HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Azon gondolkozom, milyen mértékben tudod elképzelni, amit a továbbiakban még mondok neked, apám, milyen mértékben okozhat ez fájdalmat neked. Mások ugyanis entellektüelek játékának tekinthetik vitánkat, mi azonban tudjuk, hogy nem az: a szofizmák minket sosem szórakoztattak. Emlékszel bizonyára, apám, hogy erről a második utazásomról nagyon keveset írtam nektek, még ritkábban telefonáltam: a Las Crucesban töltött héten és a két utána következőn olyan elszántan hallgattam, hogy a mama megrémült és attól félt, talán elrabolt valaki. Azzal mentegetőztem, hogy dolgom volt, hogy egy levelemet nem adtam postára: ez mind hazugság. Az igazság az, hogy nem éreztem elég erőt az írásos vagy szóbeli dialógushoz. Ez egyenlő lett volna a vitatkozással, és én nem akartam vitatkozni: arra készültem, hogy elhagyjalak benneteket. Nem, ne érts félre: nem érzelmi téren akartalak elhagyni. Érzelmeimben akkor sem hagynálak el, ha az Alfa Centaurira mennék: ti vagytok a legfőbb jó, amim van, az egyetlen emberek, akik nem árultak el, nem bántottak meg, nem adtak el. Értelmi téren, apám. Etikai téren. Egyszerűbb vagy inkább kegyetlen szavakkal szólva, a világ, amelynek szeretetére tanítottatok, nem tetszett nekem többé, nem tűnt igazságosnak. Egy rakéta fellövése miatt, mondod mosolyogva? A Kis Joe miatt? Ugyan, dehogy: a nagy szerelmeket, súlyos metamorfózisokat sohasem villámcsapások jelzik. A folyamat, amely arra indított, hogy megsirassam a Kis Joe-t, sokkal korábban kezdődött: és ne kérdezd, hogy mikor. Te talán meg tudod mondani, mikor kezdtél nem hinni többé a Paradicsomban és a Pokolban? Emlékszel arra az évre, az eseményre, az órára? Én csak arra emlékszem, hogy egy napon, kislány koromban rájöttem, hogy Istennek nincs szakálla, hogy nem üldögél egy felhő tetején, hogy isten angyalai egyáltalán nem vigyáznak rám. És ebből a felismerésből bontakozott ki apránként a gondolkodás, ami azután elszakított a miséktől, a lobogó gyertyáktól, a könnyű etikától, amellyel a papok megajándékoznak bennünket: aki jó, a Paradicsomba kerül, és aki rossz, az a Pokolba. Nem, a Kis Joe csak arra volt jó, hogy megértsem, elhatározzam: jól érzem magam idelent: a jövőben.

Nem mintha elfelejtettem volna kegyetlen hibáit, förtelmes bűneit. A felfedezés, hogy a Paradicsom nincs, a Pokol nincs, hogy velünk születik és hal meg minden, egyáltalán nem jelenti azt, hogy megfeledkezünk a Jóról és a Rosszról: más szavakkal, nem lettem vak, apám. Láttam még HR-t, aki piramisokat akar lerombolni, hogy supermarketeket építsen a helyükbe, még láttam a bulldózereket, amelyek erdőket irtanak ki, hogy cementet vigyenek a helyükbe, láttam még a fiamat, aki úgy nő fel, hogy semmit nem tud a zöldről és a kékről, láttam még a harmincéves korukra megöregedett űrhajósok kopaszságát, láttam még a Bürokrata arcát, azokét, akik a Rendszernek engedelmeskedve követelik a jogot, hogy mindenki egyenlő és boldog legyen. Én nem követeltem ezt a jogot. Ellenkezőleg, azért a jogért lármáztam, hogy más lehessek, szegényebb esetleg, de más, ostobább, igen, de más, boldogtalanabb, igen, de más: nem tudtam, nem tudok, soha nem fogok tudni mit kezdeni a boldogsággal, amit jegyre osztogatnak, mint az élelmiszert. Egyszóval nem csuktam be a szemem az igazságtalanságok előtt. Egyszerűen csak elfogadtam az igazságtalanságot, mintha ez lenne az ár, amit fizetnem kell a jövendőért. Mindennek ára van, apám: te magyaráztad ezt nekem, amikor megkínoztak és vérző sebekkel a börtönbe vetettek. A szabadságnak ára van, az igazságnak ára van, a jövőnek ára van. És pontosan úgy, ahogy te megfizetted a magadét, én is fizettem: fájdalommal, kínlódással. Nagyon súlyos ára volt ennek a megértésnek és elhatározásnak. Sokkal nagyobb kín volt, mint amikor, már fiatal lányként megoldottam a Paradicsom és a Pokol problémáját, mert az afféle kamaszkori válság volt, ez viszont az érett kor válsága. És a válságok, tudod, olyanok, mint a betegségek: fiatalkorban új erőre kapunk utánuk, felnőttkorban azonban nyomorultul legyengülünk. Így hát ilyen gondolatokkal tértem vissza Floridába, Cape Kennedybe: boldogan, apám, hogy láthatom a barátaimat, boldogan, hogy láthatom a Saturnus rakéta fellövését, boldogan, hogy hazamegyek. Floridát, amit leírtam neked a hosszú levélben, mielőtt a mama megbetegedett, most szerettem: az otthonom volt.

Vasárnap este tértem vissza: a Saturnus fellövését kedden hajnalra tűzték ki. Cape Colony helyett a Holiday Inn-ben szálltam meg, itt volt a NASA főhadiszállása, és Gotha Cottee várt rám: texasi kalapja olyan mérhetetlen nagy volt, mint Vernét illető tudatlansága. Imádni való Gotha: a nyakába ugrottam annak a hústoronynak, és csüggtem rajta, mint legyecske az elefánt szempilláján.

– Gotha, are you a Turtle?

– Leteheted a nagyesküt a…

– Nyilatkozhatsz más helyett is, Gotha?

– Ha van rá felhatalmazásom. Halljuk.

– Bill Douglas doktor?

– Van felhatalmazásom. Császári Teknősbéka.

– Ó, köszönöm, Gotha! Köszönöm.

– Mi van a Sajt Tervvel?

– Megbukott. Rájöttünk, hogy nem megvalósítható. Most a drive-in vonalra tértünk át. Hatalmas drive-in láncolatot építünk ki a Holdon, a Marson és a többi bolygón. És rootbeert fogunk árulni.

– Ki az a mi?

– Én, Pietro és Giacomo. Angolul én, Pete és Jim.

– A mindenit! Ez aztán az ötlet. Engem is bevesztek?

– Máris alkalmazunk, mint főélelmezésmestert.

– A mindenit! Beveszitek Douglas doktort is?

– Máris alkalmazzuk, mint űrhajóorvost.

– Megyek és azonnal elmondom neki. Különben is, ezúttal lesz társaságod. Mindnyájan itt vannak.

Ott voltak mindnyájan, valóban: a Holiday Innben csak úgy nyüzsögtek az immár ismerős arcok, ismerős hangok. Stan Miller, HR, Bob Button, Jack Riley, Paul Haney, Joe Jones, Bart Slattery, Ben Gallespie, Ben James, örvendező felkiáltások, vállcsapdosások, forró ölelkezés, koktél mindenféle ürüggyel. ,,Tudod, hogy ez nagyon fontos fellövés, ez nem a Kis Joe ám.” „Évekig építették azt a szörnyeteget: végre felmegy.” „Nagyszerű premier ez, gyerekek: erre koccintani kell.” „Hé, von Braun eljött?” „Természetesen. Három szenátor is itt van Washingtonból.” „Hát az űrhajósok?” „{k egyenként érkeznek. Sokan lesznek.” „Hányan? Legalább egy tucat lesz itt belőlük.” Felvillanyozva, izgatottan, mindenkinek volt valami mondani-, valami kérdeznivalója, még sokkal inkább, mint Las Crucesban, itt is mintha egy kollégium kapuja tárult volna fel. És ebben a kollégiumban én úgy fickándoztam, mint hal a vízben: amikor Pete-tel találkoztam, a fellövés előestéjén, olyan természetesnek tetszett, mintha csak egy hivatali kollégámat látnám. A bárban voltam Ben James társaságában. Pete – természetesen drámai – bevonulása még csak meg sem lepett.

– Három óra van, az istenfáját. Mondom: hol lehet? Azt mondják: eszik. Mondom: az étteremben nincs. Azt mondják: alszik. Mondom: az ágyában nincs. Mondják: iszik. És íme, valóban iszik. De hát mit iszol? Mit iszol? Három óra van, az istenfáját! És még a sötétkék ruhámat is felvettem.

Valóban olyan öltözékben volt, mintha most indulna megkérni a felesége kezét: ing, nyakkendő, mandzsettagombok. Szörnyűség. A szörnyűség betetőzésére még választékot is fésült a hajába: a néhány szál közé,

ami a fején van.

– Uramisten, Pete! Mit csináltál magaddal?

– Kicsíptem magam.

– Uramjézus! És miért csípted ki magad?

– Hogy átadjam neked az ajándékot.

– Hoztál nekem ajándékot?

– Igeeeen! A Theodorodaaaat!

Theodor. Ott áll: esetlen, hosszú, nyurga, az ámuló szemeivel, arca közepén azzal a mosolyfélével, félszeg kezeivel, amelyekkel soha nem tud mit kezdeni, és hol arra használja őket, hogy az orrát vakarja, hol a fülét vakarja, hol zsebre dugja, hol meg belekapaszkodik egy székbe, mintha el akarna esni…

– Theodor!

– Jó estét, ciao, hogy van, hogy van? Örülök, hogy látom, mert Pete mondta, hogy szeretne látni, én is szerettem volna látni, mondtam Hűségnek is, tudod, kivel találkozom ma este, azzal az olasz lánnyal, aki majd megkeresi Tonatit, tudod, azzal, aki mindig üdvözleteket küld nekem, szépeket mond rólam, hogy van, hogy van?

Az a rekedtes, folyton kisikló, torka mélyéből előbukó hang, valahányszor élesebben tört fel, elpirult.

– Én jól vagyok, Theodor.

– Azt mondja Hűség: elmesélted neki, hogy Tonati ajándékozott nekünk egy csodálatos növényt, nem meséltem el, válaszoltam, de amint találkozom vele, persze hogy elmesélem, tehát akart nekünk egy növényt ajándékozni, tudta, hogy szeretem a növényeket, és elment egy üzletbe; ahol csak plasztiknövényeket árultak. Ugyan, nem, mondta Tonati, én növényt akarok. Hát ez nem növény, kérdezte az elárusító. Ugyan, én igazi növényt akarok, mondta Tonati. Mit jelent az, hogy igazi növényt, mondta az elárusító. Igazi növényt, igazi levelekkel, mondta Tonati. Hát ennek nincsenek igazi levelei, kérdezte az elárusító. Ugyan, én igazi növényt akarok, gyökerekkel, mondta Tonati. Á, értem már, mondta az elárusító, maga olyan növényt akar, amelyik meghal, így hívta ezeket az elárusító, növények, amelyek meghalnak, így aztán hozatott egy növényt egy másik üzletből, és megmondta Tonatinak, figyelmeztetem, hogy ez meghal. Pedig nem is halt meg, gyönyörű virágot hajtott: szeretném, ha Tonati megtudná.

– Ó, Theodor! Ó, Pete! Pete örvendezett, boldog volt.

– Elhoztam, ugye? Elhoztam. Nem akarták ám, tudod-e? Morogtak, túlságosan is sokan vagytok. Kénytelen voltam egy cserébe belemenni.

– Cserébe?

– Cserébe. Vagy Jim, vagy ő, ezt hajtogatták: mit képzelsz, a riói karneválra mégy? Valamennyiüket elviszed táncolni? Őt választottam. Jim ott maradt. Gyerekek, hogy káromkodott! Most majd kell küldened bort Jimnek is.

– Számíthatsz rá.

– Nekem is, neki is.

– Neked is, neki is.

– No, hát megyünk enni?

– Oké. Menjünk enni.

Tehát elmentünk enni, és megértesz engem? Olyan szép volt, ott lenni hármasban, én az örökbe fogadott fivéreimmel. Nem volt egymás számára semmi szenzációs mondanivalónk, nem kerestünk semmiféle kalandot, és mégis szép volt: minden mondatnak íze volt, minden mozdulatnak jelentősége, minden pillantásunk közelebb hozott minket egymáshoz. Feltételezem, hogy te ugyanezt érzed, amikor együtt vagy két barátoddal, akiket közel érzel magadhoz. És ne mondd, hogy nem, nem igaz, mert te nő vagy én meg férfi: egyáltalán semmit nem számított, hogy én nő vagyok, ez nem okozott zavart, sem korlátokat nem emelt közénk. Világos, apám? Ilyen beszélgetéseket folytattunk például:

–…tehát mondom, hogy a bunkerban, ahová bezárnak minket a fellövés pillanatában, van egy festő is, a NASA fizeti, hogy lerajzolja az elinduló rakétát. ..

– Ugyan, mit képzelődsz, Theodor! Arra is alig van idő, hogy lefényképezzék az elinduló rakétát!

– Nem képzelődöm, esküszöm, tudom, hogy a rakéta nagyon gyorsan indul el, de ő, az a festő még idejében le tudja rajzolni, én láttam a saját szememmel, értitek? Ott áll annál a kis ablaknál ceruzával a kezében, ceruzával a kezében, papírlappal a másik kezében, értitek, amikor meggyulladnak a tüzek, elkezd firkálni, vagyis hát rajzolni, én láttam!

– És milyenek a rajzok? Szépek?

– Hát ott a rakéta olyan, mint egy virág bibéje, aztán ott vannak a felhők, virágszirmokhoz hasonlítanak, mondhatnám olyan az egész, mint egy kicsit absztrakt liliom, én nem tudnám megmondani, szép-e, de még ha csúnya, akkor is szép, szép, hogy egyáltalán lerajzolja, értitek? Az a szép, hogy ő rajzol, igen, hogy valaki odahívta azért, hogy rajzoljon, vagyis hogy mi ott vagyunk összezsúfolva, mint egy autóbuszban, a bunkerban rendkívül kevés a hely, kevés a kisablak, és nem mindenki állhat a kisablakoknál, értitek? Nem mindenkinek adnak ott helyet, nekem például még sohasem adtak. De neki adnak, és szerintem ez nagyon jó dolog, igenis jó, akkor is, ha a rajzok csúnyák.

– Igen, így van, Theodor.

– Hogy miért jó, azt én nem tudom, talán csak nem tudom megmondani: de tudom, hogy jó dolog, nem igaz, Pete?

– Hát, igen. Azt jelenti, hogy azért mégsem vagyunk annyira tudatlanok, van még bennünk tisztelet a művészet iránt, satöbbi satöbbi ámen. Engem éktelenül zavar, hogy az a fickó ott áll az ablaknál, miközben én nem állhatok ott: de azért megértem, hogy rá is szükség van, gyerekek. Rá is.

– Miért, Pete?

Pete hosszan gondolkozott, aztán elővett egy ceruzát és rajzolt egy félkört a tenyerébe.

– Nézd. Az én repülőgépem törzse ilyen. Uff: körülbelül ilyen, no, én nem tudok rajzolni. Nahát. Ma este, mikor Houstonból repültem teljesen egyedül a gépemmel, a Hold megjelent itt bent: érted? Megjelent itt bent és aztán ott is maradt, mozdulatlanul, mint valami keretben. Fehér volt, kerek, tiszta. Gyerekek! Szép volt. Igazán szép volt. Ha festő lennék, lerajzoltam volna. De nem vagyok festő, csak a gépem vezetéséhez értek, a számításokhoz: az a festő meg a bunkerban… satöbbi satöbbi ámen. Gyerekek! Szép volt. Igazán szép volt. Theodor: te írtál volna róla egy költeményt.

– Én nem írok költeményeket.

– Ez a lány azt mondja, hogy írsz. Azt mondja, költő vagy. Meséli azt a históriát Rembrandttal és azt, hogy miért szeretsz repülni, satöbbi satöbbi satöbbi ámen.

– Hát te, Pete, miért szeretsz repülni?

– Uff. Miért, hát miért. Örökösen azt kérdezed, miért. Olyan vagy, mint a nagyobbik fiam, az kérdezi folyton, miért. Mit tudom én, hogy miért?

– Miért, Pete? – kérdezte Theodor.

– Uff, Theodor. Hát mert szeretem az eget.

– Miért szereted, Pete?

– Uff. Most már te is kezded. Mit tudom én, hogy miért? Mert nagy. Nahát. Nagyobb, mint a tenger. Nagy, óriási nagy; én meg olyan kicsi vagyok.

Így beszélgettünk, apám. Aztán nem is tudom: járkáltunk. Csak úgy, mi hárman, a tengerparton, cipőnkkel a kezünkben, közel a vízhez. A víz simogatta a lábunkat, felcsapott a lábszárunkra, és mi nevettünk. Minden semmiségen nevettünk, akár a gyerekek: gyerekek voltunk. De várj csak: történt valami aznap este. Valami, amit nem tudok elfelejteni, amit nem felejtek el, amíg csak élek. Akkor történt, amikor Theodor hirtelen megtorpant, ámuló szemeit a Holdra emelte és csak állt ott, nézte.

– Ott van! Ott van!

Akkor megállt Pete is, én is megálltam. És Pete is nézte, én is néztem. És olyan furcsa érzés volt, együtt nézni kettőjükkel, akik majd felmennek oda. Eszembe jutott egy régi kérdés.

– Tudod, Theodor, tudod, Pete; sokszor töprengek azon, mire gondoltok majd abban a pillanatban, amikor oda felmentek.

– Én tudom – mondta Pete, és belekezdett hihetetlenül szemléltető előadásai egyikébe. – Ott fekszem majd abban az izében, izzadok és arra gondolok: ó, minek kellett nekem ez az egész nyavalya, minek? Áh, mi a fenének csinálom, minek? Parancsnok, készen állsz, parancsnok? kérdezik a földről. Mire én: neeeeeem!

– Hagyd abba, Pete.

– Hogyhogy nem?! Parancsnok! Neeeeem! Azt mondtam, neeem! Parancsnok! Hogy érzi magát, parancsnok? Rosszuuuuul! Parancsnok, tehetünk magáért valamit, parancsnok? Igeeen! Mit kíván, parancsnok, mit kíván? Le akarok szállniiiiiiii!

– Hagyd már abba, Pete.

– Természetesen azt hiszik majd, hogy tréfálok. Örökké tréfálkozik az az ember, mondják majd, mert bátor. Milyen bátor, gyerekek! És ebben a félreértésben begyújtják azokat az átkozott tüzeket, az az izé őrülten elkezd vibrálni, én üvöltve kapaszkodom a kis székbe, le akarok szállni, de megint azt hiszik, hogy tréfálok, tehát fellőnek, akár az embert az ágyúból a Vidám Parkban, én meg majd sírok, sírok, sírok…

– Hagyd abba, Pete.

– Sírok. Három nap és három éjjel sírok: ők meg majd azt hiszik, hogy légköri zavarok vannak a rádióban, és nem hiszik el, hogy sírok. És így érkezem fel a Holdra.

– Hagyd abba, Pete.

Összegörnyedtem a nevetéstől. Theodor azonban furcsa mosollyal hallgatta.

– Felérkezel a Holdra, és már nem leszel ugyanaz az ember, Pete – mormolta. – Nem leszel ugyanaz az ember, mert rettentően nagyképű leszel, és azért leszel nagyképű, mert fent vagy a Holdon, és amikor lejössz, vissza se köszönsz majd a régi barátaidnak.

– Nem igaz!

– Nem viszed el többé inni őket, és nem sétálgatsz már velük a tengerparton.

– Azt mondod majd, hogy egy cseppet sem féltél, és gyűlöletes hős válik belőled.

– Elborítanak a kitüntetések, és nem leszel a fivérem többé.

– Nem igaz! Nem igaz!

– De igaz.

– De igaz.

– Akkor nem mondom meg nektek, mit csinálok majd a Holdon.

– De, mondd meg!

– Mondd meg!

– Megmondom. Megérkezem a Holdra és kiszállok. Aztán a TV-kamera felé nyújtom az ujjamat és azt üvöltöm: Orianooo! Theodooor! Nem változtam meg, nem fogok megváltozni! Oriano, Theodooor! Olyan vagyok, mint tegnap, és holnap olyan leszek, amilyen ma vagyok!

– Eredj már!

– És akkor a földön óriási zűrzavar támad: mit mondott? Mit akar? Gyerekek, Pete megbolondult! Megbolondult a Holdon! Azzal telefonálnak a Fehér Házba, hogy közöljék, Pete megbolondult, megbolondult a Holdon, a Fehér Házban iszonyúan lármázni fognak, áruló, az az áruló megbolondult a Holdon, és telefonálnak a Kongresszusnak, és a Kongresszus is lármázni fog, azt mondják, az az áruló megbolondult, megbolondult a Holdon és…

– Hagyd abba, Pete!

– És igazi botrány tör ki. A Kremlben majd azt mondják: szép kis embereitek vannak, szép alakok, megbolondulnak a Holdon. És a nagykövet referál erről a Kongresszusnak. A Kongresszus referál a Fehér Háznak. A Fehér Ház referál a NASA-nak. A NASA referál a Főnöknek, aki beleordít a rádióba: te dög, te átkozott, te dög, satöbbi satöbbi ámen. Egyszóval, lehord. Szemrehányások, szemrehányások, szemrehányások, amelyek fénysebességgel utaznak ezer és ezer mérföldön keresztül: elvégre engem mindig letolnak, akármit mondok, akármit csinálok, én meg halálosan unom majd, és amikor…

– Hagyd abba, Pete!

– …amikor már eléggé meguntam, kinyújtom az ujjamat a TV-kamerák felé és azt mondom: tudjátok mit? Már kellőképpen unlak benneteket. Aztán megszüntetem az összeköttetést és elmegyek sétálgatni a Holdon, mint Hófehérke az erdőben. Így: fütyörészve, dudorászva. Kicsit szomorúan, mert egyedül leszek és én nem szeretek egyedül lenni, de azért majd fütyörészgetek, dudorászom. És fütyörészve, dudorászva felszedek egy maréknyi port itt, egy darabka követ ott, tudod, ahogy Hófehérke szedegeti a virágokat meg a gombákat, aztán visszamászom virágaimmal és gombáimmal a kosaramban a LEM-re, visszatérek a Földre és itt bezárnak az őrültekházába, akár a hirosimai pilótát. Satöbbi satöbbi ámen.

– Pete, nagy vagy! – lihegtem. A mindenségit, életemben nem nevettem ennyit. És Theodor felé fordultam. De Theodor egyáltalán nem nevetett. Még csak nem is mosolygott.

– Theodor, te mire gondolsz majd, amikor elindulsz a Holdra?

– Nem tudom – mondta Theodor.

– Hogyhogy nem tudod? – kiabálta Pete.

– Nem tudom – ismételte Theodor. – Most is gondolkoztam rajta, de nem jutott eszembe semmi.

– Hogyhogy semmi?

– Semmi. Nézzétek, én el sem tudom képzelni a pillanatot, amikor elindulok a Holdra. Nem látom magamat, igen, nem látom magamat.

– Nem látod magadat, nem látod magadat! – méltatlankodott Pete. – Űrhajós vagy, és nem látod magadat, amint elindulsz a Holdra. Micsoda űrhajós vagy te?

– Nem látom magamat, hát mit csináljak? Mindig mondom Hűségnek is: tudod, ez már szinte nevetséges, de én nem látom magamat, amint a Holdra szállok, amikor az utazásra gondolok, amely a Holdra visz, én csak feketeséget látok. Talán mert az ég fekete odafönt, de nem tudom jól elképzelni a fekete eget sem, mert az ég, amikor rá gondolok, nem fekete, hanem kék, egészen kék. És madarak röpködnek benne.

– Csillapodj már! – morogta Pete.

– Hát mit csináljak? így van. Talán én soha nem is megyek fel a Holdra.

A tenger morajlott és apró, kék medúzákat vetett ki a partra: egészen másokat, tudod, mint amilyeneket otthon találunk a parton. A mi medúzáink nagyok, fehérek, gömbölyűek, ezek viszont aprók voltak, kékek, a hátukon valami taréjféle, kis kakastaréj, és én megborzongtam. A medúzáktól? Nem néztem többé a medúzákat, Theodorra néztem, a borzongás megismétlődött: néma csendben, Theodor a Holdat nézte. De nem úgy, ahogy Pete: nem is tudom, valahogy szomorúan nézte, arcocskája fehér volt, hófehér, amilyen fehérek a mi medúzáink. Mintha tudná, mintha érezné, hogy… Az ördögbe, Pete miért nem mond valamit?

– No, hát megyünk? – morogta Pete. – Kezd hűvösödni.

– Igen, kezd hűvösödni.

– És holnap hajnalban háromkor kelünk.

– Igen, háromkor. De vajon fellövik holnap reggel?

– Honnan tudjam? – mondta Pete szokatlanul nyersen. – Kérdezd meg az imádott Főnöködtől. Elvégre ő szokott kártyát vetni, és mindig megmondja, mi történik.

– Igaz. Ma este nem is láttuk. Ki tudja, hol lehet.

– Biztosan a szobájában. A kozmosz sorsán tűnődik.

– Igen. A kozmosz sorsán.

– Ti mit gondoltok? – mozdult meg Theodor. Kis szócsatánk alatt ő továbbra is a Holdat bámulta, nem nyitotta ki a száját. – Gondoljátok, hogy elindul?

Pete a levegőbe szagolt, ahogy a Főnök szokta. Aztán komoly, szakértő arcot vágott.

– Én azt mondom, elindul.

– Akkor nem indul – mosolygott Theodor és elpirult.

És nem is indult. Az idő jó volt, a visszafelé számolás eljutott a „tizenöt”-ig, az újságírók elkerített területén mindenki készenlétben állt telefonnal a kezében, szemét a hatalmas felhőkarcolóra függesztve, amely a tengerparton az emelvényen állt: de egy szelep felmondta a szolgálatot, és így a fellövést elhalasztották. A szelep megjavításához két napra volt szükség. Két ünnepnap, lustálkodás az úszómedencében. Egy széles ernyő alatt elterülve néztem az űrhajósokat, akik boldogan ugráltak a vízbe, és hallgattam, mit beszél róluk John Finney, a New York Times kiküldött munkatársa. Mindenkinek megvan a külön véleménye róluk, és az irodalmi és filozófiai diplomával rendelkező, kifinomult gondolkodású, kissé cinikus Johné egészen különleges volt: az egész dolog legjelentősebb oldala, mondta, az első Hét korrumpálódása, az, hogy milyen módon forgatta ki őket önmagukból a népszerűség.

– A második és harmadik csoport fiataljai egy más fajtához tartoznak, ahhoz a generációhoz, amelyik már hozzászokott a gondolathoz, hogy a Holdra mennek, a legérdekesebb emberek azonban továbbra is az elsők, az első Hét. Látni kellett őket azon a napon, amikor bemutatkoztak a Sajtónak, abban a washingtoni szalonban: mintha a régi pionírok idejébe tértünk volna vissza, az egyszerű emberek mondáihoz, akik úgy építették fel Amerikát, hogy többet használták a revolverüket és az ásójukat, mint a fogkeféjüket. Tiszta idealizmus, végtelen naivság jellemezte őket, az ember megkérdezte például, miért választottak ilyen kockázatos mesterséget, és azt dadogták: „Ez most valami egészen új dolog hogy felmegyünk, és én szeretném megpróbálni.” Nem volt semmiféle intellektuális indokuk, egyedül csak a régi pionírok kalandszelleme fűtötte őket. És jó érzés volt hallgatni, nézni ezeket a fiúkat: olyan korban, amikor mindenkit hatalmába kerít a cinizmus, vitathatóvá válik a morál, az ő tisztaságuk gyógyszerként hatott. No, aztán azonnal megváltoztak. A Washingtoni Sajtókonferencia utáni napon változtak meg. Reklámozták őket undorodásig, elborították hódolattal és kiváltságokkal, hát elfelejtették, hogy azután lesz valakiből hős, ha véghezvisz valami hősi tettet, nem pedig előtte. Kinevezés, nem véghezvitt cselekedet útján váltak hőssé, elvesztették primitív tisztaságukat, egyre követelődzőbbek lettek, önmaguknak gyújtottak gyertyákat. Oroszországban ezt személyi kultusznak nevezték. Hogy leküzdjék a személyi kultuszt, eloltsák azokat a gyertyákat, azért emelte a NASA harmincra az űrhajósok létszámát. Harminc már túlságosan sok is: de az egyén könnyebben eltűnik egy harminc főből álló csoportban.

– John, Slaytonról is beszélsz?

John egy pillanatig habozott, aztán bólintott.

– Egy időre, bizonyos értelemben ő is megrészegedett. Ha bedugod a fejed egy hordóba, amelyben erjed a szőlő, részeg leszel akkor is, ha nem ittál. Hanem őt nagy szerencse érte: az a szerencsétlenség, hogy nem mehet fel. Ez a dráma segítette, hogy újra megtalálja önmagát, s ismét romlatlanná váljon. Slaytont úgy kell tekinteni, mint egy falu seriffjét, aki egy víkenden elvesztette a fejét, de hétfőn reggel rájön, hogy elvesztette a fejét, és keményebb emberré válik, mint valaha.

– Ő nagy ember, ugye, John?

– A legnagyobb valamennyi közül. Nem is ember, kőszikla. És az egyetlen, aki megértette, hogy micsoda viharon esett át a többiekkel együtt: az egyetlen, aki lefegyverez mindenfajta komiszságot. Nincs benne annyi báj, mint Glennben, nincs olyan humorérzéke, mint Schirrának, nem olyan kulturált, mint Shepard, nem olyan szép, mint Cooper: de valami több van benne, a Főnök egyénisége. Azért kapta ezt az állást, hogy a csalódását kompenzálják, s ezt nagyon jól tették.

– Azt akarod mondani, azért választották meg Főnöknek, hogy megvigasztalják?

– Pontosan így történt. Ezt valamennyien azonnal tudtuk, elsőnek ő maga. De a trükkből olyasmi bontakozott ki, amire senki nem számított. Előszedte minden katonás tulajdonságát, fegyelmét, szigorúságát, ezt tésztává dagasztotta, hagyta megkelni, kisütötte és az így készült kenyeret társai torkába nyomta. Nem akartak hinni neki, úgy vélték, tréfál. Hé, hagyd abba, Deke! kuncogtak. Ő azonban rájuk meredt acélos tekintetével, és elhalt szájukon a nevetés. Aki fellázadt, azt ő úgy meghajlította, mint a kovács a vasat az üllőn: ma már semmit sem tesznek az ő engedélye nélkül. Mindent tud, mindent ért, néha úgy rémlik, nem lát valamit, pedig lát mindent: amikor nem szól valamiért, az azért van, mert elhatározta, hogy nem szól, és mert jó. Rettenetes ember, de nagyon jó: el sem tudod képzelni, mennyire szeretik már, még az áldozatai is. Mióta Glenn elment, az űrhajósok huszonkilencen vannak: ha a huszonkilencnek meg kellene választania a legnépszerűbbet, azt, akit a legjobban szeretnek, huszonnyolc szavazatot Deke kapna. A huszonkilencedik, az egyetlen, aki nem rá szavaz, ő maga lenne.

– És te kit választanál? Úgy értem, rajta kívül.

– Rajta kívül, nem tudom. Nézzük csak: Schirrát, talán. Tetszik nekem. Tetszik nekem, ahogy szereti az életet, ahogy elvesz mindent, amihez hozzájut, a nőktől kezdve a veszedelmekig. És tetszik, ahogy a halált fogadja: ugyanazzal a könnyedséggel, ahogy elfogadja az életet. A többieknek többé-kevésbé gondot okoz a halál, hogy özvegyet, árvákat hagyhatnak maguk után: ahogy ezt egyébként a NASA kívánja. Schirrának nem, őt ez nem bántja: ő fatalista. Beszéltél vele?

– Csak egy percig. Aztán kit kedvelsz még?

– Nézzük csak: talán Grissomot. Igen, Gus rendes fiú. Slayton után ő az, aki a legkevésbé korrumpálódott a hírnévtől. Tartózkodó ember ő is. Nem sokat lehet kiszedni belőle beszélgetés közben, ha csak nem terelődik a szó technikai kérdésekre. Ő kelti a legkevesebb feltűnést: még a repülése is feltűnés nélkül ment végbe, olyan jól sikerült. Technikus, semmi több, szeret horgászni, elpirul, ha autogramot kérsz tőle. Láttad már?

– Igen, láttam. Ma reggel. – Három szenátor társaságában reggelizett. Kurta kis emberke, szürke hajjal, fekete szemüveggel. Az arca humorérzékről tanúskodik, valahogy mégis gondterhelt. Megkértem, írja rá a nevét a Teknősbéka-igazolványomra, s ő ráírta: közben elpirult, így nem is volt számára semmi mondani- vagy kérdeznivalóm. Körülbelül ugyanez történt Carpenterrel is, amikor megpillantottam a NASA egyik folyosóján, Houstonban: mosolygós, eleven kis ember, gyűrött zakóban, szikár arcvonásokkal. Kértem, írja rá a nevét Teknősbéka-igazolványomra, és ő ráírta: közben elpirult. Így nem is volt számára semmi mondani-, kérdeznivalóm. Elmeséltem Johnnak.

– Abban az esetben tévedtél. Ő rendkívül színes, neked való ember Szenvedélyesen gitározik, nagyszerűen táncol és mindenről beszél, kivéve a technológiát. Mielőtt űrhajós lett. arról álmodozott, hogy állattenyésztő lesz egy ranchon.

– Őt szereted?

– Nem tudom. Olyan, mintha véletlenül került volna a csoportba. Nem találom benne azt a vonzerőt, amit a többiekben. Az a baj, hogy soha nem lehet tudni, vajon azok a dolgok, amiket a kollégáim mesélnek róluk, igazak-e, vagy csak kitalálták. Például a levél, amit Carpenter állítólag a feleségének írt, mielőtt az űrbe repült. ,,Ha nem térnék vissza, három dolgot sajnálnék: hogy nem volt alkalmam megtanítani a gyermekeimnek, hogyan kell ezen a bolygón élni, hogy elvesztettem a gyönyörűséget, hogy szeretkezzem veled, amikor majd nagymama leszel, és hogy nem tanultam meg jól gitározni.” Hát… Hogy az ő fejében született-e, vagy a Life szerkesztőiében? Különben rossz véleménnyel vannak róla, a repülés után félreállították: rendkívül rosszul sikerült a repülése. Egy sereg hibát követett el, túl hamar elhasználta az üzemanyag-tartalékot, és csak valami csoda folytán úszta meg.

– Szimpatikus.

– Neked mindegyik szimpatikus. Elbűvöl a mesterség, amit folytatnak.

– Nem tagadom. Én is szívesen folytatnám.

– Ez meglehetősen elterjedt betegség. Gyermekbetegség.

Gyermekbetegség. Miért is ne? Gyermekbetegség. Látod, hány ember gondolkodik úgy, mint te, Amerikában is. Ha sikerült volna valamennyit meghallgatnom, ezerszer lett volna alkalmam megváltoztatni a véleményemet, hogy el ne áruljalak. De erre most már képtelen voltam, s újra gyermekké válva a gyermekek között, otthagytam John Finneyt, s a barátaimhoz mentem, akik már nem ugrándoztak a medencébe, feküdtek, napoztak. Ciao, Theodor. Ciao, Pete. Ciao, Gordon. Ciao, Al. Nem hiányzott más, csak Grissom és a főnök. Viszont ott voltak ketten, akiket még sosem láttam: az egyik kövér, kedélyes férfi, olyan kopasz, hogy fénylett a koponyája, a másik merev, szikár, sűrű kefehajjal. Ez utóbbi magához vonzotta a tekintetet, a haja miatt, lázban égő, átható pillantású szeme miatt, s végül a forradásaival, amelyek egész testét elcsúfították. A legkevésbé feltűnő egy kanál alakú sebhely volt a szíve fölött: azon kellett gondolkozni, hogy lehet életben, ha ilyen forradás van pontosan a szívén. A leglátványosabbat viszont a mellkasa közepén viselte: élénkvörös volt, négyszögletes, mintha húsfoltot varrtak volna rá, hogy eltakarjanak egy szakadást. Ami azonban megragadott, az nem a már önmagában is szokatlan formája volt: sokkal inkább a könnyedség, ahogy viselte, szinte méltósággal. Úgy viselte azt a húsfoltot, mintha táblácska lenne, rajta a neve és a címe, s úgy tárta embertársainak elborzadó kíváncsisága elé, mintha ezt mondaná: bátorság, hamar meg lehet szokni.

– Koreában szereztem, a borjú viselésétől. Sokáig meneteltünk a hegyekben, a borjú nehéz volt. A szíjak dörzsöltek itt, a mellcsontomon. Egy daganat nőtt itt. Sehogy sem akart gyógyulni, így hát felvágták. Mikor felvágták, itt maradt ez a sebhely.

– Bocsásson meg.

– Miért? Nincs abban semmi rossz, hogy nézi, nem is lehet nem észrevenni. Gondoltam, szeretné tudni, mitől van, hát elmeséltem.

– Köszönöm.

– A nevem Frank Borman. A második csoporthoz tartozom.

– Ciao, Frank.

– Az én nevem meg Tom Stafford – mondta a kedélyes kopasz.

– Ciao, Tom.

– Wally beszélt nekem a Sajt Tervről, de Pete azt állítja, hogy már nem érvényes, most a drive-inben dolgoztok. Beléphetek én is? – kérdezte Tom.

– Attól függ. Are you a Turtle?

– Leteheted a nagyesküt a…

– Helyes, akkor igen.

– Akkor én is – mondta Frank.

– Én is – mondta Gordon Cooper.

Először hallottam a hangját, és a meglepetés egy pillanatra mozdulatlanná dermesztett. Egészen vékonyka, éles hangja volt: nem is hang, csak hangocska. És rossz érzés volt hallgatni, mert hihetetlennek tűnt, hogy ilyen szép és férfias embernek ilyen kis hangocskája van.

– Igen, hogyne. Bármelyik Teknősbéka részt vehet a drive-in vállalkozásban.

– Mi ez a drive-in história, én nem ismerem, a többiek meg igen, megtudhatnám? – szakított félbe Theodor.

Én és Pete bűntudattal pillantottunk egymásra. Aztán Pete megköszörülte a torkát.

– Olyasmi, amihez neked nincs közöd.

– Hogyhogy nincs közöm, ha van közük hozzá a Teknősbékáknak, nekem is van közöm, én is Teknősbéka vagyok, ne kezdjük megint.

Pete szokásos macskaszökkenésével felugrott és gyáván bevetette magát a vízbe. Gordon jött a segítségemre a hangocskájával.

– Arról van szó, hogy ő, Jim meg Pete vállalatot alapítottak, hogy drive-in láncolatot építsenek ki a Holdon és a Marson: rootbeer árusítás céljára.

– Ó, nem! – nyöszörgött méltatlankodva Theodor.

– Ó, igen! – válaszolta Gordon. És lehunyta a szemét, jelezvén, hogy a vitát a maga részéről lezárta, hisz túlságosan is sokat beszélt már.

– Theodor, próbáld megérteni. Te nem mégy drive-inbe, ha éhes és szomjas vagy? – kockáztattam meg.

– Megyek, micsoda beszéd ez, persze hogy megyek, de azért rondák, tönkreteszik a tájat, és szeretném tudni, feltétlenül tönkre kell tennünk a tájat a Holdon és a Marson?

Pete harciasan merült fel a vízből.

– Nem teszünk tönkre semmit, mert a mi drive-injeink gyönyörű szépek lesznek. Képeket aggatunk fel bennük, és a Három Gráciát, amint egy hordó rootbeer körül táncot lejtenek, satöbbi satöbbi ámen.

– Ó, nem! – nyöszörögte még felháborodottabban Theodor. Pete bukfencet vetett a vízben.

– Ha nem tetszik neked a Három Grácia, az Éjjeli őrjárat-ot tesszük fel helyette.

– Az Éjjeli őrjárat-ot, nem! Nem! Nem!

– Utálatos vagy, Theodor.

– Nem vagyok utálatos, igazságos vagyok, esetleg a Marson valóban vannak paloták, tornyok, valami szépnek a maradványai, és ti drive-ineket akartok felállítani. Nem tudlak megérteni benneteket ebben a dologban, azért haragszom, mert látszólag játék, de csak látszólag, és különben is tudom, minden játékból kezdődik, de azután valóban megtörténik.

Pete kijött a medencéből, lerázta magáról a vizet.

– Utálatos vagy, igenis. Átkozottul utálatos. Ha meggondolom, hogy elcseréltelek Jimmel. Nem cseréllek el többet: akkor sem, ha ez a lány térden állva könyörög. Megcsináljuk az átkozott drive-injeinket, akár tetszik neked, akár nem. Elvégre kell majd ennünk, igen, vagy nem? Kell innunk, igen, vagy nem? Fogd be a csőrödet.

– Befogom, de nem értelek benneteket – mondta Theodor, és olyan csalódottan nézett rám, hogy nem tudtam neki válaszolni. Csak lelkiismeret-furdalással eltelve bámultam vissza rá, semmi több. Fürdőruhában volt, és a bőre hófehér, mintha sohasem érintette volna a nap egyetlen sugara, válla hajlott volt, mintha minden rossz érzése ránehezednék: az erőteljes testek, a bronzbarnára sült hátak között olyan volt, mint a beteg az egészségesek között, s ettől félszeg lettem. Nem tudom, megfigyelted-e már a gyerekeket, amint az utcán játszanak? Mindig van közöttük egy, akinek a bőre fehérebb, mint a többié, aki szomorúbb, ő az, akivel a nagyok kivételesen, de parancsolóan bánnak: te maradj ott, te hallgass, te ne zavarj minket. Aki ezt látja, eltelik gyengédséggel, tisztelettel, szeretné megmondani a gyereknek, hogy gyengédséget, tiszteletet érez iránta, de nem sikerül beszélni vele: legalábbis nem úgy, ahogy akkor beszélne vele az ember, ha egyedül volna, így félszeggé válik. Nos, Cape Kennedyben ez történt velem Theodorral kapcsolatban: furcsa, milyen keveset beszéltünk egymással azokban a napokban, mennyire félszeggé tett. Vagy talán a többiek terelték el róla a figyelmemet: Tom, Gordon, Pete, Frank, a kíváncsiságom, hogy megértsem, hogy felfedezzem őket.

Tom azért terelte el a figyelmemet, mert nagyon bőbeszédű, gyorsan barátkozó ember, és csupa olyasmiről fecseg, ami nem ébreszt lelkiismeret-furdalásokat. Például a munkáról, amit Wally Schirra társaságában végzett Saint Louisban, ahol mindketten a Gemini első repülésére készültek, mint Gus Grissom és John Young tartalékai. A két kiválasztott Grissom és Young volt: ő és Schirra azonban szintén készenlétben álltak, hogy útnak induljanak. Ez a színész helyzete, aki pontosan ismeri az egész darabot, bármelyik percben helyettesítheti azt a társát, akinek a nevét a plakátra nyomtatták, de a szerepet végül is ez utóbbi játssza el. A különbség mindössze annyi, hogy egy színdarab szövege nem változik meg: aki egyszer betéve megtanulta, az végül is eljátssza valamelyik színházban: az űrrepülések viszont minden alkalommal alapvetően megváltoznak, és aki nem indul el, annak minden fáradsága kárba veszett. A következő repüléshez kezdheti elölről, mert a következő repülés mindig egészen más.

– És az ember esetleg a következő repülésre már túlságosan öreg.

– Hány éves vagy, Tom?

– Harmincnégy.

– És úgy érzed, öreg vagy?

– Hát, igen. Öreg vagyok.

– Nem vagy öreg, kopasz vagy. Miért vagy ilyen kopasz te is?

– Te is megkopaszodnál ennyi várakozásban.

– Várakozásban, mire?

– Az alkalomra. A Holdra.

– Ennyire ragaszkodsz hozzá?

– Megöregszem belé, annyira ragaszkodom. Egyesek számára, tudom, az az utazás csak afféle geológiai expedíció: számomra álom, amely gyermekkorom óta kísér. Toporzékolok a vágytól, hogy felmehessek.

– És mire gondolsz, Tom, amikor nézed a Holdat?

– Elmondom, mire gondolok. Minden este nézem ám, tudod, minden este. Saint Louisban van egy lakásunk, nekem és Wallynak: és a lakásnak van egy terasza. Esténként néha kiülünk a teraszra, én meg Wally, és sokáig nézzük a Holdat. Ez kicsit nevetséges, megértem.

– Nem, nem nevetséges.

Gordon viszont a hallgatásával terelte el a figyelmemet, a békés nyugalommal, ahogyan elaludt. De hát hogy is tudott így aludni? A repülését megelőző hat órában is, amikor már bezárták a Mercury űrkabinba, aludt: ezt mondta Ben James. Egyetlen indulás sem volt olyan drámai, mint Cooperé, egyiket sem gyötörte meg annyi halasztás. Az indító bunkerban, az Ellenőrző Központban, az újságírók elkerített területén, mindenki beleizzadt az aggodalomba, az izgalomba: ő azonban aludt. Aludt és abban a pillanatban ébredt fel, amikor újra kezdték a visszafelé számolást. „Gordon, ezúttal megvagyunk. „Oké, készen állok.” „Mínusz húsz, mínusz tizenkilenc, mínusz tizennyolc, stop! Újabb halasztás.” „Oké, akkor alszom.” Eltelik egy óra, két óra. „Ébredj, Gordon: ezúttal valóban megvagyunk.” „Oké, készen állok.” „Mínusz húsz, mínusz tizenkilenc, mínusz tizennyolc, mínusz tizenhét, stop! Megint halasztás.” „Oké, akkor alszom.” Eltelik két óra, három. „Ébredj, Gordon. Indulás.” „Oké, készen állok.” „Mínusz húsz, mínusz tizenkilenc, mínusz tizennyolc, mínusz tizenhét, mínusz tizenhat, stop! Újabb halasztás.” „Oké, akkor alszom.” Ez így ment négy ízben, jó hat órán át. Hat órát töltött befalazva abba a vaskoporsóba, a vibráló, imbolygó rakéta tetején: de hát hogy tudott, hogy tudott aludni?

– Gordon, te mindig tudsz aludni, amikor csak akarsz?

– Persze.

– Úgy érted, hogy bármelyik percben képes vagy becsukni a szemed és azt mondani: most alszom?

– Persze.

– Akkor is, ha nem vagy álmos?

– Akkor is, ha nem vagyok álmos.

– De amikor odafent voltál, a rakéta tetején, hogy tudtál aludni?

– Mi az, hogy hogy tudtam?

– Igen, hogy tudtál?

– Úgy tudtam, hogy nem volt semmi más dolgom.

– Nem volt semmi más dolgod?!

– Hát mi a csudát csináltam volna? Olvastam volna újságot?

– De hát nem idegesített az a sok halasztás?

– Nem. Miért?

– Egyszóval jól érezted magad.

– Meleg volt. De jól éreztem magam.

– Tehát nyugodtan aludtál.

– Tehát nyugodtan aludt: és hagyd őt már békén! – kiabált Pete. Pete azon egyszerű oknál fogva terelte el a figyelmemet, mert ő Pete: ő képes lenne egy miséző pap figyelmét is elterelni. És Frank, nos, hát Frank a forradásaival terelte el a figyelmemet. Volt benne valami báj, valami elegancia, ami sehogy sem volt összeegyeztethető az ilyen forradásokkal. Ezek egy gladiátorhoz méltó sebhelyek voltak, hogy a Celentano doktornak kedves kifejezéssel éljek: ő azonban nem volt gladiátor. Ezt elárulták azok az átható, lázban égő szemei, amelyek mindent megfigyeltek, ami körülötte történt: figyelmes csendben, és ez a csend egészen más volt, mint Gordon hallgatása. A koreai borjú története után Frank többé nem szólt semmit. De éreztem, hogy nem hagy figyelmen kívül egyetlen apró részletet sem: figyelmét nem kerüli el sem az én szokatlan félszegségem Theodorral szemben, sem kíváncsiságom a többiek iránt, sem a kérdőjelek, amelyek vele magával kapcsolatban támadnak fel bennem. Időről időre ugyanis őt fürkésztem, mintegy megpróbálva kilesni a titkát, de az eredmény csak egy magas homlok látványa volt, keskeny orráé és vékony ajkaié. Aztán Pete elkezdte szokásos tréfás színjátékai egyikét: ezúttal arról, hogy kétségbeesik egy beszéd miatt, amit Philadelphiában, szülővárosában kellene megtartania. Előfordul ilyesmi.

– Gyerekek, hogy kezdjem? Kifogytam minden kis történetemből, gyerekek! És ott lesz az anyám, a nővérem, ott lesznek a volt iskolatársaim satöbbi satöbbi ámen: hát nem szabad szégyent vallanom! Fel kell keltenem a hallgatóság figyelmét! Kell találnom valami jó indítást!

A többiek mulattak rajta, nevettek.

– Egy kezdő szót, adjatok kezdő szót Pete-nek!

– Kinek van egy jó bevezetője Pete számára?

– Könyörgünk, adjatok egy jó indítást Pete beszédéhez!

Ekkor Frank Borman felállt: komoly, nagyon komoly mosollyal. És úgy tett, mintha átvetné a vállán Marcus Antonius tógáját, ugyanakkor ujjaival eltakarta a borzalmas négyszögletes sebhelyet, és szavalni kezdett:^*

– Barátaim, rómaiak, földieim, / Figyeljetek rám. / Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni, / A rossz, mit ember tesz, túléli őt; J A jó gyakorta sírba száll vele. / Ez legyen Caesar sorsa is. A nemes / Brutus monda, hogy Caesar nagyra vágyott: / Ha ez való, úgy súlyos bűne volt, / És Caesar érte súlyosan lakolt meg. / Most Brutus engedvén s a többiek / (S Brutus derék, becsületes férfiú / S a többi is mind, mind becsületes) / Jövök beszélni holt Caesar fölött. / Barátom volt ő, hozzám hű s igaz. / De Brutus mondja, hogy nagyokra tört, / S Brutus derék, becsületes férfiú. / Rómába ő sok foglyokat hozott; / Váltságuk a közkincstárt gazdagítá: / Ez nagyravágyását jelenti-e? / Szegény ha jajdult, Caesar sírt vele; / A nagyravágyásnak nem ily szelíd / Anyagból kéne szerkesztetve lenni: / De Brutus mondja, hogy nagyokra tört, S Brutus becses, derék egy férfiú.

Itt megállt ez a fürdőgatyás Marcus Antonius, aki kefehajat és Koreában szerzett forradásokat viselt. És anélkül, hogy ujjait elvette volna a sebhelyről, anélkül, hogy abbahagyta volna komoly, nagyon komoly mosolygását, csendben Theodorra nézett, aki szégyenkezve felállt és megköszörülte a torkát.

– Hm, tehát, nézzük csak… Hogy is van, Frank, hogy is van?

– Láttátok, a Lupercal…

– Hm, igen. Láttátok, a Lupercal ünnepen / Háromszor nyújtám a koronát neki, / S ő visszatolta. És ez nagyravágyás?

– Gordon!

Gordon lustán fekve maradt a matracán és alig mozdította a száját.

– De Brutus mondja, hogy nagyokra tört, / S bizonnyal ő derék egy férfiú.

– Tom!

Tom behúzta a fejét, roppant aggodalommal.

– Hé! Most jön a legnehezebb! Talán segítenél, nem?

– Nem szólok én, hogy Brutusnak beszédét / Cáfoljam: azt mondom csak, mit tudok… Gyerünk, Tom!... Mind kedvelétek őt és volt miért: / Mi tilthat el most érte sírnotok? / Vadállatokba szöktél, ó, ítélet… Rajta, Tom!

– S az ember ész nélkül maradt! – mennydörögte Tom boldogan.

– Türelmet! / Caesarral szívem ott a gyászpadon van…

– Pihennem kell, míg hozzám visszatér – süvítette Pete őrült boldogan, hogy megtalálta a maga verssorát. – És szerinted így kellene kezdenem Philadelphiában?

– Nagy hatást keltenél – állapította meg Frank. Aztán levetette a tógát, ujjait is elvette a forradásról és visszaült a helyére: azzal a komoly, nagyon komoly mosolyával.

– Köszönöm, Frank – kiáltottam.

– Kérem. – Abban a pillanatban talpra ugrott, valamennyien talpra ugrottak: mintha ostorcsapás érte volna őket. A medencére csend borult.

– Jó napot… – mondta a fukar hang. – Dolly…

Bezártabban, mint egy bezárt osztriga, már a halványkék repülőruhába öltözve, a Főnök megállt a vigyázzállásba merevedett csoport közepén. Pete viszont a háta mögött tartotta a kezeit, középső ujját a mutatóujjára hajlítva, ez a mozdulat szerencsét hoz a babona szerint.

– A fellövést két nappal elhalasztották. Holnapután reggelre. Én elutazom. Holnap este visszatérek. Hárman itt maradnak, a többiek velem jönnek. Ez itt nem vakáció. Oké?

– Oké, Főnök.

A Főnök rámutatott az elsőre.

– Te, Frank, visszatérsz Houstonba.

– Rendben van – mondta Frank. És csüggedt pillantást vetett rám. Te, Tom, visszatérsz Saint Louisba.

– Rendben van – mondta Tom. És ő is csüggedt pillantást vetett rám.

– Ugyanez vonatkozik Alra és Gusra. Velük különben ezt már közöltem.

– Te…– Pete felé fordult, aki kétségbeesetten szorította középső ujját a mutatóujjára. – Te… maradsz.

Pete ujjai szétváltak, az izgalomtól elernyedve.

– Te…– Theodorhoz fordult, aki belenyugvóan várakozott. – Te is maradsz.

Theodor arca boldog fintorba rándult.

– Te is maradsz, Gordon. Rendben van?

– Rendben.

– Rendben, nagyszerűen! Akkor én és Ted megyünk úszkálni egy kicsit, jó? – sivította a fivérem.

– Akkor te és Ted elkísértek engem a repülőgéphez – mondta a Főnök szárazon.

– Kísérjelek el én is? – pityegte Gordon hangocskája.

– Nem. Te aludj, Gordon, aludj. – Azzal elment, bezártabban, mint egy bezárt osztriga, felfoghatatlan mosolyt vetve felém.

– Ciao, dolly.

– Ciao, Deke.

A nap tűzött, és Gordon olajjal kezdte kenegetni magát, nehogy leégjen. Aztán átnyújtotta az üveget, és mondta, hogy kenjem be magam én is. Gépiesen engedelmeskedtem neki. És közben a Főnököt néztem, amint távolodott, mint egy király, két csatlósa kíséretében. És tetszett nekem, hogy csatlósai az én két fivérem. Jó volt ottmaradni is, gondolkozni mindazon, amit láttam és hallottam: ezeken a fürdőgatyás gladiátorokon, akik Shakespeare-t szavalnak. Ott, Cape Kennedyben egy úszómedence partján, egy rakéta fellövésének előestéjén. Kár, hogy nem voltál ott te is, hogy láthasd, hallhasd őket. Nagyon szép látvány volt, hidd el, apám. Nagyon szép látvány. Tele voltam bizalommal és büszkeséggel, ha meggondolom, igazán büszke voltam rájuk. És végre megértettem a levelet, amely előző este érkezett Stockholmból, Stigtől: „Itt az öreg Európában, minden a régi. Desirée hercegnő férjhez ment, Margaretha hercegnő hamarosan férjhez megy, Hruscsov nemsokára ellátogat hozzánk. Egyébként minden csendes.”