HUSZONHETEDIK FEJEZET

Másnap az Amerikai Anyák Napja volt, és a Kings Inn vendéglőjében csak úgy nyüzsögtek az amerikai anyák, akik idejöttek magukat ünnepelni. Az Amerikai Anyák zárt nyakú, nagyon bő szoknyás selyemruhákat viseltek, a legszemérmesebb színekben: cukorrózsaszín, borsózöld, narancssárga. Továbbá virágokkal és gyümölccsel, apró zászlócskákkal és zöldségfélékkel díszített kalap volt a fejükön, és engedelmes lárvaarcú férj kísérte őket, aki a gyerekekre vigyázott. Az anyák között voltak öregek és fiatalok, csúnyák és csinosak; de kivétel nélkül mindegyiken volt valami elhibázott, valami rossz, és kellemetlen érzést keltett elgondolni, hogy az ő méhükből bújtak elő a jövő fiai. Az ő méhükből: szinte sohasem esik szó nőkről ebben a könyvben, apám, a nőket majdhogynem kizárták az űrkalandból, vagy legalábbis titkárnői foglalkozások területére száműzték, mint Sally Gatest. Ha azonban megnézed, kikérdezed őket, azonnal megérted, mi az oka ennek: egy cseppet sem érdekli őket mindaz, ami ránk vár. Nem foglalnak állást sem mellette, sem ellene, mozdulatlanul asszisztálnak hozzá, akár a Garrett munkásai: az Ember hódító útja a Kozmoszba számukra arra korlátozódik, hogy új háztartási eszközöket vehetnek birtokukba, automata lábasokat, automata mosógépeket, 1995-ig fogyasztható felfújtat, kényelmet. Semmi mást. E méhek valamelyikéből kerül majd elő az a fiú, aki elindul meghalni a Marsra, az Alfa Centaurira, ki tudja, hová: s az ő hozzájárulásuk kimerül a petefészek megfelelő működésében. Igen, tudom, hogy maid a kellő pillanatban követik a férjüket, elutaznak velük, hogy gyarmatosítsák azokat a távoli világokat, sőt ott kitűnően fognak viselkedni: ezt tudom. Már megtették Amerikában, amikor férjük oldalán lőttek az indiánokra. Hanem amikor majd eljön az a pillanat, rájövünk, hogy kevés kivétellel, eltekintve egy csillagásznőtől itt, egy geológusnőtől ott, az égvilágon semmit nem tettek, hogy megérdemeljék ezt a kiváltságot. Akár a többi nagy vállalkozás, új kontinensek felfedezése, háborúk, úgy a Hold is a férfiak mestersége marad.

Asztalomnál ülve, fekete és meglehetősen kivágott ruhámban tehát ezeken a dolgokon elmélkedtem, és az Amerikai Anya gyűlölettel teli pillantásokkal felelt, aztán kalapját egy másik Amerikai Anya kalapjához közelítve méltatlankodó kézmozdulatokkal kommentálta puszta létezésemet. Vajon miért vagyok egyedül? Miért szentségtelenítem meg botrányos ruhámmal ezt a Napot? Kit keresek? Kire várok? Kit raboltam ki? Aztán nézd csak: dohányzik. Az olyan alakokat, mint én, aki cigarettával lép be egy vendéglőbe, az Amerikai Anya züllött egyénnek, közveszélyesnek tartja.

– Biztos svéd. A svéd nők szoktak így egyedül járkálni.

– Dehogy svéd: nem látod, milyen alacsony? Francia lehet.

– Azok aztán megérik a pénzüket, a francia nők. Emlékszel George feleségére? No, hát egy francia nő…

– Lehetséges?!

– Hogyne, megesküszöm rá.

És közben valósággal belefullasztottak tejük Niagarájába, arcul csaptak túláradó termékenységükkel, minden elsuttogott szavukkal kőzuhatagként zúdult rám szemrehányásuk ezer meg nem született gyermekért. Ha valamelyikük férje tévedésből vagy véletlenül megpihentette rajtam a szemét, úgy éreztem, elvesztem.

– Kit nézel, drágám? Kit keresel?

– Én? Én semmit, senkit.

– Papa! Mit csinált az a nő, papa?

– Nem csinált semmit, maradj csöndben!

– Mammy! Mit csinált az a nő, mammy?

– Ne törődj vele, hallgass!

– Tehát George felesége…

– Sokért nem adnám, ha tudnám, mire gondol…

A mamára gondoltam. A mamára, aki soha nem öltözött selyemruhába, cukorkarózsaszínbe, borsózöldbe, narancssárgába, és sosem kényszeríted: téged, hogy az öledben tartsd a gyerekeit, soha nem élvezte az automata lábasok, automata mosógépek, 1995-ig fogyasztható felfújtak, a kényelmek áldásait, mindig csak dolgozott, és kész, nem viselt kalapot, soha nem mondta neked, vidd el a vendéglőbe, semmit nem tudott a Marsról és az Alfa Centauriról, és azon a napon mégis szemrehányást tett nekem, mert nem tudtam meggyógyítani egy galambot, és nem érdemlem meg álmaimat a Marsról és az Alfa Centauriról. Vajon mit csinál most a mama? Számoljunk, hány óra van: alszik. Olaszországban éjszaka van, és ő alszik. Este vacsoránál lezajlott köztetek a szokásos beszélgetés. „Vajon hol jár a mi lányunk, hová vitte az a sok repülőgép?” Mire te: „Hát hol lenne: mászkál, szokása szerint valami bonyodalomba keveredik.” „Szegényke! Miért beszélsz így róla? Ő, ha legalább telefonálna nekem!” „Ugyan, sokba kerül Amerikából telefonálni; hová gondolsz?” „Tudom, tudom. De hát megígérte. Mondd: vajon eszik rendesen?” „Az, eszik, iszik, mindent csinál. Minek aggódsz?” „Hát aggódom, no. Aggódom! Az anyja vagyok!” „Ő pedig már nem kislány: felnőtt nő.” „Nekem örökké kislány marad.” Felálltam, szembeszálltam ezernyi szempillantás tűszúrásával, felhívtam telefonon Sallyt. Megkértem, jöjjön oda hozzám, mentsen meg a termékeny méhek mélységes rosszallásától. Sally szinte azonnal megérkezett, fekete kivágott ruhában volt ő is, rettenetes zöld szemei háborús tűzben égtek.

– Szervusz, bűnös leányzó.

– Ciao, Sally.

– Félsz tőlük, mi?

– Igen, Sally.

– Mindenfelé megtalálod őket manapság: a kalapjukkal, az anyaság fogalmát sértő magatartásukkal. Ők a jövendő rabszolgák, a jövendő hülyék, legjobb esetben a jövendő robotemberek anyái. A Rendszer legvadabb őrzői, a Teknősbékák legádázabb ellenségei. Erről jut eszembe: hogy ment a munka tegnap?

– Elég jól. Hanem találtam két fivért. És örökbe fogadtam őket. Az egyiket azonnal elragadták tőlem, a másik ott maradt. Mindketten Teknősbékák.

– Pete és Theodor!

– Valóban.

– És Edward nem? Ő az egyik kedvencem. A második válogatás idején dajkáltam azt a kilenc gyereket, és mondhatom, Edward belopta magát a szívembe. Hasonlít a nagyobbik fiamhoz. Bármire megesküdnék, hogy ő is Teknősbéka.

Elmagyaráztam, hogy az angyal megjelent előttem, mint alig nyolc percig tartó látomás, aztán tömjénillat közepette eltűnt. Épp meg akartam kérdezni tőle, vajon Teknősbéka-e, de a Bürokrata megakadályozott benne.

– Teknősbéka. És Dick Gordon?

Elmagyaráztam, hogy Dick Gordontól, tudod attól, aki Bertóhoz hasonlít, és mindent tud, kivéve sárkányt építeni, tehát hogy tőle sem volt időm semmit kérdezni.

– Pedig Teknősbéka. És a többiek is azok.

– Mindenesetre két fivér, az nagyon sok. Nem, Sally? Nem mondhatom, hogy második állomásomon, Houstonban, Texas államban ne kaptam volna nagy ajándékot. Aztán megkaptalak téged is.

– Hm. – Sally kicsit mogorva képet vágott, hogy ne vegyem észre meghatottságát.

– Két fivért kaptam meg egy nővért.

– Hm. Mikor mégy Las Crucesba?

– Holnap. És méghozzá örömmel. Gyűlölöm ezt a várost, Sally. Gyűlölöm.

– Én is gyűlölöm. Ne felejtsd el, hogy Philadelphiában születtem és San Franciscóban nevelkedtem.

A virágokkal és gyümölcsökkel, apró zászlókkal és zöldségfélékkel díszített kalapok alól megjegyzések burjánzottak elő.

– Az idősebbik Philadelphiában született és San Franciscóban nevelkedett.

– Biztosan a nagynénje a másiknak.

– Dehogy a nagynénje. Nem látod, hogy cseppet sem hasonlítanak?

– De bizony hasonlítanak. Ugyanaz a fajta mind a kettő.

– Tehát amint mondtam, a végén az történt, hogy George…

– Neeeem!

– És hozzá még meddő volt, képzeld! Meddő! Meddő!

– Menjünk ebből a pöcegödörből – mondta Sally hangosan. Mintha vihar sodort volna végig rajtuk, a kalapokról bársonymargaréták és papíreprek, selyemzászlócskák és plasztik-szilvaszemek gurultak-potyogtak mindenfelé. Egy gyerek sivalkodni kezdett. Egy férj elájult.

A houstoni gyerekek, apám. A jövő férjei. Kevéssel azelőtt, hogy Sally elment, megjelent Bob, hogy elköszönjön tőlem, egy nagyon kövér kisfiú volt vele, a neve Bobby, az ő fia: tizenkét éves. Kibékültem Bobbal, és bár megtartottam róla a véleményemet (megfélemlített, a Rendszert túlságosan híven szolgáló ember), továbbá ő is megtartotta a véleményét rólam (goromba, követelőző és hálátlan lány), mégis újra találkozgatunk. Ezért látogatott meg most Bob és Bobby; az egyik furcsán sértődött volt, a másik nyilvánvalóan unatkozott.

– Repülőgéppel hoztam a fiamat, Neil Armstronggal, az űrhajóssal jöttünk – kezdte nekem magyarázni Bob.

– Pfű! – jegyezte meg Bobby.

– Még sosem ült repülőgépen, és sose látott űrhajóst – folytatta Bob. – Neil csodálatosan vezette a gépet. A végén zuhanórepülésben ereszkedtünk le.

– Pfű! – jegyezte meg Bobby.

– Én izgatott voltam, boldog voltam. Neki a szeme sem rebbent. Nem csodálkozott, nem hatódott meg, nem félt, semmi. Amikor földet értünk, Neil azt kérdezte: „Jó volt, Bobby?” Tudod, mit válaszolt? „Nem volt rossz.” Ezt felelte: Nem volt rossz. De hát mi van ezekkel a gyerekekkel?

Bobbyhoz fordult, aki a gyufáimat gyújtotta meg egyenként, aztán eldobálta, az egész dobozt elhasználta.

– He? Mi van veled? Mit akarsz?

– Egy fagylaltot akarok – sivította Bobby. – Vaníliafagylaltot.

Hozattam egy fagylaltot. Hatalmas adag volt, közepén egy szem cseresznye. Bobby fogta a cseresznyét és beledobta a virágvázába. Aztán újabb gyufákat gyújtott és a fagylaltba nyomkodva oltotta el őket. Bob nem szidta össze, nem is tett megjegyzést. Talán a feleségére gondolt. Egyébként én is a feleségére gondoltam. Soha életemben nem láttam, de ismertem a hangját, el tudtam képzelni a veszekedést, amikor Bob elindult otthonról. „Holnap elutazik, talán meg kellene hívnunk.” „Ah, úgy? Hogy-így-mutatkozzam-előtte-hogy-lássahogy-nincs-mit-felvennem?” „Akkor nincs ellene kifogásod, ha meghívom egy vendéglőbe?” „Áh, úgy?!? Tehát-egyedül-akarsz-hagyni-az-amerikai-anyák-napján-hogy-vele-menj-vendéglőbe?” „De hisz jó barátok vagyunk, az istenért! csak jó barátok!” „Barátok! Ismerem-én-a-te-barátságaidat!” „Rendben van. Akkor elmegyek egy kicsit sétálni Bobbyval. Szervusz, nemsokára visszajövünk.”

Bobby fogta a hatalmas hamutartóvá változott fagylaltot, gyufaszálak és csikkek úszkáltak a sárga lében, és az egészet beleöntötte a virágvázába: hadd egyesüljön újra azzal a szem cseresznyével.

– Hát akkor ciao, viszontlátásra – állt fel Bob.

– Ciao, Bob.

– Sajnálom, hogy ma este egyedül vacsorázol. Szerettelek volna meghívni, de…

– Nem fontos, Bob. Nem fontos.

– De megkértem egy barátomat, hogy vigyen el vacsorázni helyettem.

– Az istenért, Bob! Eszedbe ne jusson!

– Nézd: mindent, igazán mindent tud a Marsról. A Mars Terv Hivatalának a vezetője.

– Bob, elegem van a Marsból. Stuhlinger mindent elmesélt a Marsról. Nem akarom látni ezt a barátodat.

– De itt van a bárban, vár rád.

Bob barátja, aki a Mars Terv Hivatalának a vezetője, Bill névre hallgatott. Harmincöt éves volt, ötvennek látszott, és teljes mértékben a rendelkezésemre állhatott, miután nemrég vált el a feleségétől. Entellektüelnek tartotta magát, és hogy ezt nekem bebizonyítsa, egyenesen az egyetemre vitt, ahol vitaestet tartottak a kommunizmus és a vallás kapcsolatáról. A vita egy előadóteremben zajlott, a résztvevők: egy vörös ruhába öltözött öregúr, egy nő, aki harisnyát kötött, egy másik nő, aki nem csinált semmit, két férfi, csipkét horgoltak, csak tudnám, miért. A szövegük pontosan ugyanaz volt, amit kislány koromban már a líceumban hallottam: azt ismételgették, hogy a kommunisták tulajdonképpen vallásos szekta tagjai, hogy a kommunista szervezetet a katolikusról másolták, meg más ismert vad dolgokat. Számukra azonban mindez újnak tűnt, hihetetlen, hogy az űrkultúra mennyire nem ismeri mindazt, amit mi már a líceumban tudtunk, és valami obszcén gyönyörrel, onanizáló kéjjel kutattak azokban a megismert fogalmakban. Ritkán lehettem tanúja a kulturális maszturbáció ilyen lefegyverző látványának. Mikor az egésznek vége volt, a mi Billünk elhatározta, hogy felajánlja nekem a vacsorát, amire Bob megkérte, és rám támadt a technológiáról alkotott véleményeivel. Elmondta, hogy az egyetlen új a szabadság felé nem jöhet máshonnan, mint egyes-egyedül a technológiából: csak az a baj, hogy még nem alkalmazzák kellőképpen. A szabadság mindenekelőtt a munka szabadságát jelenti, és a gépek még nem dolgoznak eleget számunkra. A víkend csak két napig tart, mondta, márpedig legalább négynapos kellene legyen: péntektől keddig. Az igazi szocializmus, mondta, nem származhat másból, mint a technológiából: meg kell tanulnunk, hogy gazdagok legyünk. A gazdagság egyenlő a szabadsággal. A szabadság fogalmán ő valami olyasmit értett, ami ehető: nagyon sokan vannak, akik valami ehető dolognak tartják a szabadságot, igaz, apám? Tehát igen, félelmetesen emlékeztetett engem HR-re. Nem sok hiányzott hozzá, hogy ordítani kezdjen, hogy a földdel kell egyenlővé tenni New Yorkot, San Franciscót, Londont, Párizst, Firenzét, hogy aztán kényelmesebbre, célszerűbbre, tisztábbra építsük újjá. Sőt, hogy egészen pontos legyek, ezt ordította is: azt hiszem, Londonra haragudott, mert ott egyszer bolhát kapott. London öreg város, az öreg városokban bolhák teremnek, hogy a bolhákat kiirtsuk, le kell rombolni Londont, de én már nem hallgattam rá. Egy történet jutott eszembe, amit gyerekkoromban meséltél: a bűnösről, aki a Paradicsomba kerül. A Paradicsom kényelmes, célszerű, tiszta: és a bűnös egyebet sem tesz, csak eszik és alszik, szorgos robotok szolgálják ki. Lassacskán azonban megunja az örökös evést, alvást, hogy örökké kiszolgálják: és dolgozni akar, valamit szeretne csinálni. „Nem lehet”, mondja az angyal. „Kérlek, angyal! Igazán!” „Nem lehet”, mondja az angyal. „Valamit, akármit: például hadd szedjek magam gyümölcsöt arról az almafáról.” „Nem lehet”, mondja az angyal. „De van két kezem, két karom! Hadd használjam őket!” „Nem lehet”, mondja az angyal. „Ejnye, hát hol vagyok én? A Pokolban?” „Persze hogy a Pokolban vagy – mondja neki az angyal. – Miért, hát mi mást gondoltál?”

Elmondtam Bilinek ezt a történetet, és azt mondta, reakciós vagyok. Összevesztünk, aztán végre visszavitt a szállodába. Dühösen érkeztem meg, és elfelejtettem felhívni a mamát, pedig megígértem. Reggel hívtam, és a kapcsolás késett. Kértem, hogy ha bejön a hívott szám, kapcsolják a repülőtérre, és valahol elkeveredett. Amikor a mama a vonalban volt és így kiáltott: „Halló, kislányom, hogy vagy, halló”, egy unott hang azt felelte: „Hát ez meg mit akar? Mit beszél?”; repülőgépem épp akkor emelkedett a levegőbe El Paso felé. És a mama sírt.