TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Az elefántok csoportokban, párosával, hosszú tömött sorokba rendezetten csörtettek előre, és valahányszor elhaladtak mellettem, a halál leheletét éreztem. Félelemtől vakon húztam lábacskáimat a potrohom alá csápjaimat lecsüggesztettem, vártam, hogy apró, formátlan foltocskává tiporjanak: egy hangya maradványaivá. Aztán amikor rájöttem, hogy megmenekültem, dermedten figyelni kezdtem őket. Sok elefánt fekete volt, némelyik sárga, némelyik tejeskávészínű, a legtöbb pedig rózsaszín. Nem volt ormányuk, sem elefántcsont agyaruk, két lábon jártak és testüket többé-kevésbé szövet fedte: valaki esetleg férfiaknak, nőknek, gyerekeknek is nézhette volna őket. De elefántok módjára trombitáltak, tiportak, gázoltak, süketen minden iránt, ami kicsi, védtelen, beteg, s részegen a vad izgalomtól, amely idáig elvezette őket. Ez volt az ő vakációjuk, a nagy ünnep, amelynek a kedvéért leereszkedtek falvaikból, a távoli hegyek és erdők vidékéről, ahová eljutott a rakétaember és más hasonló csodák meséje. Trombitáláson, tipráson, gázoláson kívül az elefántok rágógumit, pattogatott kukoricát, szendvicseket, csokoládét, fagylaltot, rántott békacombot, főtt rákot, nyalókákat rágcsáltak, sörzuhatagokat, Coca-Cola, Pepsi-Cola, Seven-Up áradatokat zúdítottak le a torkukon, ami egyúttal arra is szolgált, hogy megmossák homlokukat, tarkójukat, fülüket, és amikor úgy látszott, hogy soraik kissé ritkulnak, föld alatti alagútjából azonnal előbújt egy vonat, kitárta automata ajtóit és újabb elefántok jöttek elő csordában, tiporva, gyötörve egymást, egy kis bódé felé törtetve két dollárral a kezükben. Aztán hatalmasan, embertelenül, könyörtelenül újra felém csörtettek, aki egy levél mögé bújva a hangyák istenéhez imádkoztam, hogy segítsen, mentsen meg. De nem volt isten, aki valamit tehetett volna értem.

Fáradságosan törtem utat magamnak a járda kikövezett szegélye mentén, papírpoharak, üvegek, éppen csak leharapott végű kolbászok, épp csak megkóstolt sütemények halmazában, egy gazdag nép pazarlásának közepette, mert ez a nép csak megszokásból vásárol ennivalót, nem azért, mert éhes, és kerestem a General Motors pavilonját. Nem telt bele sok idő, míg felfogtam, hogy vállalkozásom reménytelen. A Világkiállítás olyan hatalmas, mint egy hatalmas város, két év kellene, hogy az egészet bejárjam, csak az elefántok képesek két nap alatt megtekinteni. És ki tudja, hol a General Motors. Magas rudakon a világ zászlói lengtek, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Franciaország, Kongó, Német Szövetségi Köztársaság, Ausztrália, Japán, Nigéria, Anglia, India, a Vatikán zászlója, Hollywood zászlója, a NASA zászlója, az IBM, vagyis az Elektromos Számítógépek birodalmának zászlója, a BSC, vagyis az Atomtámadás elleni Óvóhelyek hazájának zászlója, a Ford, a Dupont, a Douglas a Garrett, a North American zászlaja: de a General Motors zászlóját nem sikerült megpillantanom. Ilyen hatalmasságok közt elvész egy hangya. Például elhaladtak mellettem autóbuszok: rendkívül sajátos autóbuszok, elég lett volna valamelyiknek azt mondani, hogy a General Motorsnál szeretnék leszállni. De amikor valamelyik ajtó kinyílt, az elefántok előzúdultak, tömör sorokban zárták el az utat, és amikor végre sor került rám, a busz már tele volt, hatalmas robajjal továbbindult. Furcsa, kerek tárgyak is elhaladtak mellettem például, egyetlen keréken gördülő korongok, amiket taxinak neveztek. De hiábavaló próbálkozás volt megkísérelni valamelyiket megállítani, mert egy héttel korábban, előre kellett megrendelni őket. Voltak elefántrendőrök például. De nem volt értelme, hogy tőlük kérdezzem, merre van a General Motors: az én hangom vékonyka, és úgysem hallhatták meg. Voltak elefántvezetők például. De nem volt tanácsos, hogy karjukat megcsiklandozva szólítsam valamelyiket, apám: egy lavina erejével csapott volna hatalmas tenyerük az én mellső lábacskáimra, péppé morzsolva őket. Tehát álltam egy nagy plexiüveg-tojás előtt, melyről fogalmam sem volt, mire való, és csak egyetlen megoldás maradt számomra: telefonálni Turton úrnak, hogy jöjjön elém. De hol találok vajon egy telefont?

Egy elefántgyerekhez fordultam, aki fagylaltot nyalogatva bámult rám.

– Bocsánat, uram, meg tudná mondani, hol van egy telefon, kérem? Az elefántgyerek belenyalt a fagylaltjába, aztán megvetően végigmért.

– Ott van a segged mögött, te bamba.

– Hogy mondta, bocsánat, uram?

– Nem látod, hogy az a tojás ott a telefon?

– Az, uram?!?

– Uff!

Benéztem az átlátszó plexiüveg-tojáshéjon. A tojássárgája helyén elektronikus számítógépre emlékeztető gépezet volt: tökéletesen sima, kivéve az egyik sarkát, ahol harmincnégy világoskék nyomógomb csoportosult, mindegyiken betű vagy szám. A gépezet előtt habgumival párnázott padocska állt. De vajon hol lehet a bejárati ajtó? Ismét az elefántgyerekhez fordultam.

– Bocsánat, uram, az ajtó merre van?

– Uff! – felelte az elefántgyerek. Aztán lecövekelte magát egy felirat elé, mely így hangzott: „Entrance”, Bejárat, és mintegy varázsütésre, a tojás kinyílt.

– Gyerünk, mássz be.

– Köszönöm, uram.

Félszeg lábakkal bementem a tojásba, leültem a pad szélére. És most? Hol van a kagyló, hogy felemeljem és belebeszéljek? Hogy kell használni ezeket a nyomógombokat?

A tojás külső falának támaszkodva, az elefántgyerek csendben szemlélt engem. Könyörgő pillantást vetettem rá. Szólítottam, bár tudtam, hogy nem hallhat meg. A tojás automatikusan bezárult, amint megérintettem a padot, egyetlen sóhajtás sem hallatszhatott ki.

– Bocsánat, uram, maga tudja, hogyan működik?

– Azt kérdezem, hol van a telefonkagylóóóóó!

– Nem lenne szíves bejönniiiii?

– …

Taglejtésekkel próbáltam segíteni magamon. Megértette. Hegyeset köpött egy virágra. Bejött. Leült mellém a padra.

– Uff. Mi a szám?

– 888-4000, uram.

Az elefántgyerek mutatóujját a nyomógombok felé nyújtotta, lenyomta a nyolcasokat, a négyest és a három nullát, mintha csengetett volna. Egyébként valóban csengetett is. Valahányszor rányomta az ujját egy gombra, felhangzott egy drin! Aztán mikor valamennyit végigcsöngette, ült és várt. Úgy értem: nem nyúlt semmihez többé, nem szorította száját vagy fülét semmiféle nyílásra. Egyszerűen csak várt. Csendben. Én is csendben voltam. Csendben volt a tojás is. Néhány pillanatig az egész világ csendben volt. A hang úgy robbant ki, mint a villám, mint a bibliai mennydörgés. Visszhangozva.

– Halló! Halló!

– HALLÓ! HALLÓ!

Sinai Hegyén az Úr hangja döröghetett így. És mondd, apám, mit válaszolsz, amikor az Úr hangja szólít? És hogyan válaszolsz?

– No? Hát nem felelsz? – kérdezte az elefántgyerek.

– Hová? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Hogyhogy hová?!?

– HALLÓ! HALLÓ!

– Halló – susogtam félszegen, a semmibe. És elpirultam.

– Itt Harry Turton, a General Motors Sajtóirodája – mondta türelmetlenül a hang. – Ki beszél?

– Én, Turton úr.

– Ki az az én? – bosszankodott Turton úr.

– Én vagyok, Miss Fallaci, Turton úr.

– Na, megy már? – morogta az elefántgyerek.

– Igen, uram. Köszönöm, uram.

– Szia, bamba.

– Viszontlátásra, uram.

Köpködve elvonult. Turton úr végre felfogta a helyzetet.

– Zűrben van, Miss Fallaci?

– Igen, Turton úr. Rettentő zűrben.

– Hol van?

– Egy tojásban, Turton úr.

– Egy tojásban?!

– Igen, Turton úr. Egy tojásban, amely azt állítja magáról, hogy ő egy telefon.

Turton úr nevetett.

– Értem. Egy sztereofonikus fülkében van. Melyikben?

– Ó, azt nem tudom, Turton úr. Olyan sok van ezekből a tojásokból De mind egyformák. Kiválasztottam egyet, csak úgy találomra.

Most már könnyedén beszéltem a semmibe, és nem pirultam el többé Vagyis kezdtem hozzászokni. Ahogy mindenhez hozzászokunk. Ahhoz is, hogy egy tojásban beszéljünk.

– Nem adhatna meg egy tájékozódási pontot, valami megjelölést? – kérdezte Turton úr.

– Semmiképpen nem, Turton úr.

– Az ég szerelmére! Hát nézzen körül!

Körülnéztem. A tojáson túl ott voltak az elefántok, a zászlók, a Világkiállítás utai, a Világkiállítás pavilonjai, a Világkiállítás borzalmai aztán volt egy hatalmas négyszögletes tábla, amelyen kis villanykörtéből formált számok szédítő sebességgel váltogatták egymást: arról tájékoztattak, mennyi abban a pillanatban az Amerikai Egyesült Államok lakosságának száma. Elektronikus rendszer állt összeköttetésben Amerika ötven államának valamennyi anyakönyvi hivatalával, és közölte a táblán, amint egy új gyermek született, a kis lámpák pedig azonnal felvillantották a számot, ami az eggyel több gyermeket is magában foglalta A rendkívüli az volt benne, hogy a szám minden fél másodpercben növekedett: vagyis Amerika minden fél másodpercben világra hozott egy gyermeket. De hová teszik őket, hol van hely számukra? Meghiszem azt, hogy új bolygókat akarnak gyarmatosítani.

– Nos? Nem talál semmit, amit számomra megjelölhetne? – makacskodott Turton úr.

– Közölhetem önnel, hogy megszületett a kétszázharmincnégy milliomodik amerikai gyermek, Turton úr.

– A fene egye meg! – kiáltotta Turton úr. – Túlzás, nem?

– Én is úgy gondolom, Turton úr.

– Biztos benne, hogy nem téved?

– Egészen biztos. Vagyis nem. Megszületett a kétszázharmincnégymillió-egyedik.

– A mindenségit! – mondta Turton úr,

– Turton úr!

– Mi van?

– Ikrek voltak! Megszületett a kétszázharmincnégymillió-kettedik is!

– Elég – mondta Turton úr. – Már tudom, hol van. Odamegyek magáért.

Száraz kattanást hallottam, a telefonkagylóét, amikor letették, a tojásban ismét csend lett. Így hozzákészülődtem, hogy kimenjek, de nem szívesen: kezdett már tetszeni nekem az a tojás. Talán mert megvédelmezett az elefántoktól, nem tudom. Talán mert visszavitt, akár Douglas doktor vízzel teli űrkabinja, anyám méhébe, és úgy éreztem, meg sem születtem, nem tudom. És amikor Turton úr megérkezett a korongok egyikével, amelyet taxinak neveznek, szinte fájdalommal álltam fel. Kegyetlen dolog megszületni. Megszületni annyit jelent, mint belépni a General Motors pavilonjába.

Turton úr kedves fiatalember volt, és úgy mosolygott, mintha nyomtatásban közölnék a Life egyik fényes oldalán, amint cigarettákat vagy bizonyos különleges whiskymárkát kínál. Olyan odaadóan tisztelte a General Motors céget, ahogy egy kommunista tiszteli a Kommunista Pártot, és megmagyarázott nekem valami nagyon fontosat: a látvány, amely majd elém tárul, tulajdonképpen a jövő előrevetített látomása, a General Motors hozza előre a jövőt, hála az ő hasonlíthatatlan, utánozhatatlan, pótolhatatlan géptermelésének: a látványosság neve „Futurama”. Aztán megmagyarázta, milyen szerencsés vagyok: az emberek hat órát is sorba álltak, hogy láthassák, várakozás közben sokan elájulnak. Olyan emberek is vannak, akik soha nem láthatják, így nem tudják meg, mire képes a General Motors. Ezek után megérkeztünk a General Motors elé, akkora hatalmas építmény volt, mint Ramszesz temploma, spirálvonalban fogta körül sokezernyi elefánt, hajnal óta várakoztak mogyorót rágcsálva és trombitálva, gyereklárma és tranzisztoros rádiókból áramló zene, sporthírek, politikai híradások, reklámhimnuszok bömbölésének kavargásában. Lidérces jelenség volt. És beléptünk a Futuramába.

Első pillantásra olyan volt, mint a Szerelmesek Alagútja: tudod, a Vidám Parkban, ahol a szerelmesek zavartalanul ölelkezhetnek a sötétben. Tökéletesen sötét alagút volt ugyanis, melyben sorba állított székek futottak egy mozgószőnyegen. A látványosság kétoldalt mutatkozott, tehát, hogy követni lehessen, folytonosan forgatni kellett a fejünket, mint a teniszjátszmáknál. Egy hang és valami heroikus zene volt hozzá a kommentár: azt hiszem, Beethoven, Hammond-orgonán. Félóra hosszat tartott, és folytatólagos előadás volt, mint a mi mozijainkban a filmvetítések. Csillagok vakító kozmoszképével kezdődött, miközben a hang meghatottan gurgulázta: „Isten hozta önöket a jövőbe tartó utazáson, ez az utazás mindenkit elvezet mindenhová a holnapban. Fedezzük fel együtt a jövőt, a valóság jövőjét, nem az álmokét: hiszen az, amit látunk majd, semmi a holnap holnapjához viszonyítva. Íme, máris holnap van.” Ezekre a szavakra valóban elindultunk, és azonnal elértük a Holdat, amely jobboldalt a levegőbe felfüggesztett műanyag léggömb volt, balra sziklás táj terült el, amely fölött űrhajósok repültek, végtelen elővigyázatossággal használván pontosan olyan rakétaövüket, amilyen Robert Courteré volt. Az űrhajósok akkorák voltak, mint a bábszínház bábujai, és nyilvánvalóan mindent kicsinyítve mutattak be; az ember azonban hamarosan megszokta a játékot, és mindent normálisnak látott. Normális volt a könnyedség is, ahogy a Holdról a Földre jutottunk: néhány perc múlva máris leszálltunk. Nem is a Földre, hanem a víz alá, a tengerbe. A tengerben szállodák, báltermek, teniszpályák, vízi kikötők, kórházak, felhőkarcolók voltak, kis villák is, halak úszkáltak körülöttük, hogy ne vágyakozzunk a madarak után, tengeri növények burjánzottak, hogy ne vágyakozzunk a fű után. És közben vonat formájú taxik, versenyautók, autóbusz alakú tengeralattjárók robogtak mindenfelé. Szabályszerű város volt a tenger mélyén. A kommentátor hangja mennydörgött:

„A tenger. A Föld háromnegyed része a tenger sötét mélyén fekszik. Egész vízi világ, melyet mindmáig nem használtunk ki, de amely végtelen gazdagság, végtelen mennyiségű táplálék forrása, és a földi lakosságnál hétszerte több embert képes magába fogadni. Menjünk tehát oda a tenger alatti vonatokkal, éljünk tehát a tenger alatti házakban, utazzunk a tenger alatti autókkal és taxikkal: víkendjeink számára íme, itt az Atlantis Hotel, a tengeri kertekben felépített kényelem csodája.”

– Mondja: ugye ez tréfál? – kérdeztem Turton úrtól.

– A General Motors nem tréfál – mondta Turton úr.

– De az Atlantis Hotel…

– Az Atlantis Hotelt Hilton akarja felépíteni, a Hawaii-tengerben. Csodálatosan szép lesz, mint valamennyi Hilton Hotel, majd meglátja maga is, ha odamegy.

– De hát hogyan?!

– A tenger alatti vonattal. Már megrendelte tőlünk az a vasúti társaság, amely a Los Angeles-New York vonalat üzemelteti.

– Hagyja abba, Turton úr!

– Maga hagyja abba – haragudott meg Turton úr. – A tenger alatti vonat sokkal előbb kezd majd működni, mint ahogy az emberiség leköltözik a vízbe. A tengeralattjáró sokkal hatékonyabb jármű, mint a hajó, sokkal gyorsabb. Rómából New Yorkba az atom-tengeralattjáró annyi idő alatt teszi meg az utat, mint egy sugárhajtásos repülőgép. Vagy maga csak háborúban kívánja felhasználni? Mi? Csak háborúzni akar a tengeralattjárókkal?

– Én?!

– A tengeralattjárókat mindmáig csak háborús célokra használták fel. A General Motors a civilek számára kívánja megépíteni őket, békeidőben. Higgye el nekem, a hajók hamarosan már csak festői emléktárgyak lesznek, úgy fogjuk őket a gyermekeknek mutogatni, mint a Mississippi bárkáit. Már közel van a végük.

– Maga komolyan azt gondolja, hogy az emberiség lakhat a víz alatt, Turton úr?

– A tengeralattjárók koncepciója szerint épített épületekben, igen, hogyne. Nem lesz más választásunk, ha továbbra is minden fél másodpercben születik egy amerikai. Vagy a tenger, vagy a világűr: a szárazföld már nem elég. És a tenger, bocsásson meg, vajon nem nyújt-e nekünk mindent?

– De. Ezt mondja Nemo kapitány is.

– Az ki? Egy rokona?

– Nem, a Nautilus parancsnoka.

Turton úr úgy nézett rám, mint Gotha Cottee, amikor megkérdeztem tőle, ismeri-e Verne Utazás a Holdba című könyvét.

– Nem ismerem.

– Turton úr, olvasott valaha egy könyvet, amelynek a címe Utazás a tenger alatt?

– Nem – mondta. – Mostanában jelent meg?

Kijutottunk a vízből, az egyenlítőn jártunk. Harmatos erdők vettek körül: madarak röpködtek, liánokon függeszkedő majmok rikoltoztak, fű és virágok egészséges illata szállt felénk. Csodálatos orchideák duzzadtak a napfényben, édes banánok érlelődtek aranyfürtökben. És egy irdatlan bulldózer haladt előre, apokaliptikus, halált osztó sarlócsapásokkal vágta ki ezt a paradicsomot: hogy városokat építsenek a helyébe. Borzongva rád gondoltam, apám. Aztán Scott Turner jutott eszembe, a San Diegó-i gyermek, aki azt a rettenetes levelet írta John Kennedynek, amelyet Robert Cubbedge idéz Amerika szétrombolói című szép könyvében.

„Kedves Elnök bácsi
nincs már nekünk helyünk
ahová mehetnénk amikor
vágyunk ki a kanyonba
mert ők ott is építik
a házakat. Kérlek téged
Elnök bácsi
légy szíves mondd meg
azoknak hagyjanak ki
egy kevéske földet
számunkra ahová
majd mi játszani mehetünk.
Köszönöm és sok csókot küld
a te Scottod.”

Kennedy, Robert Cubbedge szerint, Stewart Udall belügyi államtitkárral íratta meg neki a választ. Hosszú levelet íratott, amely így szól „Kedves Scott, az Elnök azt akarja, hogy te megtudd, egyetért veled, mert ő is szeret gyíkokra vadászni, nézni a hangyákat és magányosan feküdni a fűben, bámulni a formájukat vagy színüket változtató felhőket. Ezért az Elnök megpróbálja megtenni azt, amit mondasz, kihagy egy kevéske földet, hogy legyen hol játszani…”

Kennedy azonban meghalt, meggyilkolták azok, akik nem szeretnek gyíkokra vadászni és nézni a hangyákat és magányosan feküdni a földön, bámulni a formájukat vagy színüket változtató felhőket: és az árva Amerika immár szabadon rákényszerítheti a világra a rágógumi-civilizációját, melyben még legádázabb ellenségei is leutánozzák. Isten veletek, harmatos erdők. Isten veletek, egyenlítő zöld tájai.

– Az egyenlítő zöld tájai sincsenek még kihasználva – mondta a kommentátor hangja. – De a technika megtalálta a megfelelő eszközt, hogy behatoljunk azokba az őserdőkbe, hogy kiirtsuk őket, és helyükön autósztrádákat, függőhidakat építsünk, amelyek új méltóságot kölcsönöznek a vad dzsungelnek. Íme, a hatalmas bulldózerek munkában, valóságos négy keréken járó gyáregységek, melyek megteremtik a tisztaságot.

– Ezeket a General Motors gyártja – mondta Turton úr büszkén.

– Gratulálok, Turton úr.

Túljutottunk az egyenlítőn, a sivatagban jártunk. Vagyis ott, ahol valaha a beduinok és költők által szeretett sivatag volt. A homokdűnék, a nagy csend helyén felhőkarcolók, villák emelkedtek, és hosszú gyászos sorokban gombák, melyeket milliószámra vetettek az ipari mezőgazdaság új koncepciói szerint. Napfényhullámokat mesterségesen felhőkből eresztett esőzuhatagokkal váltogattak, s a gombák néhány perc alatt megnőttek.

– A technika – mondta a kommentátor hangja – eltörli a föld színéről a sivatagokat is. A sótól megtisztított és felhőkbe gyűjtött tengervizet a gépi erejű szél a sivatag fölé hajtja, s ez megtermékenyíti még a homokot is.

– Komolyan így van ez, Turton úr?

– Na hallja! A General Motors gyártja a sótalanított tengervizet felhőkbe sűrítő gépeket – mondta Turton úr.

– Gratulálok, Turton úr.

– A gépi erejű szél berendezéseit is a General Motors gyártja – kiáltott fel Turton úr.

– Ismételten gratulálok, Turton úr.

És megérkeztünk a Városba, a Futurama utolsó állomására. A város New York volt, 2000-ben. Annyira hasonlított a mai New Yorkhoz, amennyire a mai New York hasonlít egy marokkói faluhoz. Lerombolták az Empire State Buildinget, az ENSZ-palotát, a Rockefeller Center felhőkarcolóit, eltörölték a föld színéről a Fifth Avenue-t, a Park Avenue-t, a Madison Avenue-t, megsemmisítették a Hudson és az East River gyönyörű hídjait, helyükön tudományos-fantasztikus regényekből előlépett háromszáz emeletes tornyok álltak, automatikus utak, tárgyak, amelyekről nem tudtam, micsodák, mindezek fölött azonban rakétanők és rakétaférfiak repültek. És egy mély kút alján, nyomorúságosan, mint egy minden méltóságát elvesztett csirke, ott kuporgott, ki tudja, miért, a Saint Patrick-katedrális. A kommentátor, megrendüléstől elcsukló hangon deklamálta: „Ó, a Jövő Városa! Ó, a mi szépséges Jövőnk Városa, amely azonban nagylelkűen megőrzi hagyományait, keresztény hitét: íme, látják a Saint Patrick-katedrálist. A technika, kereskedelem, sport, gazdagság villámló kavargása – és miért ne? – a kultúráé és a művészeté is. Emberek, asszonyok, gyermekek: utazásunk a jövőbe véget ért A jelen mindössze egy pillanat a végtelen múlt és a jövő között, amely rohan, már itt is van.”

Jaj! – sóhajtottam. – Jaj!

– Rosszul érzi magát? – kérdezte Turton úr szolgálatkészen.

– Igen, nagyon rosszul.

– Hol fáj? Mondja, hol?

– Jaj, jaj! Mindenütt.

– Megkínálhatom egy Coca-Colával? Az jót tesz ám, tudja? – mondta Turton úr.

– Egy Coca-Colával…?

– Vagy jobban szereti a Pepsi-Colát? – mondta Turton úr.

– A Pepsi-Colát. . .?

– Értem. A Seven-Upot szereti – mondta Turton úr. Seven-Upot ittam. Természetes, morogtad volna, apám: mi mást nyújt neked a jövendő, mint Coca-Colát, Pepsi-Colát, Seven-Upot? Hát nézd, egész sereg mást is, apám. Először is a Firebird IV-et, vagyis a Tűzmadár IV-et. Hogy az micsoda? Hát egy autó, apám. És aztán? Aztán a Runaboutot, vagyis a Körbeforgót. Hogy az micsoda? Egy másik autó, apám. És aztán? Aztán a GM Stylinget, vagyis a Stile General Motorst. Egy másik autó?! Igen, apám. De azért ne haragudj. Inkább hallgass meg. Ha nem tudnád, az autókat kitiltják a jövő városaiból. Igen, kitiltják. A parkírozás miatt. Nem tudják már hová tenni őket, úgy szaporodnak, mint Fyfe doktor algái, és a General Motors módszere (vagyis egy kizárólag parkolás céljaira használható felhőkarcoló) sem látszik megfelelőnek. Utánoznunk kell tehát Julius Caesar intézkedését, aki időszámításunk előtt 46-ban megtiltotta, hogy Róma falain belül bármiféle kerekekkel ellátott járművet használjanak, így oldotta meg a közlekedés problémáját. Autókat továbbra is használnak majd hosszú utakra, azután teljesen eltűnnek. Igen, pontosan úgy, ahogy eltűntek a lovas szekerek. Néhány autó látható lesz még természetesen, de a múzeumokban, vagy Róma és Firenze terein: a romantikus élményeket kereső amerikai turisták részére. Autók helyett helikoptereket, rakétaöveket használnak majd, és GEM-et, ezt a kerék nélküli kocsit, amely fantasztikus sebességgel halad, kis légpárnán a föld fölé emelkedve. Vagy a levegőbe libbenve fogunk közlekedni, miként Arthur Clarke mondja: ez akkor lesz lehetséges, amikor már szabályozni tudjuk a gravitációs erőt. Mindenesetre a közeli jövőben az autó még használatban marad. De nem az az autó, amit te ismersz, vagyis az, amit falun használsz, és Mario, a sofőr vezeti.

Te nem tudod, hogy a holnap autóját nem vezeti senki. Magától halad. A sebességváltó és a hátsó kisablak már lassan eltűnik: hamarosan eltűnik a volán is. Ezt úgy értem, apám, hogy az autó olyan lénnyé változik, amelyik gondolkodik, és egyáltalán nincs szüksége ránk. Nem lesz más teendőnk, mint megnyomni egy gombot, vagy azt mondani: „Vigyél ide – vigyél oda”: pontosan úgy, ahogy te teszed Marióval, a sofőrrel. Tud majd elindulni és megállni ez az autó, behatolni a forgalomba és kijutni belőle, kiválasztani egy utat a másik helyett: és soha nem lesz balesete, mert acélidegei szilárdabbak lesznek, mint a sofőr Mario idegei. Nem lesz parkolási problémája sem, ami Mariónak, a sofőrnek örökösen van, mert miután letesz minket a hivatalunk, vagy a mozi előtt, ott helyezkedik el, ahol akar, a város másik végén például, aztán majd visszajön értünk. Igen, értem: elképzelni egy autót, amely magától átszeli a várost, ez téged kicsit zavar. De nem kell jobban zavarnia, mint amennyire zavar a rakéta, amely magától felmegy a Holdra, és magad is figyelted a Rangerek útját, amelyek űrhajós nélkül szálltak fel, űrhajós nélkül fényképezték le a Holdat. A gépek ma sokkal, de sokkal ügyesebbek, mint mi. Sokkal intelligensebbek, sokkal bölcsebbek, sokkal mindenfélébbek. Különösen azokon az utakon, amelyek elektronikus automata rendszerrel működnek.

Te nem tudod, hogy az utakat a jövőben nem úgy építik, mint a maiakat. A mai utakat lerombolják: egy jó töltet dinamit, aztán gyerünk. Az utak a jövőben nagyon tiszták és nagyon csöndesek, és végtelen elektronikus számítógépek lesznek, az autók egyenletes gyorsasággal és egyenletes távolságban haladnak majd rajtuk: mint egyetlen vonat vagonjai. Hősködések, előzések, balesetek nem történhetnek: láthatatlan sínpárok tartják majd az autókat, ugyanúgy, ahogy a vassínek tartják a vonatokat, és minden egyéni kezdeményezés megszűnik ily módon.

A sínpárok szabják meg a sebességet, nem maguk az autók. A radar dönti el, nem az autó volánjánál ülő ember szeme, mikor kell megállni vagy kanyarodni. Következésképpen a vakok, a nyomorékok, az újszülöttek is autózhatnak, Mario, a sofőr nélkül; aki magányosan utazik, kényelmesen olvasgathatja az újságot, akik csoportosan mennek, vígan lejátszhatnak közben egy kártyapartit. Akár a vonatban, igen, igen. Akkor miért ne mehetnénk vonattal, mondod te. Egyszerűen: mert a vonatok már nem léteznek. Arthur Clarke fejtette ki egy cikkében: a szén fogy, a nukleáris energia felhasználása következtében viszont kedvezőbbé válik a gyáraknak, hogyha az ellátási központok mellé települnek, az ipar decentralizálódik, így nem lesz szükség rá, hogy az árut sokezer mérföldnyire szállítsák. És a vonatok, vajon már ma is nem elsősorban áruszállításra szolgálnak-e? Az emberek repülőgépen, autón utaznak. Én nem, mondod te. De te nem tartozol az átlagemberek közé. Te te vagy. De a General Motors számára a jövőben egyáltalán nem fontos, hogy te te vagy. Ha mégis fontos lesz, akkor azzal csak elszomorítanak és legyőznek téged. Azért lesz, hogy kivágják az erdőidet, megmérgezzék a levegődet, a kerteddel szemközt felhőkarcolókat építsenek, hogy eltakarják a napot, a felhőket, a csillagokat; hogy zavarjanak autóikkal, a Firebird IV-gyel, a Runabouttal, GM Stylinggel.

– Tetszik, ugye? – mondta Turton úr.

– Igen, Turton úr.

– Most mutatok valamit, ami majd még jobban tetszik.

– Mit, Turton úr?

– A Firebird IV-et! – ujjongott Turton úr. – Hunyja le a szemét.

Lehunytam a szemem és nyeltem a Seven-Upot.

– Most nyissa ki.

Kinyitottam. És látod, most meg kell vallanom valamit, amivel sok ellenséget szerzek magamnak. Ha van a világon egy olyan tárgy, ami engem tökéletesen hidegen hagy, az az autó. Mutassanak nekem bármilyen dugóhúzót: megrendíthet. Mutassanak egy biztosítótűt, horgot, varrótűt: felkiáltok a lelkesedéstől. Mutassanak egy autót, és csak állok, mint a hülye. Érdektelenségem az autók iránt olyan teljes, ösztönös, hogy meg sem tudom különböztetni az egyik típust a másiktól: csak a színűket látom. Valaki ismételten próbálta nekem megmagyarázni, hogy a Ferrarinak semmi köze a Cadillachez, a Hatszázasnak sincs a Thunderbirdhez. De én, esküszöm, nem voltam képes megérteni, és amikor meggondolatlanul felteszik nekem a kérdést: „Milyen kocsija volt, milyen kocsija van”, én csak ennyit tudok felelni: „Sárga kocsim volt, vörös, meg egy kék.” Már elvesztettem barátokat emiatt. Egyszer elvesztettem egy férfit is, aki nem volt közömbös számomra. A férfinak egy nagy erénye volt: mindent tudott az autókról. Elhúzott mellettünk egy fehér kocsi például, és ő, anélkül, hogy megfordult volna, mondta: „Fiat 1100.” Elhaladt egy fekete és ő, még mindig meg sem fordulva, azt mondta: „Alfa Romeo.” Aztán fájt neki, hogy én nem teszem ugyanezt, így egy napon, amikor épp indulni készültem, már nem tudom, melyik utamra, elkapott a gyengédség, kiválasztottam találomra egy autót, mely a közelben állt, ráböktem az ujjammal és felkiáltottam: „Szép!” Nem tudom, milyen autó volt: csak azt tudom, hogy szürke és nagyon nagy. „Szépnek találod?” mondta ő meglepetten. „Gyönyörűnek találom.” „Én sosem szerettem különösebben”, mondta ő, olyan hangon, mint aki nem kíván túl soká a témánál időzni. „Tévedsz. Nézd, micsoda motor, micsoda vonal.” (Nem ezt mondja mindenki?) Mintha villám csapott volna bele: „Igazán tetszik neked?” „Bolondulok érte.” „Akkor megveszem”, mondta ő.

A férfinak volt egy hibája is: gazdag volt. Így hát megvette, és amikor visszatértem az utazásból, értem jött a repülőtérre vele. Mondanom sem kell, hogy én semmit nem vettem észre: csak azt vettem észre, hogy ő ideges. Ideges volt egy jó negyedórán át, aztán megszólalt: „Nem látsz semmit?” Döbbenten néztem ki az ablakon. „Látok egy utat”, feleltem, „néhány házat meg egy fasort.” „Nem ott, itt”, mondta ő. Levágatta a haját. „Levágattad a hajadat”, feleltem. „Nem én, ő”, mondta, „Ő, ki?” mondtam én. „Mercedes”, mondta ő. „Beleszerettél egy lányba, akit Mercedesnek hívnak?”, mondtam én, kissé megsebzetten. „Megvettem”, mondta ő. „Ejha!”, mondtam én. „Megvettem neked”, mondta ő. „Nekem?!”, mondtam én. „Tetszett neked”, mondta ő. „Egy lány, akit Mercedesnek hívnak?!”, mondtam én. És megsértődtem, hetedíziglen. Mindig egészséges, tisztességes család volt a miénk. Egyetlen nagyanyámnak, dédanyámnak, ükanyámnak, szépanyámnak, ezt te is tudod, nem tetszett soha lány, se akit Mercedesnek hívnak, se akit Francescának, Giovannának, Carlottának hívtak volna. Az ilyesfajta ferde hajlamok soha nem érintettek minket, hála istennek. Így hát szidalmak, csúf szavak valóságos áradatát zúdítottam rá, és még mielőtt hazaértünk volna, elhatároztuk, hogy soha többé nem látjuk egymást.

Szakítottunk tehát, kölcsönös haraggal, és többé nem is találkoztunk. Ő hozzáértőbb autós nőkhöz tért meg, én pedig a gyalog vagy lökhajtásos gépekkel közlekedő úriembereknek szenteltem magam. Gondolom, ezzel lehetővé tettem, hogy elképzeld, milyen képet vágtam, amikor a Firebird IV-re nyitottam a szememet; egy aerodinamikus tárgyra, motorházának teteje hegyes, nem kerek vagy négyszögű, olyan hegyes, hogy az egész autó inkább rakétának látszik. Egyébként ezüstből volt. Ezüstből kívül, ezüstből belül. Ezüstből volt hátul is, ahol általában az ablak szokott lenni.

– Mi a véleménye róla? – kérdezte Turton úr, nem is gyanítva azt, amit ti már tudtok.

– Nincs hátsó ablaka – állapítottam meg.

– Miért lenne? – kérdezte Turton úr.

– Nem tudom. A többi autónak van.

– A többinek. De nem a Firebird IV-nek, a Runaboutnak, a GM Stylingnek. A többi autót az vezeti, aki a kormánynál ül.

– Ez önmagát vezeti. Elektronikus automata rendszerrel – mondta Turton úr.

– Értem – mondtam, mintha valóban érteném.

– Következésképpen egyáltalán nincs szüksége hátsó ablakra – mondta Turton úr.

– Nyilvánvaló.

Egyáltalán nem volt nyilvánvaló, de ezt feleltem.

– És aki benne utazik, nézheti közben a televíziót, leveleket írhat, sakkozhat: nem kell törődnie semmivel – mondta Turton úr.

– Elképesztő.

– Itt a TV-készülék, a játékasztal, amely íróasztallá is átalakítható, itt a frizsider az italok és az ennivaló számára. A Firebird családi autó. Ez különbözteti meg a Runabouttól, amely viszont kifejezetten családanyáknak való. Maga családanya? – kérdezte Turton úr.

– Nem, én lány vagyok – mondtam.

– Kár – mondta Turton úr.

– De nagyon jó lány vagyok. Legalábbis igyekszem.

– Ez azt jelenti, hogy azért látni szeretné a Runaboutot – bólintott Turton úr. – Talán megnyeri tetszését az édesanyja számára.

– Természetesen – hazudtam.

– Hunyja le a szemét – parancsolta. Lehunytam.

– Nyissa ki – parancsolta.

Kinyitottam. És kiszaladt a számon egy sikoly, mert a Körbejáró valóban fantasztikus volt: csak három keréken állt. Egy volt elöl és kettő hátul, mint a kishúgom triciklijén. Csak a kishúgom triciklije piros, a Körbejáró pedig sötétkék.

– Mit szól hozzá? – érdeklődött Turton úr, akit boldoggá tett, hogy felsikoltottam.

– Három kereke van! – kiáltottam.

– Pontosan: hogy könnyebb legyen az irányítása, tehát a parkolás is – mondta Turton úr. – A Runabout 180 fokos fordulatot képes tenni saját tengelye körül, és bármilyen helyzetben lehet vele parkolni a piac előtt.

– Miért a piac előtt?

– Mert ez az autó arra való, hogy a piacra menjenek vele.

– És ha valaki nem jár a piacra, nem használhatja?

– Hát, használni éppen használhatja akkor is – mondta Turton úr elnézően. – De ha megveszi, a piacra kell vele járnia: másképp mit csinál a shopperrel? A fél autó a shoppert foglalja magában.

A shopper az a kerekeken gördülő kocsiféleség, amelyet a supermarketekben használnak, hogy beletegyék az árut, amit egymás után megvásárolnak. Turton úr megnyomott egy gombot, és a Körbejáró megremegett, aztán megszült egy óriási shoppert. A fenekéből szülte meg, és a shopper azonnal elindult egy pult felé, majd visszatért, akár az idomított kutya. Mikor visszatért, újra bement a Körbejáróba, amely befogadta a méhébe.

– Döbbenetes – jelentettem ki.

– Nem tudom, megfigyelte-e, hogy magától jön ki és megy vissza. Ez az elektronikus automata rendszer irányításával történik, amely a Runaboutban nemcsak a vezetésnél használatos. Egészen más a GM Styling, amelyben az automata irányító rendkívül kicsi, amint megfigyelheti.

Megfigyeltem. A Stile General Motors vörös autó volt, rakéta formában megépítve: csak nem függőlegesen, hanem vízszintesen állt ez a rakéta. Hátul nem volt ablaka, de volt egy apró televíziós felvevőgép, amely mindent közvetített a volán melletti televízió-képernyőre. Turton úr megmagyarázta, hogy ez a szerkezet azért szükséges, mert a GM Stylinget gyakorlatilag az ősi módszerrel kell vezetni: úgy, hogy a sofőr a kormányon tartja a kezét, satöbbi.

– Miért? – kérdeztem megbotránkozva.

– Mert egyes individualisták még maguk akarnak vezetni – válaszolta Turton úr némi keserűséggel.

– Ki kellene irtani őket – kiáltottam.

– Nekem is ez a véleményem. Súlyos veszélyt jelentenek az automata elektronikus utakon.

– Turton úr…

– Tessék.

– De azokat az utakat valóban megcsinálják?

– Na hallja! – mondta Turton úr. – A General Motors gondoskodik róla! Természetes, hogy megcsinálják: az eljárást már tökéletesítették, és a közlekedési szakemberek véleménye szerint nagyszerű. Néhány évbe még beletelik persze, amíg a gyakorlatban alkalmazzák: de addig is a függővasutat használjuk majd.

És így megláttam az utolsó csodát: a függővasutat, mely a magasban lóg a levegőben. Volt egy vékonyka híd, és a hídon két sínpár futott: egy fent, egy meg lent. A felsőn is haladt egy vonat, az alsón is, ez utóbbi azonban tetejével a sínpárhoz volt rögzítve. Amikor találkoztak, egyik fent, a másik lent, olyan volt, mintha nem is két vonat lenne: csak egy, amely a vízben visszatükröződik.

– De mire való ez, Turton úr? Mire való?

– Hogy teret nyerjünk, nyilvánvalóan.

A felfüggesztett vonat nagy zúgással fékezett, egy tetőlaphoz simult, kinyitotta az ajtóit, és az elefántcsorda megrohanta.

– Akar felszállni rá? – kérdezte Turton úr.

– Nem! – mondtam.

– Miért nem?

– Mert félek.

– Fél? Mitől fél?

– Hogy leszakad, leesik.

– Leszakad? Leesik? – kérdezte Turton úr döbbenten. – Már hogy szakadhatna le, hogy eshetne le? A General Motors gyártja!

Ez meggyőzött, hogy felszállhatok rá, de már késő volt: a vonat indult. Becsukta az ajtóit, megint hosszú zúgással sóhajtott, elindult. Az ablakból az elefántok kezüket lengetve köszöntöttek, boldogan.

Megköszöntem Turton úr szívességét, aztán ismét hangyává változva a Hetes számú kapuhoz botorkáltam, kicsusszantam a rácsok közt, kint voltam: most már megmenekültem. Odakint volt némi problémám, hogy észrevétessem magam egy taxival, de végül az egyik észrevett, és még be is ülhettem: bemásztam az ülés legbelsejébe. A taxi már a Manhattan felé vezető autópályán futott, amikor észrevettem, hogy Turton úr irodájában felejtettem a rakétaember átkozott röplapjait. Szóltam a taxisofőrnek, forduljon vissza, vigyen a Hetes számú kapuhoz ismét, a taxisofőr morogva visszafordult, de a Hetes számú kapu nem volt ott többé. Nem volt a Hatos számú kapu sem. Nem volt Ötös számú, vagy Négyes számú, vagy Hármas számú, vagy Kettes számú, vagy Egyes számú kapu sem. Az egyirányú közlekedésbe, a forgalom racionális megszervezésébe merevedve, a New York-i Világkiállítás számtalan bejáratához vezető utak mindig helytelen irányba tereltek minket: vagy ki a nyílt mezőre, vagy megint az autósztrádára. Nem mintha a Világkiállítás délibáb módjára eltűnt volna: a Világkiállítás létezett még, láthattuk az óriási földgömböt, a szélcibálta zászlókat, a függővasutat, a Futurama pavilonját. A vaskerítés mellett is elhaladhattunk. De nem tudtunk többé bejutni. Valamennyi út, amely kapuhoz vezetett, ugyanakkor felirattal is el volt látva: „Belépni tilos”, „Jobbra fordulni”, „Balra fordulni”. Fordultunk mi jobbra vagy balra, és kezdődött minden elölről: kész lidércnyomás. Akár Káin a Hold körül, mindig ugyanazon a ponton találtuk újra magunkat, s ez így ment egy és háromnegyed órán át: vagyis amíg a taxisofőr rányomta lábát a fékre, és mindketten az agónia határán álló teremtményekké váltan, elveszetten ültünk a taxiban.

– No? Hát mit csináljunk? – kérdezte. Csorgott róla a verejték.

– Nem tudom – válaszoltam.

– Nem a röplapok miatt mondom, nem is maga miatt. Csak nem szeretem feladni a küzdelmet – mondta a taxisofőr.

– Nekem is ez a véleményem – válaszoltam.

– A puszta gondolata megőrjít.

– Nekem is ez a véleményem.

– Mintha gúnyt űznének belőlünk, ez rossz tréfa.

– Nekem is ez a véleményem.

– Maga egyszer már bent volt, nem? – kérdezte kissé gyanakodva.

– Igen, bent voltam. Sőt, ki is jöttem: hisz látta.

– Ez igaz – ismerte el. – Kijött. És ha kijött, az azt jelenti, hogy be is ment.

– Nekem is ez a véleményem.

A taxisofőr a vaskerítésre mutatott.

– Vágjunk egy lyukat rajta?

– Ezt ugyan még lángvágóval se lyukaszthatjuk ki. Még hidrogénbombával sem – mondtam.

– Bemásszunk?

– Nem lehet bemászni rajta. Magasabb, mint a Mount Everest – mondtam.

Talán odaát a kerítésen túl valóban délibáb volt. Talán nem is mentem be soha, nem jöttem soha ki. Talán az egész csak egy kicsit abszurd álom volt.

– Hát akkor? – kérdezte a taxisofőr. – Akkor mit csináljunk?

– Akkor semmit – feleltem. – Nem csinálunk semmit.

– Menjünk Manhattanbe? – mondta ő, csüggedten.

– Hát persze. Menjünk Manhattanbe.

Lassan indított, mentünk. És egész úton hallgattunk. Mintha gyűlölnénk egymást.

Visszatértem gondolataimban a jövőbe. És már kezdtem sajnálni.