TIZENEGYEDIK FEJEZET

– Nem vagyok hajlandó a vasárnapot Houstonban tölteni, még holtan sem – mondta Björn, és az ágyra hajította a Leicáját.

– Én még elevenen sem – közölte lakonikusan Stig. Aztán kotorászni kezdett a parfümös és körömlakk-üvegcséim között, azzal a kicsit infantilis kíváncsisággal, ami egy nő szobájában mindig hatalmába keríti a férfiakat. A szobám az övék mellett volt, így állandóan bemászkáltak hozzám.

– Láttuk ezeket az átkozott asztronautákat, beszéltünk velük, én még a cipőjüket is lefényképeztem. Mit akarunk még? – mondta Björn.

– Visszamenni Svédországba – közölte még lakonikusabban Stig. Elterült egy karosszékben, szemére húzta a sapkáját: olyan volt, mint egy unott James Stewart.

A motel mellett szorosan húzódó autósztrádáról nyomasztóan, szünet nélkül áradt be az autók lármája. A levegő csupa bűzös benzingőz. Az este az unalom sötét palástja.

– Elegem van ebből a városból. De hát város ez egyáltalán? – morogta Björn.

– Amikor Troll anyó ágyba dugja a kis Troll babákat és felakasztja őket a farkuknál fogva / Troll anyó / azt énekli a kis Troll babáknak / ajje ajje ajje buff! – dúdolta Stig a sapkája alól.

– Én San Diegóba akarok menni – jelentette ki Björn. Aztán megmarkolta a karomat. – Gyere velem.

– Nekem Floridába kell mennem, Cape Kennedybe.

– Ó! Mi már voltunk Cape Kennedyben. Nincs semmi látnivaló Cape Kennedyben. Két vastorony meg egy tengerpart. Mi az ördögnek kell Cape Kennedybe menned?

– Hogy megértsem, kicsoda Glenn, ki Slayton, ki Shepard. Hogy…

– Krisztusom! Hát még nem értetted meg?

– Nem, nem értettem meg.

– Talán nincs itt semmi megértenivaló – jelentette ki Stig a sapkája alól.

– Meggyőződésem, hogy sok megértenivaló van. Sok – mondtam szinte csak magamnak. – Például, hogy miért…

– Abbahagynátok végre, hogy folyton róluk beszéltek? – üvöltötte Björn. – Unom már az űrhajósaitokat. Én asztronautákat fényképezek, asztronautákkal álmodom, asztronautákat iszom. Mostantól fogva az első, aki kimondja ezt a szót: asztronauta, bírságot fizet. Tíz dollár bírságot.

– Helyes. Van egy javaslatom – mondta Stig, véget nem érő lábaira állva. – San Antonio mindössze négy órányira van ide autón. Szép kis hely, és jól lehet ott enni. Hagyjuk itt Houstont, és töltsük el a vasárnapot San Antonióban. Aztán mi ketten elmegyünk San Diegóba, és ő elmegy Floridába.

– Éljen! – süvítette Björn. És elmentünk San Antonióba.

Zöldellő, vidám reggel volt. Az autópálya mentén tehenek legelésztek, és faházikók álltak, fehérre festve, süveg alakú háztetővel, oszlopos verandákkal, a verandán hintaszékek, melyekben nyáron lustálkodni lehet. Björn vezetett, boldogan, én mellette ültem, nyugodtan, és Stig hátul elnyúlva aludt: sapkáját a szemére húzta. Félúton bölénykoponyákkal kirakott barakk állt, rajta felirat: „Indián Múzeum.” A tulajdonos valódi cseroki indián volt, a leghihetetlenebb dolgokat árulta: mérgezett nyilaktól tollas fejdíszig, harci bárdtól emberi skalpokig. Megkérdezte, akarunk-e venni egy skalpot, valódi skalpot valódi hajjal, amit egy asszony fejéről téptek le, a nagyapja ajándékozta neki, és alig harminc dollárért ide is adja, és Björn megvette, bár meglehetősen gusztustalan látvány volt: egy marék fekete, poros haj a múmiaszerű fejbőrön. San Antonióban töretlen étvággyal ettünk, és San Antonióban véget ért egy lidércnyomás. Itt ugyanis voltak fák, meg öreg lovak vontatta durván ácsolt szekerek, és legyek milliárdjai, és a galambok nagy szárnycsapkodással repültek felénk, és az egészet a piszok enyhe illata lengte körül. Ebben a környezetben a Hold ismét az volt, ami mindig, fehér lámpás a sötétségben, és minden gyönyörűnek tetszett, a folyó, az utcák, a kormányzó palotája, a Villita nevű városnegyed, gyönyörűnek láttuk Fort Alamost is, a kis erődítményt, ahol Davy Crockett kétszáz katonájával elesett, amikor Santa Anna tábornok ötezer emberével megostromolta: nem vettük észre, hogy mindezt mesterségesen csinálták meg újra. Már torkig voltunk az űrkorszakkal, ellenséges érzések feszültek bennünk a jövő iránt, minden porszemet szerettünk. És nem furcsa, apám? Épp ebből a porból virágzott ki újra a holnap iránti érdeklődésem.

A missziós telepeket látogattuk meg, emlékszem, vagyis az erődítményeket, amelyeket a spanyol barátok építettek ezerhatszázban, hogy ellenálljanak az indiánok támadásainak és a természet kelepcéinek: olyanok, mint a kaszárnyák a templom körül. A San José Misszióban voltunk, a kopott kövek között sétálgattam, amikor egy gondolat döbbent belém: ezek a falak a hatalmas mezőségben elveszetten, ezek a cellák sok ezer kilométer messzeségben Andalúziától és Kasztíliától, ezek voltak az akkori kolóniák az akkori Holdon. Igen, apám, ezek a négyszáz évvel ezelőtti Slaytonok, Tyitovok, Shepardok, Gagarinok páncél-óvóhelyei voltak, és a kolóniák, amelyeket a Gagarinok, Shepardok, Tyitovok, Slaytonok majd felépítenek a Holdon, olyanok lesznek, mint ezeknek a spanyol barátoknak a Missziói; talán plasztikból, acélból, nem tudom, milyen öntvényből, lehet, hogy csúnyábbak lesznek, pogányabbak, szomorúbbak, de körülbelül ilyenek. Megérkeznek a Holdra a Slaytonok, Tyitovok, Shepardok, Gagarinok, és eleinte egyedül lesznek, amint egyedül voltak a szerzetesek is: tele félelemmel, gyanakvással, reménységgel. Megérkeznek a Holdra a Slaytonok, Tyitovok, Shepardok, Gagarinok, és otthonuktól millió mérföldnyi távolságban felépítik a maguk kis erődítményeit, hogy ajtót nyissanak a később jövők számára, a Nagy Hideghez és a Nagy Forrósághoz hozzászokott pionírok számára, akik merészek, hatalmasok, hozzájuk hasonlók. És ezek a pionírok majd megtöltik a kis erődítményeket, tökéletesítik őket, megöregszenek ott és meghalnak, és akkor majd mások érkeznek az Égből, mások, akik kevésbé merészek talán, kevésbé hatalmasok, kevésbé szokták meg talán a Nagy Hideget és a Nagy Forróságot, de immár biztonságot ad nekik a tapasztalat, és készen állnak, hogy megkezdjék a munkát, hogy kilépjenek, s a kietlen völgyeket kevésbé kietlenné tegyék. És így lassacskán átviszik oda az életet, amely ott ötszáz évvel korábban még nem létezett, átviszik hibáinkat és erényeinket, egyre nagyobb létszámban és sűrűbb hullámokban érnek partot az újabb tömegek, az óvatosak, a középszerűek, a gyengék tömegei, azoké, akiknek nincs semmi vesztenivalójuk, de semmi nyernivalójuk sem, a közönséges emberek, akik nem mernek, amíg nem mernek az elsők, és letelepednek ott, mindörökre: mígnem megfeledkeznek a Földről, természetesnek találják, hogy ott legyenek, holdlakók a Holdon, ahogy ma amerikaiak Amerikában, és gyermekeik úgy nézik majd a Gagarinok, Shepardok, Tyitovok, Slaytonok első kolóniáit, ahogy én nézem ezen a vasárnapon 1964-ben a San José Missziót. Pontosan a Misszióval szemben vörös, modern épületek csoportja állt, mint egy falu a városon belül. Megkérdeztem Stigtől, mi lehet az, Stig azt felelte, hogy ez az a hely, ahol kiválogatják az űrhajósjelölteket. Az Űrorvosi Iskola volt. Ő már járt benne, és azt tanácsolta, menjek oda, mielőtt Floridába utaznék. – Elmegyek – válaszoltam. – Igen, azt hiszem, valóban elmegyek. – Björn a borzalomtól ordítani kezdett.

Elbúcsúztunk, kölcsönösen ígérve, hogy New Yorkban ismét találkozunk. Ők ketten repülőgéppel folytatták útjukat San Diego felé, én meg San Antonióban maradtam. Stig megadta nekem Turbutton őrnagy nevét, aki az Űrorvosi Iskola sajtóügyeinek intézője. Turbutton őrnagy azonnal értem jött, rokonszenves és kövér óriás, egyenruhába gyömöszölve, és megígérte, hogy mindent megmutat, amit akarok: centrifugákat, szimulátorokat, pszichiátereket, fiziológusokat. Döbbenten meresztette rám szembogarát, amikor megmondtam, hogy szeretnék bemenni egy centrifugába, és alávetni magam azoknak a vizsgálatoknak, amelyekre a Holdra készülő embereket kényszerítik.