TIZENKETTEDIK FEJEZET

A pszichológus, akit 1959 óta azért fizetnek, hogy felmérje a Holdra menni kívánók intelligenciáját, jeges szemeket meresztett rám a legjegesebb arcból, amit életemben láttam. Anélkül, hogy tekintetét levette volna rólam, átnyújtott egy papírlapot, melyen ez állt: Wais Record Form, és azt mondta, írjam rá a vezetéknevemet, keresztnevemet, születési dátumomat, nememet, családi állapotomat, hajadon, házas, özvegy, elvált, állampolgárságomat, bőröm színét, mesterségemet, foglalkozásomat, legmagasabb iskolai végzettségemet és a mai nap dátumát; végül késznek mutatkozott, hogy megvizsgáljon és megállapítsa, intelligens vagyok-e vagy idióta, és amennyiben véletlenül intelligens volnék, milyen mértékben vagyok az. Az intelligencia elfogadható minimuma, magyarázta, 80. Ha elérem a 100-at, normális intelligenciával rendelkezem. Ha 110-ig jutok, a normálisnál intelligensebb vagyok. Ha a 120-ig, akkor nagyon intelligens vagyok. Ha 130 az eredmény, rendkívüli az intelligenciám. Ha 140, akkor igazán átlagon felüli intelligenciával rendelkezem. Ha elérem a 150-et, szétpattan az agyam. Természetesen, tette hozzá, a kérdések az intelligenciát nem csak úgy tekintik, mint azt a képességet, hogy a dolgokat megértsük, hanem mint asszociációs készséget, képzelő- és következtető erőt, és azt az intelligenciát, amely a kultúrából származik. Hátrányomra szolgál, hogy a kérdések nagyon az amerikai kultúrára és nevelésre támaszkodnak: de tekintve, hogy jól ismerem Amerikát, valahogy megúszhatom. Tehát, készen vagyok? Igen? Akkor kezdjük: az Information (Tájékozottság) feliratú táblázattal.

– Hány csillag van az amerikai zászlón?

– Ötven.

– Milyen formája van a labdának?

– Gömbölyű.

– Mire való a termométer?

– A hő mérésére.

– Miből nyerjük a gumit?

– A kaucsukfa tejszerű nedvéből.

– Mondja meg legalább három amerikai elnök nevét.

– Kennedy, Eisenhower, Roosevelt…

– Ki volt Longfellow?

– Amerikai költő.

– Hány hét van egy évben?

– Hm… Tizenkétszer négy… Szigorúan nézett rám.

– Ötvenkettő. Hol van Panama?

– Közép-Amerikában.

– Hol van Brazília?

– Dél-Amerikában.

– Mennyi az amerikai nők átlagos magassága?

– Nem tudom. Szigorúan nézett rám.

– Öt láb és nyolc hüvelyk. Olaszország fővárosa?

– Róma!

– Hol van a Vatikán?

– Olaszországban!

– Hol van Párizs?

– Franciaországban!

– Ki volt Hamlet?

– Dán királyfi.

– Ki volt Yeats?

– Ír költő.

– Mennyi az Egyesült Államok lakossága?

– Körülbelül kétszázmillió.

– Hány amerikai szenátor van?

– Nem tudom.

Szigorúan nézett rám, de nem mondta, hány van. Talán ő maga sem tudta.

– Ki írta az Iliászt?

– Homérosz.

– Ki írta a Faustot?

– Goethe.

– Mi a Korán?

– A muzulmánok szent könyve.

– Melyek azok a vezetékek, amelyeken keresztül a vér a testben áramlik ?

– Az artériák, az erek, a hajszálerek.

– Mi az etnológia?

– A fajok vizsgálatának tudománya.

– Mit jelent ez a szó: apokrif?

– Nem valódi, hamis, megmásított. Általában dokumentumokra használják ezt a kifejezést.

Tisztelettel nézett rám: ez az utóbbi, mondta, olyan kérdés volt, amit szinte senki nem tudott. Megköszöntem és nem mondtam meg neki, hogy idióta a tesztje, és a kérdések háromnegyed részére bármelyik gyerek tudna válaszolni. Vakkantott egyet, aztán elővett egy másik táblázatot, amelyen ez állt: Similarities (Hasonlóságok). Ezúttal egy másodperc alatt kell válaszolnom, milyen analógiák vannak a dolgok között, amelyeket majd idéz. A válasznak egyeznie kell a könyvben megadottakkal. A teszt, mondotta, különösen jelentős azok számára, akik más bolygókra kívánnak menni.

– Narancs, banán.

– Két gyümölcs.

Utánanézett a könyvben: – Helyes.

– Kabát, ruha.

– Két ruhanemű.

Utánanézett a könyvben: – Helyes.

– Kutya, oroszlán.

– Két állat.

Utánanézett a könyvben: – Helyes.

– Észak, nyugat.

– Két világtáj.

Utánanézett a könyvben: – Helyes.

– Víz, levegő.

– Két földi elem.

Utánanézett a könyvben: – Nem helyes.

– Miért nem helyes?

– Mert nem. Fa, alkohol.

– Mindkettő éghető anyag.

Utánanézett a könyvben: – Nem helyes.

– Miért nem helyes?

– Mert nem. Dicséret, büntetés.

– Az ítéletalkotás két formája.

Utánanézett a könyvben: – Nem helyes.

– Miért nem helyes?

– Mert nem. Fa, lepke.

– Két élőlény.

Utánanézett a könyvben: – Nem helyes. Nem tudott válaszolni a legfontosabb kérdésekre. Nincs semmiféle analógia a levegő és a víz, a fa és az alkohol, a dicséret és a büntetés, a fa és a lepke között. Mi közös vonás lehet egy fa és egy lepke között?

(Egy évig magyarázhatnám magának, doktor: nem értenénk meg egymást. Talán maga nem ismeri a fákat, nem hallotta őket soha lélegezni, nem látta, hogyan szeretkeznek: nem is tudja, hogy lélegeznek és szeretkeznek, akár a lepkék. Van egy ciprusfa, vidéki házam kertjében, egy gyönyörű magas ciprusfa: és szerelmes egy gyönyörű magas ciprusfába az út túlsó oldalán, az pedig viszontszereti. Éjszakánként beszélgetnek, könnyű magvakat dobnak át egymásnak, amelyek aztán leesnek az erdőben, a réten, és tavasszal mindig találunk két vagy három kis ciprust, ezek az ő gyermekeik: azokból a szerelmes éjszakákból születtek. Olykor előfordul, hogy egy kis ciprus meghal, komisz és szórakozott járókelők letapossák, és akkor az én ciprusom megrázkódik, hívja az ő ciprusát, és újra szeretkezni kezd vele, makacsul új magokat cserélnek, és amikor eljön a tél… Egy évig magyarázhatnám magának, doktor úr: nem értenénk meg egymást.)

Aztán a doktor elővette a harmadik táblázatot, ezen a Comprehension (Felfogás) felirat állt. Kizárólag társadalmi kérdésekből tevődött össze, és teljes őszinteséggel kellett rájuk felelnem.

– Mit csinál, ha az utcán talál egy felbélyegzett, de postára nem adott levelet?

– Lehetséges, hogy felemelem és beteszem a táskámba.

– És aztán?

– Aztán ott marad. A saját felbélyegzett leveleim is ott maradnak. Mindig elfelejtem bedobni őket.

Utánanézett a Könyvben, undorral csóválta a fejét. A Könyvben ez állt: „Felveszem és bedobom.”

– Mit csinál, ha moziban ül, és tűz üt ki?

– Elfutok.

– Elfut?!

– Igen, elfutok.

Utánanézett a Könyvben, undorral csóválta a fejét. A Könyvben ez állt: „Feltűnés nélkül felállok és halkan, hogy ne ijesszem meg a többi embert, keresek egy rendőrt és szólok neki, hogy hívja a tűzoltókat.”

– Miért kell adót fizetni?

– Adót egyáltalán nem kellene fizetni.

– Maga nem fizet adót?!

– Dehogynem fizetek: különben még a büntetést is a nyakamba sózzák. De minden líránál, amit kifizetek, megátkozom azt, aki kifizetteti velem, és remélem, hogy az átkom megfogan.

Utánanézett a Könyvben, undorral rázta a fejét. A Könyvben ez állt: – „Azért kell adót fizetni, mert ez a jó állampolgár első kötelessége.”

– Miért kell elkerülni a rossz társaságot?

– Hát ki kerüli el?

– Hogy mondta?

– Mondom, ki kerüli el.

– Maga jár rossz társaságba, úgy érti?

– Természetesen. Az a legérdekesebb.

Utánanézett a Könyvben, undorral csóválta a fejét. A Könyvben ez állt: „A rossz társaságot azért kell elkerülni, mert különben mi is rosszá válunk.”

– Miért kell a gyermekeket a gyermekvédelmi törvényekkel védelmezni?

– Hogy ne legyen belőlük űrhajós! – tréfáltam. És ezzel mindennek vége lett. A doktor becsukta a Könyvet, jéghidegen kijelentette, hogy ez a vizsga rendkívül rosszul sikerült, hogy túlzott hajlamom van a gúnyolódásra és arra, hogy aszociális magatartást tanúsítsak, hogy mindez az intelligencia nagyfokú hiányát jelenti, aztán megmutatott egy fehér lapot és megkérdezte, mi az. Óvatosan azt válaszoltam, hogy fehér lap, semmi más. Elégedetten felkiáltott: – Nagyszerű, helyes –, és előhúzta a szokásos tintafoltokat, megkérdezte, mit látok bennük. Mondtam, hogy látok egy sérvkötőt, egy egeret, a nagyapám pipáját, a gyöngy fülbevalót, amit Párizsban elvesztettem, egy 22-es kaliberű pisztolygolyót, egy szellőrózsát és egy tyúkot. Kicsit zavartan nézett rám, de nem tett megjegyzést, és megmutatta egy szőke gyermek képét, a gyermek unott képpel hegedült, és von Braunra hasonlított tízéves korában, kérte, mondjak a képről egy mesét. Megmagyaráztam, hogy nem érdemes semmit kitalálni, elég, ha elmondom a krónikát, ez von Braun tízéves korában, amikor édesanyja, Emmy von Braun bárónő kényszeríteni próbálta, hogy hegedüljön, a wirsitzi kastélyban, és ő hegedült, de folyton melléfogott, míg a bárónő azt mondta: elég, az istenért, elég, és leküldte a parkba, ahol ő felgyújtotta a rózsaágyat, hogy gyakorolja magát, miként fogja majd Londont szétrombolni a V2-vel. A doktor, aki féktelen csodálattal viseltetik von Braun iránt, kitépte a kezemből a fényképet, azt üvöltötte, hogy intelligenciám messze a középszerű alatt marad, annyira mélyen alatta, hogy akár az intelligencia hiányának is tekinthetjük: 30 pontot ad nekem és még ez is túlzás. De kedve telt benne, hogy elmesélje nekem, hogy az asztronauták átlag 130 pontot értek el, sokan eljutottak 135-ig, sőt 140-ig, a második csoportból valaki 144 pontot szerzett, és mindössze ketten álltak meg 123-nál, ami a pilóták normális szintje, az asztronauták ennél magasabb intelligenciával rendelkeznek. Az emberek mindig a fizikai felsőbbrendűségüket hangoztatják, de ő az értelmi felsőbbrendűségüket hangoztatja. Más nincs, amit tudni szeretnék? Nincs más. Akkor elmehet? Elmehet. Elvonult, az orrát piszkálva. Emlékszem, kicsit megzavart, hogy azt látom: az ember, akinek nagy rész jut a felelősségből a Holdra készülő pionírok kiválasztásában, az orrát piszkálja. De nincs az sehol megírva, hogy aki az orrát piszkálja, feltétlenül buta.

Egyébként nem buta az a rendszer sem, amellyel érzelmeket és értelmet vizsgálnak: az én tökéletesen tudománytalan, aszociális, tiszteletlen természetem éppolyan nyilvánvalóan előjött, mint az a tény, hogy rendkívül kevés valószínűségem van arra, hogy a Marsra menjek. És a tesztek, amelyeknek alávetettem magam, csak apró kis részét képezték a vizsgálatnak, amely legalább nyolc órán át, olykor több napig is tart, és a végén mindig kiderül az igazság. Nem lehet elmenekülni a Vizsgálat elől: bármilyen ravasz, intelligens, hazug, fegyelmezett vagy, a Vizsgálat végül is megállapítja igazi lényedet. Ez a legkönyörtelenebb, legkegyetlenebb próba, amit ki kell állnod: könyörtelenebb és kegyetlenebb, mint a fizikai tortúrák, amelyeknek alávetnek, amikor a testet tanulmányozzák. Vallatásokkal, írásbeli és szóbeli próbákkal, elektroenkefalogramokkal kifordítják a lelkedet, mint a belet, megvizsgálják, mint csírát a mikroszkóp alatt, kimossák, mint a piszkos ruhát, megszentségtelenítik, levetkőztetik: mígnem minden titoktól megfosztva meztelenül fekszik, akár a meztelen test a hóhérok előtt. Olvasd, apám. Íme, az interjú, amit a vizsgálatom után Fyfe doktorral készítettem: az egyik orvossal, aki a San Antonió-i Űrorvosi Iskolában az asztronautákat kiválasztja.

– Mindenekelőtt neurológiai vizsgálatnak vetjük alá őket, hogy megkeressük azokat az agybéli rendellenességeket, amelyek csak gépek segítségével észlelhetők. Aztán pszichiátriai vizsgálat következik. Végül pedig pszichológiai vizsgálat. Pszichológiai, ez nagyon sok mindent jelent: értelmi, érzelmi, morális vizsgálatot egyaránt. A kikérdezés tehát nagyon hosszadalmas. Azzal kezdjük, hogy megkérdezzük, miért lettek pilóták, és miért akarnak űrhajósok lenni: hogy matematikai bizonyossággal megtudjuk, valóban azok kívánnak-e lenni, és tudják-e, mi az, ami rájuk vár. Figyelembe vesszük reális érzéküket, fantáziájukat is. Semmi kifogásunk a fantázia ellen, de tudni akarjuk, milyen irányban használják: ijesztgetik vagy segítik vele magukat. A fantázia kétélű fegyver: elveszejthet vagy megmenthet. Tételezzük fel, hogy valaki meglát a Marson egy mozgó tárgyat, és nem tudja, mi az. Rá kell bíznia magát a fantáziájára, természetesen. Mármost: ha az illetőnek pesszimista fantáziája van, elveszti a fejét; ha optimista a fantáziája, akkor nyugodtan cselekszik. Másodsorban azt kívánjuk tudni, hogyan vágták ki magukat megalázó vagy nehéz helyzetekből: nem a győzelmeik, hanem a bukásaik érdekelnek. Személyes bukások, kollektív kudarcok: olyan embereket keresünk, akik tudnak egyedül lenni, ugyanakkor egy csoport tagjaként is megállják a helyüket: ez nagyon nehéz dolog. Harmadsorban ismerni akarjuk érzelmi jelenüket és múltjukat: kapcsolataikat szüleikkel, serdülőkori és érettkori szexuális élményeiket, házasságuk történetét. Természetesen nem akadályozhatjuk meg, hogy legyenek érzelmi problémáik vagy komplikációik, de kívánatos, hogy ne legyenek. Az emocionális konfliktus mindig a sebezhetőség táptalaja, és nélkülözhetetlen feltétel, hogy az űrhajós nyugodt legyen a repülés idején. Tételezzük fel, hogy van egy házasságon kívüli kapcsolata: pontosabban szólva, van egy felesége és egy szeretője. Az esetek kilencven százalékában, még ha az illető ember rendkívül fegyelmezett és hűvös természetű is, fennáll a kockázat, hogy helyzete befolyásolja magatartását a repülés során. Lehet, hogy ő ezt tagadja, de mi mégis észrevesszük. Természetes, hogy ez az érdeklődésünk sokakat kellemetlenül érint: azt mondják, hogy ellenőrizni akarjuk a magánéletüket. Mi erre azt feleljük, hogy a magánéletük csak ugyanolyan mértékben érdekel minket, amennyire a tüdejük, a májuk, a vérnyomásuk. Gondolom, világos.

– Tökéletesen világos, doktor úr. Huxley Szép új világában, Orwell 1984 című könyvében a dolgok körülbelül ugyanígy zajlanak. És a szép új világ már megkezdődött, 1984-ig végső soron már alig van hátra néhány év.

– Elmondom magának: amikor a NASA asztronautákat kezdett keresni, és véleményt kért tőlünk, hosszasan vitatkoztunk arról, hogy melyek azok a szükséges pszichológiai tulajdonságok, amelyekkel rendelkeznie kell egy űrhajósnak, és vitánk eredménye az volt, hogy a papok között kell őket keresni. Fiatal, egészséges, mérnöki, vegyészi, orvosi, geológiai diplomával rendelkező papok között. Ezt megmondtuk a NASA-nak. A NASA azt válaszolta, hogy nem papokat akarnak, pilótákat akarnak. Mi így válaszoltunk: keressünk pappilótákat. Nem vették komolyan, a NASA bizonyára úgy gondolta, hogy ez paradoxon, valami tréfa; de mi, amikor megkérdezik tőlünk, milyennek kell lennie egy asztronautának, továbbra is azt feleljük, hogy papnak kell lennie. Fiatal, egészséges, mérnöki, vegyészi, orvosi, geológiai diplomával rendelkező papnak, aki jól ért a repülőgép vezetéséhez is. Gondolom, világos.

– Nagyon világos, doktor úr. A San José Missziót szerzetesek építették.

– Erre nem csak szexuális és érzelmi okokból van szükség; bár meggyőződésem, hogy ezek rendkívül, rendkívül fontosak; nem lehetséges ugyanis, hogy egy űrhajós nyugodt, ha nem él jól a feleségével, vagy beleszeretett egy másik nőbe. Lehetnek futó kalandjai, véletlen rövid kapcsolatai: de baj, nagy baj, ha érzelmi téren mélyebben belekeveredik, nagy baj, ha átengedi magát a szenvedélynek. Eljön a pillanat óhatatlanul, amikor elterelődik a figyelme, a pillanat, amikor lelassulnak a reflexei: mint a trapézművész, aki nem számítja ki jól a távolságot és az időt, nem kapja el tehát a trapézt és lezuhan. Egy papnak nincsenek ilyen problémái. És nem csak ez az ok. Vegyük figyelembe azt a fajta együttélést, amelyre az asztronauták kényszerülnek a repülés alatt. A Marsra történő utazás a legjobb esetben is kétszázhatvan napig tart oda, és kétszázhatvan napig vissza: nagyon sok az, ha egy olyan űrhajóban kell eltölteni, ahol a társak egymást érintik a könyökükkel, és nem rendelkeznek egy pap belső fegyelmével, egy pap áldozatokhoz szokottságával, egy pap türelmével. Látjuk ezt a tengeralattjárókban, a sarkvidéki expedícióknál, a szimulátorokban: tíz közül nyolc esetben a csoportban nézeteltérés keletkezik; az izgalmi állapot, a szűk tér, a magány mindig ellentétekhez, ellenségeskedéshez vezet. A NASA úgy döntött, hogy a holdutazáshoz az űrhajó személyzete három emberből álljon: mi ezzel egyáltalán nem értünk egyet. Ketten szövetkezhetnek egymással és kizárhatják a harmadikat, ellene fordulhatnak akkor is, ha az indulásnál még barátok, testvérek voltak. Ugyanakkor a szimulátorokban kísérleteztünk egy négytagú legénységgel, és az eredmény semmivel sem volt jobb. Ketten szövetkeztek a másik kettő ellen. A legimpulzívabb, legélénkebb egyéniség ellentétbe került a legmerevebb, leghatalmaskodóbb természetű társával, a többiek pedig ahelyett, hogy békítették volna őket, az egyik, illetve a másik pártjára álltak. Mikrofonokon és TV-készülékeken át figyeltük piszkálódásaikat, visszafojtott veszekedéseiket: félbe kellett szakítani a kísérletet, pedig négy kitűnő ember volt, négy pilóta, akik együtt szolgáltak a háborúban, négy kolléga, akik tulajdonképpen szerették egymást. Papok kellenek, papok kellenek. De vegye figyelembe ezt is: a legénységnek kell egy parancsnok, vagyis olyan ember, aki képzettebb, mint a többiek, hogy parancsolni tudjon. Egyik űrhajós sem képzettebb, mint a többi, s ahhoz, hogy parancsoljon, egyik sem tud többet, mint a társai: mindegyiket egyformán edzették, mindegyik egyformán értékes, és ha kiválasztották a parancsnokot, a többiek azt mondhatják, miért ő, miért nem én? A parancsnokokat nem lehet sorshúzás útján választani, ezt csak a papok tudják megtenni. A pápaválasztó konklávéban bármelyik kardinálisból pápa lehet, és amikor megválasztották a pápát, valamennyi kardinális fejet hajt előtte és megcsókolja a kezét. Az alázatosság és engedelmesség náluk létfeltétel: a laikusok számára viszont súlyos kötelesség. Aztán meg, azt a parancsnokot nem ők maguk választják, az űrhajósok: a NASA kényszeríti rájuk. Maga szerint helyes dolog lázadást kockáztatni a Holdon vagy a Marson? A vita soha nem szűnik meg. A NASA a kemény embereket kedveli, s ez a számtalan pont egyike, ahol nem értünk egyet. Mi arra a következtetésre jutottunk, hogy a nyílt, kifelé forduló egyéniségek megfelelőbbek. Ha nem parancsnoki feladatokkal bízzák meg őket, hajlamosabbak az engedelmességre; amennyiben parancsnoki megbízást kapnak, valószínűbb, hogy a többieket engedelmességre késztetik.

Egyszóval kedvesebbek, megnyerőbbek, barátságosabbak. Vajon egy jó pap nem kedves, megnyerő, barátságos?

Fyfe doktornak sovány, kedves arca volt, úgy viselte tiszti egyenruháját, mint ha nem kedvelné, és több évtizede nem tette be a lábát egy templomba. Álláspontját tehát nem befolyásolta a gyóntatószék, szigorúan tudományos jellegű volt. Miközben beszélt, végigvezetett az iskolán, és most a szimulátorokat mutatta, amelyek acéldobozok, némelyik kicsi, mint egy vonatfülke, a másik akkora, mint egy szoba, vagy egy kétszobás lakás, benne csak egy tábori ágy, asztal és TV-felvevőgép áll. Ajtajuk szilárd, akár a bank páncélszekrényeié: akit oda bezárnak, annak számára a világ mindössze emlék, melyet talán valaha álmában látott. Ezzel szemben tudhatja, hogy nézik: a televízió minden percben ráirányul, amikor ásít, vakarózik vagy szükségét végzi. Számára a falak körülötte acéllemezből vannak, lángvágóval sem lehetne rajta áthatolni, a többiek számára ez csak üveg. Érzi, hogy figyelik, követik, ugyanakkor kívánja is, hogy figyeljék, kövessék: mert fél, hogy megfeledkeznek róla. Úristen! Mindenkire azonos hatással van, tudod? Mind ugyanazt a mondatot mondják: ,,Az ember fél, hogy megfeledkeznek róla.” Ugyanaz a félelem ez; amely engem is elfogott, amikor beléptem a Mercury űrkabinba és az Apollo űrkabinba. Celentano doktor félelme. Hányszor, apám, hányszor találtad és találod még ebben a könyvben a félelem szót!!

– Nézze, ebben tizenöt napot töltöttem – mondta Fyfe doktor. Egyebet sem tettem, csak a naptárt lapozgattam, nyomasztott a félelem, hogy megfeledkeznek rólam. A kubai események napjaiban történt, úgy látszott, hogy egyik pillanatról a másikra kitörhet a háború. Ha kitör, gondoltam, mindenki elveszti a fejét, és engem itt felejtenek. Abban viszont csak két napot töltöttem, de éppolyan kellemetlen volt.

A szimulátor, amelyre mutatott, átlátszó kocka volt, fedő dugaszolta be, és tele volt vízzel. A pszichikai és fizikai reakció kísérleteire szolgált, a vízben lebegés állapotában; ez az állapot adhat, bár csak megközelítőleg, hű képet a súlytalanságról.

– És mit csinált, doktor úr?

– Semmit. Lebegtem a vízben. Az oxigénpalackokból lélegeztem.

– Azt gondolom. De úgy értem: gondolkodott?

– Nem. Eleinte egy egész kicsit gondolkodtam, de aztán teljesen abbahagytam. Nem mintha rosszul lettem volna, vagy ilyesmi: nem tudtam gondolkodni, ennyi az egész: hihetetlen, hogy a test lustasága milyen mértékben vezet az agy ellustulásához: két nap múlva tökéletesen hülye lettem. Íme, ez az oka annak, hogy a repülések idején miért foglalkoztatják örökösen az űrhajósokat, nincs egyetlen pillanatuk sem a lustálkodásra.

– Ez rendben van, amikor a Holdra mennek, doktor úr. De a Venusra és a Marsra vezető utakon? Hogy lehet állandóan foglalkoztatni őket, egy éven, két éven át?

– Gondoltunk erre, és a legjobb megoldásnak az látszik, hogy váltogassuk a kimerítő cselekvés időszakait a mesterséges alvás időszakaival. Például egy hónap munka, egy hónap alvás. Vagy hat hónap munka és hat hónap alvás. Egy űrhajó sokkal kisebb, mint a tengeralattjáró: feltétlenül ki kell küszöbölni az unalmat. Vagy a fantázia túlzott működtetését. Ez is veszedelmes lehet üresjáratban.

Az utolsó szimulátor törhetetlen üvegdoboz volt: a dekompressziós kamra. Arra szolgált, hogy az atmoszféra hiányát kikísérletezzék, a nyomás hirtelen lecsökkentése útján. Odabent egy vízzel teli pohár állt.

– Most megmutatom magának, mi történnék az űrhajóssal a Holdon, ha elszakadna az űrruha – mondta Fyfe doktor – A légnyomás ott bent a kamrában jelenleg azonos a földivel. Érhető?

– Érthető, doktor úr.

– Most hirtelen nullára csökkentem a nyomást. Vagyis egyszerre olyan nyomáshiányt idézek elő, mely azonos a Holdon tapasztalható állapottal. Figyeljen.

– Figyelek, doktor úr.

Működésbe hozott egy műszert, amelyből furcsa zümmögés hallatszott. És amit láttam, egy szempillantás idejéig tartott, vagy addig sem. A víz jégkristály-szilánkokban pattant ki a pohárból és a falakra, a mennyezetre tapadt.

– Megértette?

– Nem, doktor úr.

Egy pillanatra zavartnak látszott.

– Nyilvánvalóan jobban megértené, ha a víz helyén egy egér vagy kutya lett volna. De…

Az Állatvédő Egyesület Amerikában tiltja, hogy kutyákat és egereket használjanak életveszélyes kísérletekhez. Senki sem rendül meg, ha San Antonióban embereket tízesével vetnek alá az Inkvizíció kínzásainak, de mindenki botrányról kiabál, ha ugyanazoknak a kínzásoknak állatokat próbálnak alávetni. A kísérleti állatokat az Űrorvosi Iskolában rejtegetik, ugyanúgy, ahogy a német megszállás alatt Európában a szabadságot hirdető újságokat rejtegették.

– Nem vagyok tagja az Állatvédő Egyesületnek, doktor úr.

Fyfe doktor még habozott.

– Hm… Feltéve, hogy megcsináljuk a kísérletet, mindenesetre… Ugye nem fog sikoltozni?

– Nem, doktor úr. Nem fogok sikoltozni. Legfeljebb kellemetlenül érzem majd magam.

– Én is kellemetlenül érzem magam. Minden alkalommal. Levette a sapkáját, megvakarta a fejét, visszatette a sapkáját, odahívott egy diákot.

– Hozd az egeret.

A diák elment az egérért. Fehér, tiszta kis egér volt, riadt vörös szemekkel. A diák kezében úgy láttam, nem nagyobb egy tojásnál.

– Helyezd be – mondta Fyfe doktor.

A diák kinyitotta a dekompressziós kamra ajtaját, és betette az egeret. A jégszilánkok közben újra vízzé változtak, és a kamra közepén kis pocsolya állt. Az egér megkerülte a pocsolyát. Kezdtem rosszul lenni.

Mert nekem semmi bajom az egerekkel, tudod. Sok ember fél az egerektől, de én nem értem, hogy lehet az egerektől félni, különösen, ha ilyen kicsi, mint ez volt. A mi vidéki házunk tele van egerekkel, és te azt mondod, hogy megeszik a könyveket, megisszák az olajat, felfalják a szalámit, és szombat esténként mindig új csapdával érkezel. Hétfőn reggel, mielőtt visszatérünk a városba, összeszeded a csapdákat, mindig van bennük egér, aztán hívod a macskákat. Ellenszenves szertartás, különösen a kosárcsapdákkal, amelyeknek a közepén lyuk van, és az egér odabent mindig él még. A mama azt mondja, hogy következetlen vagyok. Hát nem rosszabb lőni egy madárra, amelyik énekel, mondja, mint csapdát állítani egy egérnek? A madár nem zavar senkit, az egér igen. A mamának igaza van, tudom, de a madarak, amikor vadászunk rájuk, már nem madarak többé: hanem célpontok, távolról lövünk rájuk, nem nézünk a szemükbe, és amikor felszedjük őket, már halottak. Az egerek viszont élnek ott bent a csapdában, néznek ránk, igen, és ez az egyetlen dolog, amit nem értek benned, aki a háború alatt egyszer hat napig beteg voltál, mert el kellett vágnod annak a libának a nyakát.

– Írd fel az órát, a napot és a többi adatot – mondta Fyfe doktor a diáknak. Az egér figyelmesen felemelte a fejecskéjét, fájdalmas szemmel nézett. Nagyon jól tudta, hogy hamarosan megölik.

Mert az egerek okosak ám, tudod. Szerintem okosabbak, mint a kutyák, mint a lovak. Különösen a kicsi egerek, mint ez itt. Emlékszel arra a napra, amikor észrevettük azt a kettőt, a két kicsike aprócskát, amint felfelé haladtak a hátsó konyha lépcsőjén? Vagy tíz percig néztük őket. A hátsó konyha lépcsője nagyon magas, és ők csak nemrég születhettek, mert úgy vonszolták magukat, mint a néhány napos kölyökkutyák, és amikor nekirugaszkodtak a nagy ugrásnak, visszapottyantak, lábacskáikat az ég felé meresztve. Aztán az egyik a kettő közül nekitámaszkodott a lépcsőfok falának, mintha állna, a másik a hátára mászott és felkúszott a lépcsőre. Amikor felért, letelepedett a szélére, farkát lelógatta, háttal a társának. Társa pedig mancsocskájával belekapaszkodott a farokba, mintha kötél lett volna, és hagyta, hogy a másik felemelje. Emlékszel? Olyan okos, olyan megható látvány volt, hogy te sem emelted fel egy ujjadat sem, hogy megöld őket, sőt, azt mondtad: ezek igazán megérdemlik, hogy éljenek. A parasztasszony ölte meg őket, sikítva: „Egér! Jajistenem, egér!”, és egy seprű villámcsapásával lesújtott rájuk.

– Dekompresszió – mondta Fyfe doktor.

Mindenki megmerevedett, az egér is. Elkezdődött a furcsa zümmögés, az egér engem nézett. Lehajtottam a fejemet.

Amikor újra felpillantottam, az egér nem volt többé. Csak egy nagy fehér labda volt. Akkora, mondjuk, mint a karneváli léggömbök. Csakhogy azok pirosak vagy zöldek vagy lilák, ez pedig fehér volt. Azok simák, ennek pedig négy ponton körmöcskéi voltak, középen pedig apró bajuszkája. És a bajuszka fölött borzalommal és váddal tele, a szemei.

– Nem szenvedett ám, tudja? – mondta Fyfe doktor. – Nem volt rá ideje.

Mintha valóban egy ember lefejezéséről beszélt volna.

– Ez vigasztaló – feleltem.

– Mindenesetre ez történik egy asztronautával a Holdon, ha elszakad az űrruhája.

– Értem, doktor úr.

– Egy kicsit kevésbé gyorsan, talán. Egy perc leforgása alatt. Nem tudom, világos-e:, először a vére kezdene forrni, aztán felemelkednék a bőre, aztán…

– Igen, igen, értem, doktor úr.

– Nem kellemes beszélni róla, ugye?

– Nem. De szükséges. És meddig maradna világos az értelme, doktor úr?

– Harminc másodpercig, talán tovább.

– Tehát lenne ideje észrevenni, hogy meghal.

– Épp elég ideje lenne.

– De annyi nem, hogy megmeneküljön, doktor úr?

– Talán. Ha a lyuk nagyon kicsi, ha nem áll messzebb öt vagy hat méternél az űrhajótól, ha társa képes lenne őt azonnal megragadni, ha idejében bezárná az űrhajóba, ha az űrhajó kellően felszerelt… De a mi űrhajóink egyelőre nagyon kicsik. A LEM-ben alig van elég hely a két asztronauta és a műszerek részére.

– Értem, doktor úr.

– No… menjünk innen. Van még sok látnivaló.

Így hát kimentünk onnan; az a fehér labda minduntalan megjelent a szemem előtt, az a mondat a fülemben dörömbölt, és nem tudtam, ki is mondta nekem, talán nem mondta senki, én gondoltam abban a pillanatban: „Szerintem az űrhajós automatikusan hős is. Abból az egyszerű tényből következőleg, hogy űrhajós.”

Sok minden mást is láttam aznap: de még az algákról szeretnék neked beszélni, apám: az algákról, amelyekkel doktor Fyfe szerint oxigént lehet biztosítani az űrhajósok részére a hosszú űrutazások közben. Az algák borsószem átmérőjű kerek levelecskék voltak, szép ragyogó zöld színűek. Fyfe doktor mocsarakban gyűjtötte őket, azután vízmedencébe helyezte, és itt őrült sebességgel szaporodtak. Hat vagy hét nap alatt például két levélkéből egész medencényi alga lett.

– A folyamat nyilvánvaló – mondta Fyfe doktor. – A. növények szénsavat vesznek magukhoz, és oxigént bocsátanak ki. Szükség esetén még ehetőek is.

– Csak túlságosan el ne szaporodjék – mosolyogtam.

– Miért?

– Csak úgy. Eszembe jutott egy tudományos-fantasztikus történet. Talán egyszer megírom.

– Milyen történet?

– Hát… egy marék algáról, amelyek nem akarják, hogy megegyék őket. Ezért nőnek, nőnek, szaporodnak, szaporodnak, mígnem kiáradnak a medencéből, elborítják az űrhajót, és megeszik az embereket.

– Nem rossz – mondta Fyfe doktor. – Én azonban jobb mesét tudok, mint a magáé, és ez nem is fantasztikus, hanem igaz történet, amely majd valóban megtörténik.

– Az hogy szól, doktor úr?

– Figyeljen. Tudja bizonyára, hogy a Venust teljes egészében felhők borítják, amelyek miatt lehetetlen megtudni, hogy mi van alattuk. Nagyon valószínű, hogy egy olyan bolygó, amely a Földhöz hasonlít, fiatalabb a Földnél, és rendkívül magas hőfok forrósítja. A hő azért ilyen magas fokú, mert a felhőréteg megakadályozza, hogy a forró gőzök elszökjenek: gondoljon csak egy fazékra, amelyben forr a víz, de hermetikusan lezárja a fedő. Érti?

– Értem, doktor úr.

– Jó. Okunk van feltételezni, hogy ezek a felhők vizet tartalmaznak: vagyis bizonyos százalék oxigént és hidrogént. Az algáknak van egy jellegzetes tulajdonságuk: bármilyen hőfokon képesek fejlődni, csak vízhez jussanak. Megpróbáltuk kiszárítani, majd nagyon forró vagy nagyon hideg vízbe dobni őket, egyformán fejlődésnek indultak. Az elgondolásunk egy olyan módszer, amelyben egyetértenek mind az orosz, mind az amerikai tudósok: körülrepülni a Venust, és egy marék algát dobni a felhők közé. Ha úgy van, amint gondoljuk, az algák szaporodni fognak, míg egy nagy lyuk keletkezik a felhőkben, ez pedig olyan, mint ha levennénk a fedőt a fazékról. A forró gőz, amely megakadályozza az élet keletkezését a Venuson, elszökik, és a Venus lehűl, aztán millió és millió év múlva a miénkhez hasonló klíma alakul ki rajta. Majdnem teljesen bizonyos, hogy így kezdődött az élet a Földön.

Uramisten, apám! Uramisten! Ki dobta az algákat a Föld fölé? Honnan jöttek az algák, amelyek levették a fedőt arról a fazék forró vízről, amit Földnek neveznek?