ELSŐ FEJEZET

A kő nem látszott, annyira buján sűrű volt a fű, megbotlottam benne, és elvágódtam az út mentén. Senki nem jött a segítségemre. De ki is jött volna? Nem járt senki az úton, talán a város többi útjain sem. Senki rajtam kívül. Senki nem volt, senki, akinek két lábfeje és két lábszára lett volna, teste a két lábszárán és feje a testén; csak olajozottan, rendben, állandóan egyforma sebességgel és egyforma távolságban tovasikló autók voltak, de nem ült bennük egyetlen férfi, egyetlen asszony sem. A volánnál ugyan emberi alakok ültek, de olyan mozdulatlanul, olyan mereven, hogy bizonyára nem emberek voltak, hanem automaták, robotok. Vajon nem tud-e a modern technika velünk teljesen azonos robotokat gyártani? S a robotgépeknek vajon nem az-e a legfőbb törvényük: „mindig tudd, hogy nem szabad az emberek cselekvéseibe avatkoznod, hacsak az emberek nem kérik beleavatkozásodat”? Talán kértem én valamiféle beavatkozást? Ellenkezőleg. Feküdtem az út mentén húzódó gyepsávon, kínomban lángolt az arcom, és csak abban reménykedtem, hogy senki nem vesz észre, hogy nem nevetnek ki. És a robotok engedelmeskedtek: olajozottan, rendben, állandóan egyforma sebességgel és egyforma távolságban siklottak el, elektronikus számítóberendezésüktől meg sem kérdezték, hogy az a nő ott néhány lépésnyire tőlük vajon meghalt, vagy él, és ha él, miért nem kel fel. Nem keltem fel, mert valami képtelen, iszonyatos dolgot vettem észre: annak a fűnek nem volt fűillata.

Belefúrtam az orrom, szagoltam. Nem, nem volt fűillata, semmilyen illata nem volt. Hüvelykujjam és mutatóujjam közé fogtam egy szálat, meghúztam. Nem szakadt ki gyökerestül, egyáltalán el sem szakadt. A tövénél turkáltam ujjaimmal, a földet kerestem. Nem, egyetlen rögöcskét sem érinthettem: milyen furcsa. Pedig föld volt ott, földszínű és földnemű anyag. És az odaültetett fű is fű volt, fűszínű és fűnemű, lágy, friss fű, meg is locsolták valami ügyes öntözőszerkezettel, hogy zöld maradjon, növekedjék, uramisten, csak nem lázálom ez, álmodom, ez a gyep itt gyep, igen, bizonyosan az… Gyep volna? Ismét belefúrtam az orrom, szagoltam. Ismét hüvelykujjam és mutatóujjam közé fogtam egy szálat, meghúztam. Ismét tövénél turkáltam az ujjammal, a földet kerestem, aztán, mintha késszúrás hatolna az agyamba, a gyanú bizonyossággá vált. Plasztikból volt a gyep. Igen, plasztikból. És a rétek, amelyeket azokban a napokban láttam, minden gyepsáv az utak mentén, a mezők az autóutak szélén, a virágágyak a házak, templomok, iskolák előtt, a gyepszőnyegek, melyeket kertészek gondoztak, öntöztek, ápoltak, akár az eleven füvet, az igazi füvet, a füvet, amely születik és meghal – mind plasztikból volt. Hatalmas plasztiktakaró, sosem született és sosem meghaló fűből – rossz tréfa!

Mint akit ezer darázs csípett meg, úgy ugrottam fel, visszafutottam a szállodába, feltéptem a szobám ajtaját, és majdnem ráestem az előtérben díszelgő kaktuszra. Hatalmas kaktusz volt: zöld, nedvdús, tele tüskékkel, s a csúcsán egy virággal. Először a virágot tapogattam meg, hajlítgattam, nyomorgattam: épségben maradt. Ujjamat a tüskék közé dugtam, a húsát nyomkodtam, könyörögve, hogy bocsásson ki egy cseppet a nedvéből; válaszul a gumi rugalmasságát érezhettem. Mindkét kezemmel belemarkoltam a tüskéibe, kétségbeesetten rimánkodtam, hogy szúrjanak meg, mondják, hogy tévedtem: csak lágyan megcsiklandoztak, alumíniumból voltak a tüskék, hegyük tompa. És a fikusz a folyosón? Természetesen hamis. És a sövény ott a kertben? Természetesen az is hamis. És talán hamisak a fák is, amelyek körül sosem szálldostak muslincarajok, sem madarak: minden fűszál, minden faág, minden levél hamis volt ebben a városban, ahol semmi sem született, nőtt, halt meg zölden. Hamisak a margaréták, azáleák, rododendronok. Hamisak a rózsák abban a vázában, hamisak…

A váza a televízió tetején állt, s amikor odaléptem, már nem volt bennem remény, sem kétség. Lassan kihúztam egy rózsaszálat, arcomhoz emeltem, majd visszaejtettem, és a rózsa azt mondta: krakk! és ezernyi hajszálvékony üvegdarabkára hullott. Jeges dér feküdt a padlón, és egy cseppnyi fény. Megérkeztem Los Angelesbe, az első állomásra utamon a jövő és önmagam felé.

Egyébként az egész egy cseppnyi fény miatt kezdődött: emlékszel, apám? A fénycsepp a televízió képernyőjén szaladt, olyan apró és olyan súlytalan volt, hogy a kisujjam hegyével felfoghattam volna, hogy rátegyem a tenyeremre, és ellopjam. Nem is volt túlságosan fényes, emlékszel? Inkább egészen halványan pislákolt, mint a szentjánosbogarak, amelyek augusztusi éjszakákon felgyulladnak, majd kihunynak a bokrok között, s a gyerekek összeszedik, és letakart pohárba rejtik őket. Ez a csepp fény is gyakran eltűnt, elmerült a sötétben, pontosan úgy, mint a szentjánosbogarak, s a televízió bokorrá vált, amely elnyelte, hogy soha többé ne adja nekem vissza. Izgatottan és haragosan szerettem volna beletúrni abba a sima üveglapba, félrelökni a huzalokat, a leveleket, visszakapni a fénycseppet és bezárni egy pohárba. De íme, visszatért, makacsul újra meg újra kigyulladt a semmiből, és sokkal több volt, mint egy fénycsepp: csillag volt. Az első ember-készítette csillag. Kezdetleges, ha közelről néztük volna, apám, akkora, mint egy demizson, nem nagyobb, s a neve mulatságos, bosszantó: Szputnyik. De csillag volt, csillag, és az emberek egymilliárd évet fordítottak rá, hogy megépítsék azt a csillagot, és abból a csillagból majd más csillagok is születnek, nagyobbak, erősebbek, amelyek magasabbra tudnak szállni, és minket is magukkal visznek: mígnem majd mi is elindulhatunk a Földről, belevethetjük magunkat a végtelenbe, szentjánosbogárkákká változhatunk, súlytalanná: – Papa! Nem csodálatos, papa? – kiáltottam.

Te újságot olvastál. Kétségbeejtő lassúsággal engedted az öledbe az újságot, felbukkant azúrkék és ősöreg, földi szemed, szkeptikus és ősöreg, földi arcod, ezt morogtad: – Halljuk, mi a csodálatos.

– De hát a Holdra menni, papa! Nem érted, mit jelent az a kis fénycsepp? Hogy felmegyünk a Holdra, a többi bolygóra!

Még kétségbeejtőbb lassúsággal összehajtogattad az újságot, az asztalra tetted. – Már az ötlet maga is felbosszant. A Holdra menni, ugyan minek. Az emberek problémái mindig ugyanazok maradnak, a Földön vagy a Holdon; betegek és gonoszak lesznek a Földön éppúgy, mint a Holdon. Aztán meg azt hallottam, hogy a Holdon nincsenek tengerek, sem folyók, sem halak, nincsenek erdők, sem mezők, sem madarak: ott még vadászni vagy horgászni sem mehetnék.

Hát igen: te csak az olyan dolgokat szereted, amelyeknek ezen a földön van a gyökerük, és nem érted meg a hernyó történetét, amint arra vár, hogy pillangóvá változzék. Sosem tudtam elérni, hogy felülj egy repülőgépre, csak egyszer történt, hogy majdnem meggyőztelek: amikor a londoni Botanikus Kertet akartad látni. Elhoztam neked a Botanikus Kert prospektusát a repülőjeggyel együtt, boldogan lapozgattad a könyvet, a repülőjegyet visszaadtad: – Hát vonattal, vonattal nem lehet?

– Túlságosan sokáig tart az út, apám. – Akkor nem megyek. – A mama jött el helyetted, egész úton magára csatolva tartotta a biztonsági övet, azt hitte, az az ejtőernyő, és időnként ezt mondta: – Apádnak igaza van, mire való ez a nagy sietség? – A sebesség számotokra sietség, és nem szeretitek a repülőgépet. Fogadnék, hogy szívetek mélyén azt gondoljátok, amit a nagypapa, akinek szemében a repülőgépek kártékony madarak voltak, melyeket bottal kellene elkergetni. Amikor bombáztak minket, emlékszel, a nagypapa nem bújt a pincébe. Feltette a kalapját, kiment az utcára, és botjával az égre fenyegetve kiabálta: – Pimaszok! Pimaszok! – Így hát nem feleltem neked, néztem az én fénycseppecskémet, mely egyszerre csak kimúlt, bekapta egy arc, leírta a röppályáját, az útvonalát, s olyan csalódást éreztem, mint reggelenként gyermekkoromban, amikor felébredtem, és rohantam a pohárba zárt szentjánosbogárkámhoz, de a szentjánosbogárka nem volt ott többé, egy pénzdarabka feküdt a helyén, egy hang pedig azt mondta, látod, a szentjánosbogárka pénzecskévé változott, én pedig haragudtam, azt kiabáltam, nekem a szentjánosbogárka kell, nem a pénzecske, és mindenki nevetett. Mintha a pénzdarabka is nevetett volna, amikor földhöz vágtam, gúnyosan csilingelt, én pedig éreztem, hogy nem értenek meg, nevetséges vagyok, szavakat kerestem, de nem találtam, ha pedig megtaláltam mégis, szégyelltem kimondani. Vajon nem szégyelltem-e kimondani őket ezekben az években is, valahányszor egy új csillag elhagyta a Földet egy emberrel, akinek a neve Gagarin vagy Shepard, vagy Tyitov vagy Glenn, vagy Popovics vagy Cooper? Ő elindult, és én elindultam vele. Ő a világűrben lebegett, és én a világűrben lebegtem vele. Ő visszatért, és én visszatértem vele. De hogy lehet bizonyos dolgokat kimondani, apám? Semmi nem olyan fékező, mint a szemérem, a félelem, hogy fellengős szavakat mondunk. A gúny könnyű, a hit nehéz, és senki nem csúfol ki, ha gúnyolódsz, de mindenki kész gúnyolódni rajtad, ha hitvallást teszel. Egyik oldalon ott álltam én, a kislány, aki hisz a csillagokban, a másik oldalon te, a felnőtt, aki a Földben hisz.

– Ó! Eltűnt, apám!

– Micsoda?

– A Szputnyik.

– Ne légy nevetséges. Hagyjál békén.

– De apám…

– Már mondtam, hogy nem érdekel, semmi közöm hozzá.

– Hogy nem érdekel, azt még hajlandó vagyok megérteni. De hogy ne lenne közöd hozzá, nem: van közöd hozzá, nagyon is van, apám. Köze van hozzá annak is, aki vak, aki süket, aki…

– Mit vak, mit süket! Én a Földet szeretem, érted? A leveleket szeretem és a madarakat, a halakat és a tengert, a havat és a szelet! És szeretem a zöldet és a kéket, a színeket és az illatokat, és semmi más nincs, érted? Nincs semmi másunk, és én ezt nem akarom elveszíteni a rakétáitok miatt, érted?

Haragudtál, sápadt lettél. Minden arcizmod arra intett, hogy hallgassak, ne makacskodjam az ostobaságaimmal. De én nem tudtam többé hallgatni: mintha szakadék nyílt volna kettőnk között, harc kezdődött volna. És megmondtam neked, nem tudom, pontosan ezekkel a szavakkal-e, én is szeretem a Földet, apám. Ez az otthonom, és szeretem. De az otthon, amelyből sosem lehet kimenni, nem otthon, hanem börtön: és te magyaráztad nekem mindig, hogy az ember nem arra való, hogy börtönben üljön, arra való, hogy kiszökjön belőle, és még az sem baj, ha kockáztatja, hogy szökés közben megölik. Azt mondtam, ha igaz a mese, hogy az ember a tengerből jött, ahol azelőtt hal volt, akkor a tenger is börtön volt, s őrültségnek tűnhetett megszökni belőle. De mégis megszökött, és lassan, türelmesen, fájdalmasan partra küzdötte magát, a levegőre. Nem tudott lélegzeni a levegőben, apám. Kopoltyúi vizet, vizet, vizet kívántak, és abban a folyadék nélküli űrben ő elmerült, fuldoklott, meghalt, a Föld pokol volt a számára, a vakító fény fehér lidércnyomás, amely rátapadt, mint a szívókorong, de lassan, türelmesen és fájdalmasan, újra próbálkozva, ismét meghalva, újra próbálkozva, millió és millió éven át, sikerült nem megfulladnia a levegőben, nem megvakulnia a fehér fényben, nem odatapadnia a parthoz. Megfelelő tüdőt fabrikált magának, és sikerült lélegeznie a levegőben. Megfelelő szemeket fabrikált, és bele tudott nézni a levegőbe. Megfelelő lábakat fabrikált, és sikerült elindulnia a földön. Megfelelő gerincet fabrikált, és sikerült két lábra emelkednie. Megfelelő kezeket fabrikált, ujjakkal, és sikerült a tárgyakat megragadnia. És így egy napon észrevette, hogy többet is tehet: gondolkodni tud. S mikor gondolkodott, megtudta, hogy ő: ember. És annyira tetszett neki az emberlét, hogy emberként feltalálta azt, amit a természet nem talált fel. Ügyesen egymáshoz dörzsölt két követ, és tüzet gyújtott. Darabokra szelt egy fát, és megépítette a kereket. Egymáshoz illesztette a tüzet és a kereket, és megcsinálta a vonatot. A vonaton felfedezte, hogy gyorsan és messzire tud menni, repülni tud, mint a madarak: megirigyelte a madarakat, ellopta a szárnyukat, ráillesztette a vonatra, és repült. Magasabbra, egyre magasabbra, mígnem megirigyelte a csillagokat, és kezdetleges másolatot készített róluk, majd azokon száguldott tovább: hogy belásson az ég zárt kapuján. De hát az isten szerelmére, ha zárt kaput látsz, nem támad fel benned a vágy, hogy kinyisd, és megnézd, mi van mögötte, apám? Az ember története vajon nem a zárt és feltárt ajtók története? Felelj, apám.

A fejedet ráztad. – Kinyithatod, hogyne. Ki tudod nyitni és kinyitod. De ha az már az utolsó ajtó, ugyan hová vezet? Majd én megmondom neked, hová: fejest bele az ürességbe. A jövő, amelyről ti álmodtok, nem más, mint fejesugrás az űrbe. Lezuhantok az első lépésnél, és csak annak örülök, hogy én nem leszek ott, hogy lássam és megsirassalak.

Pontosan ezt mondtad, aztán felálltál, és a folyosó elnyelte csoszogó lépteidet. Őszi délután volt, emlékszel, vidéki házunkban voltunk. Az ablakon gomba és gyanta illata szállt be, az erdő a vörös és lila hanga ragyogó színeiben pompázott, a szőlőtöveken nedvtől duzzadt fürtök csüngtek. Közeledett a szüret, a szőlőlé forrásnak indul az erjesztőkádakban, és abban a részegítő békében apró, kerek puffanásokkal hullani kezdenek a vadgesztenyék, a konyhában a mama szederlekvárt főz. – Jaj istenem, odaég, leragad! – Mama, megkóstolhatom? – Menj innen, azt mondtam! – Észrevetted, milyen szépek a ciprusfáink a konyhaablakból? Szeretném megsimogatni őket, ha kinyújtom az ujjamat, mintha érezném ecset-puha leveleiket, bársonysimaságukat. Igazán nem tudom, miért éppen azon a napon határoztam el ezt az utazást az emberek közé, akik jövőnket készítik. Talán a mondatod miatt az ürességről: „fejesugrás az űrbe”. Az űr mindig rendkívül vonzó. Minél mélyebb, annál sötétebb, annál jobban vonz: mint valami titokzatos szerelmi vágyódás. Nem ér semmit, ha halogatjuk az indulást: én évekig halasztgattam, és most itt vagyok, a plasztik-gyepágyak, guminövények, üvegrózsák, robotok között, egy test két lábon, fej a testen, hogy megkeressem válaszodra a választ, apám.

Nyugodt, határozott mozdulatokkal lehajoltam, hogy összeszedjem a hideg dércsillámot, ami egy rózsa volt. De a vékony üvegszilánk azonnal megszúrt, ujjamból vércsepp buggyant, s mint a gyereket, aki arról álmodozik, hogy megszökik otthonról, de amikor valóban megszökik, arra vágyik, hogy bár ne tette volna, nagy ijedség fogott el. Szép dolog elszökni, amikor úgy látod, hogy ez a helyes, és ezt akarod: miközben becsukod magad mögött az ajtót, elevenebbnek érzed magad, az utca végtelen mezőségnek látszik, és a vonat maga a hosszú ígéret. De amikor a mozdony elindul, a vagon levegőtlen kalitkává változik, a holnap pedig alagúttá, amely, ki tudja, hová vezet. Máris úgy érzed, beteg vagy, ezer fenyegető veszély mered rád, visszasírod lágy, meleg ágyadat, otthonodat, mely kényelmes és jó volt, s magad sem tudod már, mit akarsz. Mindannyian félünk a jövőtől, és mindannyian visszasírjuk a múltat, és mindannyian bizonytalanul állunk a kezdetnél, apám. Látod, ezért lesz ez a könyv gyakran olyan, mint egy nyomasztóan imbolygó hinta a tegnap és a ma között: a két világ között, amely immár elválaszt minket egy időtlen időben. Ez az oka, hogy gyakran hozzád fordulok ebben a könyvben. Akár szórakozol, akár bosszankodsz majd, olvasd el, és gondolkozz rajta, apám: ami benne áll, az első oldaltól az utolsóig, valóban megtörtént velem, vagy valóban láttam, valóban hallottam, vagy valóban gondoltam. Igazi a szereplők neve és a színhelyeké is. Igazak a dátumok és a beszélgetések, amelyeket idézek. Igazak a kételyeim, lelkesedéseim és megfutamodásaim: semmit sem találtam ki ebben a könyvben, és csak nagyon keveset hallgattam el. Napló ez a könyv, apám, életem egy évének naplója: átadom neked, hogy folytassuk a beszélgetést, amit arról a fénycseppről kezdtünk el.

Los Angeles fölé sűrű köd borult, a nap homályos, sárga foltnak látszott. Az égnek iszapszíne volt a nagy forróságban. Telefonáltam a Meteorológiai Információs Központba, és megkérdeztem, mikorra várható egy kis eső. Fémes csengésű hang válaszolt, hogy a következő hetvenkét órában és ötvenhat percben nem várható semmiféle változás. Nem, nincs sűrű köd: a hölgy nyilvánvalóan külföldi, a hölgy nem tudja, hogy a köd Los Angelesben nem köd, hanem füst, az autók kipufogójából származik. Nem, nincs semmiféle sárga folt: a hölgy nyilvánvalóan rendkívül műveletlen, a hölgy nem tudja, hogy Los Angelesben a nap… Ki tudja, milyen lehet a nap a kékségen túl, amit égnek neveznek. Bizonyára sokkal szebb, hisz ezt kiabálja mindenki, aki oda felmegy. Oroszul, amerikaiul: „Idivitelni! Wonderful! Csodálatos!” Ki tudja, milyen érzés lebegni az űrben, súlytalanul: Edward White semmiképpen nem akart visszatérni az űrkabinba, amikor megérezte. Most már elég, mondta neki McDivitt, elég már, Eddie, gyere vissza. Még egy kicsit, felelte Edward White, még egy kicsit, olyan mulatságos, tetszik nekem. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki először fickándozik a tengerben, a tenger olyasféle közeg, amelyben teljesen elengedhetjük magunkat, nem süllyedünk el. Harmincnégy évig, sokmillió évig, egész eddigi életében, egész eddigi életünkben az ember kődarab volt, amely a legkisebb ugrás után visszazuhan, ólomtest, mely amint leesik, eltörik: most viszont ott maradt, ólomtalanul, testetlenül, félelem nélkül, tollpehelyként, ezüstös csillámként, amely gyorsabban száll, mint a gondolataink, olyan gyorsan, hogy már-már állni látszik, de ez nem varázslat, ez valóság, és ebből a valóságból lehet nézni a Napot, amely idivitelni, wonderful, csodálatos. De annak, hogy ezt megtudjuk, hogy ezt meglássuk, hogy ezt átéljük, vajon mi az ára? Az az ára, amit máris fizetek: plasztikmezők, guminövények, üvegrózsák? Vagy ennél is több? És mennyivel több? Mivel, mivel kell még fizetni érte? Ujjamat szopogatva, mert olykor még kibuggyant rajta egy vércsepp, letettem a kagylót, és elindultam Cesare elé. Emlékszel Cesaréra, ugye? Igen, Los Angelesben él már sok éve, színész lett itt, és felvette az állampolgárságot is. Hogy megváltozott-e? Nézd, ha a Holdról vagy a Marsról beszélnek neki, a vállát vonogatja. Azt mondja, hogy a Mars egy görög isten, a Hold pedig szép lampion, fényénél könnyebb elcsábítani és ágyba vinni a butuska lányokat.