HUSZONHATODIK FEJEZET

Tehát ott maradtam ülve annál az asztalnál, mozdulatlanul, mint egy hülye, mint egy robotember, és azon gondolkodtam, hogy a Rendszer olyan, mint a rák, a rák vad burjánzásával falja fel a legegészségesebbeket, fellázadni nem érdemes, az ember eleinte hangosan lázadozik, aztán halkabban, majd csendesen, végül sehogy, és akkor a Rendszert már el is fogadta, te tudod jól, apám, minden diktatúra így működik; és vártam az utolsót. De az utolsó nem jött. A félig nyitva hagyott ajtón át csak izgatott suttogás hallatszott be a dialógusból, amit a Ceremóniamester folytatott, nem tudom, kivel.

– Azt mondja, nem mozdul, uram.

– Nem mozdul?!

– Nem, uram. Azt mondja, mindannyian úgy jönnek-mennek abból a szobából, mint egy fogorvosi rendelőből, és őneki a fogorvossal semmi dolga.

– Semmi dolga?!

– Igen, uram. Azt mondja, hogy a fogait már mind megcsináltatta, uram.

– Próbálja meggyőzni.

– Rendíthetetlen, uram.

– Tehát megbolondult?!

– Nem, uram. Nagyon nyugodt, uram. Dúdol, fütyörészik. És papír repülőgépet hajtogat.

– Papír repülőgépet?!

– Igen, uram.

– Mondja meg neki, hogy egy hölgy várja ebben a szobában! Mondja meg neki, hogy hölgyekkel nem lehet udvariatlanul viselkedni!

Távolodó léptek zaja hallatszott. És amióta idebent voltam, először szólítottam meg a Bürokratát.

– Kiről beszéltek?

– Charles Conradról, becenevén Pete.

– És ki az a Charles Conrad, becenevén Pete?

– Egy űrhajós a második csoportból.

– Rokonszenves ember Charles Conrad, becenevén Pete.

– Rokonszenves?!?

A léptek közeledtek. Újrakezdődött a párbeszéd.

– Uram! Mégsem nagyon akar jönni, uram.

– Hogyhogy nem nagyon akar jönni?

– Nem, uram. Azt mondja, elnézést kér, nem tudta, hogy egy asszonyról vagy kisasszonyról van szó: neki azt mondták, valaki várja itt, aki írogat, semmi mást. De azt mondja, ő fütyül azokra az alakokra, akik írogatnak, akár urak, akár hölgyek, kisasszonyok vagy ifiurak, ő ugyanis nem írogat, csak számol, és kész. Aztán azt mondja…

– Mit mond?… – lihegte a Ceremóniamester reménykedve.

– Aztán azt mondja, hogy ez az asszony vagy legyen akár kisasszony, jobban tenné, ha nem írna semmit őróla, mert ő fütyül arra, hogy írjanak róla, és minél kevesebbet írnak, annál jobb. Azonban…

– Azonban?…

– Azonban nyomatékosan leszögezi, hogy semmi kifogása ez ellen az asszony vagy kisasszony ellen, mert ő udvarias és jól nevelt ember, neki csak a fogorvosi rendelő ellen van kifogása, ott legutóbb is szörnyen megkínozták.

– Aztán?

– Aztán kész. Dúdol, fütyörészik. És a repülőgép elkészült. Zsebre vágta, hogy elvigye a fiának.

A mindenit. A dolog kezdett érdekes lenni: volt benne valami Teknősbéka-szerű. Óvatosan kidugtam a fejemet az ajtón, megszólítottam a Ceremóniamestert.

– Uram. Volna két javaslatom.

– Halljuk.

– Az első, hogy engedjen elmenni. Forrón ragaszkodom ehhez a javaslatomhoz, uram: egész lelkemmel a figyelmébe ajánlom. Nem kívánom megbántani a NASA-t, sem a Holdat, uram: de nyolc asztronauta egy napra, túl sok. Igazán elfáradtam, uram. És valóban teljesen pontos kép van a kezemben a helyzetről, uram. Teljesítse a kérésemet, uram. Ami a második javaslatomat illeti…

– Mi a második?…

– A második, hogy kiléphessek ebből a szobából, és én menjek oda ehhez az űrhajóshoz, akinek, köztünk szólva, van némi igaza.

– Nem járulok hozzá – közölte a Bürokrata. – Én tiszteletben tartom a Szabályzatot, és a Szabályzat szerint az interjúknak itt kell végbemenni, abban a szobában.

– A szabályzat csak délután öt óráig érvényes, ameddig le nem jár a hivatali munkaidő – mormolta döbbenten a Ceremóniamester. – És már elmúlt öt óra.

– Ebben az esetben hazamegyek – mondta a Bürokrata.

– Nagyszerű! – mondtam én.

– Helyes – mondta a Ceremóniamester.

– Viszontlátásra – mondta a Bürokrata.

– Küldje ide Jacket – mondta a Ceremóniamester.

A Bürokrata elvonult, üdvözlésképpen csendes átkokat bocsátottam utána. Jack megérkezett. Jack nem volt más, mint Jack Riley, aki négy hónappal korábban jelen volt Glenn-nel, Sheparddel és Slaytonnal készített interjúimnál. Én nagyon szeretem Jacket, mert olyan az arca, mint egy álmos macskáé, és imádni való módon asszisztál az interjúkhoz: elbújik egy sarokban, és ott mélyen elalszik. Lelkesen üdvözöltem tehát, és szeretném, ha nem értenél félre: őszintén elkeserített a gondolat, hogy még egy asztronautával kell szembenéznem, bármit odaadtam volna, hogy ez ne történjék meg. De miután nyilvánvaló, hogy kényszerítenek rá, akkor már szívesen vetek egy pillantást arra a bolond emberre: visszautasítása túlságosan királyi volt, semhogy meg ne ragadott volna.

– Jack, átkísérnéd a hölgyet Conradhoz? – kérdezte a Ceremóniamester.

– Hogyne, hogyne – mondta Jack.

– A munkaidő már letelt – mondta a Ceremóniamester.

– Na és? – mondta Jack.

– Köszönöm mondta a Ceremóniamester, és egy pillanatra megsajnáltam, már-már megbocsátottam volna ennek a zsírpacninak; elhiszed? Szegény Ceremóniamester. Végül is mit tehetett ő a Rendszerről? Nem ő találta fel. Azért fizetik, hogy tiszteletben tartsa, ennyi az egész, maga is áldozata, nem kevésbé, mint én, mint Eugene Cernam, mint a többiek. Azt látni kellett, hogy beleizzadt, a boldogtalan. Nem bírta már tovább, még a bemutatás szertartásáról is lemondott: annyira kimerült. Deo gratias! Hála legyen az Úr…nem!! Nem mondott le róla mégsem, az átkozott! A bemutatás szövegét felolvasta, ezúttal. Az írott életrajzzal oldotta meg. Kiragadta Jack kezéből a papírlapot, és kövér ujjacskáját úgy mozgatva, mintha zenekart vezényelne, szavalt:

– Ifjabb Charles Conrad! Űrhajós! Az Amerikai Egyesült Államok tengerészetének alezredese! Philadelphiában született 1930. június 2-án! A Princetoni Egyetemen szerzett diplomát! 1954-től repülőgép-anyahajókon szolgált, pilótaként! 1959-től berepülő pilóta! Nős, négy gyermeke van! Mind fiú! Az Aeronautikai és Asztronautikai Intézet tagja! Hobbyja: a golf, a vízisí, úszás, papírrepülőgépek…

Itt döbbenten megtorpant, vörösebb lett, mint a legvörösebb paradicsom.

– Jack! Kitől kaptad ezt az írást?!

– Tőle, uram – mondta Jack, és az ajkát harapdálta, nehogy elnevesse magát.

– Ki írta ide a papírrepülőgépeket?!

– Ő, uram – mondta Jack, és már a nyelvét is harapdálta. És végre találtam még egy fivért, apám.

A fivérem az irodájában, egy kicsike szobában az íróasztalnál ült. De a fivérem is kicsike, tehát az az irodahelyiség nagyon jól illett hozzá. Nadrágjához, melyről rögtön látszott, hogy nincs rajta él, smaragdzöld pulóvert hordott. A pulóver rövid ujjú volt, és lehetővé tette, hogy megcsodáljam a tetovált horgonyt, amelyet fivérem bal alsó karján viselt, és úgy büszkélkedett vele, akár egy zafír karpereccel. A horgonyt Koppenhágában rajzolta rá az a specialista, aki a dán király tetoválásait is készíti, és ő ragaszkodik hozzá, hogy ezt mindenki tudomásul vegye: ebből a célból örökösen vakargatja vagy mozgatja a bal alsó karját, olykor bal kézzel végigsimít a haján is. A haja, hát igen: az utóbbi években a fivérem is elvesztette a haját, vagy legalábbis a nagy részét. Homloka immár szélesen szétterült, elfoglalta koponyájának egyharmadát, kevés helyet hagy a haja számára. De ahol még volt haja, az szőke volt, mint mindnyájunké a családunkban, tudod, és mindenesetre nézd: kopaszsága semmit nem vett el fiatalságából, amely hősiesen szembeszállt a világ minden rendszerével. Harmincnégy éves korában az én fivérem még huszonnégynek sem látszott, és ha a haját nem számítjuk, akkor húsznak vagy tizennyolcnak sem.

Fivérem erőteljes testalkatú volt, jól formált, mint az alacsony emberek, amikor jól formáltak, arca napbarnított, közepén nagy orral és szép kék szemekkel, végül meglehetősen széles szája is volt, amelyet arra használt, hogy nevessen. Arra is használta, hogy csevegjen, isten a tanúm, hogy csevegni aztán igazán tud, de elsősorban mégis a nevetésre használta: ami nagy szerencse, mert amikor a fivérem nevet, az embernek vele kell nevetni, és nevet még akkor is, ha tulajdonképpen sírni szeretne. Feltételezem, hogy ez főként a fogai miatt van így, ezek a legmulatságosabb fogak a világon: rendkívül rövidek, és olyan távol állnak egymástól, mintha haragba volnának: legnagyobb a rés a két középső felső foga között, legalább öt milliméter. Bedughat egy cigarettát közéjük, ha akar, és ő meg is teszi: annak ellenére, hogy mindenki azt állítja, ilyesmit nem lehet csinálni sem a földön, sem az égen. Egyébként sok mindent csinál, amit nem lehet csinálni sem a földön, sem az égen. Papírrepülőgépeket csinál, azt állítván, hogy a fia számára készíti, de mindenki tudja, hogy saját magának csinálja. Iszik egy ihatatlan italt, amit rootbeernek hívnak, és az orvosok a gyerekeknek írják fel, hogy a növekedésüket elősegítse: ily módon reméli, hogy egy kicsit megnőhet ő is. Fiákeres kocsisok kalapjait gyűjti, és ezeket hordja a plexiüveg sisak helyett, amikor repül. Kísérleteket végez a létfenntartásról a dzsungelben, boakígyókat eszik, és azt állítja, hogy a boakígyó főve és sülve kiváló eledel. És ezt boldogan közli, mert ő mindig boldog, és miután mindig boldog, úgy érzi, hogy a boakígyó főve és megsütve kiváló eledel. Végül pedig edzéseket végez, hogy a Holdra mehessen. Nem tudom, mit nem adtam volna, hogy együtt mehessen Theodorral, elhiszed? Nem mintha a fivérem képes volna úgy nézni a Holdat, ahogy egy Rembrandt-festményt néz az ember, még kevésbé képes úgy beszélni a csúf dolgokról, hogy azok megszépüljenek, erre csak Theodor képes, a fivérem matematikus, semmi egyéb, nem ért semmit a festészethez és a költészethez; hanem mert ha együtt mennek fel azok ketten, akkor megtörténhet minden, de minden, és az Új Isteni Színjáték már meg is íródott, apám.

Az ugyanis, hogy a Holdra menjen, régi szenvedélye a fivéremnek, még gyerekkorában tört rá, és az élete árán sem mondana le róla. Ez természetes, és miután ő az én fivérem, előfordul olykor, hogy álma nyomasztóan nehezedik rá, felfogja, hogy micsoda zűrbe keveredett: ki az ördög ültette ezt a gondolatot a fejembe, ki az ördög kényszeríthet rá, hát én ezt nem csinálom, satöbbi, satöbbi, ámen. Hanem ez aztán azonnal el is múlik, visszaemlékszik rá, hogy a tengerészetnél szolgált, ahol akármilyen semmiségért vasra verték vagy kikötötték, és közben azt kellett énekelnie: Oh! I love the Navy! Oh! I love the Navy! Szeretem a tengerészetet! és azonnal újra engedelmes, fegyelmezett lesz, mártírhalálra elszánt, mit beszélek? kész bármiféle áldozat, bármiféle rabság elviselésére. Szeret dohányozni például és nem dohányzik. Szeret inni és nem iszik. Szereti a nőket és nem néz a nőkre: hogy ne nézzen rájuk, behunyja a szemét, csukott szemmel jár, és meglátod, egyszer még beleesik valami gödörbe, ha még sokáig így folytatja. Gyűlöli a konferenciákat és rengeteg konferenciát tart: főiskolákon, egyetemeken, az Idős Hölgyek klubjaiban, bárhol, ahová a NASA küldi, hogy megvédelmezze a Holdat, és teljesen nyilvánvaló, hogy őt sehová se kellene küldeni: egyszerűen nem alkalmas rá, világos? Azt mondják, mindig egy viccel kezdi, amelynek a Holdhoz semmi köze, aztán hirtelen hátat fordít a közönségnek, és a táblához megy, felír rá matematikai képleteket, amelyekből senki nem ért semmit. A csalódott közönség ásítozik, kicsit morog és elalszik. Amikor azonban ez megtörténik, ő mosolyog, megmutogatja azokat a fogait, és aki már alszik (elhiszed?), az is megérzi, hirtelen felriad, meglátja a fogakat, vele nevet, és a konferencia folytatódik.

Amikor konferenciákat tart, és akkor is, amikor nem tart, a fivérem utazik: valamennyi űrhajós között ő utazik a legtöbbet, ha valahová menni kell Amerikában vagy bárhová, biztos lehetsz benne, hogy oda a fivérem megy. Ellenőrizni keli például a LEM, a holdkomp-vezérlő rendszerét? A fivérem megy. Meg kell szemlélni egy változtatást, amit a Saturnus rakétán eszközöltek? A fivérem megy. Hét napra be kell zárkózni az Apollo űrkabinba? A fivérem megy. Gyakorlatozni kell az űrhajósok harmadik csoportjával Arizona valamelyik sivatagában? A fivérem megy. Hogy miért, azt nem tudom. Ő azt mondja, azért, mert ő a legügyesebb, felülmúlhatatlan az edzések vezetésében, mint mérnök hasonlíthatatlan, mint asztrofizikus utolérhetetlen, elvégre ne feledkezzünk meg arról, igen, csak ne felejtsük el, hogy Princetonban tanult, satöbbi, satöbbi, ámen. Én viszont azt gyanítom, hogy Slayton utaztatja állandóan, hogy ne legyen az útjában, hogy eltávolítsa Houstonból, ahol zűrzavart, lármát csinál, és mindenkinek leköti a figyelmét. Houstonban a fivérem valójában csak a víkendeket tölti; méghozzá családi körben, hogy segítsen a feleségének, aki négy gyereket gondoz, szegény asszony, nagyszerű asszony, magyarázza róla. Hogy miben áll ez a segítség, azt senki nem tudja: az sem világos, hogyan segíthetne a fivérem a feleségének a négy gyerek gondozásában. De ő azt mondja, hogy segít, és ha ő azt mondja, hogy segít, akkor én elhiszem: mindig hiszek a fivéremnek, bármit is mond, még akkor is, ha hazudik. Hétfő reggel azonban a segítés mindenesetre véget ér, és ő ismét elutazik, miközben a felesége felsóhajt: „Menj, menj csak! Legalább eggyel kevesebben vagytok a nyakamon: Menj, menj!” Tehát valóban csoda, hogy megtaláltam őt ezen a napon, nagy szerencse. Rettenetes lett volna, képzeld csak el! hogy van egy ilyen fivérem, és nem tudok a létezéséről. Szegényebb lettem volna, és ez a könyv is szegényebb lenne, mindannyian szegényebbek lettünk volna nélküle.

Igaz ugyan, hogy előbb vagy utóbb valahol, valahogyan bizonyosan megtaláltam volna. Elsősorban, mert előbb vagy utóbb, valahol, valahogyan a testvérek mindig összetalálkoznak: te is ezt szoktad mondani, amikor találkozol egy testvéreddel. Végül pedig, mert bárhová mentem Houston után, hát ott volt a fivérem is: a fivérem mindenütt ott van. Esküszöm, ha megérkezem valahová, épp csak körülnézek, és máris ott a fivérem. Különösen, ha fellőnek egy rakétát: Las Crucesban például, vagy Cape Kennedyn. Meg se kell kérdezni, ott van-e: az esetek kilencvenkilenc százalékában ott van, az úszómedencében, várja, hogy von Braun megjavítsa a rakétát, amely a fellövés előestéjén, isten tudja, miért, mindig elromlik, ott van tehát, lehunyt szemmel, boldogan, rengeteg nő hemzseg körülötte, és majd felfalják a szemükkel. Az ok, amiért majd felfalják a szemükkel, igen banális: nadrágban és pulóverben a fivérem meglehetősen csúnyácska, fürdőruhában viszont olyan, mint egy színész, mint egy napolaj-reklám: ennek a típusnak pedig Amerikában sikere van. De ezzel ne törődj, ne törődj azzal sem, hogy ő űrhajós: sosem szállt a fejébe a dicsőség a mestersége miatt, amit folytat, nincs egyetlen közös vonása Sheparddel vagy azokkal, akik magasra tartott orral járkálnak. A fivérem könnyen kezelhető ember, mindenkivel barátkozik, fiatalokkal és öregekkel, jó emberekkel és rossz emberekkel, ostobákkal és intelligensekkel, és ahogy barátságot köt valakivel, az fantasztikus: először néz, mint aki kísértetet vagy fogorvost lát, aztán kitátja a száját, és kezdi megmutatni a fogait. Legalábbis velem ezt csinálta.

– Tessék, nézze, mondja meg, hogy tévedek-e vagy sem. Nincs egyetlen rossz fogam. Hogy ritkás a fogsorom, na és? Ez nem betegség!

– Nem, nem.

– Értsük meg egymást, gyógyítani éppenséggel ezt is lehet. Betesznek egy gépet, az összeszorítja a fogaimat, és azok boldogan közelebb húzódnak egymáshoz: mintha fáznának. Aztán kiveszik a gépet, és hopplá! Ott borzonganak megint külön-külön. Meg akarom csináltatni: csúnyák így, igaz?

– Nem, nem. Fehérek, tiszták. Legfeljebb kicsit furcsa a formájuk. Egy kicsit rövidek.

– Ez már semmi. Azelőtt rosszabb volt: nem is látszottak. Csak az ínyem látszott, semmi más. Az ínyemből előbukkant egy-egy rizsszem, és azok voltak a fogaim. Így hát körülvágattam őket.

– Körülvágatta?!

– Körülvágattam. Nem a szépség miatt, értsük meg egymást. Hanem udvariasságból. Nem tudtam nevetni: az emberek megijedtek. Vagy ha nem ijedtek meg, azt mondták: szegényke-nézd-csak-ilyen-fiatal-és-már-nincs-foga. Kénytelen voltam mogorván nézni, és mindenki azt hitte, mogorva alak vagyok: végül is meguntam a mogorvaságot, hogy azt hiszik, mogorva vagyok, és elmentem a doktorhoz. És ő cak! cak! cak! körülvágta a fogínyemet. Egyenként. Harminckétszer.

– Uramisten!

– A nevem Conrad. Pete Conrad. Nem Uramisten.

– Tudom. Mindent tudok. Tehát: hajlandó kihúzatni azt a fogát, Pete Conrad?

– Oké.

Kitátotta a száját, megadóan.

– Nem, nem. Úgy értettem, beszélgessünk.

– Oké, beszélgessünk. Miről beszélgessünk, miről beszélgessünk?

– Nézze, beszéljen, amiről akar: egy dolgot kivéve. Azt ne mondja, hogy gyermekkorától a repülésről álmodott. Ezt már hatan vagy heten elmondták nekem. Ha maga is elmondja, kinyitom azt az ablakot és kiugrom rajta.

Macskaugrással felpattant, kitárta az ablakot.

– Ugorjon.

– Azt nem! Csak ha maga is!

– No bátran, ugorjon. Ugorjon!

Jack, aki amióta belépett, egy sarokban aludt, kinyitotta az egyik szemét.

– Pete, ha kidobod a lányt az ablakon, ezért nagyon sokan hálásak lesznek neked. Hanem a sajtó ellened fordul, és hazájának a nagykövetsége biztosan kellemetlenkedni fog. – Ezek után lehunyta a szemét, és tovább aludt. Vagy úgy tett, mintha aludnék: ugyanis kétlem, hogy akár maga Jack is képes lenne aludni, amikor a fivérem beszél. Pete olyan mulatságos, apám. Visszaadja az embernek a bizalmát, érted? Bebizonyítja, hogy túl lehet élni az űrfertőzést, hogy létezik még reménység, hogy ebben a társadalomban nem feltétlenül kell automatává válni. Világos? Amikor találkoztam ezzel az emberrel, aki hosszú éveken át azt énekelte a tengerészetnél: Oh! I love the Navy! Oh! I love the Navy! – aztán további hosszú éveken át elektronikus számítógépek és a LEM társaságában élt, hát nem sokat vártam tőle. Úgy véltem, például azt mondom neki, „Einstein”, és máris elfog a félelem, hogy magyarázni kezdi az átkozott relativitáselméletet, azt, amit én nem értek, és ha megértem, egy órán belül el is felejtem, és kezdhetjük újra elölről: sosem hallgatnak rám, amikor tiltakozom, hogy felesleges, hiszen úgysem értem, úgyis elfelejtem. No, az én fivéremmel, bár isten a tanúm, hogy ahhoz a világhoz tartozik, amelyet te megvetsz és elutasítasz, mindez nem történik meg. Azt mondom „Einstein”, és ő a relativitáselmélet helyett elmeséli Einstein fagylaltjának történetét; amint majd meghallod. Szerintem ez nagyon fontos, jó lesz, ha megjegyzed, apám. Ezek után visszatérek a fivéremhez, aki megállt Jack előtt.

– Hát ki akarja kidobni? Ő maga ugrik ki. De vajon miért?

– Mert maguk unalmas alakok. Mert úgy érzem, szabókkal készítek interjút, nem asztronautákkal. Szabókkal, akik azzal kezdik: ó! én már gyermekkoromban babákat öltöztettem.

Újabb macskaugrás következett.

– Szabók? Én egyet ismerek. A neve Pierre Balmain, Párizsban lakik. Elmondom a történetét. Tehát tudnia kell. hogy én Princetonban tanultam…

Lapos pillantást vetett rám, hogy lássa, vajon ez a közlés hatott-e rám. Mélységes ámulatot színleltem.

– Princetonban! Ejha!

– Mert sokan azt sem tudják, mi az a Princeton – tette hozzá gyanakvással.

– Tréfálsz? Az egyik legkiválóbb amerikai egyetem. Ott tanított Einstein, most ott tanít Oppenheimer – szavalta Jack, de ki sem nyitotta a szemét.

Fivérem megvakarta a tetovált horgonyt, boldog volt.

– Én nem jártam Einstein óráira, mert ő az idősebbeket tanította. De azért ismertem. Gyerekek, micsoda alak! Először is a haja: olyan hosszú fürtjei vannak, hogy be lehetne fonni. Aztán a szeme: jóságos komisz szép csúnya szomorú vidám, egyszerre minden. Aztán a trikója.

– A trikója?

– Igen. Fehér, rövid ujjú, a gyomrán színes nyomásban Popeye képe. Popeye, tudja? Az acélizmú. Az, aki spenótot eszik és attól erős lesz. Einstein a fagylaltevéshez vette fel ezt a trikót.

– A fagylaltevéshez?

– Igen, különben bepiszkította volna a szép ingét. Nagyon szereti az eperfagylaltot. Tudja, amelyikben apró eperszemek is vannak. Csakhogy ő nem akarta a fagylaltot pohárból enni, mindig csak tölcsérből. Aztán miközben ette, sosem állt meg, séta közben ette. De nem normális séta közben, hanem ugrálva. Így.

Megkerülte az íróasztalt és elkezdett fél lábon ugrálni.

– Azért csinálta, mert az egyik lába a járdán volt, a másik meg az úttesten. Gyerekek, micsoda ember! Szerettem azt az embert. Nem a relativitáselméletéért, hanem azért, ahogy a fagylaltot ette. Aztán egyszer leesett a fagylaltja.

Megint lapos pillantást vetett rám, hogy lássa, hatott-e rám a közlés.

– Ejha! – ismételtem. – Ejha!

Megint megvakarta a tetovált horgonyt, boldogan.

– Leesett a fagylaltja, igen, igen. Gyerekek, micsoda látvány volt! Káromkodott, mint az őrült, nézte a fagylaltját a földön: a közepén ekkora eperszem volt. Tudja, az a nagy, az az igazán nagy. Aztán lecsillapodott, ment, vett egy másik fagylaltot. De akkora szem epret soha többé nem talált.

– Hát ezt meg honnan tudja?

– A saját szememmel láttam. A nyomában jártam. Hónapokon át jártam Einstein nyomában. Ebédidőben azonnal rohantam, hogy lássam, vesz-e fagylaltot, vagy nem. Gyerekek! Ez volt Einstein!

Egy kicsit hallgatott, mintha a történet végét keresné. A maga módján meg is találta.

– Aztán… Aztán meghalt, és én sírtam.

– Most aztán igazán kíváncsi vagyok, hogy kanyarodsz vissza a szabóhoz – jegyezte meg Jack. És a fél szemét is kinyitotta, hogy jobban kiélvezze a saját komiszságát.

– Így kanyarodom vissza: hogy tehát Princetonban tanultam. Nos, és nem tudom, miért jött el ez a Balmain Princetonba. De tény, hogy odajött, és néhány fiúval együtt megismerkedtünk vele, ő meg azt mondta, telefonáljunk neki, ha Párizsba megyünk. Két évvel később Párizsba mentem, akkor már a tengerészet tisztje voltam. És telefonáltam neki.

– Ennek mi köze a Holdhoz – morogta Jack. – A lány a Hold miatt van itt.

A fivérem azonban ügyet sem vetett rá.

– Gyerekek, remek dolog volt! Először is megmutatta azokat a ruhákat, amelyek engem egy cseppet sem érdekeltek: a ruhákban azonban a manekenek is benne voltak, és azok viszont nagyon is érdekeltek. Másodszor, mindannyiunknak adott is egy manekent, hogy vezessenek el ide, meg oda a jó helyekre. Gyerekek!

Egy kicsit elmerengett.

– Az én manekenem egy kissé magas volt. Megpróbáltam kicserélni valamelyik társaméval, de mindenkihez túl magas volt: így hát velem maradt. Gyerekek, micsoda hosszú nő volt! Csak tudnám, miért olyan magasak mind ezek a nők? Én öt láb hat hüvelyk vagyok: az annyi mint egy méter hatvan. Maga milyen magas?

– Még annyi sem.

Elnéző pillantást vetett rám.

– Nem baj. Az ember viselje méltósággal a saját testalkatát.

– Pete! A Hold! – morogta Jack.

– Oké. A Hold! A Hold! A lány az előbb azt mondta, beszéljek, amiről akarok. Aztán te a fülemet rágod ezzel a Holddal. Hát jól van: a Hold! Az apám léghajókkal repült.

– Léghajókkal?

– Léghajókkal, ballonokkal. Máig is azt állítja, hogy nincs semmi, amit a ballonokhoz lehetne hasonlítani, és mély meggyőződése, hogy a Holdra is lehet ballonokkal menni. Gyerekkoromban én is hittem ebben. Aztán megmagyarázták, hogy repülőgép kell hozzá, és én beleszerettem a repülőgépekbe. Akár kiugrik az ablakon, akár nem.

– Jól van, jól van. Nem ugrom ki.

– Gyerekek! Hát mit csináljak, ha szeretek repülni? Nahát! Én egész életemben másról sem álmodtam, mint erről: repülni. Mindig tudtam, mit akarok: repülni. Princetonban voltam és csak a repülésre gondoltam. A tengerészetnél voltam és a repülésre gondoltam. Az ízlések különbözők, nem? Aztán jött az első válogatás, hogy ki repüljön a Mercury űrhajóban: Jim és Wally Schirra társaságában jelentkeztem. Együtt voltunk a tengerészetnél. Mindhárman a Berepülőpilóta Iskolát végeztük. Gyerekek, micsoda ronda vizsgálatokon estünk át akkor! Jim…

– Ki az a Jim?

– Jim Lowell. A barátom. Ki más lehetne?

– Lowell az egyik űrhajós a második csoportból – magyarázta Jack nagylelkűen.

– Így hát az történt, hogy Wallyt felvették, engem és Jimet pedig nem. Gyerekek, hogy ez mennyire bántott. Úgy történt, hogy eleinte azt hittük, kilenc embert akarnak, nem hetet. És mi az első kilenc között voltunk. Aztán elhatározták, hogy csak hetet vesznek fel, és minket kettőnket kihagytak. Huh! Úgy látszik, nem voltunk olyan ügyesek, mint a többiek.

– Lehet, hogy eleve csak hét embert akartak – vigasztaltam.

– Lehet, ugye? Huh! Mindenesetre amikor újabb embereket kerestek a második csoporthoz, minket azonnal behívtak. – Megvakargatta a horgonyt, hogy kilétére emlékeztessen. – Természetesen egyáltalán nem beszéltek nekünk a Holdról és hasonlókról. A Holdról csak sokkal később esett szó: amikor visszatértem a repülőgép-anyahajómra, fülem-farkam eleresztve. Nem mintha nem szeretném a repülőgép-anyahajót: az ember utazhatott, sok szép helyet lehetett látni, amelyek azelőtt olyan távolinak tűntek. Most viszont már nincs más, csak a Hold, ami olyan, mintha itt volna kétlépésnyire. Gyerekek! Tudja-e, hogy igazán érdekes, ahogy mi a Holdról beszélünk? Az a szikla itt, az a szikla ott. Te törsz egy darabot ebből a sziklából, én veszek egy darabot a másikból. Aztán szedsz egy marék port itt, én szedek egy marék port ott. Huh! Mintha a piacra készülnénk, szőlőt vagy almát venni. És a végén már olyan közelinek tűnik, mint New York. Nekem is olyan közelinek tetszik, mint New York. De a Hold messze van ám, gyerekek! Nem egyszerű piknik ám odamenni!

– Von Braun azt mondja, odamenni egyszerű piknik.

– Fenét! Menjen fel ő, ha szerinte piknik! Fenét!

– Miért? Maga fél?

– Félek, igen! Hallja, micsoda kérdés! Félek, igenis. Néha a repülőgépen is félek. Amikor le kell szállni a repülőgép-anyahajóra például. Elvégre nem tréfadolog leszállni a repülőgép-anyahajóra. Látszólag nagy, de amikor le kell rá szállni, olyan apró lesz, mint egy borsószem. Borsószem a tenger közepén. És le kell szállni arra a borsószemre. Huh! Piknik, egy fenét! Menjenek ők, ha pikniknek tartják, ne minket küldjenek.

– Na tessék, maga is minket mond!

– Nocsak! Amikor kérdeztem a többiektől: micsoda alak ez a nő, aki az űrhajósokról ír, már mondták nekem. Kötözni való bolond alak, válaszolta Dick Gordon: megharagszik, ha az ember többes számban beszél. Gyerekek! De hát tudja, hogy maga valóban kötözni való bolond alak? Bocsásson meg, de hát hogy mondhatnám azt, hogy én? Én mindössze egy kisegér vagyok abban a micsodában, és azt a micsodát valójában sokezer ember irányítja, akik mind ott állnak mögöttem. Felelősségem pontosan ugyanannyi, mint az övék: hogy lehet ént mondani mi helyett? A Holdon ugyanez a helyzet. Hárman megyünk ám fel, nem egyedül. Maga csak nem tartozik azok közé, akik hősöknek tartanak minket?

Te tudod, mit gondolok erről, apám: szerintem igenis hősök. De előző este a Kings Inn-beli szobámban alkalmam volt látni John Dodds professzornak, a Stanford University tanárának televíziós konferenciáját. Ez a sápadt, angolos arcú öregúr mondott valamit, ami elgondolkoztató. Manapság, mondotta, nagy zűrzavar uralkodik a nagyságról és hősiességről alkotott koncepciók terén: a hírnevet sokszor összetévesztik a nagysággal, és a merészséget gyakran összetévesztik a hősiességgel. A valóság az, hogy az emberi nagyságot elérni egyre nehezebb, mert egyre nehezebb valamit egyedül elérni, valamivel egyedül szembenézni. Gandhi önállóan cselekedett és szállt szembe a dolgokkal. Lincoln önállóan cselekedett és szállt szembe a veszedelmekkel. Churchill önállóan cselekedett és önmaga szállt szembe mindennel. Kennedy viszont már nem önmaga alakította ki önmagát, és nem egyedül szállt szembe a dolgokkal: ott állt mögötte a pártapparátus, a Kongresszus és a milliárdjai. Csak a halállal nézett szembe egymaga: ez visszaadta neki az emberi nagyságot. Ugyanezt lehet elmondani a hősiességről is. Nagyon sokan, mondta Dodds professzor, az űrhajósokat jelölik meg a modern hősiesség jelképeiként. Tegyük fel, hogy ez helyes: de milyen következtetést lehet belőle levonni? Hogy a hős ma már nincs egyedül. A hős ma tulajdonképpen hősök csoportja. De a hős szó magában foglalja az egyedüliség fogalmát: a hős éppen annyiban hős, amennyiben egyedüli. Egy hősi csoport nem a hős. De hát ki van egyedül manapság? Senki, legfeljebb a lázadó. Végkövetkeztetés: egyetlen hősi típus létezik manapság, ez pedig a lázadó.

– Látta Dodds professzort tegnap este a televízióban? – kérdeztem. – Hetedik csatorna, huszonhárom óra harminc.

– Én éjszaka alszom – válaszolta. – Kilenckor fekszem le: csak nem képzeli, hogy megnézem Dodds professzort. Miért?

– Csak úgy. Nem fontos. Tartott egy előadást a hősiesség fogalmáról. Maga szerint ki a hős manapság?

A fivérem megint vakarózni kezdett, de ezúttal nem azért, hogy kilétére emlékeztessen. Csak azért, hogy vakaróddzék, és kész. Ez néha segíti a gondolkodásban. Aztán vállat vont, zavartan.

– Huh! – mondta. – Nézzük csak… Huh! Hős például az, aki megöleti magát inkább, semhogy valaki mást megöljön. Világos?

– Világos.

– Aztán… no… egyszóval… Hát ha éppen tudni akarja, szerintem az sem hős, aki megöleti magát inkább, semhogy valaki mást megöljön: esetleg azért öleti meg magát, mert szereti azt a másik embert, és mert reméli, hogy így a Paradicsomba kerül, és akkor már nem ér az egész. Egyszóval, akkor már nem hős. Igen… nos…ha mindenképpen tudni akarja, szerintem az a hős, aki kisgatyában megy ki az utcára, mert bizonyítani akar valamit, amiben hisz.

Mit szólsz ehhez, apám? Nem volt szükség rá, hogy megkérdezzem, vajon Teknősbéka-e. Igazán felesleges volt. Tudtam a választ már akkor, amikor a füléhez hajoltam.

– Are you a Turtle?

– Leteheted a nagyesküt akár a…– ordította őrült boldogan. Ez a mi eskütételünk, a jelszó közöttünk, Teknősbékák között.