TIZENHARMADIK FEJEZET

Izzadtan, szorongva ébredtem: ma betesznek a centrifugába. Engem, aki nézni sem tudok egy forgó körhintát. Engem, aki nem tudok két fordulat keringőt táncolni anélkül, hogy el ne szédülnék. Engem, aki nem bírom a liftet, a hirtelen zökkenőit, váratlan lefékezéseit, és amikor fel kell mennem a negyvenharmadik emeletre, ájulás kerülget, mikor már fent vagyok, nem merek lejönni, mindenféle ürügyet találok, hogy halogassam, gyomromnak háborgását, a dugót, amely betapasztja a fülemet, torkomat: én kértem, hogy tegyenek a centrifugába. De hát miért? Micsoda ötlet volt ez? Ki kérte, sugalmazta, tanácsolta? Talán meg kell halni ahhoz, hogy elbeszélhessük a halált? Bizonyára meghalok, ennyi az egész. Agyvérzést kapok, vagy szétreped a fejem, a legkevesebb, hogy örökre megvakulok. De most már nincs rá lehetőség, hogy elkerüljem. Hogy végrehajtsam ezt a szép ötletet, még a szállodámat is elhagytam, és átköltöztem a Brooksi Repülőtámaszpontra, ahol Turbutton őrnagy kijelölt számomra egy lakást a tisztek részlegében, Női Körlet. Egy sor orvosi vizsgálaton kellett átesnem előbb: elektrokardiogram, vérnyomásmérés, röntgenátvilágítások. Még ehhez az ártatlan kis sétához is – Fyfe doktor nevezte így a három vagy négy fordulatból álló kísérletet – szükség volt rá, hogy testem kiváló kondícióban legyen. Kétségbeesetten kívántam, hogy derüljön ki: a testem valóságos roncs, a szívem az infarktus küszöbén van. Tántorogva mentem ki a konyhába, hogy egy kávét főzzek magamnak. A kávé bátorságot ad, azt állítja a mama.

Nagyon modern konyha volt valóban, űrkonyha. A vizet úgy kellett megmelegíteni, hogy egy vékony rugós felületre helyeztem a lábaskát, anélkül, hogy gombokat megnyomtam vagy tüzet gyújtottam volna: ha a víz mennyisége megfelelő, a lábaska súlya lenyomja a rugós felületet, és a víz tíz másodperc múlva forrni kezd, egy automata szerkezetből kávé nevű fekete por hull, aztán minden magától megy a továbbiakban. Jó negyedórát töltöttem azzal, hogy eltaláljam, mennyi a megfelelő vízmennyiség, végül azonban sikerült, és megittam a kávét. Nem használt semmit. Egy konyak is kellett. A konyhában konyak is volt, és rengeteg fajta likőr. De minden üveget mágneses eljárással rögzítettek a vaslemez polcra, és hogy leemeljem valamelyiket, egy lyukba féldolláros pénzdarabot kellett bedobni. Kerestem a pénzt. Nem volt nálam. Amerikában az a furcsa, hogy minden ajtó csak akkor nyílik ki, ha pénzdarabot dobunk egy nyílásba, de a pénzdarabnak a megfelelőnek kell lennie, és az embernél soha nincs épp a megfelelő. Telefonáláshoz például két nickel vagy egy dime^* kell: nálam soha nincs nickel, sem dime. Egy csomag cigarettához az automatába negyeddollárt kell dobni, vagy egy nickelt vagy egy dime-ot: nálam soha nincs se negyeddollár, se nickel, se dime. Ha pipilni akarok, egy dime kell, egyetlen dime, semmi más, és meg kell mondanom, ez a legborzalmasabb dolog: ki kell próbálni, hogy az ember megtudja, mennyire borzalmas. Ott állok az átkozott ajtó előtt, amely elzárja előlem a világ legtisztább vécéjét, és semmi mást nem akarok, csak pipilni, de nem lehet, mert nincs egy dime nálam. Szerintem ebben rejlik jövőnk minden drámája, és egyébként, hogy visszatérjek a konyakomhoz, át kellett mennem a drugstore-ba, felváltani egy dollárt, kérni, hogy fél dollárt egy darabban adjanak, bedobni a pénzt a nyíláson, aztán ihattam, de nem használt semmit: csak szédülni kezdtem tőle. Fél dollárért konyak reggel nyolckor, nyilván érted.

Az orvosi vizsgálatok majdnem két óra hosszat tartottak, és megállapították, hogy az egészség bajnoka vagyok. Irigylésre méltó tüdők, erős gyomor, a szívem pedig úgy működik, mint egy óra, amely éppen most került ki a svájci óragyárból. A vérnyomásom alacsony, de az előnynek számít. Közlöm, hogy hat évvel ezelőtt eltörtem a lábamat, doktor úr. Nem baj, nem számít. Közlöm, hogy itt a fülem mögött hiányzik egy darab csont: halántékcsontnyúlvány-műtétem volt, Nem fontos, nem számít. Közlöm, hogy néha szédülök. Nem fontos, nem számít. Közlöm, hogy a baricentrumom eltolódott, meglehetősen rossz az egyensúlyérzékem. Nem fontos, nem számít. Közlöm, hogy nem bírom a liftet, a keringőt, a körhintát. Nem fontos, nem számít. Nem számít?! Nem, a centrifugának semmi köze a lifthez, keringőhöz, körhintához. Maga máris kérvényezhetné, hogy vegyék fel űrhajós jelöltnek, mindössze a pilótajogosítványa hiányzik, igazán. Nem, már semmiképpen nem kerülhetem el. Nincs már mentség, kifogás. A centrifuga várt rám, könyörtelenül, mint az istenítélet. Neked most megvallom, hogy még soha nem láttam centrifugát. Nem tudtam elképzelni sem, hogyan működik. Egészen nagy vonalakban mindössze annyit tudtam, hogy valami pörgettyűféle: hatalmas kerék. Mikor a kontrollteremből megpillantottam, rosszabb volt, mint ha fejbe vágtak volna.

A szoba, amelyben állt, kerek volt. Közepén motor, és a motorra vízszintesen vaskart erősítettek: majdnem olyan volt, mint az olajprés rúdja, amelyhez a szamarakat kötözik, hogy az olajbogyókat kisajtolják. A kar vagy tíz méter hosszú lehetett, a végén a sidecarhoz, a motorkerékpár oldalkocsijához hasonló tokkal. Teljesen zárt, és elég nagy, hogy egy fekvő ember beleférhessen. A szoba hófehér volt, a centrifuga kék. Már magában a színek kontrasztjában is volt valami fenyegető, valami tragikus.

– Szép, mi? – kérdezte Fyfe doktor. Nem feleltem.

– Mint látja, ez itt a kontrollterem. Innen működtetjük a centrifugát, íme. Az üvegfal csak arra szolgál, hogy lássuk a centrifugát, minden egyéb televíziós vagy elektronikus rendszerrel működik. Ezt a számítógépet a szenzorokkal kapcsoljuk össze, amelyeket a centrifugába helyezett ember testén rögzítünk, ez egyidejűleg informál mindenről, ami vele történik. Ha a felfelé vagy lefelé haladó grafikonok figyelmeztetnek, hogy valami nincs rendben, azonnal félbeszakítjuk a kísérletet.

– Még szerencse.

– Ez viszont a televízió képernyője; lehetővé teszi, hogy megfigyeljük a vizsgálat alanyát, miközben a centrifuga forog: a felvevőkamera egyenesen rá irányul. Semmi nem kerülheti el a figyelmünket abból, ami vele történik, vagy amit velünk közölni akar. Ha például nem bírja már és túlságosan szenved, felemeli a kezét, és mi leállítjuk a motort.

– Még szerencse.

– Fél?

– Én?… Nem, nem…

– Három vagy négy g-t kap. Ha bírja, ötöt is. Többet nem.

– Nagyon köszönöm.

– Megközelítőleg ez a sebesség.

Felhajlított egy emeltyűt, a fémkar forogni kezdett: előbb lassan, majd gyorsabban, aztán nagyon gyorsan. Nyeltem egyet.

– Nem nagy dolog, amint látja.

– Nem, nem…

Leengedte az emeltyűt, a kar csökkentette a sebességét, megállt.

– Hát akkor lemegyünk?

– Jó!… Menjünk le.

Keskeny lépcső vezetett a kontrollteremből a centrifuga kerek szobájába. Odafentről rendkívül hosszúnak látszott, pedig rövid kis lépcsősor volt, egy pillanat alatt lent is voltunk a kerek szobában, az alatt a kékre festett micsoda alatt, a ráerősített tok előtt, mely belül kagyló alakú, a kagyló fogadja be a fekvő emberi testet, a lábakat ide, a hátat ide, a fejet ide, a fejet rátámasztani egy olyan fejpárnára, amilyen a fogorvosi székeken van. A kagyló alakú tok mennyezetéről égő lámpa csüngött.

Azon a napon az orvosi műtőben is égő lámpa csüngött, apám. És én ott feküdtem a műtőasztalhoz kötözve, és néztem az égő lámpát. Körülöttem az a rengeteg szempár, a gézmaszkok miatt, amelyek eltakarták az arcokat, csak a szempárok látszottak, és egy hang azt mondta, igen, talán, talán életben marad. Én azonban élni akartam, élni akartam a talán nélkül, és néztem az égő lámpát…

– Fel tud mászni rá magától? – kérdezte Fyfe doktor.

– Igen, hogyne.

– Ha esetleg rosszul érezné magát, ne felejtse el felemelni a kezét.

– Igen, hogyne.

…néztem az égő lámpát, és nagy fájdalmat éreztem. De nem a fájdalom zavart, tudod, a fizikai fájdalom végső soron nagyon is elviselhető: hanem a gondolat, hogy meghalhatok. Mert meghalni valamilyen célért, az rendben van, meghalni például valakiért, akit szeretek, meghalni egy eszméért, amelyben hiszek, meghalni egy kíváncsiságért, amely gyötör, a Holdon járkálni például, de meghalni azért, mert egy része a szervezetemnek elromlott, vagy mert felmásztam egy körhintára, ez túlságosan hülye dolog, az istenfáját!

– Akkor másszon fel – mondta Fyfe doktor.

– Nem! – ordítottam.

És igazán ordítottam, nem szégyelltem magam: elhiszed? Egy cseppet sem érdekelt, hogy nevetségesnek, gyávának tartanak. Egy cseppet sem érdekelt, hogy a szemek odafent a kontrollteremben ironikusan szegeződnek rám. Egy cseppet sem érdekelt, hogy kedvezőtlen színben tűnök fel, pokolba a kedvezőtlen színekkel, a pokolba a Vénusszal, Marssal, Holddal, én arra a micsodára fel nem mászom, nem forgok rajta, legfeljebb soha nem tudom meg, milyen érzés, annyi baj legyen, itt maradok örökre ezen a Földön, annyi baj legyen: hátat fordítottam és elfutottam. A lépcső ezúttal rendkívül hosszúnak rémlett, olyan volt, mint azokban a nyomasztó álmokban, amikor azt álmodod, hogy szeretnél elfutni, de a lábad ólomból van, és a legfelső lépcső a menedék.

– Sajnálom, Fyfe doktor.

– Nincs mit sajnálnia. Sokakkal megesik.

– Nem bírtam, igazán nem bírtam.

– Sokan nem bírják. Egyik növendékünk kitörte a lábát, csak hogy ne kelljen bemennie.

– De én igazán be akartam menni, doktor úr, igazán akartam.

– Ő is akart. Itt mindenki önkéntes.

– De azért kellemetlen, ha az ember rájön, hogy gyáva.

– Ez nem gyávaság, csak védekezési ösztön. Ha kiesik egy ablakból, nem gyávaság, hogy megpróbál valamiben megkapaszkodni. Ha érzi, hogy fuldoklik, nem gyávaság segítségért kiabálni.

Igazán nagyon kedves ember ez a doktor Fyfe. Hogyan képes megkínozni az asztronautákat, lemezteleníteni a lelküket, kiszedni belőlük minden titkukat, megtiltani nekik, hogy szerelmesek legyenek, igazán nem tudom. Olyasmi ez, mint a te eseted, apám, aki hat napig beteg voltál, mert elvágtad egy liba nyakát, aztán odaveted az egereket a macskáknak.

– Maga nagylelkű, Fyfe doktor.

– Dehogy vagyok nagylelkű! Tudja, mit csinálunk: beküldünk valaki mást. Rendben van?

– Hát…

– Hol van Jackson őrmester? – kérdezte Fyfe doktor.

– Labdázik, doktor úr. Pihenőórája van.

– Hívjátok ide.

– De ha labdázik, doktor úr – könyörögtem.

– Hát aztán? – mondta a doktor.

Jackson őrmester azonnal jött. Huszonkét éves kisfiú, nagyon szőke a haja, nagyon kék a szeme, az arca pufók és rokonszenves. Világoskék melegítőben volt, és nem látszott dühösnek. Csak egy kicsit olyan volt, mint aki mindenbe beletörődött.

– Jó napot, őrmester úr.

– Jó napot, asszonyom.

Homokos kezét nyújtotta, és bocsánatot kért, hogy ilyen homokos, nem hagytak időt, hogy megmossa a kezét, de most majd megtisztálkodik.

– Én kérek bocsánatot, őrmester úr.

– Kérem, asszonyom. Örömmel teszem.

– Én elfutottam, őrmester úr, tudja?

– Először én is elfutottam, asszonyom.

– De maga helyett nem jött más, őrmester úr.

– Nem… valóban nem. – Mosolygott. – Megfogtak és bedugtak.

– Hány g-t bírsz, őrmester? – kérdezte Fyfe doktor.

– Tizenkettőt jól bírok, doktor úr – felelte az őrmester.

– Megpróbáljuk tizennéggyel vagy tizenöttel? – kérdezte Fyfe doktor.

– Igen, uram, ha akarja.

Megmosta a kezét, lement a lépcsőn, felmászott a tokba, és ott elhelyezték az elektromos érintkezőket a szívén, bokáján, halántékán, ajkai alá gumivédőket helyeztek: mint az ökölvívóknak meccs előtt. Aztán bezárták a kis kabin ajtaját, és magára maradt a tévé-felvevőgép előtt. Mozdulatlanul álltam a képernyő előtt, a szemébe néztem, és ő engem nézett. Valahogy úgy, mint az egérrel történt. De nem volt félelem benne, csak várakozás. Várakozás és türelem. Döbbenten azon tűnődtem, miért folytatja ezt a mesterséget, mi az oka, hogy annyi vele egykorú ifjú Amerikában és a Szovjetunióban ezt a mesterséget folytatja. Senki nem kényszeríti őket, amikor önként jelentkeznek, vannak, akik mindent elkövetnek, hogy elvegyék a bátorságukat. Bármelyik percben beadhatják lemondásukat, de ők ott maradnak, mint az egerek, felajánlják szép egészséges testüket a tudomány kíváncsiságának, a cinizmusnak, a gépeknek, amelyek úgy dobálják őket, mint ha szintén gépek volnának. És esetleg reményük sincs rá, hogy a Holdra, más bolygókra mehetnek, mert legfeljebb ha kereskedelmi diplomával rendelkeznek, s hogy elvégezzék az egyetemet, arra nem is gondolnak.

– Fyfe doktor, meddig fog tartani?

– Egy kicsit tovább, mint magával tartott volna. Három vagy négy percig.

A kontrollteremben csend lett.

– Készen vagy, őrmester?

– Készen vagyok, doktor úr.

– Ha valami nincs rendben, emeld fel a kezed, őrmester.

– Természetesen, doktor úr.

– Négy perc, tizenöt g – mondta Fyfe doktor. És felhúzta az emeltyűt.

Csengetés hallatszott.

A hatalmas kar forogni kezdett. Előbb lassan. Aztán gyorsabban. Egyre gyorsabban, nagyon gyorsan.

– Öt g. Hat g. Hét g.

Az őrmester arca a nagy erőlködésben megfeszült, nyakán az erek megduzzadtak, és összeszorított szájában a fogai mintha hosszú jajkiáltást fojtottak volna vissza.

Nyolc g. Kilenc g. Tíz g. A sebesség fantasztikussá vált, egyre jobban gyorsult, a duzzadás most már az arcra is átterjedt, mely eltorzult, ugyanakkor össze is húzódott, mintha valami rettenetes szél vagdosná: a bőre hátracsúszott, ráncos iszapként lapult a fülére, és az arca helyén két horpadás volt, akár a kilyukadt labda oldalán. Szeme hatalmasnak látszott, már-már kiugrott üregéből.

Tizenegy g. Tizenkét g. Tizenhárom g. A vaskart már nem is lehetett látni, csak sötétkék kör volt a helyén, és az őrmester arca formátlan álarc lett, alig lehetett benne megkülönböztetni az orrát is, világosan csak a fogai látszottak: annyira kiálltak, mint ha kirepülni készülnének a szájából egyenként, pontosan úgy, mint a nyaklánc elszakadt fonaláról a gyöngyszemek. Fátyolosnak tűnő szemei vakon bámultak rám.

– Hagyja abba, doktor úr, kérem.

– Miért? Hisz bírja.

– De szenved, nem látja?

– Szenved és bírja.

Tizennégy g. Tizenöt g. Bocsáss meg nekem, Jackson őrmester. Labdáztál boldogan, és az én bűnöm, hogy oda bedugtak. Ez a mesterséged, tudom, magad választottad, és megfizetnek érte, de én jobban szeretném, ha odakint volnál és játszanál a labdáddal. Alig huszonkét éves vagy, őrmester, huszonkét év nagyon kevés, hogy elveszítsd a fogaidat. Elég volt, őrmester. Emeld fel a kezed, őrmester. Ha nem emeled fel a kezed, ezek folytatják, amíg meg nem ölnek: mert a te tested olyan, mint egy egér teste, egy bejáratandó motor; tökéletesítendő gép, abban a meggyőződésben élnek, hogy minden lehetséges, és te meg is dögölhetsz, szempillájuk se rebben, hiszen ha megdöglesz, hoznak egy másik embert, és kezdődik minden elölről. Emeld fel a kezed, őrmester, talán az a szél akadályoz benne, hogy felemeld, hátralöki, talán túlságosan rosszul vagy, semhogy akár az ujjaidat is mozdíthatnád, tégy egy kis erőfeszítést, őrmester. Emeld fel a kezed, őrmester.

– Bírja, bírja, bírja! – mondta valaki.

– Szerintem nem – mondta Fyfe doktor.

– Nem kérte, hogy hagyjuk abba – mondta ugyanaz a hang.

– Én kérem – mondta Fyfe doktor.

Az elektronikus számítógép valamit jelzett.

– Leállítani. Stop! – mondta Fyfe doktor.

A sötétkék kör ismét vaskarrá vált, amely gyorsan forog, aztán kevésbé gyorsan, még kevésbé gyorsan, aztán majdnem lassan, majd lassan, végül megállt. Mindenki lerohant a lépcsőn. Maga Fyfe doktor nyitotta ki az ajtót. Jackson őrmester ájultan feküdt.

Nem húzták ki azonnal, odabent nyújtottak neki elsősegélyt, és húsz perc telt el, mire Fyfe doktor megkeresett engem.

– Akarja látni?

– Nem, Fyfe doktor.

– Miért nem?

– Mert nem, Fyfe doktor.

– Azt hiszem, kedves volna, ha meglátogatná.

– Én pedig nem hiszem, hogy kedve volna engem látni.

– Ellenkezőleg, nagy örömet szerezne neki. Sokkal kellemesebb egy női arcot látni, amikor kinyitja a szemét, ájulás után. És itt nem történik meg gyakran, hogy nőt láthatnánk. Fésülködjék meg.

Megfésülködtem, az orromat is bepúdereztem. Jackson őrmester épp akkor tért magához. Arca lilásvörös volt, szeme tele véraláfutással, körme kék, mintha kalapáccsal csapkodták volna egyenként valamennyit. De kezdett magához térni. Boldog, ártatlan mosollyal ajándékozott meg.

– Hogy van, őrmester úr?

– Egész jól, asszonyom.

– A körmei kékek.

– Egy kicsit túl sokáig mentünk, ezúttal.

– Bocsásson meg nekem, őrmester úr.

– De hisz ez a mesterségem, asszonyom.

– Mégis bocsásson meg, őrmester úr.

– Nincs mit megbocsátanom, asszonyom.

– Köszönöm, őrmester úr. Nagyon köszönöm, őrmester úr.

– Én köszönöm, asszonyom. Köszönöm, hogy eljött.

– Isten vele, őrmester úr.

– Isten vele, asszonyom.

Megszorította a kezemet kék körmű ujjaival, és én elmentem. Később Fyfe doktor mondta, hogy átvitték a kórházba egy kis belső vérzés miatt.

Még aznap este elhagytam San Antoniót. Nem akartam többé ott maradni, és már épp elég bajt csináltam: egy meggyilkolt egér és egy őrmester a kórházban maradt mögöttem. A fák között repkedő galambok nem jelentettek többé semmit számomra, és Fort Alamos csak egy rom volt, amit moziban már láttam, képeslapokat és Davy Crockett nyestbőr sapkájának utánzatát árulták benne, ronda vadászkések és hatalmas közönséges százdolláros (természetesen hamis) bankjegyek társaságában, melyeken ez állt: „Jelen bizonyítvány igazolja, hogy a forró vendégszeretet a Nagyszerű Texas Állam legnagyobb kincse.” Turbutton őrnagy kikísért a repülőtérre, és emlékül adott egy rendkívül kényelmetlen cowboykalapot: azt, amit neked ajándékoztam, apám. Adott egy nagy csomag sokszorosított röplapot is, amit azonnal eldobtam, és Kennedy beszédének másolatát, amit a Brooksi Repülőtámaszponton tartott 1963. november 21-én: huszonnégy órával azelőtt, hogy meggyilkolták Dallasban, a Nagyszerű Texas Állam fővárosában, amely a forró vendégszeretet központja. „Azért jöttem ma Texasba – mondotta Kennedy –, hogy köszöntsem a pionírok egy csoportját, a Brooksi Repülőtámaszpont Űrorvosi Iskolájának dolgozóit… Hosszú hónapok és évek nyomasztóan nehéz munkája vár ránk, várnak sérelmek, csalódások, mindenféle szenvedések, de ezeket a kutatásokat folytatni kell, az űrbe el kell jutnunk… O’Connor írországi író mondja egyik könyvében, hogy amikor kisgyerek volt, és vidéken sétált más fiúkkal, útjukat sokszor magas, nehezen megmászható falak zárták el. Akkor a fiúk levették a kalapjukat és átdobták a falon, így nem volt más választásuk, át kellett rajta mászni, hogy kalapjukat visszaszerezzék…”

Amikor a repülőgép felemelkedett, homlokomat az ablakhoz támasztottam, és pillantásommal megkerestem a San José Missziót, a katonai kórházat, ahol Jackson őrmester feküdt belső vérzésével. Ki tudja, vajon Jackson őrmester olvasta-e, vagy hallotta-e valaha Kennedynek ezt a beszédét. Ő is áthajította a kalapját a falon, de miközben át akart mászni érte, leesett és megütötte magát. Én viszont átdobtam a kalapomat, de mert féltem, hogy kificamítom a térdemet, eszem ágába sem jutott, hogy érte menjek. Az igazi pionírok és azok között, akik csak álmodoznak róla, hogy pionírok legyenek, ennyi az egész különbség, gondoltam kicsit csüggedten. A repülőgép Orlandóba tartott, Floridába, arra a helyre, amely évek óta izgatta a kíváncsiságomat: bolygónk ama pontjára, ahonnan elindulnak a Holdra a rakéták, és amelyet valamikor Cape Canaveralnek neveztek, most viszont Cape Kennedy a neve. Annak az embernek a nevéről, aki az életével fizetett azért a szokásáért, hogy átdobálja a falakon a kalapját, aztán érte megy.