NEGYEDIK FEJEZET
– A nevem Herb Rosen. Szólíts nyugodtan HR-nek. Sőt R-nek.
– Oké, R. Szólíts OF-nek. Sőt F-nek.
– Helyes, F. Mit tudsz az ÜT-ről?
– Semmit, R. Az ÜT sosem volt az erős oldalam.
– Nem helyes, F. Nagyon nem helyes. Kénytelen leszek neked egy kicsit elmagyarázni az ÜT-t.
– Eszedbe ne jusson, R. Ne fáradj.
– Hát akkor hogy érted meg az ÜTL-et?
– Igazad van, R. Mondd, kaphatnék egy kis HO-t?
– Úgy érted, hogy H2O-t?
– A HO-t rövidebbnek találom.
– Jól van, F! Szintetizálni, ez a fontos. Szintetizálni. Lányok, hozzatok egy kis HO-t.
Erre nagy zűrzavar keletkezett. A lányok megszokták, hogy vesztegessék az időt azzal, hogy H2O-t mondjanak, és nem értették, mi a HO. R kénytelen volt megmagyarázni, hogy a HO nem más, mint szintetizált víz, és akkor a lányok azt mondták, hogy szintetizált víz nincs, csak normális víz: több időt vesztettünk, mintha azt mondtuk volna: „Kérek szépen egy pohár vizet.” Végül mégis megkaptam a pohár vizemet, sőt H2O-mat, sőt HO-mat, és készen álltam, hogy oktatásban részesüljek az ÜT-ről (vagyis az Űrkutatás Technológiájáról), talán nem tudod, apám, ez az a tudomány, amely arra szolgál, hogy egy járművet fellőjünk az űrbe, röppályán tartsuk, majd visszahozzuk a Földre.
Jóakaratú érdeklődéssel vártam: Bradbury belém injekciózta már a második adagot is a hitből, és bizonytalanságaim ingája ezen a reggelen inkább felé lendült, mint feléd. Képes voltam szembenézni HR-rel is, gonosz arcával, jeges tekintetével, kefebajuszával, mely még egy nácit is megrettentett volna. Képes voltam tetszéssel szemlélni még az ÜTL-t is (az Űrkutatási Technológia Laboratóriumait), ezt a lidérces, fekete üveghasábot, amelyhez viszonyítva Montecatini milánói székháza tiszta rokokó stílusúnak tűnik; a fekete üveg helyettesíti a téglákat, a cementet, az acélt, és az ÜTL-ben nincsenek sem falak, sem ablakok, sem tetők. Csak az a fekete üveg, amit semmiféle villám nem tudna megrepeszteni, semmi tűz meggyújtani, és egyetlen kém sem tudna rajta behatolni. Magába zárja a Hold-utazás titkait, és ami odabent történik, az a legmélységesebb titok. Technikusok, hivatalnokok évek hosszú sora óta úgy dolgoznak, hogy sejtelmük sincs, mire szolgál a munkájuk: aki tudja, a legártatlanabb indiszkréció elkövetésével kockáztatja, hogy árulással vádolják, és a villanyszékbe jut. Fegyveres rendőrök követnek mindenüvé, elállják az utat: látni legfeljebb az elektronikus agyakat lehet, amelyek fél perc alatt adnak választ olyan kérdésekre, melyekre ötezer matematikus együttvéve, harminc év alatt nem volna képes válaszolni. És az emberek itt úgy beszélnek, mint az elektronikus gépek: kezdőbetűkből összeállított rejtjelekkel szavak helyett. A szavak időbe kerülnek, apám, és az idő pénz. Milliónyi dollárba kerül minden perc.
– …és végül, a röppályák. Világos, F? A röppályákat természetesen az elektronikus agy adja meg.
– Láthatnék egyet, R?
– De hisz benne vagy, F!
– Benne, R?!?
– Benne, F. Ez a szoba egy elektronikus agy: a falak, a padló, a mennyezet a koponyafalai. Azok a fémdobozok ott: a membrán, amely a szürkeállományát tartalmazza. Az elemek, a fogaskerék-rendszerek, dugattyúk, elektromos szálak, kapcsolókarok pedig a vérerei és az idegei. Nem hallod a zajt? Ez ő, amint gondolkodik, dolgozik.
– A mindenségit, R. Apró féregnek érzem magam.
– Az vagy, F. Hozzá képest az vagy: nyomorult kis féreg, ő bármilyen differenciál- vagy integrálszámítási műveletet képes megoldani: te is képes vagy? Ő ki tudja javítani egy űrhajó téves irányát, ráállítja a helyes pályára, megállíthatja: te képes vagy rá? Betéve meg tud tanulni sok száz matematikai, fizikai, asztrofizikai, kémiai, meteorológiai könyvet: te képes vagy erre? Tud szimultán fordítani bármilyen nyelvre, tud zenét szerezni, verset írni: te tudsz? Nem gép ez, hanem élőlény. És annyival okosabb nálunk, hogy ha nyelve és nyála volna, szemen köpne minket, valahányszor meglát, és teljes joggal rabszolgáivá tenne.
A jég felolvadt, R szeme vad, érzéki szenvedélyben égett, úgy nézett a fogaskerék-rendszerek, dugattyúk, elektromos szálak, kapcsolókarok szövevényére, mintha a világ legszebb asszonya feküdt volna előtte meztelenül egy ágyon.
– Mondd, R: és ha megkérném ezt az Agyat, hogy tanulja meg betéve a washingtoni könyvtár teljes anyagát, megcsinálná?
– Persze hogy megcsinálná.
– És mennyi idő alatt tudná betéve megtanulni az Iliászt és az Odüsszeiát?
– Tíz, tizenöt perc alatt.
– És az Isteni Színjátékot?
– Tizenöt, húsz perc alatt.
– És Shakespeare összes műveit?
– Körülbelül ugyanannyi idő alatt. Miért?
– Mert a Washingtoni Nemzeti Könyvtár gyúlékony és szétrombolható, és különben sem fér el benne minden, még mikrofilmen sem, érdemes lenne az Agyat felhasználni, hogy megmentsünk bizonyos kincseket.
– Kincseket, F? Ostobaságokat, azt akartad mondani. És a javaslatod is óriási ostobaság.
– Óriási ostobaság, R?!?
– Nyilvánvaló: nem gazdaságos. Tudod, mennyibe kerül, hogy megtanuljon egy fizikai kézikönyvet?
– Shakespeare talán nem ér annyit, mint egy fizikai kézikönyv?
– Egy fizikai kézikönyv hasznos, sőt nélkülözhetetlen. Shakespeare nem az.
– Nem?!?
– Nem. Felesleges, akár a Parthenon, a Sixtusi Kápolna, vagy Giotto tornya, Ramszesz temploma, és mindaz, ami az új technika előtt keletkezett.
– Felesleges?!?
– Felesleges, felesleges. De ne aggódj: a technika már felkészült rá, hogy elsöpörjön mindent.
– Mindent?!
– Mindent: törvényeket, rendszereket, városokat. Talán azt hiszed, még sokáig lehet ragaszkodni bizonyos kísértetekhez? Megtisztítjuk a világot úgy, ahogy egy lábast megtisztít az ember. Így bizony. Ledöntünk mindent és újraépítjük: így. Elég az őrültekből, akik múzeumot akarnak csinálni a Földből! Elég a múzeumokból! Elég az ócskaságok mániájából! Fertőtleníteni, fertőtleníteni! Irtani, irtani! Lerombolni, lerombolni! Ha nem gyújtották volna fel Rómát, ma nem lenne Róma. Ha nem romboljuk porrá Hirosimát, ma nem volna Hirosima. Elég a porból, a rothadásból, a bűzből!
– R! HR! Rosen! Mister Rosen! De hát mit beszél?
– Rombolunk, újjáépítünk. A halált hozzuk, hogy feltámasszuk az életet: a lét feltétele a halál, az emberek meghalnak, hogy helyet adjanak más embereknek, a tárgyak is meghalnak, hogy helyet adjanak új tárgyaknak, ha nem vágjuk ki gyökerestül a fákat, ma nem léteznék New York, San Francisco, Párizs, London, Firenze. Nem volnának templomok, paloták, felhőkarcolók. Igaz, hogy a felhőkarcolók is elavultak: Manhattan függőleges irányú fejlesztése egyre elavultabb és felesleges. Lerombolni! Lerombolni!
– Mister Rosen! De hát mit beszél, Mister Rosen!?
Földig romboljuk New Yorkot. Praktikusabban építjük újjá.
– De hát mit beszél?!
– Földig romboljuk San Franciscót. Logikusabban építjük újjá.
– De hát mit beszél?!
– Földig romboljuk Párizst: kényelmesebbé tesszük.
– De hát mit beszél?!
– Földig romboljuk Londont. Tisztábban építjük újjá.
– De hát mit beszél?!
– Földig romboljuk Firenzét. Racionálisabban építjük újjá.
– Nem! Firenzét nem, az istenfáját!
– Csak nem akarod megtartani azokat a szűk utcákat, azokat a ferde házakat? Új utcákat! Új házakat! Új templomokat! Ez kell nekünk! Dinamittölteteket, az istenfáját! Hogy ez…
Dinamittölteteket: emlékszel, apám? A Róma felől vezető úton az éjszakában egy fehér ló közeledett: patkói úgy csusszantak az aszfalton, mint vízcseppek az üvegen, amikor egy pillanatra ellenállnak a simaságának, aztán gyorsan lesiklanak egy pontra, ahonnan majd újra tovább csusszannak. A lovon egy német tiszt ült, és a feje úgy lógott, mintha nagyon álmos lenne. Csak amikor a ló majdnem összeroskadt, akkor emelte fel a fejét fenyegető és merev tartásban, mintha jelezné, mire készül. A ló mögött öszvér poroszkált, egy kis ágyút húzott, a járdán pedig szorosan a fal mellett katonák vonultak tömött tarisznyákkal, géppisztoly a vállukon, bakancsaik ütemesen csosszantak. Sár és szégyen borította őket, szomjasak voltak és minden ablak alatt kiáltozni kezdtek: „Wasser! Vizet! Wasser!” Az ablakok nem nyíltak ki, hát a géppisztolyok agyával beverték őket, azután folytatták útjukat: az ütemes bakancs-csosszanás távolodott lefelé, a híd irányába. A mi hidunk, a világ legszebb hídja felé.
–… mire való a köveknek, ócskaságoknak, kivénhedt gyűjteményeknek ez a kultusza? Tisztaságot, tisztaságot! Logika, gyakorlati értelem, higiéné, racionalitás! Dinamittölteteket, az istenfáját! Hogy ez…
Egy nappal előbb, te tudtad, aláaknázták. A környező házakból kikergették az embereket, azt sem engedték meg, hogy a holmijukat összeszedjék, aztán aláaknázták a hidat. A fehér lovas tiszt vezette a hátvédek utolsó csapatát, amikor ő elhaladt, elhaladt az öszvér a kis ágyúval, elhaladtak a katonák, akik azt kiabálták: „Wasser! Vizet! Wasser!” – egy kéz, két kéz, három kéz meggyújtja majd a kanócokat, és a mi hidunk felrobban. A mi szép hidunk, a világ legszebb hídja. Augusztus 10-ről 11-re virradó éjszaka volt, és a város hamarosan gazdát cserélt. Délután öt órakor kezdődött a kijárási tilalom, és mi órák óta, évszázadok óta ott voltunk bezárva az ablakok mögött, melyek épp erre az utcára nyíltak, nem messze a hídtól. A mama imádkozott, te csendben cigarettáztál. Amikor az első dinamittöltet felrobbant, egy tükör leesett és összetört. De a robbanás zaja akkora volt, hogy a tükör némán tört össze.
–…erre valók a háborúk is. Mi volt Coventry mielőtt coventrizálódott? Rideg tetűfészek. Az apátságnak, miután újjáépítették, még központi fűtése is van. Dinamittöltetek, azokra van szükség! Dinamittöltetekre! Azok hozzák a tavaszt, azok hozzák…
Nem is zaj volt az, inkább hatalmas dörgés: száz villám együttes morajlása, amint felvillannak, eltávolodnak, újra visszatérnek, hogy ismét robbanjanak. Gomez, a barátod felvette hanglemezre, és kísérőszöveget mondott hozzá, még ma is sírok, amikor ezt a lemezt hallgatom, apám. „Minden zaj közül a legtragikusabb az aknáé. Mikrofonunk nem mindig képes befogadni, és a lemezt karcoló tű is rémülten ugrándozik… Dörgés. „Melyik híd robbant fel vajon az éjszakában? Az ég vörös az Arno felett… Újabb dörej. És még egy. És még egy, és megint és megint, aztán a londoni rádió hangja. „Tegnap hajnalban amerikai egységek, angol gárdaosztagok támogatásával behatoltak Firenze külvárosaiba. A felderítő csapatok előrenyomultak, hogy érintkezésbe lépjenek az ellenséggel, és megállapították, hogy az Arno hat hídja közül ötöt szétrobbantottak. Ezek egyike, a Szentháromság hídja a renaissance építőművészetének egyik legtökéletesebb alkotása volt…” A mi szép hidunk, a világ legszebb hídja. Törmelékben hevert immár, és az Évszakok szobrai a folyó mélyén pihentek a halak és iszap között. Kihalászták őket egy napon, de a Tavasznak hiányzott a feje, és soha többé nem találták meg, nincs többé. A hidat újjáépítettük; vadonatúj, tiszta, mintha fertőtlenítették volna. De a Tavasz feje, az nincs már meg. És nincs meg a mi hidunk sem, a világ legszebb hídja.
– … a jólétet, egészséget, az életet hozzák.
– Bocsáss meg, R. Nem figyeltem.
– Azt mondtam, hogy a dinamittöltetek hozzák a jólétet, egészséget, az életet.
– Tréfálsz, ugye, R?
– Egy cseppet sem tréfálok: ha nem rombolnánk le a hidakat, palotákat, templomokat, hogyan építenénk újakat? Hol találnánk helyet számukra? Volt egy házam, olyan, amilyen neked tetszenék: cukorsüveg formájú, kis oszlopos verandával, kandallókkal, amelyekben lobog a fa. A nagyanyám hagyta rám örökségül. Felrobbantottam, és a helyén most japán-svéd stílusban épült modern ház áll.
– Te teljesen hülye vagy, HR.
– Te vagy hülye, kedves F. Te, aki a múltban élsz, és vak vagy. Én a jövőben élek, és messzire tekintek. Én az elithez tartozom, leader vagyok.
– A leaderek, a vezetők sokszor csúnyán végzik, HR. Fehér lovon átvonulnak a hídon, de aztán gyakran vereség éri őket, olykor az akasztófára jutnak.
– Téged fognak felakasztani, kedves F. És éppen azok akasztanak fel majd, akikről azt hiszed, melletted vannak, mert te költészetet kínálsz nekik, én kényelmet, te álmokat, én valóságot, te a feleslegeset, én pedig a hasznosat. Te vagy a vesztes, én vagyok a győztes. Ha nem így volna, miért hozna annyira lázba a gondolat, hogy a Holdra mehetünk?
Körülöttünk az Agy gondolkodott, gondolkodott, dugattyúk, fogaskerék-rendszerek, elektromos szálak, kapcsolókarok zümmögése közepette, és hirtelen úgy éreztem, hallgat minket: haragszik.
– Menjünk ki – suttogtam HR-nek nagyon halkan. – Zavarjuk, elvonjuk a figyelmét.
Már készen álltam, hogy belépjek a jövőbe, az Apollo űrhajóba.