HARMADIK FEJEZET

Nem tudtam aludni. Az az ártatlan tekintetű ördög úgy játszott az idegeimmel, mint a parittya gumiszalagjával: húzogatta őket, próbálgatta, mennyire rugalmasak, pattanásig feszítette. Most aztán valamennyi idegszálam csomóban hevert, mint az összegubancolódott spárga, kimerülten ahhoz is, hogy a pihenés fáradságát elviseljék, képtelenül arra, hogy az agynak megparancsolják, most már elég, ne gondolkodj tovább, hagyd békén ezt a szerencsétlent. Mint a meredekről legördülő vonat, úgy robogtak tovább a gondolataim, csak egy egészen kicsit fékezte le az egyik szőke, amint azt ordította: – Éhes vagyok, papa.

A szőke berontott, és az ima végszavára hajította az ordítását. Miután miszticizmusából kiragadták, Bradbury nem volt pap többé, hanem amerikai apa, engedelmesen felkelt, megjegyezte, hogy ő is éhes, én is éhes vagyok, valamennyi szőke éhes, tehát együnk. A vacsora nyugodtan folyt le, jelentéktelen fecsegés élénkítette kizárólag olyan témákról, amelyekben valamennyien vígan egyetértettünk: hogy szeretjük a régi könyveket, ellenszenvesnek találjuk a kritikusokat, és képtelenek vagyunk méltányolni Pablo Picassót. Bradbury a régi könyvekről azt mondta, hogy a borhoz hasonlatosak, az idő múlásával változtatják ízüket és illatukat, annyira, hogy ő képes megállapítani egy kötet nyomtatási évét, ha megnyalogatja és megszaglássza. A kritikusokról azt mondta, hogy szinte valamennyien sikertelen írók, következésképpen indulatosak, csak olyankor lehet velük fegyverszünetet kötni, ha rossz tanácsaikat megfogadjuk: ő nem fogadja meg, tehát agyonhallgatják. Picassóról azt mondta, hogy minél öregebb lesz, annál rosszabbul fest, bizonyos képei igazán gyalázatosak: de ezt senki nem mondja ki, mert fél, hogy tudatlannak tartják, és a világ továbbra is abban az illúzióban él, hogy Picasso képei valóban gyönyörűek. Egyszóval nyugodt vacsora volt, célzás sem esett a zuzmókra vagy tűzgömbökre. Az ajtóban azonban, amikor Marjorie vissza akart kísérni a szállodába (ő vezet kocsit!), újra kezdődött a beszélgetés.

– Szép dolgokat mondtunk azért, ugye, Miss Fallaci?

– Igen, Mister Bradbury. Kicsit úgy érzem magam, mint akit megvertek.

– Ugyan miért? Inkább felvidíthatnák ezek a dolgok, erősebbnek és merészebbnek kell magunkat éreznünk tőlük.

– Hogyan? Amikor arra gondolunk, hogy nekünk, éppen nekünk jut az a kivételes szerencse, hogy folytassuk a létezés csodáját? Amennyiben ez valóban kivételes szerencse, akkor ugyancsak tragikus szerencsének mondható. Meglehetősen drámai felelősség.

– Dicsőséges, nem drámai.

– Drámai, Mister Bradbury. A legdrámaibb, amit az emberi faj elképzelhet. Uramisten! Lemondani a testről, mai formánkról, hogy olyan testet és formát öltsünk magunkra, amelyet elképzelni sem tudunk…

– Nézze, a mostani sem olyan különleges, ha jól belegondolunk. Gondolt valaha arra, milyennek találna minket egy tojás, ha véleményt tudna alkotni? Vagy egy madár?

– Gondoltam rá. És arra a megállapításra jutottam, hogy nem vagyunk különösebben vonzó látvány: valószínűleg meglehetősen gusztustalannak vélnék ezt a függőleges polipot, amely tele van végtagokkal és lyukakkal. Egy madár sokkal kecsesebb, mint mi, sőt egy tojás is. De mi már megszoktuk, nem? hogy ilyenek vagyunk. És nem érzem kellőképpen felkészültnek magam arra, hogy madárrá, tojássá, zuzmóvá változzam.

– Egyikünk sem eléggé felkészült erre. Sőt, soha nem is lesz az. De mégis ez a sorsunk: hogy megváltozzunk. Máris változunk: fizikai, lélektani, vallási szempontból egyaránt, akár akarja, akár nem, akár tetszik ez magának, akár nem. Lassan változunk, olyan lassan, ahogy a tavasz nyárba, a nyár őszbe, az ősz télbe fordul. Sosem vesszük észre, melyik pillanatban válik nyárrá a tavasz: egy reggel felkelünk, és meleg van, a nyár beköszöntött, miközben aludtunk.

– Ray! Kérlek, Ray! Éjfél van – mondta panaszosan a felesége.

– Oké, Marjorie. Oké. Tudja, mit csinálunk, Miss Fallaci? Jöjjön vissza holnap, és beszélgessünk még egy kicsit. Reggel kilenckor, nyolckor: mielőtt kimegyünk a tengerre.

– Ray! Ó, nem! Neeem!

Rokonszenves nő Marjorie. Rokonszenves, és végtelenül türelmes: rengeteg türelem kell ahhoz, hogy egy értelmes embert szeressen valaki. És bátorság is. Az úton erről is meggyőzött.

– Miss Fallaci, szeretnék valamit mondani.

– Igen, Mrs. Bradbury.

– Amíg maguk beszélgettek, én figyeltem. Én soha nem hallottam még Raytől ezeket a dolgokat. Soha, a húsz éve alatt, amióta ismerjük egymást. Többé-kevésbé hasonló dolgokat olvastam a könyveiben: de hallani még soha nem hallottam őket. Nagy hatással volt rám.

– Rám is, Mrs. Bradbury.

– Kicsit meg is ijesztett.

– Engem is, Mrs. Bradbury.

– De hát maga szerint van valami igazság ezekben a dolgokban?

– Szerintem van.

– A mindenségit. És zuzmóvá válunk?

– Ha a dolgok úgy mennek, ahogyan ő mondja, azt hiszem, igen.

– No, márpedig nekem ez az egész nem tetszik. Hogy egy napon valamennyiünket útnak indítanak, gyorsan, gyerünk, a Föld felrobban, el kell menni, és elvisznek, ki tudja, hová. És egy napon megérkezünk, ki tudja, hová, és hogy ezt megússzuk, zuzmóvá változunk. Aztán amikor zuzmók lettünk…

Aztán én nem aludtam. A zuzmók jártak a fejemben, és nem tudtam elaludni. Az a mondat járt a fejemben, és nem aludtam. „És ha a Nap meghal, ha a Föld meghal, és ha a mi fajunk meghal a Földdel és a Nappal… Furcsa, de a Föld, a Nap halálára soha nem gondoltam, apám. Gondoltam a saját halálomra, az emberekére, akiket szeretek, de a Föld és a Nap halálára nem. Mindig halhatatlannak hittem a Napot és a Földet, mert léteztek évmilliárdokkal előttem, és létezniük kell évmilliárdokkal utánam is. Pedig hát ők sem halhatatlanok, ők is meghalnak egyszer. Hamarosan, nagyon hamar, hiszen évek milliárdja a Nap és a Föld számára semmi, ugyanolyan kapcsolatban vannak az évmilliárdokkal, mint én egy pillangóval: nekem huszonnégy óra semmi kis idő, a pillangó számára, amely egyik hajnaltól a másik hajnalig él, huszonnégy óra az egész élet. Hamarosan, nagyon hamar… a hegyekkel és a tengerekkel, a völgyekkel és sivatagokkal, zajokkal és színekkel, nappalokkal és éjszakákkal, mindazzal, amit te a világ leltárának nevezel, és én arra a gondolatra, hogy a Nap meghal hat, a Föld meghalhat a világ leltárával együtt, olyan üresnek és tébolyultan dühösnek éreztem magam, apám, mint amikor arra gondolok, hogy te meghalsz, a mama meghal, én is meghalok egyszer. Sosem értettem meg a halált. Sosem értettem azokat, akik azt mondják, a halál normális, a halál logikus dolog, minden véget ér, hát nekem is végem lesz. Mindig úgy gondoltam, hogy a halál igazságtalan, a halál illogikus, és nem lenne szabad meghalnunk, hiszen megszülettünk. Sosem értettem azokat sem, akik azt mondják: valójában nem halunk meg, valami mássá válunk, fűcsomóvá, levegővé, víztócsává, s fű, levegő, víz minőségünkben táplálunk egy halat, madarat, egy másik embert, azután általuk élünk tovább. Sosem értettem ezt, mert élni számomra azt jelenti, hogy mozoghatok ebben a testben, ebben a gondolatban: hát akkor miért érdekeljen az engem, hogy marslakó lehetek a Marson, venuslakó a Venuson, andromedalakó az Andromedán? Ezek a végtagok, melyeket karnak, lábnak, ujjaknak hívunk, talán csúnyák? És mit számít az, ha csúnyák? Csupán ezeket ismerem, csak ez van nekem, és nem akarok mást helyettük. Ezeket a karokat, lábakat, ujjakat akarom, ezt a Földet akarom! Börtön ez a Föld? Rendben van. Kényelmesen megvagyok ebben a börtönben, meleg és biztonságos, mint az anyaöl, az én anyám öle és… És igazad volt, apám. Igazad? De hisz az anyaöl sem őriz ám örökké. Ha örökké őrizne, meghalnál, és meghalna az anyaöl is. Az anyaöl csak addig tart, amíg ki nem fejlődsz, és amikor kifejlődtél, kiköp, erőszakkal kiokád egy világba, amit el sem tudtál képzelni addig. Lehet, hogy nem is akartad látni azt a világot: jól érezted magad az anyaölben összekuporodva, a jó melegben. Nem került fáradságodba az evés, nem került fáradságodba az alvás, anyád mindent elvégzett helyetted. Bőre, szövetei jobban védelmeztek az erős páncélnál, az atmoszféránál is, ami a Földet körülveszi, és visszalöki a meteoritokat és más veszedelmeket. Mégis kénytelen voltál elhagyni azt az anyaölet, kénytelen voltál felvenni egy test formáit, amelyekről fogalmad sem volt, elkezdtél másképp táplálkozni, annyi fáradság árán aludni, s fáradságosan védelmezni magadat. És mégsem nevezhető gonoszságnak ez a rád kényszerített változás, kegyetlenségnek sem mondható: ez az egyetlen módja, hogy folytathassuk az életet. És a Földnek is az egyetlen módja arra, hogy éljen, ha kiköpi az embert, beleokádja az égbe, túl az atmoszférán, azokba a világokba, amelyeket el sem tud képzelni, és amelyek egykoron majd szintén kiköpik más világokba… De hiszen ezt mondta Ray Bradbury. Tehát Ray Bradburynek volt igaza: nem neked, apám. És ebben a végkövetkeztetésben végre nyugalmat leltem, elaludtam végre, és kíváncsiságtól duzzadó reggelre ébredtem, aztán egy taxiban találtam magam, amely hozzá rohant: ahogy a tű száguld a mágnes felé.

– Mama, megint itt van az-aki-beszélteti-és-ő-hajlandó!

– Mama, azért elindulunk délben, merthogy itt van?

– Mama, nézd, a papa már hegyezi a nyelvét, mama!

– Jó napot, Miss Fallaci.

– Jó napot, Mrs. Bradbury.

– Marjorie drágám, csinálnál nekünk egy kávét?

– Kávét a nagydumásoknaaaak!

– Pimasz kölyök! Rögtön megpofozlak!

– Papaaaaa! A mama megpofozott!

– Nem lehet egy perc nyugalmat találni ebben a házban?

A ház üvöltözés, ugrándozás, kiabálás, vidámság, ifjúság bombazáporában remegett, a szőkék mind indulásra készen álltak, kivéve Marjorie-t, aki még hajcsavarókkal a fején járkált, „én-már-nem-bírom-tovább-mondom-hogy-megbolondulok” arckifejezéssel. A tengerparti vakációt már jó ideje tervezgették, és a nappali szobában szerteszét heverő tárgyakból, több tucat nyakkendőből, napozóruhából, cipőből, kilónyi krémből és napolajból ítélve, inkább azt lehetett volna hinni, hogy Bradburyék nem Palms Springsbe, hanem a Marsra készülnek, ahol majd örökkévalóvá teszik a teremtés csodáját, ámen. Mindebből nyilvánvalóvá vált, hogy nincs egyetlen sarok, ahol beszélgetni lehetne. A pincébe menekültünk, és milyen nehéz bizonyos súlyoktól megszabadulni, apám.

Én amíg élek, nem szabadulok meg azoktól a nyomasztó márványbronz-fa-vászon angyaloktól, amelyeket szoborban, rajzon, festményen láttam, megmerevedve, pufókra fújt arccal, trombitálva; azoktól a szomorkás, elkeseredett, dühös szentektől, akiket a mártírium leghátborzongatóbb pillanatában ábrázolnak, Szent Sebestyén nyílvesszővel a nyakában, Szent Lucia, amint tálcán tartja a szemeit: azoktól a kékbe és fehérbe öltözött Madonnáktól, akiket örökösen a Gyermek szoptatása közben ábrázolnak; a keresztre feszített és meztelen, vagy akár felöltözött Krisztusoktól, amint bal kezükben tartják a szívüket. Kislány koromban, valahányszor beléptem a templomba, és a nyirkos levegővel, hideggel, izzadság- és tömjénbűzzel, a bűnbánók susogásával együtt – akiknek a pap harminc Miatyánkot, negyven Üdvözlégyet, ötven Hiszekegyet szabott ki penitenciának, kérd az Úr bocsánatát, szégyelld magad, szégyelld magad – mindezzel együtt rám nehezedett a szentek és az angyalok, Jézus és a Madonnák lidércnyomása, hipnotizáltan álltam meg, és rámeredtem arra a szívre, azokra a szemekre, de hát hogyan csinálta ezt Jézus, hogyan vette ki a szívét, hogy a tenyerén tartsa, hogyan szakította ki a szemeit Szent Lucia és hogyan tette a tálcára, és egy elhibázott vallás pogánysága minden erkölcsi súlyával rám nehezedett. Odaszöktem az oltárhoz, és letérdeltem a gyertyák, csipkék, ékkövek, hímzett terítők, arany és ezüst csillogás alá, a virágok alá, amelyeket szerettem volna ellopni, hogy elvigyem a mamának, és megpróbáltam hinni a szép legendákban és én is Miatyánkokat, Üdvözlégyeket, Hiszekegyeket, Requiemeket morzsolgattam, hamis hálával eltelve a Mi Urunk iránt, aki hét nap alatt megteremtette a világot, először a vizeket, azután a növényeket, aztán az állatokat, majd a férfit, aztán az asszonyt: de mindig volt egy pillanat, amikor a hitetlenség újraéledt, a kételkedés a nagy varázslatban, s vele együtt feltámadt a félelem is. A rettegés, hogy megbüntetnek, a Pokolba kerülök, ott fogok égni, és izzadt a kezem, iszonyúan remegett a térdem, bocsáss meg, Isten, de hát hogyan csináltad, hogy hét nap alatt teremtetted, hogyan csináltad: és ezekbe a képtelenségekbe valósággal belebolondultam. Sosem mondtam meg senkinek, neked sem. Sosem volt hozzá bátorságom. Így nőttem fel tehát, megfélemlítettek az angyalok, a szentek, a Szűz Mária, a Gyermek Jézus és a Keresztre feszített Jézus, a Paradicsom, a Pokol, a Purgatórium, és az, amit Jónak hívunk és amit Rossznak, és ezek a súlyok rajtam maradnak, rám ragadtak, pedig szerettem volna elkergetni, ledobni őket, de nem hagytak el, mint a levágott köröm, mely újra nő, újra nő, újra nő halálunk napjáig: vajon így van ezzel mindenki? Így vagy vele te is? A mozaik az egyik hobbyd. De mit látsz azokban a sárga vörös zöld és kék üvegdarabkákban, apám? Mindig angyalokat, szenteket, Gyermek Jézusokat és Keresztre feszített Jézusokat, Madonnákat. Nekik adod minden erőfeszítésedet, nem egy felhőnek, virágnak, madárnak. Cheviot Drive, Cheviot Hills pincéjében végre valaki elé odahányhattam ezt a kegyetlen lidércnyomást és a megszabadulás álmát. A rakéták, az űrhajók, nevetségesnek találod? Íme, erre is jók.

– Kezdhetjük, Mister Bradbury?

– Hogyne.

– Akkor kezdem, Mr. Bradbury. Az űrkorszak kétségkívül eltávolít minket a vallás régi struktúráitól. Ádám és Éva gyönyörű meséje ma már egy gyermeket sem elégíthet ki. Az Ótestamentumnak az az állítása, hogy Isten az embert a maga képmására és hasonlatosságára teremtette, de facto cáfolatot kap abban a pillanatban, amikor szembekerülünk olyan értelmes lényekkel, akik fizikailag teljesen más felépítésűek, mint mi. A nagy kaland, amelybe belevetettük magunkat, szabad akaratunkból vagy a sors akaratából, végül is nyíltan veti fel a kérdést, vajon a gravitációs erő bilincseivel együtt széttörjük-e a vallás láncait is.

Nekiiramodott, mint egy rakéta.

– Nem az űrkorszak, drágám, hanem a vonat kezdett eltávolítani minket a vallás régi struktúráitól. A vonat, a vasbeton, a daruk, azok a csodálatos eretnekségek, amelyeket például akkor követtünk el, amikor ide jöttünk Amerikába, és nem tetszett nekünk a hegyek és a folyók elhelyezése, így hát lenyirbáltuk a hegyeket, és eltérítettük útjukból a folyókat; nem tetszett az űr, ami a hegyek és a folyók helyén maradt, és felhőkarcolókat emeltünk oda; nem tetszett az idő és a tér úgy, ahogy azt a természet adta, és megépítettük a szuperszonikus repülőgépeket, megtanultuk ledönteni a hang korlátait. Istenkáromló cselekedetek ezek, és mi abban a pillanatban váltunk istenkáromlókká, amikor megtanultunk csodákat művelni. Természetes, hogy átalakul minden! Gondoljon csak arra a csodálatos eretnekségre, amit mindig elkövetünk, elkapva Isten frakkját, valahányszor felrepül egy rakéta! Hohó! Játszadozunk a Világegyetem elemeivel, akár Frankenstein doktor, de senki, még maga a katolikus egyház sem meri azt mondani, amit Frankenstein doktor asszisztense mondott: „Olyan dolgokba avatkozol, amelyeket jobb ráhagyni Istenre.” Amikor Galileo azt mondta, „mozog a Föld”, a katolikus egyház börtönbe vetette: évszázadoknak kellett eltelni, míg a papok elismerték, hogy hát igen, valóban, egyszóval mozogni éppen mozog. Ma viszont a pápák jelentik ki: „Isten nem tiltja meg az Embernek, hogy a világűrbe menjen. Istennek tetszik, hogy más világokat meglátogassunk.” Vajon ez nem istenkáromlás? A múltban egy ilyen mondat kiejtéséért bármelyik pápa fél órán belül elvesztette volna a hivatalát. És magától értetődik, hogy mindez még csak egészen apró engedmény, gyenge kísérlet arra, hogy a valóságot ügyesen összeegyeztessék a dogmákkal. Felesleges mondani, hogy amennyiben nem változtatnak érveiken, valamennyi egyház hivatása elvész. És ostobán vész el, mert a hitről mi nem mondunk le, ha holnapra valamennyi vallás eltűnne a föld színéről, újat találnánk ki, vagy az újabbak maguktól is kifejlődnének az új magyarázatára. Jól mondom? A tudósok is csak a tényeket tárják elénk a miértek nélkül. Márpedig mi nem tudunk létezni miértek nélkül. Amikor egy ember gyógyíthatatlan betegségben haldoklik, és nem tudjuk, mit csináljunk, gyógyítsuk, hogy tovább szenvedjen, vagy öljük meg, hogy ne szenvedjen tovább, a tudósok ilyenkor nem sugalmaznak semmiféle döntést: csak eszközöket adnak ahhoz, hogy gyógyítsunk, vagy öljünk. Én tudom, mert ilyen dilemmám volt hat évvel ezelőtt az apámmal, és kegyetlen dolog volt, életem legkegyetlenebb dilemmája. A tudomány megadta nekem az eszközt, hogy fájdalommentesen megöljem, hogy fájdalommal gyógyítsam, de semmi mást nem adott, és én nem tudtam, mit tegyek. Nem, hit nélkül nem lehetünk meg, de a hiten én nem azt értem, amit az egyházak adnak: az mát nem elég. Már nem elégségesek egyébként a Darwinok sem, a csillagászok sem, a dolgoknak új szerkezetet és formát kell adni, egyeztetve az új időkkel, szélesebb távlatokkal. Kérem, ne szakítson félbe. Tehát: szerintem ma már nem elég megmagyarázni a Föld eredetét, naprendszerünk, galaxisunk eredetét: a Világegyetemnek ezt az elhanyagolható kis forgácsát. Tovább kell menni, az eredetek eredetének eredetéig, a világegyetem történetének egy olyan pillanatáig, amely milliárd és milliárd és milliárd évvel ezelőtt volt, amikor az anyag megszülte önmagát, és megtanult szagolni, tapintani, látni, ízlelni: hogy szagolja, lássa, ízlelje önmaga megszülésének csodáját. Nem, nem elég már a Földdel foglalkozni, azzal a kérdéssel, hogy ki teremtette a Földet: mi az űrben élünk, nem csak a Földön. Nem, nem elég ma már azt mondani, hogy a mindenség Isten: a levegő, a kövek, az űr. Isten kíváncsivá vált, és megtörve a hallgatást, meg akarja ismerni önmagát, érinteni és tudni akarja, hogy honnan jön. És így nem elég immár azt mondani, hogy Isten teremtette a Világegyetemet. Azt kell megkérdeznünk, ki teremtette Istent. Ki, ki teremtette az Istent?

Fentről, az emeletről óriási robaj hallatszott, mintha felrobbant volna valami, és a ház beleremegett. Gondolatom Charlie Chaplinhez röppent, aki egy éjszaka kitárta egy londoni szalon ablakát, és azt kiáltotta az ég felé: „Isten! Te nem létezel!”; és válaszként villám csapott be az ablakon, és nagyot csattant a szobában. Aztán lehunytam a szemem, fejemet vállam közé húztam: a villámnak szüksége lesz egy kis időre, míg lejut a pincébe. Egy… kettő… három… Háromra az egyik szőke szívszaggató sírása harsant fel.

– Papaaa! Susan leesett a szekrényrőőől!

Bradbury felugrott, Susanhoz rohant. Az üvöltések és elcsukló zokogások közepette az isteni büntetés okozta szóváltás hallatszott.

– Hányszor mondtam neked, hogy ne mássz fel a szekrényre!

– Miért szidod most? Nem látod, hogy meghalt?

– Dehogy halt meg! Csak elájult.

– El sem ájult, csak színleli a képmutató.

– Susan! Ó! Susan! Édes kislányom!

– Az édes kislányod inkább ne mászna a szekrényre, te meg inkább vigyáznál rá.

– Te meg ne vonulnál vissza folyton a pincébe magasröptű beszélgetésre!

– Azért megyek a pincébe, mert nem hagytok nekem egy talpalatnyi helyet!

– Nem igaz! Azért vagy a pincében, hogy Istenről csevegj!

– Susan!

– Papa!

– Kinyitja a szemét!

– Csoda történt! Feltámadt!

Bradbury sóhajtozva jött vissza.

– Hol is tartottunk?

– Egy nagyon meggondolatlan, vigyázatlan pillanatnál, Mister Bradbury.

Nevetett, valódi vasárnapi nevetéssel. Hogy jobban tudjon nevetni, fel is ugrott, és beverte a fejét a melegvíz-csőbe.

– Itt a második!

– Talán helyes lenne témát változtatni, Mister Bradbury. Nálunk, olaszoknál van egy közmondás; nincsen kettő három nélkül.

– Ezt mi amerikaiak is ismerjük – mondta panaszosan, és a fejét tapogatta.

– És a harmadik villám már talán belém csap.

– Maga ártatlan – mondta, és tovább tapogatta a fejét.

– Nem, mert éppen válaszolni akartam a kérdésére.

– Melyik kérdésemre? – mondta a fejét tapogatva.

– Arra, hogy ki teremtette az Istent?

– Ah! – mondta különösebb érdeklődés nélkül. Alaposan bevágta a fejét.

– Azt akartam mondani, Mister Bradbury: az Ember, az Ember teremtette. Vagy pontosabban: megteremtette az eszméjét. Nem tudunk mit kezdeni Isten nélkül, s ha nincs, hát feltaláljuk. Igen, Mister Bradbury. Az Ember teremtette Istent.

Megindult ismét, mint a rakéta, teljesen és tökéletesen megfeledkezett a fájó fejéről.

– Nem! Én ennél tovább megyek. És azt mondom, hogy mi vagyunk az Isten. Mi, a Világegyetem ürüléke, a Végtelenség szikrái. És semmi értelme máshol keresni Istent, mert Isten mi vagyunk: a kutatás ezzel véget ér. Nem, én nem fogadom el Istent, mint valami emberfeletti lényt, transzcendentális, anyagtalan jelenséget, amely az ő materiális játékszereivel játszadozik: a csillagokkal és az emberekkel. Nem fogadom el Istent olyasminek, ami távol áll ezektől a térdektől, hajfürtöktől, ettől az agyvelőtől. Istent én olyasminek látom, ami az érzékek és eszmék által növekszik és kiterjed, és halandó szeretne lenni, hogy meghaljon és újjászülessék, aztán újra meghaljon és ismét újjászülessék, mozogni szeretne, és makacsul foglalkozni az emberi fajjal elszórni és elterjeszteni mindenütt a kozmoszban! Isten ez a hús, Isten ez a hang: íme, ezt akarom mondani, amikor azt állítom, hogy Isten kíváncsi lett. amikor azt mondom az anyagról, hogy megszülte önmagát. És ha az egyházak nem jutnak el odáig, hogy ezt kimondják, vagy valami ehhez hasonlót, akkor nem maradhatnak fenn tovább: elbuknak a szép mesékkel együtt Ádámról és Éváról, az „Isten képére és hasonlatosságára” teremtett emberről, s a hét nap alatt teremtett Földről! Tehát kimondják majd, előbb-utóbb kimondják, s akkor meg kell hogy határozzák majd újra a Jó és a Rossz fogalmát is: meg kell magyarázzák, hogy miért Rossz a Földön az, ami a Marson talán Jó, és miért Jó a Földön az, ami a Marson talán Rossz. Meg kell mondják, hogy miért nincs esetleg a Venuson se Jó, se Rossz. Szólniuk kell arról is, hogy más naprendszerek Földjein, ahol ember létezik, vagy létezett, vagy létezik majdan, elkövette-e az Eredendő Bűnt, és szüksége van-e a megváltásra. Ki kell mondják, hogy Krisztus értük is eljött-e a Földre, vagy eljön-e majdan: és ez nem tudományos-fantasztikus regény. Ez morál. Vagy tudományos-fantasztikus regény is lehet, ki tudja: a múltban ez a műfaj megelőzte a tudósokat, ma megelőzi a teológusokat. A múltban felismerte az igazat, ma megérezheti a helyeset.

Gyorsan, nagyon gyorsan kihasználtam a pillanatnyi szünetet.

– Mister Bradbury, beszélt Ön már ezekről a dolgokról papokkal és teológusokkal?

– Egyszer, évekkel ezelőtt, amikor a Marsbéli krónikák-at írtam, és a tűzgömböknél tartottam, vagyis az ősi marslakóknál, akik könnyed, halványkék tűzgömb formájúak. Emlékszik Stone atya történetére, aki a bűnt keresi a Marson? Makacsul keresi és nem találja, Peregrine atya azonban nem keresi, hanem azt állítja, hogy a Marson nincs jelen a Rossz, nincs bűn sem, a marslakók jók, emlékszik? Peregrine atya, hogy bebizonyítsa tézisét Stone atyának, leveti magát egy hegycsúcsról, mondván: a tűzgömbök majd megmentenek engem, és valóban meg is mentik. Helyes. Engem gyermekkoromban a baptisták neveltek, sajnos, és az Eredendő Bűn szörnyűsége mindig megfeküdte a gyomromat, pedig nem sokat értettem belőle. Maga értette ezt, hogy miért születik a Földön mindenki, a katolikusok szerint, az Eredendő Bűn bélyegével? Nem? Én sem, ez annyira illogikus: Éva letépi az almát, megeszi, és ezért én elkárhozottan születek. Hát mi közöm nekem az almához? Mindenesetre szerettem volna megismerni egy katolikus ember nézőpontját azzal a problémával kapcsolatban: elkövették-e az Eredendő Bűnt a marslakók, vagy sem?

Telefonáltam Beverly Hillsbe egy papnak; kedves tisztelendő úr, jó napot, hogy van, én jól, ön is jól, elmehetnék önhöz egy kissé szokatlan kérdéssel? Azt mondta: hogyne, természetesen, így odamentem, és megkérdeztem: ide hallgasson tisztelendő úr, maga mit csinálna, ha megérkezne a Marsra, és ott tűzgömb formájú értelmes lényeket találna? Arra gondolna, hogy meg kell őket váltania, vagy arra, hogy ezek már megváltattak? Hohó! Ördög és pokol, ez aztán szép kérdés! kiáltott fel a tisztelendő. És megmondta, mit tenne ő, vagyis azt, amit a könyvemben Peregrine atya tesz. Fiatal, intelligens pap volt, nagyszerű pap. Egy egész napon át beszélgettünk, bezárkózva a sekrestyébe, és egyetlenegyszer sem fenyegetett meg, hogy máglyán égettet el a Szent Péter téren.

– Mondja, Mister Bradbury: és beszéltek a kereszténységről, mint az élet szabályzójáról? Érintették azt a kérdést, hogy függetlenül a teológiáktól, a kereszténység lényege vajon helytálló-e odafönt? Alkalmazható-e ott is? Hogy az a parancsolat, amelyik azt mondja „Ne ölj”, érvényes-e más bolygókon, a következő évmilliók során? Beszéltek arról, hogy a szeretet, a megbocsátás, a könyörület érvényes fogalmak-e a Venuson, Marson és az Alfa Centaurin?

Akkor ő elszomorodott, ez az örökké vasárnapi mosolyú gyermek. Megfeledkezett a húsvéti harangokról, ezernyi tűzijátékszikraként robbanó kohóiról, megfeledkezett humorérzékéről és nevetéseiről, és egyszeriben öregemberré változott, aki eleve csalódott féktelen optimizmusában, az emberekbe vetett vak hitében.

– Beszéltünk erről is. Természetesen. És megállapítottuk, hogy ez nehéz, nagyon nehéz. Sőt, lehetetlen. Tételezzük fel, tisztelendő úr, mondtam, hogy te földlakó vagy, én meg venuslakó. Tehát venuslakó vagyok, gondolkodó, jóságos, igazságos teremtmény és sokkal intelligensebb nálad: meg sem érint a gondolat, hogy esetleg rosszat is tehetnék neked. De külső alakzatom olyan, mint egy óriási békáé: három méter magas, koromfekete, szőrös béka vagyok, rengeteg lábbal és három szemmel. Íme, tisztelendő uram: leszálltál a Venusra, és én nézek rád a három szememmel. Egyszerűen csak nézlek. Te mit csinálsz? Azt felelte, amit én magam is feleltem volna: „Hát azt hiszed, Bradbury, hogy várok, amíg valamiféle jelét adod, hogy szívesen, barátsággal fogadsz? Azt hiszed, Bradbury, hogy elviselem kíváncsiságodat és gyanakvásodat? Azt hiszed, Bradbury, hogy hiszek az emberségedben? És ezért nem sütöm el rád a radioaktív pisztolyomat? És aztán nem kezdem üldözni a testvéreidet és a gyermekeidet, hogy kiirtsam őket, mielőtt azok is megijesztenek?” És igaza volt, az istenfáját, igaza volt! Hiszen egy néger ember voltát sem tudjuk elfogadni! Még azt sem fogtuk fel, hogy abba a fekete bőrbe pontosan olyan lény van bezárva, amilyenek mi vagyunk! Hagyjuk elégni a buddhistákat! Ugyan! Hiszen kiirtottuk az indiánokat Amerikában, és még ma is készülnek westernfilmek, amelyekben egyetlen jóravaló indián sem látható, aki megérdemelné, hogy ne nyúzzák meg elevenen! Hiszen megöljük a delfineket, miközben jól tudjuk, hogy agyuk a miénkhez teljesen hasonló, a nyelvük is a miénkhez hasonló, és csak a lábuk hiányzik ahhoz, hogy megszökjenek, a karjuk ahhoz, hogy védekezzenek, az ujjuk, hogy a szigonyt elhajítsák! Hát maga arról ábrándozik, hogy keresztény módra viselkedünk majd rovar vagy kígyó formájú, pikkellyel borított szörnyetegekkel?!? Nem, nem, nem. Csak egyetlen mód van arra, hogy szilárdan érvényesítsük a kereszténység koncepcióját.

– Mi az, Mister Bradbury? Mi az?

– Amit az előbb mondtam: meggyőzni magunkat arról, hogy az emberség nem forma, két karral, két lábbal, egy törzzsel, egy fejjel. Az emberség egy eszme, cselekvési mód, valami, ami mozog és gondolkodik, bármilyen is a formája: béka, zuzmó vagy tűzgömb. Az istenit ezeknek a szúnyogoknak!

Agyoncsapott a karján egy szúnyogot. Ez igazán nem baj, apám, elismerem: mindig meggyőződésem volt, hogy Éliás nem azért kergette el gyengéden a legyet, mert hitt a légy ember voltában, hanem mert undorodott volna agyoncsapni egy legyet. De ő most agyoncsapta azt a szegény szúnyogot, amelyik csak nézett rá, és semmiféle mennybéli villám nem sújtott a fejére, sem az én fejemre, büntetésül. A Paradicsom bármelyik angyala kész lelökni egy kisgyereket, aki felmászott a szekrény tetejére, ha két bűnös hiábavalóan kiejti az Isten nevét: de a Paradicsom egyetlen angyala sem veri a fejedet a melegvíz-csőbe, mert agyoncsaptál egy szúnyogot. Vagy talán Isten megértette: nem vagyunk mi rosszak, én meg ez a Bradbury, csak megpróbáltunk egy kicsit róla gondolkodni. Aztán elköszöntem Marjorie-tól, elköszöntem a szőkéktől, elköszöntem Bradburytől, fogtam egy taxit, és elmentem: bele a füstködbe. Beverly Hills és Cheviot Hills útkereszteződésénél állt egy templom, nem tudom, katolikus, metodista vagy baptista-e, és a templom előtti virágágyon kis tábla:

HASZNÁLATON KÍVÜLI TEMPLOM –

ELADÓ VAGY BÉRBE ADÓ

Megkérdeztem a taxisofőrt, vajon ez valami ízléstelen tréfa-e, és a taxisofőr azt felelte, nem, nem tréfa: hajdani templomokban lakni nagyon divatos dolog Los Angelesben és Amerika más városaiban is, mindenfelé láthatók még ehhez hasonló kis táblácskák. Ő is szívesen lakna templomban, ha tehetné: csak az a helyzet, hogy nagyon drágák, aztán meg egy csomó pénz kell a fűtésükhöz telente.