megfelelően elosztva az egy méter nyolcvankét centi magasságban, rendelkeznie kell még a legjobb osztályzatokkal ellátott aeronautikai diplomával, mérnöki ismeretekkel, bátorsággal, hidegvérrel, értelemmel, egészséggel: egyszóval azokkal az adottságokkal, amelyeket Stig elsorolt. Világos tehát, hogy az embereket a berepülő pilóták között kellett keresni: ezek a férfiak megszokták a repülést, jól ismerik a motorokat, nyugodtan képesek a váratlan elhatározásokra, bebizonyították, hogy remek reflexeik vannak.

A felhívásra több mint ezren válaszoltak: ötszáznyolcan rendelkeztek – legalább papíron – a kívánt tulajdonságokkal. Miután információkat szereztek róluk a repülőinstruktoroktól és a vállalatoktól, az ötszáznyolcból azonnal csak száztíz maradt. A száztíz pedig hatvankilencre fogyatkozott, hatvankilenc a csaknem kétszázmillió lakost számláló népességből, melyből kilencvenötmillió férfi.

Ezek azután Washingtonba mentek, hogy kihallgassák őket. A kihallgatáson a NASA tisztjei vettek részt, valamint orvosok, politikusok és katonák. A kihallgatás előtt minden önkéntest felvilágosítottak a veszedelmekről, áldozatokról, nehézségekről, amelyek ezzel a hivatással együtt járnak. Az egyik felvilágosító mondat így hangzott: ,,Az űrhajós nem egér, nem macska, nem kutya, nem majom, amelyet bezárnak egy űrhajóba és vidáman fellőnek az égbe. Az űrhajós gondolkodó lény, aki döntő szerepet játszik űrhajója sorsában, és kockáztatja, hogy megdöglik, mint egy egér, macska, kutya vagy majom – amennyiben nincs tudatában a szerepének. Ha félsz ettől, vagy nem tetszik, állj fel és menj innen. Még idejében teszed.” Harmincheten felálltak és hazaszaladtak, abban a meggyőződésben, hogy nagy veszedelemtől menekültek meg. Harmincketten maradtak és alávetették magukat a vizsgálatoknak, amelyeket sem többhöz, sem kevesebbhez nem lehet hasonlítani, mint azokhoz a kínzásokhoz, amelyeknek a Szent Inkvizíció vetette alá a boszorkányokat és az eretnekeket. Az egyetlen különbség, mondjuk, az, hogy az érsekek helyén fehér köpenyes urak álltak, és a végén nem égették meg elevenen a jelölteket, hanem kórházba utalták.

Azzal kezdték, hogy vízzel telt medencébe dobták őket: hogy lássák, hol van a testükön túl sok, eltávolítható zsiradék. Aztán tizennyolcféle különböző elektrokardiogramot és elektroenkefalográfiai vizsgálatot végeztek el rajtuk. De nemcsak úgy egyszerűen, ezt tisztázzuk. Hanem így: kényszerítették őket, hogy körülbelül egy kilométert fussanak, aztán hirtelen kellett megállniuk fél méteren belül. Vagy: kötelezték őket, hogy kerék nélküli kerékpárokat hajtsanak nagy erővel, aztán hirtelen rögzítették a pedálokat. Vagy: sínekre rögzített székféleségbe ültették őket, a széket elröpítették, mint egy lövedéket, majd hirtelen lefékezték. Vagy: centrifugába helyezték őket, aztán gyorsan, egyre gyorsabban forgatták, ás amikor a gravitációs erő a normálisnak hússzorosára növekedett, a hajszálereik megpattantak, a fogaik szinte kiugrottak a szájukból, akkor megállították a centrifugát: egyetlen fordulattal. Miután ezek a játékok kimerültek, következett a nehezebb szakasz.

Forró kamrákba zárták őket, nem kevesebb, mint hatvan fok melegbe, s ott kellett tartózkodniuk körülbelül két óra hosszat (sokan égési sebeket szenvedtek a kezükön, térdükön, néhányan az orrukon is), aztán kiengedték és azon forrón jég közé vetették őket, tíz percig kellett jégben állniuk (sokan majdnem odafagytak). Ezután elszigetelték őket a szimulátorokban, amelyek a huszonkétezer méter magasságban levő körülményeket teremtik meg, és itt maradtak egy napig, két napig. A szimulátor teljesen sötét, nincs benne semmi zaj; kizárólag egy ágy meg egy szék van benne. A parancs úgy szólt, hogy nem csinálhatnak semmit, és amennyiben belebotlanának az ágyba, akkor se feküdhetnek rá. Ezzel szemben engedélyt kaptak az alvásra, de csak a széken. A legenyhébb kínzásokat magyarázom, hallgatok a kellemetlenebbekről: elvégre talán nem is szívesen olvasnád. Befejezésül még csak annyit teszek hozzá, hogy olyan kínzásoknak nem vetették alá őket, amelyeknek eredményeképpen vér folyt volna: de minden másnak igen. Néhányan jó ideig nem tértek magukhoz. Néhányan nem jutottak el a pszichológiai vizsgálatokig. Amelyek szintén nem voltak sokkal különbek. Nem korlátozódtak ugyanis a szokásos tintafoltra, amelyet a képzelőerő szabadon bocsátásával értelmezni kell. Ott volt az Idióta Doboza is például: elektronikus szerszám, amelyet apró darabokra szedve hoztak be. Harminc percnél rövidebb idő alatt kellett újra összeállítani. Ott volt a hatszáz kérdés, amely az agy minden sarkába beleturkál, kifordította az emlékezetet, mint egy kesztyűt, minden titkát szinte mikroszkóp alatt vizsgálta meg, és arra ösztönözték az áldozatot, hogy felkiáltson: „Elég! Elég! Elég!” Felhasználták valamennyi tesztet, amit a modern pszichiátria ismer, beleértve azt is, amelynél hússzor egymás után és röviden felelni kell arra a kérdésre: „Ki vagyok én?” (Az első menetben mind, kivétel nélkül mind azt válaszolta: „Ember vagyok.” A másodikban majdnem mind azt felelte: „Pilóta vagyok.” A harmadikban nagy százalékban azt felelték: „Apa vagyok.” A negyedikben: „Férj vagyok.” Az utolsóban: „Űrhajós-jelölt vagyok.”) És végül amikor már a lelküket is felülvizsgálták, kikémlelték, mártírrá változtatták, egyenként megkérdezték tőlük, még mindig ragaszkodnak-e hozzá, hogy űrhajósok legyenek. Tizennégyen azt felelték: „Nem, köszönöm, eszem ágában sincs.” Tizennyolcan továbbra is rendelkezésre álltak. Ebből a tizennyolcból választották ki azt a hetet, akik 1959. április 9-én Washingtonban, egy rögtönzött színpadon fogadták a világ minden tájáról összesereglett újságírókat. Glenn abban az időben harminchét éves volt. Schirra harminchat. Shepard és Slayton harmincöt. Carpenter harmincnégy. Grissom harminchárom. Cooper harminckettő. Az újságírók újoncok voltak az űrkutatás szakterületén, és nem tudták, mit kérdezzenek: a bemutatkozás a kölcsönös zavarral teli csendben folyt le. Aztán valaki megkérdezte, ki lenne hajlandó elsőnek elindulni, és ők heten mind egyszerre emelték fel a kezüket.

– Egy dolgot szeretnék nagyon tudni – szólt Björn vajon valamennyien egyformák-e, mint a coca-colás üvegek. Nálam van a NASA egy kiadványa, abban az áll, hogy valamennyien házasemberek, valamennyinek gyerekei vannak, mind kis vidéki városokból jöttek, mind gesztenyebarna hajúak, kivéve Glennt, aki vörös, valamennyinek a termete az egy méter hetvenkilenc és egy méter nyolcvankettő között van, súlyuk hetvennyolc és nyolcvan kiló között. Nincs semmi más különbség köztük, csak a szemük színe: Cooper, Shepard és Slayton kék szemű, Glenn és Carpenter szeme zöld, Grissom és Schirra szeme barna. Valamennyien azonos pontszámmal végeztek a washingtoni próbatételeknél. Szerintem olyan egyformák lehetnek, mint a coca-colás palackok. Mit törődtök vele, ti ketten, hogy melyikkel csinálhattok interjút? Állítsátok össze a kérdések listáját és meglátjátok, megfelel mind a hét számára. Nem gondolod?

Vállat vontam és azt feleltem: nem tudom. Azonos véleményen voltam Björnnel, amíg nem olvastam a Mi heten-t, de most már számos kételyem támadt. „Hét teljesen különböző egyéniségről van szó – jelenti ki John Dille –, hét, egymástól teljes mértékben különböző személyiségről. Különböző eszmék, különböző érzelmek, különböző szokások, különböző ízlések. Semmi más közös nincs bennük, csak a minden űrhajós számára szükséges adottságok, és rengeteg büszkeségből, túlérzékenységből, rögeszmékből összetevődő, robbanó energia, no meg a mániákus versengés, hogy mindegyik az első akar lenni. Már magyarázták nekik, hogy mindenki lehet első valamiben, az első, akit a Redstone rakétával lőnek fel, az első, aki eljut a Föld körüli pályára, az első, aki majd a Hold körül repül, az első, aki kiszáll a Holdon. De mindegyik arról álmodik mégis, hogy mindenben első lesz.” Elmondtam és hozzátettem, hogy mindez emberibbé teszi őket: vajon a hibák nem tesznek-e mindenkit szeretetreméltóbbá, emberibbé?

– Meggyőződésem, hogy a húsvéti tojás sok meglepetést tartogat számunkra – szögezte le Stig a találkozás előestéjén. – Ha éppen tudni akarjátok, úgy érzem magam, mint a gimnazista az érettségi előtt.

Én és Björn is egy kicsit úgy éreztük magunkat, mint két gimnazista az érettségi vizsga előtt, így hát lemondtuk az esti ünnepségek programját, és bezárkóztunk automatikus celláinkba, hogy reggel kíváncsisággal, idegességgel telve ébredjünk. A találkozás reggel nyolckor volt: az űrhajósok korán ébrednek. Pontosan nyolckor ott voltunk, de Howard Gibbons közölte, hogy tizenegyig várnunk kell, ha addig esetleg megtekintenénk a Mercury űrhajót. Morogva indultunk, hogy megtekintsük a Mercury űrhajót, amely egy vastölcsér, ajtaja éppen csak megfelelhet egy rendkívül sovány kisgyereknek. Björn azt mondta, ő nem fér be, bár sovány, és szinte azonnal lemondott róla, hogy belépjen. Stig azt mondta, meg sem próbálja: amilyen hosszú, félig se férne be. Én kitűnően befértem, és ha az Apollo űrhajó félelemmel töltött el, a Mercuryban valósággal pánikba estem. Nekem, aki kicsi vagyok, és jogom lenne akár gyerekjeggyel utazni, ez a tölcsér nem adott több teret, mint amennyit a dióhéj ad a dióbélnek. Egyetlen apró kis mozdulat, és már bevertem a fejemet, könyökömet, térdemet; arcom és a műszerfal között legfeljebb ha ötven centiméter lehetett a távolság.

– Csak azt szeretném tudni – kiáltottam fel hogyan vette fel Carpenter azokat a fényképfelvételeket. – Abban a pillanatban a kis ajtó elfordult és bezárult: elevenen koporsóba kerültem. Hát igen, valóban borzalmas dolog elevenen koporsóban lenni, akkor is, ha a koporsó tölcsérből van. Ebben a nevetséges helyzetben összegörnyedve, fekvő törzzsel, derékszögben emelkedő lábszárral, úgy éreztem, valami rettenetes félreértés áldozata vagyok, és egy gondolatot sehogy se tudtam kiűzni a fejemből: esetleg megfeledkeznek róla, hogy idebent vagyok, és hagyják, hogy megfulladjak. De hát azok az emberek igazán ide voltak bezárva hosszú órákra a világűrben!?

Aztán visszamentünk Gibbonshoz, és ő megismételte, hogy még mindig várni kell: délig a főnök sem tudja, ki állhat rendelkezésre és ki nem. A főnök Slayton, és aznap más nem állhatott rendelkezésre, csak Shepard, Glenn és ő maga; tehát abban bízott, hogy megérkezik Cooper és Schirra is, hogy őket is átadhassa nekünk. Cooper nem érkezett meg, Floridában volt, és Schirra sem, ő Louisianába ment. Pontosan délben a húsvéti tojás összetört, és megtudtuk, hogy nekem jut Glenn, Shepard és a Főnök, Stig kapja a Főnököt és az újak egyikét, Mac Divittet. Az interjúkat természetesen külön-külön kell elkészítenünk. És ne gondoljuk, hogy túl soká cseveghetünk: egy-egy beszélgetés normális időtartama tizenöt, legfeljebb harminc perc lehet. Rögtön ezután kinyílt egy ajtó, és beléptem egy hivatali helyiségbe: dísztelen szoba volt, berendezése mindössze egy asztal, három vagy négy szék, néhány rakéta- és repülőgépmodell. A rakéta- és repülőgépmodellek között egy férfi állt, akit még soha sem láttam, fényképen sem. Magas volt és szikár, vonzó, civil ruhában: kockás zakója egymagában is elárulta, hogy egyenruha után sóvárog, és sötétkék nyakkendője önmagában arról árulkodott, hogy utálja a nyakkendőket. Ez volt, emlékszem, az első, ami megragadott. A második a férfi keserű, kemény, férfias arca volt, a katona arca, aki megszokta, hogy szemrebbenés nélkül állja, ha veri az eső meg a szél, vagy a filmszínész arca, aki a háborús filmekben csak a rettenthetetlen hős szerepét alakítja. A harmadik a szeme volt: rendkívül átható és világoskék, ugyanakkor tele iróniával és szomorúsággal. Lassan felemelte erős, ápolt kezét, és megszorította az enyémet. Majd teljesen mozdulatlan szemmel nézve rám, azt mondta: – Jó napot. A nevem Deke Slayton.

Ismertem ezt a hangot: otthoni hang volt. A tiéd pontosan ilyen, apám: mély, dallamos, csodaszép.