HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Sally úgy hallgatott, mint aki már mindent tud, tehát semmin sem csodálkozik. Szemöldökét felvonva rázta a fejét, és fülbevalói csilingeltek. Két csilingelés között hörpölt a poharából. Nagy ivó Sally. Egy óra leforgása alatt leereszt a torkán hat Martinit, és meg sem kottyan neki: csak a szeme változik egy kicsit, zöldebb lesz és fényesebb. Mikor ez bekövetkezik, megnémul. Sally meggyőződése, hogy az ivás szertartás, és a szertartást nem szabad szavakkal profanizálni. Az is meggyőződése, hogy nem lehet két dolgot egyazon időben jól csinálni: ha az ember jól iszik, nem beszél jól; ha jól beszél, nem iszik jól. Hogy jól beszéljen, ahhoz el kell jutni a harmadik Martinihez. És mikor megitta a harmadik Martinit, beszélni kezdett.

– Nem mondtam el neked, hogy ne befolyásoljalak. Deke gyűlöli, megveti a patetikus személy szerepét. Méltósága nem engedi, hogy patetikus szerepet vállaljon: tehát súlyos hiba, ha a hőseidhez hasonlítod őt. A hőseid elvesztették a méltóságukat, Deke a magáét megkétszerezte. A te hőseid exhősök, Deke most kezd hőssé válni, most kezdi bebizonyítani, hogy a legkülönb mind között. Nem tudom, hányan lettek volna képesek elviselni a vereséget olyan bátran, mint Deke. Nem tudom, hánynak sikerült volna bezárkózni egy irodába és aláírni az engedélyt a társaknak, akik az ő helyét rabolják el. Az istenfáját! Huszonöt éve keresi Deke azzal a kenyerét, hogy berepülő pilóta, kockáztatva, hogy repülőgépen éri a halál: és most, hogy dicsőségesen halhatna meg, odakötözik egy íróasztal mellé, hogy haljon meg gutaütésben.

– Nézd, Sally: ő kiégett ember.

– Dehogy kiégett! Sértődött, megsebzett ember. Amikor először beszéltél vele, még remélte, hogy felmegy, most már nem reméli, és ez összetörte. Nem gondol semmi másra, nem álmodik egyébről, mint: felmenni. A világon semmi más nem érdekli: akár megválaszthatnák az Amerikai Egyesült Államok elnökévé, ezen az sem változtatna. Dehogyis kiégett! Magányos, ezt akartad mondani: és elhatározta, hogy magányos is marad. Lehetetlenné vált kapcsolatot teremteni vele: falat emelt maga köré, és ez a fal áthatolhatatlan immár. Még annak is, aki jól ismeri hosszú évek óta. Az ember odamegy hozzá, szeretne valamit mondani, például annyit, hogy sajnálom, Deke, és a szavak a torkán rekednek: mert ott van az a fal. Ki tudja azt a falat megmászni? Az égig ér, senki nem képes rá. Senki, egyedül ő maga. De ő nem teszi meg; mert a harag megakadályozza. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy a Hold nagyszabású ipari vállalkozás? Nahát: nem romantikus kaland, nem politikai spekuláció, a Hold nagy ipari vállalkozás: és az ipari vállalkozásoknak figyelembe kell venniük a közönséget. Ha Deke felmenne, és infarktusban meghalna, a NASA népszerűtlenné válnék, és a szállító vállalatok nem fogadnák el többé a megrendeléseit. Melyik vállalat merne szembeszállni a pietista és hipokrita közönség ordításával? Gyilkosok, azért gyártjátok a gépeiteket, hogy megöljétek az asztronautákat, mondanák. Minden évben tízesével halnak meg a berepülő pilóták Amerikában: de erről senki nem tud, és ez még nem állítja meg a repülőgépek gyártását. Ha egy asztronauta meghal, azt az egész világ megtudja, agóniáját percről percre figyelemmel kísérik: és ez veszélyeztetheti az egész holdutazást. Mert ez is pénzkérdés. Ne vásároljátok a Douglas Company, a North American Company, a Garrett Company televízióit, ezek a vállalatok Donald K. Slayton gyilkosai! Deke tudja, és megbénítja az undor, az undorral a harag, a haraggal a sértődöttség, a sértődöttséggel a ridegség. Uramisten! Mindenemet odaadnám érte, hogy felmehessen: akkor is, ha soha többé nem térne vissza a Földre. Akkor is megtenném neki ezt a szívességet. Pincér, kérek még egy Martinit. Duplát.

A pincér hozta a Martinit. Sally némán megitta. Hallgattam én is, és körös-körül nem hallatszott más zaj, mint fülbevalóinak csilingelése.

Az étteremben még nem volt senki. A vendéglő neve Flintlock Inn, kedves, hangulatos, tele puskákkal és szarvasagancsokkal, az 528-as autósztrádánál épült, nem messze a NASA központjától. De ebben az órában, délután hat órakor rajtunk kívül csak a pincér volt ott: csendesen meghúzódott, mert amikor Sally fülbevalói csilingelnek, az azt jelenti, hogy Sally haragszik, és olyankor csendben kell maradni.

– Ő sosem fogja ezt neked megmondani. De az átkozott igazság pontosan ez: tudni akarja, mit láttak a többiek odafent, és kész meghalni, csak hogy megtudhassa. Van valami azokban, akik odafönt voltak, valami, amitől megváltoznak, és amiről felesleges faggatnod őket, mert nem tudják megmagyarázni, nekem sem tudták. Az ember azt hinné, nem is tudom, hogy beleszerettek valamiféle misztikus dologba odafönt, és még nem helyezték vissza a lábukat a Földre, mélységesen megbánták, hogy visszatértek hozzánk, a Földre. Amikor kilépnek az űrkabinból például, ne higgy annak, aki azt mondja, hogy a feszültségtől, a fáradtságtól látszanak kábultnak: a boldogságtól, hogy sikerült. És dühösek, hogy vissza kellett térniük a Földre. Olyanok, mintha odafönt nem csak a súlyuktól, a gravitációs erőtől szabadultak volna meg, hanem mindattól, ami a súllyal, a gravitációs erővel együtt jár: vágyaktól, érzelmektől, szenvedélyektől, ambícióktól, egyszóval a testüktől. Mintha azután fájdalmas volna újra megtalálniuk a testüket. Tudod-e, hogy egy teljes évig mind Gus, mind Wally úgy jártak, hogy közben az eget nézték?! Beszélt hozzájuk az ember, és nem feleltek, megérintette őket, és nem érezték: egyetlen kapcsolatuk a világgal a mosolyuk volt. Egy ostoba, szórakozott, boldog mosoly. Mosolyogtak mindenkire és mindenre, és folytonosan megbotlottak. Megbotlottak, mert soha egyetlen pillanatra sem nézték a földet.

Sally rágyújtott és vállat vont.

– Nem tudom, mit nem adnék érte, ha megtudhatnám, mi van odafönt, mi okozza azt az állandó visszavágyódást, amelyben élnek, amelyben megöregszenek, miután odafent voltak. De tudod-e, hogy a félelemtől öregszenek meg, hogy esetleg nem térhetnek oda vissza? Mit gondolsz, Shepard magatartása micsoda? Pöffeszkedés? Ó, dehogy! Félelem. Félelem, hogy ő ment fel elsőnek, és csak olyan rövid ideig repülhetett: túlságosan rövid ideig, semhogy láthatta volna azt, amit a többiek láttak. Gus ugyanettől félt, mielőtt a Gemini Tervhez kiválasztották volna: két év alatt valósággal nagyapává öregedett. Mikor megtudta, hogy újra felmehet, hirtelen visszafiatalodott: tekintete ismét kitisztult, a hangja megint frissen csengett. És Deke ezt észrevette. Észrevette és elkezdte egymásra rakni áthatolhatatlan fala tégláit. Deke nyilvánvalóan közelről figyeli Gus munkáját: és így napról napra szemtanúja lehet Gus megfiatalodásának, látja Gust, aki már megkapta és hamarosan újra megkapja azt, amit ő nem kaphat meg soha, vagy talán soha. Megöregedett, azt mondod. Megőszült, azt mondod. Láttad volna azon a napon, amikor a Hetet bemutatták a sajtónak. Egymás után léptek be, egymás után léptek az asztalhoz, s ez olyan volt, mintha mindannyiszor ököllel a néző gyomrába vágtak volna, egy asszony felsikoltott: „Uramisten, micsoda remek csődörök!” Ez a hét ember a lakosság színe-virága, a legkiválóbbak közül a legkiválóbbak, és valamennyiük között a legkülönb ő volt. Ha azzal a képével hasonlítom össze, a saját apjának látszik.

Aztán Sally megrendelte az ötödik Martinit, vagyis miután az előző dupla volt, a hatodikat. Megfeledkezett Deke Slaytonról és felvidult. Holnap találkozom az új asztronautákkal, a második és a harmadik csoport néhány tagjával; karját és fülbevalóit rázva, Sally azt kiabálta, hogy a világ minden kincséért sem szeretne a helyemben lenni. A kísérő, akit mellém adnak, nem barátságos, az új asztronauták nem olyan közvetlen emberek, mint a régiek, nehéz lesz belőlük valami használhatót kihozni: hacsak nem találok közöttük Teknősbékákat. Ugyan, kik azok a Teknősbékák? Nos, a Teknősbékák azok a személyek, akik a legtisztábban tudnak válaszolni a legpiszkosabb kérdésekre; vagyis a szellemes, rendes emberek. Következésképpen, aki piszkos módon válaszol egy piszkos kérdésre, az nem Teknősbéka, hanem Szamár. Aki pedig Szamár, az nem ember. Amiből viszont az következik, hogy a Teknősbékák végső soron emberek. Természetesen nő is lehet Teknősbéka, de legjobb tudomása szerint Amerikában az egyetlen nőnemű Teknősbéka – ő maga: Sally Gates. Méghozzá Vezető Teknősbéka: ez azt jelenti, hogy képes felismerni, vizsgának alávetni a Teknősbékákat, és ő írja alá az igazolványukat. Ez az igazolvány. Sally kinyitotta a táskáját, és előhúzott egy kis kartonlapot, ez állt rajta: International Association of Turtles, Teknősbékák Nemzetközi Szervezete. És harsány hangon vizsgáztatni kezdett engem. Hát, istenem. Nem mintha valami különleges babérokkal kívánnék dicsekedni, de szerénytelenség nélkül állítom, hogy egyetlen Teknősbéka sem érdemelte meg annyira, hogy annak tekintsék, mint ahogy én ezen az estén megérdemeltem. A Flintlock Inn időközben megtelt vendégekkel, békés családapák, szemérmes jegyespárok, érintetlen szüzek népesítették be: és az ördögi Sally olyan kérdéseket kiabált, amelyeket csak hosszas habozás után idézek, végtelen zavarban.

– Mi az, amiből a tehénnek négy van, és a nőnek csak kettő?

A tányérokon megszűnt a villák csörömpölése, halk köhintések törték meg a hirtelen beállt csendet, egy üveg Coca-Cola leesett a földre és akkorát robbant, akár egy bomba.

– A lábuk, Sally.

– Mi az, amit a nő ülve csinál, a férfi állva és a kutya három lábon?

Ezúttal az egész Flintlock Inn megdermedt egy Északi-sarkról süvítő jeges áramlatban, és mintha mindenki hörghurutot kapott volna. A köhögésekhez tüsszentések, felháborodott és elborzadó kiáltások társultak.

– A kéznyújtás, Sally.

És itt abba is hagyom, mert a Teknősbékákban is van szeméremérzet, és Flintlock Inn emléke még mindig kényelmetlen érzéssel tölt el: a harmadik kérdésre egy szűz elájult. Mindössze annyit teszek még hozzá, dicsekvés nélkül, hogy minden provokációra a legtisztább válaszokat adtam Sallynak, mert megértettem, hogy brutális játékának nagyon is komoly jelentősége van: a leghipokritább konformizmus elleni, vagyis a Szamarak óriási többsége elleni állásfoglalás rejtőzik mögötte. Egy olyan társadalomban, ahol halálos bűnné válik, ha valaki akár jóban, akár rosszban, de kitűnik a többiek közül, ahol az élet normája a legsötétebb puritanizmus, ott bizonyos dolgok kikiabálása ugyanazt jelenti, mint ha valaki azt kiáltja: Éljen a Szabadság, amikor elvonul előtte Franco tábornok. Más szóval ez a játék nem a közönségességből, pimaszságból táplálkozott, hanem eretnekségből és bátorságból. Némi erőfeszítésre volt szükség valóban, hogy a kérdésekre az ember ne a Szamarak válaszát adja: vagyis az első választ, ami az eszébe jut. Mint vizsgálati teszt, végső soron sokkal zseniálisabb volt, mint azok, amelyeknek a San Antonió-beli pszichológusok alávetettek, és egyáltalán nem baj, hogy a hangnem ilyen egyszerű, infantilis volt. Az igazságnak nincs szüksége alexandrinusokra ahhoz, hogy igazság legyen.

Ujjongó kiáltások törtek elő Sally torkából, azonnal sietve aláírta az igazolványomat, melyben közli a nyilvánossággal, hogy immár hivatalosan is Teknősbékává minősít, és az maradok mindaddig, amíg megtartom a titkot: a Teknősbékák jelszavát. Ezt a jelszót akár ki is kiabálhatom, de csak egy másik Teknősbéka jelenlétében, és igen egyszerűen előcsalogathatom bárkiből: elég, ha megkérdezem a gyanús személytől, Are you a Turtle? Teknősbéka vagy? Egyébként, tette hozzá Sally alattomos smaragd-pillantásával, nyilvánvaló, hogy ezzel az igazolvánnyal hivatalosan részesévé váltam egy világnak, amit félig-meddig elutasítok: az első hét űrhajós valamennyi Teknősbéka, vagy Vezető Teknősbéka, a NASA számos tudósa és funkcionáriusa szintén Teknősbéka. Továbbá talán vigasztalásomra szolgál, ha tudom, hogy a Teknősbékákat nem mindig látják szívesen az űrkorszakban, olykor valósággal üldözik őket: – Én mindig mondom, hogy Deke-nek mindössze egy nagyon egyszerű lépést kellene tennie, hogy felrepülhessen: ne legyen Teknősbéka.

– És az új űrhajósok közül, akikkel majd találkozom, ki a Teknősbéka?

– Erre majd magadtól kell rájönnöd – mondta Sally. – És nem lesz könnyű.

– Miért, Sally?

– Mert a bürokrata, a kísérőd, ellensége a Teknősbékáknak, és mindent elkövet, hogy ne ismerd fel őket, és ők se ismerjenek fel téged. Holnap mindössze annyi lesz a feladata, hogy zavarjon, bosszantson, kétségbe ejtsen. A Sajt Program ügye kiszivárgott, és a Szamarak körében kezdesz népszerűtlenné válni. A becsületemre esküszöm: nem szeretnék a helyedben lenni holnap.

És mint mindig, igaza volt.

A bürokrata, a kísérőm annyira bürokrata volt, hogy nem találok rá más megfelelő elnevezést, ezt az egyet kivéve: Bürokrata. Az első mondata, amit hozzám intézett, így szólt: – Nem értem, miért pazarolják egyesek az idejüket és pénzüket, hogy idáig eljöjjenek, amikor le is írhatnák a kérdéseket, és elküldethetnék maguknak a válaszokat csekély bélyegköltség ellenében.

A második mondata így szólt: – Maga a könyveit diktafonba vagy a titkárnőjének diktálja?

A harmadik mondata így szólt: – Én televízió nélkül nem tudnék élni.

Nem tudom, hogyan írjam le külsejét: kerek bürokrata-szeme, barna bürokrata-bajusza volt. Kotkodácsoló hangja és pillangó-nyakkendője volt. A NASA iránti alázatos odaadását csak ahhoz a mély érzelemhez lehet hasonlítani, amellyel a fekete ingesek viseltettek a Fasiszta Párt iránt. Azonnal elvitt az asztronauták épületébe, és elkezdett velem űrlapokat kitöltetni: ki vagyok, kit képviselek, honnan jöttem, miért jöttem, hány órakor léptem be, hány órakor lépek ki, kit akarok látni, miért, mennyi ideig, kinek az engedélyével. Mármost egy dolgot tisztázzunk: a kérdőívek kitöltését én megszoktam, apám. Azt hiszem, nincs a NASA-nak olyan hivatala, ahol ne lenne elfektetve legalább egy általam kitöltött kérdőív, múltam és jövendőm legőszintébb meggyónásával. Rólam aztán igazán mindent tud a NASA: én, amikor a NASA átnyújt egy kérdőívet, máris fogom és írok, leírok mindent. Annyira belém táplálódott ez a fajta fegyelem, hogy bárhol is vagyok, bármit teszek, ha találok egy papírlapot, amire rányomtatták: NASA, én azt automatikusan kitöltöm és aláírom. De egy kérdőívet, nem nyolcat. Ő pedig azt kívánta, hogy nyolc kérdőívet töltsek ki, csak tudnám, miért. Addig vitatkoztunk, míg végül megegyeztünk négyben, mindegyiket indigóval, tehát végül mégiscsak nyolc lett. Mármost eltekintve attól, hogy nem értettem, miért kell nyolc kérdőívet kitöltenem, újabb vita robbant ki köztünk arról a részletkérdésről, hogy az indigót valamennyi példány között egyidejűleg el lehet helyezni, ami szerintem logikus, őszerinte szabályellenes dolog volt. Mikor ez a vita véget ért, az én vereségemmel természetesen, elolvasta, amit írtam, és felfedezte, hogy erre a kérdésre: „Kit képvisel?”, azt válaszoltam: „Önmagamat.” És megharagudott. Hogyhogy, mondta, az nem lehetséges, hogy én önmagamat képviselem, mindenki valaki mást képvisel, senki nem képviseli önmagát, aki önmagát képviseli, az anarchista, eretnek, és mivel én erre azt feleltem, hogy anarchista, eretnek is vagyok, még jobban megharagudott, és a rendőr sem tudta megnyugtatni, pedig azzal gyanúsított, hogy talán tréfáltam. Megnyugtatására kénytelen voltam újra kitölteni az íveket, ezúttal indigó nélkül, mert felfedezte, hogy indigóval nem eléggé olvashatók, és kijelenteni, hogy a Rizzoli kiadót, kiadómat képviselem, aki pedig, szegényke, igazán ártatlan volt az egészben. Ezek után egy felvonóba lökött és elszállított az új asztronauták Legszentebb Szentélyébe, ami egy rendkívül hosszú folyosó, rengeteg ajtóval, mindegyik egy-egy új asztronauta irodájába nyílik. Az ajtó a szabályzat értelmében nyitva áll, és így látni lehet az űrhajóst, aki íróasztalánál ül tengernyi papírlap és ceruza társaságában: űrhajósonként legalább húsz ceruzát számíthatunk. Hogy miért van az asztronautáknak ennyi ceruzájuk, ezt senki nem tudta nekem megmagyarázni: mindenesetre van nekik, és én felfedeztem egy fantasztikus dolgot, hogy ceruza van még a trikójukban is, amit tornához öltenek magukra. Ebben a trikóban hat darab ceruza van, kettesével bedöfve a bal karra felvarrt zseb megfelelő réseibe: hogy mindig kéznél legyenek. Kéznél, de minek? Hogy a hátukat vakargassák velük? Elvégre nincs szükség ceruzára a bukfencezéshez, nem gondolod, apám? Én ezt egyszer megmondtam Paul Haneynek is, és hozzátettem: miért nem varrjátok a bal kar helyett a hátukra a zsebet, hogy a ceruzák kéznél legyenek, ha vakarni akarják a hátukat, és így végre legalább valami hasznukat is vennék? De ő azt felelte, hogy a ceruzák írásra valók, nem hátvakarásra.

A folyosón, ahol az új asztronauták irodái állnak, található a Ceremóniamester hivatala is, ő adja meg az engedélyt, hogy beszélni lehessen velük. Ennek a Ceremóniamesternek van kereszt- és vezetékneve: én azonban csak Ceremóniamesternek nevezem, mert szeretnék róla minden lehető rosszat elmondani anélkül, hogy családját és őseit is belekeverném. Látszólag ártalmatlan, sőt kedves ember. Halk, vajpuha hangja van, és ő maga is hatalmas vajkupacra emlékeztet, annyira kövér, ragadós és csepegő. Vajkarjaival hadonászva vajsima bókokat rebeg, és az embernek első ösztönös kívánsága az, hogy bárcsak tojásként megsülhetne benne, aztán becsusszanna a nagy hasába és táplálná őt. A második ösztönös vágy néhány ökölcsapást mérni rá: erről a jogos kívánságáról azonban lemond az ember, mert látni szeretné az asztronautákat, és rájön arra is, hogy a csapások hatástalanul süppednének a vajba, legfeljebb a keze lenne ragacsos. A Ceremóniamester ugyanis gonosz. De nem tudatosan gonosz: sejtelme sincs róla, hogy gonosz, meggyőződése, hogy ő jó, nemes lelkű, jól nevelt, és jól szolgálja a Holdutazás Ügyét. Bizonyos vonásaiban azokra a gyerekekre hasonlít, akik kitépik a hangyák lábát, mert azt hiszik, hogy a hangyák nem érzik a fájdalmat. A maga korlátoltságában a Ceremóniamester még megható is. Bizonyára ellentmondást látsz benne, hogy a gonosz, aki nem tud róla, hogy gonosz, az én szememben megható lehet. A nem egészen két órányi időtartamra, amennyit számomra engedélyeztek, hogy interjút készítsek az asztronautákkal, a Ceremóniamester nyolc űrhajóst készített elő számomra: személyenként tíz percre.

– Nyolcat?!?

– Igen, nyolcat.

– De meginterjúvolni valakit nagyon nehéz, ez kölcsönös vizsgálódást jelent, a figyelemnek és az idegeknek rendkívüli erőfeszítését: nem lehet egymás után nyolc személlyel interjút készíteni!

– Miért?

– Hogyhogy miért?!? Már megmondtam, miért. Különben is, bocsásson meg: mit lehet tíz perc alatt megkérdezni egy embertől? Hogy van, hány óra, legfeljebb ennyit.

– Tíz perc alatt el lehet mesélni egy egész emberélet történetét.

– Maga talán elmeséli a magáét: látszik, hogy nem lenne sok mondanivalója. De normális ember nem tudja az életét tíz perc alatt elmesélni, legfeljebb egy kérdőívet tud kitölteni, uram.

– Legyen tizenegy perc.

– Hogyhogy tizenegy! Én nem ismerem ezeket az asztronautákat, nincs róluk semmi írásos anyag, nem is annyira kérdeznem, inkább megértenem, kell őket. Hallgasson rám, kérem!

– Tizenkét perc, több semmiképpen.

– Uram, én a világ túlsó feléről jöttem, hogy megértsem ezeket az asztronautákat: Európa messze van ám, uram. Uram, én azért vagyok itt, hogy egy könyvet írjak, nem Gallup-vizsgálat a célom. Uram…

– Tizenkét perc a legtöbb, amit engedélyezhetek magának. Nyolcszor tizenkettő, az kilencvenhat, százhúsz mínusz kilencvenhat az huszonnégy, huszonnégy osztva nyolccal, az három: így mindössze három perc marad a bemutatkozásra.

– Mit beszél?!? Mik ezek a számítások?!? Uram, én nem kértem, hogy nyolc asztronautával találkozhassam. Próbáljunk megegyezésre jutni: nyolc helyett adjon nekem csak négyet, és ezzel a néggyel, a bemutatkozást is mellőzve, én fejenként félórát beszélek. Így jó?

– Félórát?! És csak néggyel?!? Kisasszony, négy nem elég.

– Lehet, hogy magának nem elég, nekem elég.

– Négy emberrel maga nem kaphat pontos képet a helyzetről.

– Hát kit érdekel a pontos kép a helyzetről!

– Nyolc.

– Négy.

– Nyolc.

– Öt.

– Nyolc.

– Hat.

– Nyolc.

– Rendben van, rendben van, rendben van! Legyen nyolc!

– Öröm ilyen értelmes nővel találkozni: a nők között nagyon ritka az értelmes, tudja-e? Nézze, hogy bebizonyítsam, mennyire csodálom magát, azonnal előkerítem magának azt, amelyik kerékpáron jár: ugye kérte, hogy beszélhessen egy olyan űrhajóssal, aki kerékpáron jár?

– Igen, uram. Szerettem volna megismerni egy űrhajóst, aki kerékpáron jár.

– Na ugye. Freeman kerékpáron jár. Vagy nem jár kerékpáron? – fordult a Bürokratához.

– De igen, kerékpáron jár – kuncogott a Bürokrata.

– Na ugye. És ahhoz, aki kerékpáron jár, adok magának jó tizenöt percet. Örül?

– Boldog vagyok.

– Azért figyelmeztetem, hogy maga mindenben és mindenkor a kísérőjének tartozik engedelmeskedni.

– Igen, uram.

– Amikor ő azt mondja, elég, akkor elég.

– Igen, uram.

– Tessék, itt az anyag, amelyből valóban pontos képet kaphat a helyzetről.

– Igen, uram.

Átadott nekem huszonkét papírlapot, amelyekből kiderült, hogy: 1. Az új asztronauták valamennyien a tengerészet vagy a légierő tisztjei, kivéve egyetlen civilt a második csoportban, és a MIT (a Massachusetts Institute of Technology) két diplomását a harmadik csoportban. 2. Az új asztronauták valamennyien házasemberek, egy kivételével, ez Clifton Williams, azonban ő is hamarosan megnősül. 3. Az új asztronauták valamennyien családapák átlag fejenként két vagy három gyerekkel, ez azt jelenti, hogy az új űrhajósoknak összesen ötvenkét gyerekük van, valóban lenyűgöző szám. 4. Az új asztronauták legtöbbjének kék szeme és szőke haja van. Egészen pontosan: tizennégynek van szőke haja és kék szeme, négynek a haja gesztenyebarna és a szeme kék, négynek fekete haja és fekete szeme van, egynek vörös haja és zöld szeme. 5. Nincs közöttük egy néger sem. De ez régi vita, kár újra elkezdeni az űrszakemberekkel. Én ugyan sokszor megpróbáltam, és ők a legdöbbenetesebb ártatlansággal azt válaszolják, hogy soha egyetlen néger sem jutott át a vizsgákon, aminthogy egyetlen nő sem jutott át a vizsgákon, a NASA azonban nem tesz semmiféle megkülönböztetést a fajok és a nemek között, satöbbi, satöbbi, ámen. Egyébként az oroszoknál sincsenek sárga vagy fekete bőrű űrhajósok. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségében mindenféle színű emberek találhatók, akárcsak az Amerikai Egyesült Államok Szövetségében, de a szovjet asztronauták szigorúan fehér bőrűek. Úgy rémlik, a fehér bőr szinte nélkülözhetetlen tulajdonság ahhoz, hogy az ember felmenjen a Holdra, amely fekete. Ezekkel a gondolatokkal végül készen álltam, hogy találkozzam az én Nyolcammal. Vagyis egyáltalán nem álltam készen. Rendkívül dühös voltam, és sokért nem adtam volna, ha mindnyájukat a pokolba küldhetem. De megismertem Theodort, és minden megváltozott.

Mert Theodor, hát igen, ő költő volt. Hogy egy költő végül hogyan lesz űrhajós, ezt nem tudom megérteni. Még kevésbé értem, hogy a NASA hogy fogadhatta be őt, egy bizonyos Amerika nevű ország hogy hozhatta a világra. Mit kezdhet a technológia egy költővel? Hová teszi? Egy költő manapság mindenképpen veszedelem. Felküldik a Holdra, hogy hozzon mintát egy kőzetből például, és ő elábrándozik egy rubindarab előtt: közben kimerül az oxigéntartalékja. Felküldik a Marsra, hogy adjon róla technikai leírást, és ő visszatér egy szonettel, ami valahogy így szól: „Bájos ezüstös dombok / én emlékezem rátok / a kék színű égbolt / smaragdszínnel borított / halványkék lombok remegtek / és a levegő lágy volt / lágyabb mint egy menyasszonyi fátyol…” Ó, Theodor, mi a fenét jelent az, hogy a levegő lágy volt, lágyabb mint egy menyasszonyi fátyol?!? Megtudhatnánk, hány százalék benne a hidrogén? Találtál vizet a Marson, igen vagy nem? Mire Theodor: „Vékony gyémánt jégréteg / tündöklő örömkönnyek / csillogtak a nap bíbor fényében…” Nem értem, nem értem. Két eset van: a NASA vagy szórakozni akart, vagy nem vette észre, micsoda kincs jutott a kezébe. És ebből következik, gondolom, ez nyilvánvaló, apám, hogy féktelen csodálatot, eszeveszett hálát éreztem Theodor iránt, számomra Theodor mindenkinél többet ért, még azoknál is, akiket a legjobban szerettem, akikkel a legmelegebb barátságot kötöttem, a Főnök például, vagy az, akit majd fivéremnek nevezek. A Főnök nagy ember, a fivérem olyasvalaki, mint én, de Theodor olyan, amilyen én szerettem volna lenni, de amilyen nem vagyok: maga a tisztaság, egyszerűség, optimizmus. Én ha látok valamit, vagy nevetek, vagy sírok, a furcsa vagy a csúf oldalát is meglátom: ő csak a szépet látja. Hát ezért nem felejtem el soha Theodort, a félresikerült űrhajóst, ezért nem tudom soha eléggé siratni, hogy megtaláltam és utána azonnal el is vesztettem, mint egy látomást. Theodor Freeman Haverfordban, Pennsylvaniában született 1930. február 18-án. Apja John Freeman földművelő. A Michigani Egyetemen repülőmérnöki diplomát szerzett, az Egyesült Államok Légierejének kapitánya, férje egy asszonynak, akit Hűségnek nevez, és apja egy kislánynak, akit szintén Hűségnek nevez…

Belépett azon az ajtón Theodor, és első pillantásra teljesen jelentéktelennek látszott: esetlen volt, csúnyácska, afféle parasztember, aki véletlenül a városba került, ahol végül is csomagkihordással, ablaktisztítással, más fáradságos mesterséggel foglalkozik. Testalkata hosszú, szikár. Majdnem teljesen kopasz volt, így koránál, harmincnégy évesnél többnek látszott. Az arca, nem is tudom: kisfiús arca volt két ámuló szemmel és félszeg kis mosollyal a közepén. Félszeg volt a keze is, soha nem tudta, mit kezdjen velük, hol az orrát vakarta, hol a füléhez kapott, hol zsebre vágta, hol pedig megkapaszkodott a székben, mintha le akarna billenni. Halk, minduntalan félresikló hangja volt, valahányszor egy kicsit erősebben tört fel a torkából, elpirult. Esztétikai szempontból szerencsétlen jelenség. Fonetikai szempontból valóságos katasztrófa: rosszul beszélt, pontok és vesszők nélkül, én itt-ott teszek olykor pontot és vesszőt a mondatai közé, de a valóságban egy sem volt. Diplomák, egyetem, Tengerészeti Akadémia, isten tudja, hány utazás Európában, kapitányi rang, mindez úgy pergett le róla, mint üvegről a víz; egy karcolást sem ejtve paraszti természetén, mely érintetlen, paradox, hihetetlen, mint mákvirág az aszfaltos úttesten. Sokszor azon gondolkodom, hogy tudhatott helytállni a polgári környezetben, amely elnyelte, vajon csúfolták-e: és nem találok rá feleletet. Micsoda furcsa ország Amerika! Mindenesetre az ilyesminek nem volt semmi jelentősége Theodornál. Theodornál csak annak volt jelentősége, amit mondott, érzett, gondolt. Ugye nem bánod, ha elhagyok minden további kommentárt, és csak azt írom le, amit a magnetofonszalag rögzített? – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Freeman úr, mert…

– Ó, nem Freeman úr! Theodor. A nevem Theodor!

– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Theodor, mert azt mondták nekem, hogy maga kerékpáron jár, és egy űrhajós, aki kerékpáron jár, olyan szokatlan jelenség: valóban kerékpározik?

– Ó, igen! Nagyon szeretek kerékpározni, kerékpáron teljesen szabad az ember, és az arcán érzi a szelet, nem a rossz szelet, amely süvít, hanem a lágy szelet, amely olyan, mint a simogatás, és illatokat érez, nem a benzinbűzt, hanem illatokat, aztán van ideje megnézni a fákat, felhőket, mókusokat, mindent. Én szeretem ezeket a dolgokat, a lágyan fújdogáló szellőt, a mellettem lassan elmaradó fákat, a madarakat, a mókusokat, igen, én nem vagyok olyan ember, aki bent ül a szobában és nézi a tévét, a tévét csak pénteken nézem, amikor Danny Kaye szerepel, a többi estén fogom a kerékpárt és elmegyek sétálni, viszem magammal Hűséget és a kicsi Hűséget is, akik néha morognak nincs kedvem papa, nincs kedvem Theodor, de én azt mondom gyerünk, a kerékpározás jót tesz! Aztán kerékpározom én reggel is, fél héttől hétig, amikor friss a levegő és az égbolt még tiszta, utána azonnal bepiszkolódik, öt mérföldet teszek meg a Nassau-öbölig, ahol a vadlibák vannak, azokat annyira szeretem és teljesen egyedül vagyok mintha az első ember volnék akit isten alkotott, fütyörészve pedálozok és mindenfélét mesélek magamnak, az egyetlen baj, hogy a sztrádán kell mennem, az az egyetlen út és néha elhajt mellettem egy autó, a végén majd az autók elsöpörnek és akkor meghalok, isten veled Hold, kerékpáron járok még a hivatalba is, igen én vagyok az egyetlen aki kerékpáron jár, hogy mondja? Nem, nem csúfolnak, sőt azt mondják ez kellene nekik is, de azért nem teszik, én nem értem, hogy Amerikában miért nem kerékpároznak már az emberek, voltam Norvégiában és az emberek kerékpáron közlekednek, voltam Dániában és ott is kerékpáron közlekednek. Itt nem, de hát mi ez a rohanási kényszer, sietség én nem értem, odafent a levegőben rendben van de a földön!

– Mondja, Theodor: hogy lehet összeegyeztetni ezt a két dolgot, a kerékpárt és az űrhajókat? Hogy lehetséges, hogy magának tetszik a világ odafönt, ha ennyire jól érzi magát a Földön?

– Nahát, ezen én is gondolkoztam, tudja, de mennyit gondolkoztam: és rájöttem hogy ez attól van mert Delaware-ban nőttem fel. Amikor kisgyerek voltam a szüleim Pennsylvaniából átköltöztek Delaware-ba, ami annyira de annyira csúnya, minden pontosan olyan mint itt, minden lapos, nincsenek falevelek nincsenek pillangók nincsen semmi de semmi, tehát kisfiú koromban csak néztem azt a sok csúfságot és azt gondoltam, ki tudja talán a magasból nézve egy kicsit kevésbé csúnya, aztán egy napon, hatéves lehettem, mondtam papa felviszel repülőgépen papa? Akkor a papa pénzt gyűjtött és felvitt egy repülőgépen és észrevettem hogy a magasból nézve Delaware nem csúnya hanem szép. Így hát látja, én azt mondom a földről nézve a dolgok sokszor nagyon csúnyák, a magasból nézve sokkal kevésbé csúnyák és olykor egyáltalán nem csúnyák, olykor pedig valósággal szépek. Azt mondom hogy a világ többé-kevésbé olyan mint Delaware, ocsmányul csúf világ, de a magasból nézve egyáltalán nem csúnya és messziről pedig gyönyörű szép, mondok egy példát. Egyszer elmentem Hollandiába, és amint megérkeztem Amszterdamba rohantam megnézni az Éjjeli őrjárat-ot mert Rembrandtot annyira de annyira szeretem és egész életemben szerettem volna az Éjjeli őrjárat-ot látni. Valósággal berontottam, annyira vágytam megnézni azt a képet és rohanva száguldottam át a termen és megérkeztem eléje, ahol ha nem lett volna szőnyeg biztosan elcsúszom és az orromat beleverem a képbe, és… nagyon rosszul esett mert ott nem volt olyan szép amilyennek hittem. Nem volt olyan szép a fény amilyennek hittem, nem voltak szépek a színek amilyeneknek hittem, csalódást okozott, és ebben a csalódásban elkezdtem hátrálni egyre csak hátrálni, és akkor történt valami, az történt, hogy miközben hátráltam, a kép egyre szebb lett egyre szebb a távolság tette egyre szebbé, míg aztán elérkeztem a terem másik végébe, a hátamat a falnak támaszthattam, a képtől legtávolabbra eső ponton, és a kép csodálatosan szép lett, visszakapta mind a fényt és a színeit: mert távol volt. Igen, a világ távolból nézve sokkal szebb, és én ezért repülök, hogy szebbnek lássam, és azért is, mert a szép dolgok itt a földön vannak, az olyasmik mint az Éjjeli őrjárat, és én azért repülök, hogy hamar eljussak hozzájuk, hamar megláthassak mindent. Tehát úgy gondolom…

– Hét perc – mondta a Bürokrata.

– Tessék? – mondta Theodor.

– Semmi – mondtam én. – Semmi. Folytassa, kérem.

– Tehát úgy gondolom, hogy sokan épp ezért kezdtek repülni, esetleg maguk sem tudják miért, mert nem gondoltak rá, de mégis azért van, ami a Holdat illeti nézze, igen, igaz, hogy szeretem a Földet szeretem a faleveleket és a madarakat és a szelet, de azért ez nem jelenti azt, hogy a szépség mindig zöld, mindig mozgásból és zajokból tevődik össze, a sivatag sárga és mégis szép, a hegyek hallgatnak de mégis szépek, és amikor azt mondják hogy a Hold csúnya, én azt felelem csúnya miért? Mert nincs rajta semmi más csak sivatag mondják mert csak sziklák vannak és én azt válaszolom hát aztán? Voltam a Mohavy-sivatagban és mindenki azt mondta a Mohavy csúnya, de én csodálatosan szépnek találtam. Gyakran járok White Sandsbe a kilövések miatt és mindenki azt mondja White Sands csúnya, szerintem viszont csodálatosan szép. De hát nem látod hogy halott, mondják, nincs ott semmi eleven, nos válaszolom, elég ha egy eleven ember nézi és akkor már nem is halott, maga is megelevenedik nem? Aztán ott vannak a rakéták amelyek felszállnak, White Sandsben, és a rakéták elevenek és nem lehet azt mondani hogy nincs semmi eleven White Sandsben. Tehát a Hold olyan mint White Sands, olyan mint a Mohavy-sivatag, és a szépséget meg kell keresni, ha valaki jól keresi megtalálja, mert a szépség mindenütt ott van, esetleg egy férfi vagy egy asszony csúnyának tűnik aztán jobban megnézzük és észrevesszük hogy gyönyörű szép, és a Hold is ilyen. De a Hold szomorú mert ott lakik a magány és semmi más, mondják, és akkor azt felelem hogy a magány szép, a csend szép, a szomorúság sokszor inkább a nagyobb társaságokban és a lármában lakozik. Az apám mindig magában van és mégis boldog, mindig hallgat és mégis boldog, a hallgatag embereknek a magányos embereknek olyan sok mondanivalójuk van önmaguk számára.

– Beszéljen nekem az apjáról, Theodor.

– Az apám telente favágó és nyáron földművelő, nem beszél soha és nem törődik mások ügyeivel, a bátyámmal él, aki telente maga is favágó és nyáron földművelő. A családomnak van egy birtoka és ha nyaranként hazamegyek nekem is dolgoznom kell a birtokon, ami egyébként jó barátom, mert már nagyon régen ismerem, kapáltam és műveltem tizenöt éves koromig. Én tizenöt éves koromig magam is parasztember voltam és csak nagyon ritkán jártam iskolába akár az apám, tizenöt éves koromban azonban észrevettem, hogy azzal hogy valaki paraszt, nem tanulja meg a dolgokat és ezt megmondtam az apámnak és az apám azt mondta hogy a dolgokat úgy lehet megtanulni, hogy az ember olvas. Így tehát olvasni kezdtem, sokat olvasni és apám nem küldött többet a földekre, és elküldött az iskolába ahol kitűnően megálltam a helyemet. Delaware szenátora megtudta hogy az iskolában kitűnően megállom a helyemet, hogy sokat olvasok és hogy apám már nem küld a földekre, így elhívatta az apámat és azt mondta neki hogy ha akarja mehetek a Tengerészeti Akadémiára és ingyen tanulhatok amíg ilyen jó osztályzatokat kapok. Apám azt válaszolta hogy ezt a fiamnak kell akarnia nem nekem. Én akartam…

– Tizenhárom perc – mondta a Bürokrata.

– Tessék? – mondta Theodor.

– Semmi – mondtam én. – Semmi. Folytassa, kérem. Mesélje el, hogyan lett űrhajós.

– Igen, hát mielőtt űrhajós lettem, pilóta lettem: mert éppen ezt kezdtem mondani amikor ő félbeszakított. Én repülőgépekkel akartam foglalkozni semmi mással, de Delaware szenátora megmagyarázta nekem hogy a Tengerészeti Akadémia arra is jó, hogy repülőgépre ülhessek, mert a Tengerészeinek vannak repülőgép-anyahajói. Így beléptem a Tengerészeti Akadémiára, aztán az egyetemre és repülőmérnök lettem, rögtön ezután pedig berepülő pilóta. Kaliforniában az Edwards Támaszponton voltam berepülő pilóta és itt mindenki űrhajós akart lenni, hihetetlen, milyen rengeteg ember akar űrhajós lenni, mindenki kérvényt írt, hogy űrhajós lehessen. Én is írtam, egyszerűen csak azért mert mindenki írt, de nem mintha hittem volna benne, kicsit olyan volt mint a lottózás, a feleségem, aki nagyon rokonszenves vidám lány és akkor is nevet amikor szomorú, tréfálkozott velem, azt mondta, Theodor, a Holdra akarsz menni, Theodor? Én is tréfálkoztam vele, de legnagyobb meglepetésemre behívtak a vizsgálatokra San Antonióba és legnagyobb meglepetésemre jól vizsgáztam, talán azért vizsgáztam jól, mert az egész nagyon szórakoztatott. Nagyon szeretem tudni a dolgokat, és minél kevesebbet tudok annál inkább feltámad bennem a vágy, hogy mégis tudjak valamit, így vagyok a festészettel például, az orvostudománnyal például, és az orvosi vizsgálatok San Antonióban valóban fantasztikusak voltak. Egyebet sem tettem csak kérdezősködtem, próbáltam a dolgokat megérteni, őrülten szórakoztam és a doktorok azt mondták, ha tanultam volna orvostudományt, jó orvos lett volna belőlem és ez volt életemben az egyetlen eset, amikor valamit megbántam: meggyógyítani az embereket, ez vajon nem azt jelenti-e, hogy elkergetjük a csúnyát, hogy megkeressük a szépet?

– Tizennyolc perc! – ordította a Bürokrata.

– Tessék? – mondta Theodor.

– Semmi – mondtam én. – Semmi. Folytassa, kérem.

– A pszichológiai teszteken már kevésbé szórakoztam. Azt kérdezték tőlem gondoljam csak el milyen formája van egy almának, és majdnem elnevettem magam mert ha az apámtól megkérdeznék milyen formája van egy almának ő szétveri a pofáját a kérdezőnek, sőt egy percig kísértésbe estem hogy magam is ezt tegyem, csúfolódik velem, mondtam magamban, mert Delaware-ból jöttem, de mégis lecsillapodtam és azt feleltem, nézze, az én falumban, Delaware-ban az alma kerek: erre megdühödött és azt morogta, hogy az alma kerek bármelyik faluban. Aztán megkérdezte, mit látok egy papírlapon, ami a kezében van, a papírlap fehér volt, én lehunytam a szememet és azt mondtam, hogy búzaföldet látok amit belepett a hó, de a hó majd elolvad, ha kisüt a nap és a nap átmelegíti majd a gyenge zöld búzakalászokat, és amint átmelegedett a búza növekedni, kezd egyre keményebbé és erősebbé válik, de félbeszakított és azt válaszolta, hogy az egy fehér papírlap és semmi más. Úgy láttam, jobban dühíti a papírlap mint az alma, most megbuktat, gondoltam, de nem buktattak meg és most itt vagyok.

– Stop! – mondta a Bürokrata. – Stop! Stop! Stop!

– Mit mond? – kiáltott fel Theodor.

– Azt mondja, stop – suttogtam. – Kár.

– Igazán kár, szívesen beszélgettem magával, nincs sok alkalmunk beszélgetni idebent, tetszett nekem ahogy maga hallgatott, úgy hallgatott, hogy attól jobban éreztem magam és…

– Stop! Stop! Stop!

– …és ha nem bánja, szeretnék magától egy szívességet kérni. . .

– Stop! Stop! Stop!

–…adja át az üdvözletemet egy barátomnak, egy olasz pilótának, Italo Tonati a neve, oktatója voltam az Edwards Támaszponton…

– Stop! Stop! Stop!

–…mondja meg neki, hogy emlékszem rá és minden jót kívánok…

– Stop! Stop! Stop!

– Tessék, itt a címe.

– Rendben van, Theodor.

– Megteszi, igazán?

– Megteszem, igazán.

– Stooooop!

– Akkor hát ciao, Theodor.

– Ciao. És köszönöm, hm. Szívből köszönöm.

Meg sem fordult a fejében a gyanú, hogy talán inkább nekem kellene köszönetet mondanom, és hogy fáj, amint eltávolodni látom. Mert ez a csúnya a világban, Theodor: váratlanul, a sötétségből előbukkan egy Theodor, és utána rögtön elveszítjük. Öt hónappal később Theodor meghalt. Felrobbant a repülőgép, ő repült, és meghalt. Aztán egy évvel később, egy év múlva, érted? meghalt Tonati is. Pontosan ugyanúgy, Párizsban. Felrobbant a repülőgépe, ő repült, és meghalt.