HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Kaktuszfák és mesquitocserjék,^* hófehér homokos síkságok és sivatag, sivatag, sivatag, sivatag. Sehol egy ház, barakk vagy pocsolya; mindenütt csend és pusztaság, pusztaság és csend. Ez Új Mexikó: az űrkorszak laboratóriuma, az új civilizáció bölcsője. Valóban itt zajlottak le a csaták a pionírok és az indiánok között? A szekerek őrült rohanása, az apacsok dühödt vágtája? Valóban itt küzdöttek egymással a seriffek és a banditák, Billy the Kid valóban itt lőtte le Pat Garrett seriffet? Igen, bizonyosan. De az a történelem előtti korban történt. A történelem odalent, Alamagordo dűnéi között kezdődött, ahol 1945. július 16-án kimélyült a Nagy Gödör: a Bomba Napján, emlékszel? Harminchárom méter magas toronyra függesztették, bemenekültek a cement- és acélerődítménybe, fellendítettek egy kis emeltyűt, és az ördög gomba alakjában kirobbant, ebből egy újabb gomba bontakozott ki, majd még egy gomba: a földön kerek forradás maradt, radioaktivitást árasztva. Odalent, Alamagordo dűnéi között. Valami hülye azt akarta, hogy állítsanak oda egy emlékművet. Valami szent ember talán, ezt megakadályozta. A Nagy Gödör gyomszőnyeggel, trinititpikkelyekkel borítva már csak tüskésdróttal körülkerített terület, a semmit zárja körül a semmi közepette. A semmi közepén. Nem láttam és nem is bánom: sok érdemesebb látnivaló volt ott, apám. Ott van Juarez városa, az igazi Mexikó. Sombrerók, sarkantyús csizmák, tequila, az a mocsok, ami annyira tetszik nekünk, akik mosakszunk, az a lustaság, ami annyira tetszik nekünk, akik rohanunk. El Paso és Juarez között a határ egy nyitott kerítés: az amerikai állampolgárok úgy haladnak át rajta, hogy azt mondják, USA, én megmutattam az útlevelemet, de mondták, hogy nincs szükség rá.

– Haga como le gusta a usted, no se incomode, guapa!

– Muchas gracias, señor!

– De nada, de nada!

– Se va por aqui a la Plaza Grandé?

– Todo derecho, guapa.

– Tegyen, ahogy jónak látja, ne csináljon gondot magának, gyönyörűm!

– Nagyon köszönöm, uram!

– Nincs mit, nincs mit!

– Erre kell a Fő térre menni?

– Csak egyenesen, gyönyörűm.

Hogy simogatja a szívet minden spanyol szó. Milyen édes érzés járdákon lépkedni, amelyek olyanok, mint a járdák, taknyos gyerekek, csillogó zöld és vörös ruhába öltözött asszonyok között, egy hang azt énekli Hay luna y mi corazón te llama: süt a hold, és a szívem téged hív. Milyen vigasztaló beszívni az izzadság és fokhagyma bűzét: pokolba a higiénével, a szagtalanítókkal, rágógumikkal. Ahol mindez nincs, ott senki sem kérdezi, ki vagy, hová mégy, mit csinálsz, diétázol-e vagy nem diétázol, hiszel-e Istenben vagy nem hiszel, senki nem állít meg, mert a lábadat használod kerekek helyett, senki nem ripakodik rád: „Elromlott a kocsija? Segítségre van szüksége?” Azt mondod: azért jöttem, hogy a Kis Joe-t lássam, és ők azt hiszik, azért jöttél, hogy meglátogasd egy kisöcsédet, akinek a neve Joe, Joselito. Elmagyarázod, hogy a Kis Joe nem unokaöcsike, hanem rakéta, és ők nevetni kezdenek: „Le doy a usted el pésame”, fogadja őszinte részvétemet. Kerítés, rokon nyelv, és alig tettem meg néhány métert, lidércnyomásom enyhült: más emberré váltam, apám.

Nem emlékszem, meddig üldögéltem a Plaza Grandén, tequilát ittam, hallgattam a hosszú éneket, Hay luna y mi corazón te llama, néztem egy galambot, amely egy öregember vállára pöttyentett, de az nem kergette el. Talán egy óra, két óra telt el: az idő itt valahogy megváltozik, gyorsabban halad. Megrövidül, mint azok a boldog délutánok, amikor együtt lehetünk azzal, akit szeretünk, és minden rendben van, azt hinnénk, ez örökre így lesz, pedig íme, máris besötétedik: talán egy mondat, egy pillantás okozta. Mielőtt Las Crucesba mennék, látni akartam Fort Blisst, von Braun és Stuhlinger barakkjait. Kedvetlenül álltam fel, és amikor már ott voltam előttük, talán ezért nem mondtak nekem semmit: kunyhók, immár megrohadt fából, kaszárnya a tágas síkságon. Köszönetet mormoltam a sofőrnek, rendben van, menjen tovább, és azonnal elhagytam El Pasót: ezt a sem öreg, sem fiatal, sem tiszta, sem piszkos várost, melynek az a sorsa, hogy eltűnjék, akár a folyója. A Rio Grande évek óta már csalánnal bontott meder, részben eltérítették útját, részben kiszáradt, az élet Las Crucesban zajlik: negyvennégy mérföldnyire El Pasótól, negyvennégyezer lakost zsúfoltak össze arra a területre, ahol a 70-es főút a 80-ast és a 85-öst keresztezi. Las Crucesból lehet eljutni White Sandsbe, a rakéták számára fenntartott homoksivatagba. Las Crucesban gyülekezik mindenki, amikor a NASA White Sandset jelöli ki egy rakéta fellövésének színhelyéül. Egy időben Las Cruces turistaközpont volt, kis falu, amely egy 1848-ban bekövetkezett mészárlás temetője köré épült. Sokan jártak ide, hogy részt vegyenek az ünnepeken júliusban és szeptember közepén, hogy megtekintsék a Carlsbadi barlangokat, amelyek a troglodita korszaknak, a barlanglakó ősembernek nyomait őrzik, és hogy élvezzék a napfényt, amely itt az örök nyárban ragyog, és kellemes, száraz meleget ad, jótétemény a betegeknek. Jöttek a puebloindiánok miatt is, akik dámszarvasbőr öltözéket viselnek, titokzatos tájszólásban beszélnek, amelyben a nem azt jelenti igen, és az igazi nem szó nem is létezik; halottakat és tündéreket idéznek, amikor esőért fohászkodnak, a pénzt pedig valami tisztátalan dolognak tekintik. Jöttek, hogy lássák az Orgona-hegységet, rózsaszín, hegyes ormaival, amelyeket ember lába sosem érintett; jöttek, hogy szedjenek a sivatag közepén nyíló virágokból, melyek egyetlen éjszakán virítanak csak; jöttek, hogy meghemperegjenek a homokban, amely fehér, mint a hó, finom, akár a púder, és úgy tapad a testre, mint a por. Az ördög azonban nagy robbanással megjelent, otthagyta azt a kerek sebhelyet, és minden megváltozott. A puebloindiánok megfeledkeztek a halottakról és a tündérekről, színes inget és farmernadrágot öltöttek, trinitittörmeléket kezdtek árusítani kis plasztikzacskókban; a Carlsbadi barlangok felvonókkal és falatozókkal, snack-bárokkal bővültek, ahol főtt kolbászt lehet enni és szénsavas üdítő italokat inni; a katonák teljesen elfoglalták White Sandset, Las Cruces olyanná vált, amilyennek most láttam a taxiból, amint El Pasóból megérkeztem: Florida és Texas piszkozatban bemutatott mása, Off-limits feliratú határtáblák, aszfalt-sávok, motelok. Az én motelom neve The Palms volt, habár egyetlenegy pálma sem látszott a környékén. És pontosan olyan volt, mint a Cape Colony Inn vagy a Kings Inn: szobákból összeállított négyszög egy udvar körül, középen úszómedence; megannyi automatikus cella, bele kell őrülni.

Jack, a reklámfőnök már ott volt: több más, Houstonból, Los Angelesből, Washingtonból érkezett ember társaságában, akiknek az volt a feladatuk, hogy elmagyarázzák a sajtónak, milyen jelentős esemény a Kis Joe fellövése. Fáradt lépteivel elém jött, álmos arccal, azonnal a markomba nyomott egy csomó papírlapot, amelyeken az állt, hogy a Kis Joe ötven tonnát nyom, azért hívják Kis Joe-nak, mert a többi rakétához viszonyítva kicsi, a terület, amelyet a hadsereg a NASA rendelkezésére bocsátott a White Sands-i elkerített területen, kilencven négyzetmérföld nagyságú, a NASA pedig a rendelkezésemre áll, ha bármit megtekinteni kívánnék.

– És mi látnivaló van itt az űrlaboratóriumokon és a rakétákon kívül, Jack?

– Huh! – mondta Jack.

– Megnézhetne egy ranchot – mondta egy rendkívül magas, kövér ember, akiről kiderült, hogy Jack kollégája, Ben James. – Új Mexikó a ranchok földje.

– Ugyan, hol vannak itt már ranchok? – kérdezte Jack.

– Hat hónappal ezelőtt még volt egy itt, néhány mérföldnyire – kockáztatta meg Ben James.

– Na hiszen! Hat hónappal ezelőtt! – mondta Jack.

– Nem volt az olyan nagyon régen – mormolta Ben James döbbenten.

– Szerintem nagyon régen volt – szögezte le Jack. – De nem bánom, el akarod vinni, hogy megnézze a ranchot? Bátran, vidd csak el, nézzétek meg a ranchot. Gyerünk, induljatok.

És elindultunk, apám.

Első pillantásra szép ranch volt. Szép ház, szép kert, szép medence a kert közepén, és körös-körül a tehenek számára elkerített terület. Furcsa, hogy mindössze egyetlen tehén volt benne: rettentően sovány, csont és bőr. Furcsa, hogy a medencében sem volt víz, hervadt falevelek borították.

– Nincs víz a medencében. Láttad, Ben?

– Nem, valóban nincs.

– És nincsenek állatok ott, a kerítés mögött.

– Nem, valóban nincsenek.

– De hát hol lehetnek, Ben?

– Mit tudom én, hol lehetnek.

– És a parasztok, Ben, hol lehetnek?

– Sehol nincsenek, nyilvánvaló.

– Talán bent vannak a házban. Nézzük meg?

– Hát – mondta Ben. Aztán jött velem, szégyenkező, bűnbánó arccal vagy inkább úgy, mint aki azt mondja, uramisten, mi az ördögnek ültettem el a fejében ezt a gondolatot, hogy megnézzen egy ranchot.

A ház érintetlenül állt. A konyha ajtaja félig nyitva volt, mintha a tulajdonosok csak nemrég mentek volna ki a mezőre. Az asztalon kockás terítő, a terítőn piszkos lábas, meg néhány tányér és két-három pohár. Tányérok és poharak álltak a kamrában is. A szobában vetetlen volt az ágy. Egy fogason női ruha csüngött.

– Van itt valaki? – kiáltottam.

Pohárcsörömpölés volt a válasz. Az ajtó a hirtelen támadt széltől becsapódott, és a poharak megcsendültek.

– Van itt valaki? – ismételtem.

– Ugyan, ki volna – morogta Ben kétségbeesetten. – Elhagyott ház ez, nyilvánvaló. Elmentek. Elutaztak.

– Elmentek? Elutaztak?

– Nyilvánvaló. Eladták a földet a kormánynak, és beköltöztek a városba.

– És mindent így hagytak?!

– Miért ne hagytak volna? Ingóságokat elszállítani többe kerül, mint helyettük újat venni. Tehát becsomagoltak három-négy bőröndöt, aztán elmentek.

– De Ben! Az ember ragaszkodik a holmijához!

– Ostobaság. Az olyan romantikusok, mint te, talán ragaszkodnak. A gyakorlatias emberek nem.

Hosszan néztem a női ruhát, aztán egy pár cipőt: a szobában egy pár cipő is volt. Hallgattam azt a lehetetlen csendet: talán nem tűnik lehetetlennek a csend, amikor ott áll egy vetetlen ágy, rajta a lepedők, érted, a lepedők, a cipő, egy női ruha? Próbáltam magam meggyőzni arról, hogy Ben téved.

– Ben, mi is mindent így hagytunk, amikor megszólalt a légiriadó, és menekülni kellett: a háború alatt. De reménykedtünk benne, hogy még visszatérünk. Talán ők is remélik, hogy visszatérnek.

– Ugyan, mit képzelsz! A terület már a hadsereg kezében van, és előbb vagy utóbb itt mindent lerombolnak. Két-három bulldózer, aztán gyerünk!

– Talán visszajönnek ide víkendre. Esetleg hamarosan látni fogjuk, amint megérkeznek.

– Ugyan, hogy képzeled! A terület most már a lövészeté, csak nappal lehet idejönni, a rakétákat hajnalban lövik fel. Krisztusom, Jacknek igaza volt. Hat hónap hosszú idő. Nagyon hosszú.

Odakint a tehén egy sáros pocsolyát nyalogatott.

– Menj innen! Menj innen! – ordított rá Ben. És belerúgott, idegesen rázta az öklét.

– Miért? Hagyd békén!Miért bántod?

– Lehet, hogy radioaktív, vagy ilyesmi. Ne nyúlj hozzá. Menj innen! Menj innen!

A tehén bánattól és szemrehányástól megnedvesedett szemekkel bámult ránk. Aztán elvánszorgott a kerítés felé, szikkadt bőre libegett. Visszatértünk The Palmsbe.

Ezt a napot különben is The Palmsben kellett eltölteni: ami a fellövés előtti napon történik, az két helyre koncentrálódik, a kilövőterületre és a motelra. Miután a Rakéta Társaság gyakorlatilag megszállja, a motel valósággal az űrutazás fellegvárává változik, ahol nagyon mulatságos dolog járkálni, figyelni az ideiglenes lakókat. A NASA embereit például, akik miután kijutottak Houston börtönéből, sokkal felszabadultabbak, vidámabbak, majdnem olyanok, mint a vakációzó iskolás gyerekek: egyszóval elvesztik sisakjukat. Aztán a szállító vállalatok megbízottai: a North American, a Garrett, a Douglas emberei, a vállalatoké, amelyek a rakéta építésében közreműködtek; ők még mulatságosabbak, mert úgy néznek, mintha ezt mondanák: én csináltam ám, ha nem tudnád! Olyanok, mint a férjek, amikor szül a feleségük: vajon fiú lesz, uramisten, vagy lány, kell-e császármetszést alkalmazni, vagy nem kell? Aztán az újságírók. Hát azokat el tudod képzelni, mert ismersz néhányat, ugye? Az újságírók, nézd, mindig rettenetesek, amikor sokan vannak együtt. Semmi nem elég jó nekik, köpnek mindenre, veszekszenek minden ostobaságért, úgy viselkednek, mintha az egész világ lélegzet-visszafojtva várná az ő ítéletüket: hanem az űrújságírók igazán valamennyi között a legrosszabbak. Az első, amire gondolnod kell, ha nézed, sőt hallgatod őket, az, hogy a rakétákat tulajdonképpen ők találták fel: tehát a tudósok nagyon helytelenül teszik, ha nem kérik ki a tanácsaikat. Ah, ha von Braun telefonált volna valamelyiküknek, azt mondta volna: bocsásson meg, kérem, bocsásson meg, ha zavarom, de maga behelyezné ezt a csavarkát? Amikor azután ezek az újságírók nők, nézd: jobb nem találkozni velük. Valami titokzatos okból alaposan belemásznak ebbe az egész dologba, tudják, hogy a folyékony hidrogén üzemanyaggá válik, és ez olyan hatással van rájuk, mint a muzulmán nőkre, hogy levethették a fátylukat: felszabadultak. Egy percig sem maradnak csendben, mindig közlik, hogy mi mindent tudnak, a sajtókonferenciákon dühödten felállnak és megkérdezik az űrhajósoktól: „Miért használtak olyan meghajtó erőt, amely 95 Rehabilitásnál 750 000 tonnájú lökést fejleszt, nem pedig 751 000-est?” Az űrhajósok összenéznek és azt dadogják: „Igaz is. Miért?” Az űrhajósok, remélem, ez világos, ennek a nagy tudásnak első számú áldozatai: ha maga Einstein is jelen volna, az újságírónők akkor is csak Slaytonhoz, Cooperhez, Schirrához fordulnának kérdéseikkel. Hogy feltűnést keltsenek, világos? És most beszéljünk az űrhajósokról.

Mondanom se kell, hogy ők az egész esemény sztárjai, miattuk a férfiak, nők, gyermekek, akik más motelokban laknak, a fellövés előtti napon bezúdulnak a NASA moteljába: hirtelen gyötörni kezdi őket a leküzdhetetlen vágy, hogy abban az úszómedencében fürödjenek, abban a vendéglőben étkezzenek, abban a bárban igyanak. Az űrhajósok ezt tudják, és ha a rakétának nincs is túl nagy szüksége rájuk, akkor is csak ritkán hiányoznak innen. De az űrhajósok sokan vannak, tudod, abban az időben huszonkilencen voltak: ha valamennyien eljönnének minden fellövéshez, nem maradna idejük az edzésekre, tanulásra, és te meg én mehetnénk a Holdra. Tehát csak öten vagy hatan jönnek el, esetleg heten vagy nyolcan: és ez benne a legszebb. Mondom, a legszebb, mert soha nem lehet tudni, kire kerül és kire nem kerül a sor, és az emberek olyan képpel figyelnek, akár a gyerekek, mikor kinyitják a húsvéti tojást, amelyben a meglepetés van: mamám, vajon mi van a tojásban? Mamám, mikor törhetjük már fel a tojást? A tojást a rakéta indítása előtt néhány órával lehet csak feltörni, amikor az űrhajósok megérkeznek a repülőgépükkel, és aztán egyszerre lépnek be a motelba: látványos bevonulás. Mondom, látványos, mert valamennyien kivétel nélkül a repülőruhájukat viselik, amely világoskék. Ez nagyon hatásos, ez a világoskék folt, amint közeledik. Ha nem világoskék, akkor narancssárga, és éppolyan hatásos, ez a narancssárga folt, amint közeledik. Aztán az öt vagy hat, hét vagy nyolc űrhajósból álló csoportban az én fivérem majdnem mindig ott van: és a fivérem drámai jelenség. Ráadásul ennek a bevonulásnak a színtere gyakran egy koktélparti: a fellövést megelőző napot kivétel nélkül mindig egy koktélparti teszi értékesebbé, a motelban rendezik. Ha nem esik az eső, akkor a kertben.

Ezúttal a kertben rendezték: pontosan az úszómedencével szemben. És a közönség már nagyon idegesnek látszott a húsvéti tojás miatt, amikor valaki megjegyezte, hogy sötétedik: furcsa, hogy az űrhajósok még nem érkeztek meg. Houstonból a Las Cruces-i katonai repülőtérre alig három óra az út, onnan The Palmsbe nem egészen húsz perc. Mindenki a saját repülőgépével jön, így hát…

– Mit mond az irányítótorony?

– Az irányítótorony azt állítja, hogy látták őket leszállni.

– Akkor miért nem jönnek?

– Mindenki ezt kérdezi.

– Csak nem mentek el Juarezbe, Irmához?

– Ki az az Irma?

– Hát egy hely, nem? Egy hely.

– Ugyan, Slaytonnal a nyakukon, az lehetetlen.

– Ő is köztük van?

– Igen. Legalábbis köztük volt.

– Csak nem rabolták el őket?

– Lehet, hogy elrabolták.

– Nem tudom, világos-e, amit mondok: Mexikó itt van alig két lépésnyire.

– Én sohasem hittem az oroszok békevágyában.

– Ugyan, mit kezdenének a mieinkkel az oroszok, a mieink nem beszélnek oroszul!

– Majd megtanítják őket, nem?

– Jó hazafiak, nem lesznek hajlandók megtanulni.

– Powers is jó hazafi volt: mégis megtanult.

– Ne beszéljünk hülyeségeket.

– Inkább azt mondja meg, hogy jönnek ide The Palmsbe?

– Hát autón, nem? Micsoda kérdés.

– És ki vezet?

– Hát egyikük, nem? Ki más vezetne?

Mindenki mondta a magáét, sokan sápadtak voltak. A gyanú, hogy az oroszok elfogták az űrhajósokat, Mexico Citybe, majd onnan Havannába, végül Moszkvába viszik őket, sokkal gyötrelmesebb volt, mint az a feltevés, hogy talán Irmánál szórakoznak, a mulatóban, ahol egy jó családapának még egy kávét sem illik elfogyasztani. Hiába próbáltam vigasztalni őket, mondván: ugyan, ha elmentek Irmához, hát mi van abban? csak jobb Irmánál, mint Kubában, na nem? Olyan ferde pillantásokkal válaszoltak, hogy úgy éreztem, én magam vagyok Irma: esküszöm, vannak olyan emberek, akik jobban szeretnék az űrhajósokat a kivégzőhelyen látni, semmint egy bordélyházban. Aztán rohanva jött egy férfi.

– Megtalálták őket! Megtalálták őket!

– Hol? Uramisten, hol?

– Egy árokban! Belezuhantak egy árokba!

– És súlyos? Mondd, súlyos?

– Az autó megsemmisült!

– Meghaltak?

– Nem lehet tudni, nem lehet tudni!

– A rendőrséget! Hívjátok a rendőrséget!

– Orvost! Hívjatok orvost!

– Gyorsan! Menjünk oda! Gyorsan!

– Én is megyek! Én is megyek!

Rengetegen elrohantak. Követtem volna őket, ha lett volna hozzá bátorságom: de nem volt, apám. Bár csak rövid ideje ismertem őket, olyan volt, mintha öröktől fogva ismerném mindannyiukat, és a családom tagjai volnának, apám. Lassan, ellenállhatatlanul besurrantak a családomba, az érzelmeimbe, és néhány pillanatig ugyanazt az aggodalmat éreztem, mint amikor veletek történik valami: baleset vagy betegség. Első gondolatom Theodorhoz szárnyalt, emlékszem. Aztán Pete következett természetesen, majd Slayton, Schirra, még Shepard is: de mindenekelőtt Theodor. Theodort szerettem a legjobban, már akkor, és mit számít, hogy találkozásunk olyan rövid, olyan nagyon rövid volt? Az óra szerint eltelő idő nem számít: élhetünk valakivel húsz évig együtt és mégis idegennek érezzük; mással viszont eltöltünk húsz percet, és velünk marad egész életünkre. Uramisten, Wernher von Braunnak az a mondata! ,,Ötven százalék a valószínűsége, hogy odafent halnak meg a Holdon. Másik ötven százalék, hogy itt halnak meg a Földön, amilyen őrült sebességgel vezetnek.” Vajon mi történt? Aztán robbant egy hang. Egy hang, ami nagyon ismerősen csengett.

– Az a hülye! Az az idióta! Hát látott engem, én láttam! Villogtattam a lámpámat, villogtatta a lámpáját! A jobb oldalra kanyarodtam, ő meg balra kanyarodott. Nekünk jön, mondtam. Nekünk jön, az a rohadt… az a…

Pete volt. Mocskosan. Olyan mocskosan, amilyen mocskosnak nem látok életemben többé senkit. Föld, olaj, mindenféle kosz ragadt az arcára, a kezére, világoskék űrruhájára, néhány szál hajára, mely már nem volt szőke, hanem fekete. És mögötte ott jöttek a többiek: Shepard, elképesztően sértődött arccal, Gordon Cooper, Jim Lowell, vagyis Pete legjobb barátja, és végül Slayton. Senki más.

– Hé, Pete!

– A hülye! Az idióta! Látott engem, én láttam őt! Villogtattam a lámpámat, villogtatta a lámpáját. Én jobb oldalra kanyarodtam, ő balra kanyarodott…

– Hé, Pete!

– Nekünk jön, mondtam. Nekünk jön, az a rohadt… az a…

– Pete!

– Ó! Ciao.

– Pete! Hát Theodor?

– Mi van Theodorral?

– Csak nem sebesült meg?

– Dehogy sebesült, senki nem sebesült meg. Kikerültem, beugrottam az árokba, vagy a kocsi, vagy mi, mondtam magamban, nekem remek reflexeim vannak. Mit akarsz Theodortól?

– Semmit. Csak úgy. Kérdeztem, hogy ott volt-e ő is.

– Theodor! Theodor! Mindenki Theodort keresi! Itt vagyok én, az nem elég? Itt van Jim, nem elég?

– De, hogyne. Csak azért mondtam, mert…

– Jim! Hé, Jim! Ez itt Oriano, a Sajt Tervtől!

– Oriana, nem Oriano.

– Oriano, hát nem vagy az öcsém?

Jim meghajolt. Magas volt, szőke és nagyon jól nevelt. Volt benne valami arisztokratikus, és nem lehetett megérteni, hogy lehet ennyire jó barátságban Pete-tel. Talán felette is uralkodott egy kicsit. Furcsa, hogy a magas emberek sokszor mennyire engedik, hogy egy apró ember uralkodjék fölöttük. Felettem is volt hatalma egyébként, a továbbiakból majd megláthatod. Elmesélem, nem is annyira azért, hogy bemutassam, milyen légkörben kerül sor a híres fellövésekre, hanem hogy megmagyarázzam a változást, ami végbement bennem. Korrumpálódtam, mondod erre. Oké, legyen úgy. Használjuk a „korrupció” szót, ha akarod, és állapítsuk meg, hogy ez meglehetősen lassú folyamat. Akár a meghűlés. Nem lehet soha tudni, hogyan vagy mitől kezdődik a meghűlés. Az ember egyszerre csak prüszkölni kezd, és akkor itt van. Aztán gondolkozik, hol szerezhette, mitől, huzatot kaphatott talán, megcsapta a szél, de nem jön rá mégsem, megállapítja, hogy egyszerűen csak hajlamos volt a meghűlésre, könnyű prédája a bacilusoknak, nem kerülhette el. Ennyi az egész.

Slayton bement a vendéglőbe, Shepard és Cooper társaságában. Én, Pete és Jim egy drive-int választottunk. A fivérem szenvedélyesen szereti a drive-int: tudod, azokat a barakkokat, amelyek az autósztrádák mentén bukkannak elő, ahol az ember kérhet egy Coca-Colát, húsos szendvicset, vagy akár komplett vacsorát is anélkül, hogy kiszállna az autóból. Azt állítja, hogy az étel itt jó, ugyanolyan jó véleménye van ezekről a helyekről, mint neked a teherautó-sofőrök kiskocsmáiról. Tehát ettünk, az autóban ülve, és a Sajt Tervről beszélgettünk: a NASA kebelében már mindenki tudomást szerzett róla. Pete valósággal lelkesedett érte: mennél többet gondolkodom rajta, mondta nevetve, annál inkább rájövök, hogy geológusaink aljas hazug gazemberek, és a Hold egyáltalán nem sziklákból áll, hanem a lyukas sajt kimeríthetetlen forrásait őrzi. Azonban, kiáltott fel váratlanul, a tervnek van egy nagy hibája.

– Rájöttetek?

– Én nem – mondta Jim jólnevelten.

– Mert lassú a felfogásod. Pedig olyan világos, bocsássatok meg! A Hold utolsó negyedét nem lophatjuk el.

– Miért nem? – kérdezte Jim jólnevelten.

– Mert ha ellopjuk, akkor nem tudjuk min megvetni a lábunkat, sem a LEM-et, ti dilettánsok! Hogy ellopjuk a sajtot és aztán visszarepüljünk vele, ahhoz szükség van egy támaszpontra.

– Rendben van. Akkor mondjunk le a Hold utolsó negyedéről – mondta Jim jólnevelten.

– Esztétikai szempontból is helyesebb. Nekem a Hold utolsó negyede jobban tetszik, mint a telihold – jelentettem ki.

– Jól van, hülyék. És a gyanú? A negyedhold, ami mindig negyedhold marad, több gyanút kelt, mint a holdfogyatkozás, igaz, vagy nem? Ha a Hold végképp eltűnik, még mindig azt lehet mondani, hogy megunta, hogy örökké a mi bolygónk mellékbolygója legyen, és egy másik bolygóhoz szegődött. De ha megmarad a negyedhold, mindenki észreveszi, hogy a másik háromnegyedet elloptuk.

– Igaz – mondta Jim jólnevelten.

– És akkor majd kit hibáztatnak? Engem, természetesen. Bármi történik, mindig engem hibáztatnak. Engem, senki mást.

– Ki kell találni valami mást – szögeztük le kórusban, én meg Jim. És elkezdtünk töprengeni valami más megoldáson. Gyönyörű májusi este volt, amilyet te annyira szeretsz, könnyű szél fújt, lebegtette a hajunkat. A Theodor távollétén érzett csalódásom már majdnem elmúlt, Pete és Jim rokonszenvességükkel, vidámságukkal pótolták. Az egyetlen, ami nem tetszett, az ital volt, amit Pete kényszerített ránk: a rootbeer, amelyre a másik fejezetben már céloztam, amikor találkozásunkról írtam. Ez a rootbeer egy fekete folyadék, messziről kávénak látszik, jégkockával isszák: de amikor iszod, nincs kávéillata, orvosságszaga van, köhögés elleni szirupé, nem is tudom. No, hát nézd: én mindent meg tudok inni, még a whiskyt is, ami szerintem büdös. Perzsiában ittam gránátalmabort is egy ízben: sikerült. Brazíliában paraguayi teát ittam egy ízben: és sikerült. Japánban rizskonyakot ittam egy ízben: sikerült. Dakarban kelkáposzta-teát ittam egy ízben, sikerült. De a rootbeert nem tudom meginni. Pedig éppen ez az ital indította el azután a játékot. Meséljem el a játékot is?

– Megvan – közölte Pete, és rootbeertől nedves száját nyalogatta. – Megalapítjuk az „Oriano-Peter-James-Rootbeer-Corporation-Limited” vállalatot, és megkezdjük a rootbeer árusítását más bolygókon. Gazdagabbak leszünk, mint ha a Holdat lopnánk el.

– Hogyan? – kérdezte Jim jólnevelten.

– Felépítünk egy drive-in láncolatot, természetesen.

– Egy drive-in láncolatot?!

– Természetesen: drive-ineknek mindig a lakatlan területeken van sikerük, és nem tagadod, ugye, hogy a Hold lakatlan terület. Valószínűleg lakatlan a többi bolygó is, tehát…

– Való igaz, semmi nem tud olyan kínzó lenni, mint a szomjúság, utazás közben, különösen lakatlan területeken – mondta Jim jólnevelten.

– A drive-inek láncolata megment a szomjúságtól. A szomjúságtól, éhségtől, mindentől. Nyilvánvaló, hogy rootbeeren kívül árulunk majd főtt kolbászt, süteményeket, forró sülteket is. Csak úgy gyalog, természetesen: nem kell kés, villa. Csak gyalog.

– Késre, villára a pioníroknak nincs semmi szükségük – jelentette ki Jim jólnevelten.

– Néhányan majd húzzák az orrukat, ezt előre látom. A megfelelő pillanatban azonban a legkifinomultabb esztétikai érzékkel megáldott emberek is hálásak lesznek nekünk. Egy dolog bizonyos: autóval, vagy valami más, az autóhoz hasonló jármű segítségével kell közlekedni a többi bolygón is. És jó, ha útközben itt-ott található néhány büfészerűség.

– Hát igen – mondta Jim jólnevelten.

– És tudjátok, mit mondok? Ha nem csináljuk meg mi, majd megcsinálja valaki más. Akkor már jobb, ha mi csináljuk meg.

– Ez igaz! – kiáltottam.

Vagy mondjam, hogy csak úgy kiszaladt a számon, apám? Hogy úgy robbant ki belőlem, mint a tüsszentés? Tüsszentés volt, biztosan. Mert félre a szentimentalizmussal: te mit építenél a létfenntartás céljaira ott, ahol nincsen semmi? A Pitti-palotát? A reimsi katedrálist? Erődítményeket építenél, apám, fogadókat, ahol a szomjat olthatjuk: és a mi korunk fogadói a drive-inek. Csúnyák, igen, sértik a táj szépségét, egyetértek. De amikor szomjas vagy, amikor éhes vagy, nem a szépséget keresed: a hasznosat keresed, és kész. Nincs az a Pitti-palota, nincs az a reimsi katedrális, amely a szomjadat olthatná, éhségedet csillapíthatná: csak drive-inek vannak, drive-inek, és kész. Nem? Nézd, apám: a Marsbéli krónikákban Ray Bradbury leírt egy nagy embert, Parkhillt, az űrhajóst, aki a negyedik expedícióval érkezik meg a Marsra. Sam Parkhill tudatlan fickó, pontosan az ellentéte Jeff Spendernek: az archeológusnak, aki beleszeret az ezüst- és kristálytornyokba, egy ősi csodálatos civilizáció maradványaiba. Sam Parkhillt egyáltalában nem érdeklik az ezüst- és kristálytornyok, az ősi csodálatos civilizáció maradványai. Állat, szétlövi őket, rombol, akár HR vagy az a houstonbeli Bill. Hanem amikor Spender elgyötörten felkiált: „Bennünk, földi lényekben a rombolás szelleme lakozik, szétrombolunk mindent, ami szép, nevezzük el azt a csatornát Rockefeller-csatornának, azt a tengert Dupont-tengernek, állítsunk fel kolbászsütő pavilonokat az aranyszarkofágok mellett”, akkor Parkhill ajkán rettenetes, ámde nagyon igaz mondat harsan fel: „A pokolba! Hát valahol csak el kell helyezkednünk!” És Spender hal meg, apám, Parkhill életben marad. A rombolásban? A rombolásban. A csúfság közepette? A csúfság közepette. Én mindenesetre nem tudom túlságosan hibáztatni, amikor a kolbászt, süteményt, frissen sült húsokat árusító bódéját felállítja, aztán azt mondja a feleségének, aki sörös hordókkal jött utána: „Keményen dolgoznunk kell, Elma. Elárasztanak majd az emberek, akik enni akarnak, Elma, az emberek, akik inni akarnak.”

– Ez igaz, Pete – ismételtem.

– Nem buta ötlet, mi?

– Nem, nem buta ötlet.

– Nem lesznek remekművű alkotások, de nagyon jó szolgálatot tesznek, igaz?

– Igen, Pete. Jó szolgálatot tesznek.

– Elhelyezhetünk azért néhány képet is – mondta Jim jólnevelten.

– Valamilyen szép festmény reprodukcióját.

– A Mona Lisát és a Három Gráciát.

– A Mona Lisát egy pohár rootbeerrel a kezében.

– A Három Gráciát, amint egy rootbeerrel teli hordó körül táncot lejtenek.

– A szép dolgokat majd azok csinálják meg, akik utánunk jönnek.

– Miután ettek és ittak.

– Egyikünk sem Sam Parkhill.

– Sam-kicsoda?

– Egy fickó. Nem fontos.

– No? Hát akkor megegyeztünk?

– Megegyeztünk.

Visszatértünk The Palmsbe, mindhárman, nevetve, mint a gyerekek. De a lelkünk mélyén tudtuk, hogy ez a játék egyáltalán nem volt tréfa, és a tréfa csattanója mindenesetre alapvető igazság. Az alapvető igazságban egyetértettünk, így kitűnően éreztem magam a két fiúval: amikor beléptünk a bárba, még Slayton pillantását is álltam, ez a tekintet a világ minden szemrehányását magában foglalta, szilárd acélkötelek tartották a belőle sugárzó vádat. Belenéztem az acélkötelek közé, és rájöttem, hogy mindent tudnak: hogy drive-ineket akarunk a Holdra vinni, hogy megfertőzzük a világűrt főtt kolbászokkal és szendvicsekkel. A szemrehányó tekintet tehát belenyugvással várakozott. És nem kért egyebet, csak hogy előbb mehessen fel a tulajdonosa, mielőtt még mi odaérünk. Úgy indultam meg felé, ahogy Sam Parkhill lépett Jeff Spender elé.

– Ciao, dolly.

– Ciao, Deke. Mit csinálsz?

– Whiskyt iszom.

– Nem akarsz az asztalunkhoz ülni?

Lassan felállt a bárszékről, amelyen kuporgott, csendesen jött velünk az asztalunkig: whiskys poharával a kezében. Miközben lépkedett, a nők mohó szemekkel nézték, a férfiak mintha kicsit összegörnyedtek volna. Csak Pete látszott ellenállni neki, Pete, aki olyan aprócska volt mellette és mégis annyira erős: mert alapjában véve azonos anyagból gyúrták mindkettőjüket, legfeljebb a különböző fajta bölcsességük, az áldozatra való különböző készenlétük tette őket nem teljesen azonossá.

– Hallod-e, Főnök? Megalapítottuk az „Oriano-Pete-James-Rootbeer-Corporation”-t, hogy drive-in láncolatot építsünk ki a Holdon, a Marson, meg a többi bolygón.

– Áh, úgy?

A Főnök mérhetetlen távolságból fordított egyet azon az acélköteleken függő vádló pillantáson, és Pete-re tekintett, úgy szegezte neki a tekintetét, mint valami fegyvert. Pete magasra tartott orral állta a támadást.

– Igen. És hogy csinosabbak legyenek, feldíszítjük néhány képpel is: a Mona Lisa egy pohár rootbeerrel a kezében, meg a Három Grácia, amint egy hordó rootbeer körül lejtenek táncot.

– Áh, úgy?

– Úgy látszik, nem tetszik neki – közölte Pete Jimmel.

Jim óvatosan hallgatott. Én nem tudtam, mit mondjak: hirtelen elszállt belőlem Parkhill hetykesége.

– Nincs benne üzleti érzék, mert őszül a haja – jelentette ki Pete, még mindig magasra tartott orral.

– Nem igaz – mondtam. – A haja gesztenyebarna.

– Őszül,

– Gesztenyebarna.

– Őszül.

– Őszülök – morogta a Főnök. És lehajtotta a fejét, hogy megnézhessem. Ujjaim mintha bársonyszőnyeget érintettek volna, mert rendkívül rövidre vágatta a haját. De valóban őszült.

– Meggyőződtél róla? Most örülsz? – kuncogta Pete kárörvendően.

– Olyan, amilyen, és így szép, ahogy van.

A Főnök könnyedén meghajolt, köszönetképpen. Aztán csendesen visszatért a whiskyjéhez. A bár hátterében a zenegép valami szomorú dalt játszott, két-három pár táncolt. De mindez olyan volt, mintha rá nem tartoznék, mintha nem látna és nem hallana semmit. Egyszerre ugyanis a fülét kezdte hegyezni, valami zaj irányába, amit egyedül ő észlelt, és úgy mozdította a száját, mintha csak önmagának beszélne.

– Ma éjjel feltámad a szél.

Pete a táskámban kotorászott, fésűt, rúzst, személyazonossági igazolásokat, hajtűket szedegetett elő, mindent szépen sorba kirakott pepsi-colás pohara köré. Zavartalanul folytatta játékát.

– Nem is vettem észre.

– Én sem – mondta Jim jólnevelten.

– Szél lesz. Már fel is támadt – mondta a halk hang.

– Hogy mondhatja meg valaki idebent, ebben a büdös füstben, ebben a lármában, hogy feltámad a szél, ezt csak a nagyanyám tudja – morogta Pete és egy parfümös üveget szaglászott, azt is a táskámból vette ki.

– Feltámad a szél, és homokvihar lesz.

– Bárcsak! Adná az isten! Akkor még harminchat órát itt maradunk! – ordította Pete és visszahajigálta a holmit a táskámba.

– Miért? Nem indul a rakéta? – kérdeztem.

– De indul, de indul – dúdolta Pete.

– Nem indul. De azért hajnali három órakor mégis fel kell kelnünk. Jobban tennétek, ha mindannyian nyugovóra térnétek: már éjfél van.

Ellentmondást nem tűrő hangja volt, mint aki megszokta, hogy engedelmeskedjenek neki, és én engedelmeskedtem volna is, ha nincs ott Pete…

– A twist! Twistet játszanak! – ordította Pete.

Hagytam, hogy belerángasson a twistbe, és amikor visszatértünk az asztalhoz, a Főnök már nem volt ott. Odakint feltámadt a szél. A szél zúgását hallgatva aludtam el, és azt álmodtam, hogy én vagyok Elma Parkhill, egy drive-in tulajdonosa a Dupont-tenger partján. A drive-in pontosan olyan volt, mint amelyikben Pete és Jim társaságában jártam, néhány deszkafalból épített barakk, és elrontotta a táj minden szépségét: a halványkék mezőket a hatalmas zöld égbolt alatt, a kristályvárost aranyszarkofágjaival. De én csak sütöttem-főztem, kolbászt, süteményt, sülteket, Pete és Jim is segítettek, és boldog voltam. „Elma, egy halom pénzt keresünk ebben az évben” – mondta. Sam Parkhill, aztán odaállt pipilni egy aranyszarkofág mellé. „Rengeteg pénzt, Sam, rengeteg pénzt. De ne pipilj a szarkofágba”, mondtam én és felkaptam egy rootbeerrel teli hordót. Egyszerre csak megérkezett Jeff Spender, az expedíció archeológusa. Haja őszült, rendkívül rövidre vágatta, mintha bársonyszőnyeget tapintottam volna, amint megsimogattam. Ránk szegezte a szemét, mint valami fegyvert, és pillantásában a világ minden szemrehányása benne égett, acélkötelek tartották a tekintetéből sugárzó vádat. „Egy korsó rootbeert, Spender úr? Egy szép sültet, Főnök?”, kérdeztem. De ő mindent visszautasított egy száraz mozdulattal, és hangján, amely hirtelen olyan lett, mint a tiéd, azt felelte: „Bennünk, földi lényekben mindig ott van a rombolás szelleme. Megmondtam neked, Oriana, hogy az emberek nem változnak: ugyanolyanok maradnak a Földön, a Holdon, a Marson. Csalódtam benned, Oriana. Nem vagy többé a lányom.” Aztán Jeff Spender a fülét hegyezte valamilyen zaj irányába, amit egyedül ő hallott, és mintha önmagának beszélne, úgy mondta: „Ma éjszaka feltámad a szél, és elsöpri a ti átkozott drive-in-jeiteket.”