TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Elindultunk. Gotha vezetett végig az úton, ahol semmi más nem volt, csak az út, és kétoldalt homoksivatag. Gotha és Douglas doktor között ültem, és a születő új emberi faj gondolata égett bennem. Nincs menekvés, alkalmazkodni kell. Végre is, mi mást csinálunk hosszú évmilliók óta, mint alkalmazkodunk? Meztelenül születünk, nem pedig ruhákban. A ruhákat később húzzuk magunkra. A hangszálak kezdetben nem a beszédre szolgáltak: a levegő útját szabályozták a tüdőkhöz, csak később fedeztük fel, hogy hangokat tudnak adni, és így feltaláltuk a szavakat, a szavakból nyelv lett. A kezek eleinte nem írásra, zongorázásra, ékszerek kifaragására szolgáltak. Arra használtuk őket, hogy a lábunkkal egyszerre a földre támaszkodjunk velük, csak később fedeztük fel, hogy képesek megfogni a tárgyakat, így elkezdtük írásra, zongorázásra, ékszerek megragadására használni őket. A testtel alkalmazkodni, ez annyit jelent, mint alkalmazkodni érzelmekkel és értelemmel is.

– Tudja, Douglas doktor – kiáltottam fel –, mielőtt a bárban találkoztunk, azon gondolkoztam, vajon nem születik-e egy új emberfajta: olyan faj, amellyel szemben a miénk, az enyém, eltűnésre ítéltetik.

– Ó, nem! – mormogta Douglas doktor. – Ez még ugyanaz a régi faj, amely egy kicsit átalakul. Átalakul alkalmazkodás közben. De alkalmazkodni egyáltalán nem könnyű. – Egy kicsit hallgatott. – 1915-ben egy ember bújt elő egy barlangból, Kalifornia dombjainál. Indián volt, törzsének utolsó tagja. Harminc-, negyvenévesnek látszott. A Kaliforniai Egyetem Antropológiai Intézete megfogta és bezárta az Egyetemre: ahogy a hálóba akadt madarat, lasszóval elfogott lovat szoktak bezárni. Szegény indián. Mindössze két évig élt. Egészséges, erős volt. A kényelem ölte meg, a higiénia, a melankólia.

– Kényszerű változás volt, brutális változás. Mintha engem betennének egy űrhajóba és felhajítanának a Marsra minden előkészület nélkül. De a változás, amelyről én beszélek, más, lassúbb, inkább a dolgok hozzák, nem a személyek…

A testről beszél, vagy az értelemről? – szakított félbe Douglas doktor.

– Mind a kettőről. Talán nem azonosak?

– Nem, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy azonosak volnának – morogta Douglas doktor.

Gotha nagyot fújt.

– Kezdelek unni benneteket. Nem tudtok ezekről a dolgokról később csacsogni, a hivatalban?

Douglas doktor hátravetette a fejét, úgy nevetett, aztán egy kicsit hallgattunk. Az út simán futott, és kétoldalt továbbra sem volt semmi, egyetlen levél, egyetlen virág sem, semmi. Csak fehér homok és fehér kavicsok: kagylók.

– Tehát beszéljünk a testről – kezdtem újra. – Kezdjük ott. A lehetőségnél, hogy a test maga spontán módon, darwini módon alkalmazkodik mindahhoz, ami történik. Hogy megtanul például lélegezni a levegőn kívül, amint a hal megtanult lélegezni a vízen kívül.

– Lehetetlen, abszurdum. Az élet, abban a formájában, ahogy mi értelmezzük, az oxigéntől függ: Darwin hala a maga oxigénjét előbb a vízből merítette, mielőtt a levegőből merítette volna. Az ember sosem lehet meg oxigén nélkül: amikor képes lesz meglenni nélküle, akkor nem lesz többé ember, valami más lesz, az emberi faj véget ér. Alkalmazkodhat a súlytalansághoz, habár egyikünk sem tudja még, milyen hosszú ideig képes ehhez alkalmazkodni. Két hétig, egy hónapig, ki tudja. Nem vagyunk róla meggyőződve, hogy a súlytalanság állapota ártalmatlan, és hosszú távon is következménymentes lenne. Alkalmazkodhat az ember a nagy felgyorsuláshoz, a mozdulatlansághoz is, de az oxigén hiányához nem. Az ember soha nem fejlődhet ki az űrben; akkor már valószínűbb, hogy a vízben fejlődik ki. Én megpróbáltam egy kutyát helyezni magas nyomás alatt álló vízzel teli edénybe: hét atmoszféra nyomás volt benne, talán több is. Nos, belélegezte a vizet, tökéletesen lélegzett. Nem tudom, érthető-e: ilyen nyomás alatt a vízben az oxigén és a hidrogén különválik, és a kutya az oxigént lélegzi be. Fél órán át lélegzett.

– Aztán meghalt?

– Nem, nem halt meg.

Mintha ezúttal némi érdeklődés ébredt volna Gotha Cottee-ben.

– És mire jó ez, Bill?

– Arra, hogy a vízbe és az űrbe menjünk. Az űrrel kapcsolatosan kettős haszna is van. Miután a jelenleginél sokkal hevesebb felgyorsulásokkal kell haladni, bezárkózhatunk egy magas nyomás alatt álló vízzel teli tartályba, és nem törjük össze magunkat. Nézd, elmondom neked a tojáspéldát. Ha ledobsz egy tojást a földre, összetörik. De ha vízzel teli edénybe helyezed a tojást, és az edényt dobod a földre, a tojás nem törik el. Tedd az embert a tojás helyébe, és minden világos lesz.

– Nahát! – mondta Gotha. – Tehát vízzel teli űrhajókat kell építenünk.

– Pontosan. Vízzel teli űrhajókat.

– Nahát! – mondta Gotha. Szájába dugott egy rágógumit nagy izgalmában, lábát a gázpedálra nyomta. Ösztönösen felrémlett előttem Gotha tojássá változva, amint elindul a maga víztartályában, és lezuhan a Marson. Az ütődéstől minden összetörik, kivéve Gothát, aki tojássá változott. A tojás lágyan gurul a Marson, becsúszik egy lyukba, akár egy golflabda. A lyukból egy hang hallatszik, Gotha hangja: „Segítség! Gazemberek! Nyomorultak! Hülyék!” Elmondtam neki, meg bántódott.

– Van azonban egy másik módszer is, Douglas doktor – makacskodtam. – A cyborgok. A kibernetikai organizmusok. Vagyis mestersége szervekkel kell az űrbe mennünk, nem a magunkéival: mesterséges tüdővel, mesterséges szívvel, mesterséges májjal… Bizonyos értelemben ez ugyanaz a módszer, mint a japán kamikazéké, akiknek térdig levágták a lábát, hogy jól tudják meglovagolni a torpedókat, és kézi irányítással vezethessék őket a célpont ellen.

– Ó, nem! – kiáltott fel Douglas doktor. – A szerveket lehet mesterséges szervekkel helyettesíteni, tudom, egyes kollégáim azt állítják, hogy a mesterséges szerv sokkal jobban működik, hogy az ember silány konstrukció, nincs korlátja az emberen alkalmazható szervátültetéseknek; a cyborgok azonban nem emberi lények, hanem szörnyetegek. És mi embereket akarunk a világűrbe küldeni, nem szörnyetegeket.

– Az ember halandó, a cyborg nem.

– Én szívesebben vagyok Bill Douglas, halandó, mint halhatatlan szörnyeteg. Remélem, hogy ilyen ocsmányság soha nem történik meg, ha pedig mégis megtörténnék, remélem, akkor én már halott leszek.

– Maga igazán azt hiszi, Douglas doktor, hogy nem történik meg?

– Nem – mondta gyászos hangon. – Megtörténik. Sajnos, megtörténik. Csak idő kérdése.

– No most már aztán igazán unlak benneteket – üvöltötte Gotha Cottee. – Először tojássá akartok engem változtatni, felhajítani a Marsra és begurítani egy lyukba. Aztán ezekkel az átkozott cyborgokkal ijesztgettek, azt mesélitek, hogy már csak idő kérdése. Az ördög vigye el benneteket! – Azzal bekapcsolta a rádiót. – Zenét. Zenét akarok Tessék. Ah!

Női hang egy régi dalt énekelt.

Régi dal volt, a háború idejéből való. 1940 és 1945 között Londonban dúdolták a frontra induló katonák, és egy film, a Doktor Strangelove újból divatba hozta. Vera Lynn énekelte a film végén, amikor már felrobbant a Bomba, és a hangja volt az egyetlen kíséret a hatalmas gomba látványához, melyből kibontakozott egy másik gomba, aztán megint egy másik, hogy mindenki meghaljon, minden és mindenki, fák, állatok, emberek és tárgyak. Régi dal volt, és a közönség szerelmes dalnak vélte, pedig a szerelemhez nem sok köze volt, legalábbis nem csak ahhoz volt köze, mert sok minden benne volt a szerelmen kívül, benne volt minden.

Egyszer még találkozunk,

hogy mikor, nem tudhatom.

Jön idő, hogy majd találkozunk

egy tündöklő szép nyári napon.

Mosolyodat add nekem,

Csalogasd elő a napot

felhők mögül édesem.

Kérlek, köszöntsd barátaimat,

mondd meg nekik, visszatérek,

befejezvén nagy utam.

Mondd nekik, mikor indultam,

búcsúzóul ezt daloltam.

Egyszer még találkozunk,

hogy mikor, nem tudhatom.

Jön idő, hogy majd találkozunk,

egy tündöklő szép nyári napon.

Hirtelen mozdulattal elzártam a rádiót.

– Hagyd abba, Gotha.

Douglas doktor furcsán mosolygott.

– Hagyd abba, Gotha, vagy hagyd abba, Vera Lynn? Szépen énekel Vera Lynn.

– Túlságosan szépen, doktor.

– Nagyon szép ez a dal.

– Ez a dal csodaszép.

– Sok minden van benne, ugye? Minden benne van.

– Minden, doktor.

Minden. Mi, akik cyborgokká változunk: mesterséges tüdő, mesterséges máj. Mi, akik tojássá változunk: vízzel teli tojásokká, hét atmoszféra nyomású vízzé. Mi, akik szörnyetegekké válunk, halhatatlan szörnyetegekké, isten veled, ember. Hamarosan nem marad benned más az emberből, mint az értelmed: a te értékes, intelligens agyad. De maga az agy is megérti majd, amikor szörnyeteg agyává válik, halhatatlan szörnyeteggé, hogy csak a kétségbeesett döbbenet, a szeretet, az íz, az illat utáni vágyakozás teheti megint olyanná az embert, amilyen volt, korlátozottá és halandóvá, ezért hát nem isten veled: viszontlátásra. Egyszer még találkozunk, nem tudom, hol, nem tudom, mikor, de tudom, hogy találkozunk egy szép nyári napon: mi, emberek, mi, kicsinyek, mi, akik az intelligencián kívül hiszünk a szeretetben, az illatban, az ízben, mi akik olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk, tüdővel, májjal, szívvel és aggyal, amely korlátozott, halandó.

– Beszéljünk az agyról, Douglas doktor. Ez az egyetlen szerv, amit nem helyettesíthetünk mesterséges szervvel. Hogyan reagál majd a: agyunk, tehát az idegrendszerünk más bolygók megpillantására?

– Hű! – mondta Gotha.

– Hát hogyan reagálna? Ahogy mindig reagált, amióta az ember faj rendelkezik aggyal. Ahogy akkor reagált, amikor első ízben hatol az óceán mélyére és látott növényeket, amelyek halaknak tetszettek, ha lakat, amelyek növényeknek látszottak, színeket, amelyek más színei voltak, és elképzelhetetlen mélységekre bukkant. A tengeri táj semmivel sem kelt kisebb félelmet, mint a holdbéli. Úgy reagál majd, ahogy akkor tette, amikor szeme megpillantotta az Antarktiszt: jégmezők és jégmezők, pusztán jégmezők, semmi más, csak jégmezők. Az emberi agynak mindig hozzá kellett szoknia új tájakhoz, és az idegrendszer nem szenved többet ettől a jövőben sem, mint amennyit a múltban szenvedett.

Hát nem, doktor. Ne tréfáljunk, jó? Az ember kinyit egy űrkabint és kiszáll egy olyan világban, ahol senki még soha nem járt. Egy olyan világban, amely sokezerszer ezer mérföld távolságra van az ő Földjétől. És ő ezt tudja. Lassan, óvatosan megteszi az első lépést: az egész emberiség, mindazok, akik élnek, és mindazok, akik meghaltak, vele együtt teszik meg ezt a lépést. És ő ezt tudja. Sem szigetnek, sem óceánnak, sem kontinensnek nincs olyan felfedezése az ő saját bolygóján, amelyet hasonlítani lehetne ehhez az első, nagyon lassú, nagyon óvatos lépéshez.

És ő ezt tudja. A gép, amelyből kiszállt, esetleg soha többé nem indul vissza, halálra ítéli őt ebben a levegő nélküli világban, sokezerszer ezer mérföldre otthonától. És ő ezt tudja. Doktor, maga igazán azt hiszi, hogy az agy ezt kibírja? Igazán azt hiszi, hogy ember tér majd vissza, nem csupán egy tehetetlen test, amely csak a tehetetlen anyagban él?

– Maga nagyon bízik az emberi agyban, doktor.

– Nagyon. Az emberi agy olyan csoda, amely napról napra jobban meglep engem. Előre láthatunk mindent az embernek mint állati lénynek a fennmaradásáról: a fizikai és kémiai jelenségek, melyeket nagyon jól ismerünk, megmutatják nekünk biológiai reakcióit. De nem sokat láthatunk előre az embernek mint értelmes állatnak fennmaradásáról: a pszichológiai reakciók erről a bolygóról származó tapasztalatok, hagyományok, érzékelések produktumai is. És mégis, biztos vagyok benne, hogy az agy kibírja.

– Az űrhajó koporsójába zártan is? San Antonióban elmondták nekem, hogy a szimulátorokban sokan elvesztették a fejüket.

– Huh! – mondta Gotha Cottee.

– Azok gyengék voltak. Vannak emberek, akik hosszú évekig éltek egy börtön cellájába zárva, és nem bolondultak meg. Sőt, gyönyörű könyveket írtak. Ezek magasabb rendű emberek természetesen. De az asztronauták éppenséggel magasabb rendű emberek. Nem vette észre?

– Nem, nem vettem észre.

– Hogyhogy nem vetted észre? – ordította Gotha, halálosan megsértődve. – Ő nem vette észre! Nem vette észre!

– Mert egy irodában, asztal mellett találkozott velük. Mert nem látta őket úgy, ahogy mi láttuk, az indulás előtti napon például, amikor lefeküdtek és elaludtak, én azt mondtam, az nem lehet, hogy aludni tudjanak, nem hiszem el, belestem, hogy lássam őket, és aludtak: egészséges, mély álomba merültek. Hajnali egykor vagy kettőkor azután felébresztettem őket. Mind álmosan ébredtek, és azt mondták, gyerünk, let’s go. Eleinte nem értettem, hogyan lehetséges ez. Aztán megértettem.

– Hogyan lehetséges?

– Átélt maga bombázást? – kérdezte Douglas doktor.

– Igen.

– Előfordult, hogy úgy feküdt le, hogy arra gondolt: az éjszaka folyamán újabb bombázás várható?

– Igen.

– És mit csinált?

– Hadd gondolkozzam… Aludtam.

– Ők is. Tudják, hogy bombázás lesz: hát addig miért ne aludnának.

– Ebben nincs semmi magasabbrendűség.

– De igen, van. Mert amikor felébrednek, és ismét tudják, hogy bombázás lesz, boldogok. Tudják, hogy esetleg meghalni indulnak, nem mondják, de gondolnak rá, én tudom, hogy gondolnak, és mégis boldogok. Nem állnak készen a halálra, ki áll készen rá? Kétségbeesett élni vágyás van bennük, úgy eszik meg a reggelijüket, mintha az utolsó reggeli volna, de mégis boldogok. Olyan boldogság ez, amelyben van valami dicsőséges, valami megmagyarázhatatlan. Ugyanez készteti őket, hogy felkiáltsanak, amikor odafönt vannak: „Milyen csodálatos látvány!” Mind ezt kiáltják. Oroszok, amerikaiak, férfiak, nők, mind.

– És amikor lejönnek? Amikor visszatérnek, bizonyára még boldogabbak.

– Nem. Ez a furcsa. Boldogok, hogy visszatértek, természetesen. Boldogok, hogy élnek. És alig várják, hogy mesélhessenek. De valami van, ami elfátyolosítja a szemüket. Valami… igen… igen: valami visszavágyás. Az ember azt mondaná, sajnálják, hogy már nincsenek odafönt. Olykor az égre pillantanak: mintha keresnének valamit, amit ott felejtettek.

Talán a békét, doktor. A békét. Ismeri azt a tudományos-fantasztikus elbeszélést, doktor? Az asztronautáról, akit, nem tudom, hová küldenek egy űrkabinban, összekuporodva, mint az embrió az anyaölben. Akár a köldökzsinór, itt is egy cső gondoskodik az életben tartásáról, táplálásáról. Nem kell semmit csinálnia, csak elszakítani azt a csövet a megérkezés pillanatában, azután kilépni az űrkabinból. Az utazás kilenc hónapig tart: a terhességgel azonos ideig. És olyan úton van, amelyet már megtett, kényelmes, kellemes, békés utazás ez, de nem emlékszik rá, mikor tette meg. Csak abban a pillanatban jut eszébe, amikor megérkezik, eltelt a kilenc hónap, és félelemmel emlékezik vissza: ez az út, amelyen születéséig járt. Uramisten! De ő nem akar újra megszületni, nem akar megszületni, ő jól érzi magát odabent. Ha újra megszületik, ha megszületik, először hosszú sírásra fakad: és abból a sírásból jön majd az evés, az ivás, az alvás fáradsága, az élet fáradsága. Nem, ő nem akarja újra elvágni, nem akarja elvágni a zsinórt, nem akar kilépni a fénybe, nem akar élni, nem akar meghalni. És odabent marad. Halló, halló, halló, szólítják a Földről, halló, halló, hallasz minket? Halló, halló, halló, szakítsd le a csövet, szakítsd le! De ő nem szakítja le, és odabent marad, örökre.

– Sokért nem adnám én is, ha megtudhatnám, mit látnak odafönt – mondtam Douglas doktornak. – Mindennek ellenére, a legerősebb érzés, ami irántuk bennem van, az irigység. Féltékenység és irigység. Ha felmehetnék…

– Hát ki mondta, hogy nem mehet fel?

– Egy centrifuga. – Elmondtam neki San Antonió-beli kudarcomat. Douglas doktor nevetve vonogatta a vállát.

– Nem jelent semmit. Régi dolog ez, hogy valaki megszökik a centrifuga elől, amikor először látja. Én biztosan meg tudnám győzni, hogy menjen bele, és nem kellene hozzá egy hét, elérné a nyolc, kilenc g-t.

– De hiszen láttam benne elájulni egy embert! Elmondtam neki, mi történt Jackson őrmesterrel.

– Mert tizennégy g-ig vitték fel. Az asztronauták tizennyolc, húsz, huszonegy g-ig is eljutnak: de ez felesleges kínzás, hülye kegyetlenség. Semmi szükség rá, hogy így meggyötörjék őket. A legnagyobb sebesség, amely a rakéta indulásánál keletkezhet, hat g-nek felel meg. Bárki képes három percen át hat g-t elviselni. Ugyan, nem ez kell ahhoz, hogy valakiből űrhajós legyen. A fizikai felsőbbrendűség nem jelent semmit: csak az a fontos, hogy az embernek ne legyen semmiféle súlyos betegsége. Apróbb betegség sem számít. Grissom szénalázban szenved: tökéletes asztronauta. Schirrának mindig polipok nőnek az orrában, Shepardnek állandóan fáj a torka: tökéletes asztronauták. Ami Slaytont illeti, akinek az a kis szívhibája van, lehet, hogy tévedek: de én akár holnap felszállnék vele.

– Hát akkor mire van szükség, doktor?

– Nézze: mindenekelőtt nagy kíváncsiságra, féktelen, mindent átfogó kíváncsiságra. Aztán nagyon sok intelligenciára. És végül, bátorságra. Hogyan lehet megállapítani a bátorságot, azt nem tudom. De tudom, hogy szükség van rá.

– És mit jelent a bátorság? Mi a bátorság?

– A bátorság… nézze, a bátorság az a valami, amitől az ember úgy ébred reggel, mintha szárcsavadászatra indulna, nem pedig esetleg meghalni.

– Ámen! – ordította Gotha. – Ha isten is úgy akarja, megérkeztünk Merritt Islandre.

Hihetetlennek tetszett, de itt voltak fák. Hatalmas, egészségtől és oxigéntől duzzadó fák, az óriási puha levelek lágy simogatásként ölelték körül ágaikat. Erős, zöld, csodaszép fák. Fák, amelyek évszázadokon át ellenálltak villámoknak, tűznek, rovaroknak, vad esőknek, szárazságnak, a levegőt mérgező petróleumgőzöknek. Úgy bontakoztak ki előttünk, mint a délibáb, és én belekapaszkodtam Gotha karjába.

– A fák! A fák!

– Mi? – kérdezte Gotha döbbenten.

– A fák! A fák!

Nem tudtam mást mondani. Amikor viszontlátom egy jóbarátomat és meghatódom, egy szót sem tudok szólni.

– Azt nézi, hogy itt fák vannak – magyarázta Douglas doktor.

– Aha – mondta Gotha. – Még nem vágtuk ki őket. Nem volt még időnk rá.

Douglas doktor némán rám nézett. Aztán megkínált cigarettával.

A fák faltömörségű sorokban nőttek, a Föld utolsó határaként, mögöttük terült el a Holdra vezető űrkapu: homok és víz mély csendje, egy marék szigettel, amit Isten a hetedik napon hajított oda, amikor már nem tudott velük mit kezdeni. Mielőtt a NASA oda települt, a táj a Genezisre emlékeztethetett. Most csak arra emlékeztetett, ami valójában volt: nyolcvanhétezer acre szigettenger, amely várossá változik, a leglidércesebb várossá, amit az emberi fantázia valaha is kitalált. Az ilyen jelzők, mint hatalmas, gigászi, küklopszi, itt jelentéktelenné váltak, New York felhőkarcolói pedig játék-kuglibábukká. A legmagasabb, legnagyobb épület valóban érintette a felhőket.

– Gotha, mi az?

– A Vertical Assembly Building, a világ legnagyobb építménye.

– És mire való, Gotha?

– Az tartja a Holdra induló rakétákat: már felszerelt állapotban természetesen. De nem az egyetlen, persze. Lesznek még helikopterpályák, vasutak, bankok, kórházak, postahivatalok, házak, üzletek, rendőrkapitányságok, és megépül a NASA központja, főhadiszállása is. Cape Kennedyt magunk mögött hagyjuk, mint egy kis vasúti állomást.

– És az az építmény ott azon a kis szigeten, az micsoda?

– Az a Saturnus kilövőhelye. Mozgatható, szétszedhető. A legtávolabbi szigetecskén emelték, hogy ne történjen valami szerencsétlenség a Nagy Robbanás pillanatában. A sziget neve 39. Kombinát, és a Vertical Assembly Building szigetével egy földnyelv köti össze, amely majd hatalmas mólóvá épül ki: körülbelül tíz kilométer hosszú lesz. A kilövőtorony majd ezen a mólón csúszik át innen arra a kilövőhelyre. Természetesen rajta lesz már a rakéta is, és benne az asztronauták.

– Elképesztő.

– Egyedül a 39. Kombinát egymilliárd dollárba kerül – tette hozzá büszkén. – Mennyi az olasz pénzben?

– Több, mint hatszázmilliárd líra.

– Nem rossz, mi? Az ott viszont az Operations Building lesz, ahová az asztronauták hetekkel a repülés előtt beköltöznek.

– Afféle lelkigyakorlatra. Akár az apácák, mielőtt letennék a fogadalmat – mosolygott Douglas doktor.

– Micsoda? – kérdezte Gotha. Pislogott a kék szemével: képtelen volt felfogni, hogy itt ironikus megjegyzéseket is lehet tenni. Úgy mutogatta azokat a vas-látomásokat, mintha mindegyik egy-egy Sixtusi Kápolna, Giotto Tornya vagy az Akropolisz lett volna, és büszkeségében valóban Sixtusi Kápolnának, Giotto Tornyának, Akropolisznak látta őket: remekműveknek, amelyekben egy kis része neki is van. Előző este, amikor fáradtnak és csüggedtnek láttam, megkérdeztem tőle: „De hát miért csinálod, Gotha? Ki kényszerít rá? Miért?” És ő azt felelte: „Hogy elmondhassam: én is ott voltam.” Mind ezt mondják. Újságírók, akiknek cikkeit a New York Times is közölné, reklámfőnökök, akik Hollywoodban diadalokat arathatnának, titkárnők, akiket bármilyen vállalat boldogan alkalmazna, Cape Kennedyben, Houstonban, San Diegóban, Saint Louisban, Huntsville-ban, El Pasóban, Washingtonban, Bostonban, New Orleansban dolgoznak, akár Gotha Cottee, kizsákmányolva, rosszul fizetve, kellően nem megbecsülve, és ha az ember megkérdezi: „Miért, ki kényszerít rá, miért?” Azt felelik, makacsul: „Hogy elmondhassam, én is ott voltam.” Hitük nem tűr kételyeket, lelkesedésük bizonytalanságoktól mentes. Akár a keresztények, a buddhisták, a kommunisták, a muzulmánok, az űremberek is hívő szektát alkotnak: készek minden áldozatra és érzéketlenek az iróniára.

– No? Nem szólsz semmit? – dadogta Gotha csalódottan.

Mit kellett volna mondanom neki, apám? Nem jutott eszembe semmi, aminek örülne. Azok a túl magas tornyok, azok a túl hatalmas építmények, mindez nem volt más, mint az emberiség története, a történet, amely úgy haladt előre, ahogy a sors megszabta útját. Évezredekkel korábban hasonló látvány tárulhatott volna elém Egyiptomban, amikor az óriási kőtömböket kézi erővel emelték, hogy piramisokat, templomokat építsenek, és te ezt így kommentáltad: „Mire való?” Az éghajlat, a homok, az önmaguk és mások megdöbbentésének vágya is ugyanaz volt. És az ok, amely mozgatta őket: nem a hatalomvágy vagy nem csupán az, nem valami sportszerű versengés, vagy nem csak az. Öntudatlanul, gyerekesen, ezek az emberek Istent keresték.

– Igazán nem szólsz semmit? – ismételte Gotha csalódottan.

– Nem tudom, Gotha: mindez engem a piramisokra emlékeztet.

– A piramisok sokkal alacsonyabbak voltak, aztán meg arra használták őket, hogy beléjük zárják a halottakat – mondta Gotha ingerülten.

– Mégis…

– Mégis? – kérdezte Douglas doktor.

– Mégis, igen: eszembe jutott valami… Douglas doktor: ha egy űrhajós meghal útközben, mit csinálnak vele a társai? Ott hagyják a Holdon, visszahozzák, vagy kidobják az űrbe, mint a tengerészek, amikor a tengerben temetik el a holttesteket?

Gotha megbántottan elfordult tőlünk. Douglas doktor komoly lett, nagyon komoly.

– Ezt a problémát még meg kell vizsgálnunk, már gondoltunk rá. De még nem jutottunk semmilyen megoldásra. Szerintem helyes lenne mindegyiküktől megkérdezni, mielőtt elindul: mit kívánsz, eltemessenek egy másik bolygón, kidobjanak az űrbe, vagy hazahozzanak? Ha valaki a Marson vagy a Mars közelében hal meg, az a kívánatos természetesen, hogy a Marson temessék el. Ha a Holdon, akkor nem tudom. A társai biztosan vissza akarnák hozni őt, az ember mindig megpróbálja hazahozni a halottat: de az űrhajó nem tengeralattjáró, jégmezőkkel és minden egyébbel. Az űrhajó és különösen az Apollo űrkabin, rendkívül korlátozott területtel rendelkezik és… Tudja… nemcsak arról van szó, hogy az űrhajóban levegő van, hogy az űrruhában levegő van, és a test bomlásnak indul. Arról is szó van, hogy egy halottal a közelben, ilyen közelségben utazni nagyon veszedelmes lehet pszichológiai szempontból. Azt hiszem, a legjobb megoldás az lenne, ha kivetnék az űrbe…

– És mi történnék vele az űrben, doktor?

– Igazán elviseli, ha megtudja?

– Igen… vagyis nem… De tudni akarom.

– Igen. Hát az űrruha nélkül… mert az űrruhában a test felbomlana… többé-kevésbé az történnék vele, amit a múmiák termében látunk a Kairói Múzeumban. Vagyis olyanná válna, mint a piramisokban eltemetett királyok.

– És aztán?

– Aztán keringene a Föld körül vagy egy másik bolygó körül, azzal a sebességgel, ami az űrhajóé volt abban a pillanatban, amikor őt kivetették belőle.

– Örökre?

– Megfelelő távolságban a Földtől, vagy a Holdtól, vagy egy másik bolygótól… vagyis megfelelő távolságban ahhoz, hogy ne kerüljön vissza ezek gravitációs körébe… évszázadokon, évezredeken át keringhet. Addig a pillanatig…

– Addig a pillanatig…?

– Addig a pillanatig, amikor belezuhan a Napba.

Gotha hátat fordított nekünk, úgy hallgatta, dühösen, csendben. Most hirtelen megfordult és azt mondta: – De Bill, mi láthatnánk őt?

– Igen, azt hiszem, láthatnánk – válaszolta Douglas doktor.

– És mit látnánk, Bill?

Douglas doktor kedvesen mosolygott.

– Egy csillagot látnánk.

Így hát mindhárman kicsit feszültek voltunk az úton visszafelé, mintha megbántuk volna, amit beszéltünk, és semmi nem oldotta fel zavarunkat, a csendet, ami leszállt közénk: sem a rádió, sem a cigaretták, amelyekkel kínálgattuk egymást, semmi. Kerestünk beszédtémákat, és nem találtunk, próbálkoztunk néhány megjegyzéssel, de hatástalanul. A két annyira különböző és mégis szorosan összetartozó férfi között ülve úgy éreztem magam, mint egy betolakodó, aki ráadásul ostoba is: végső soron én hoztam szóba azokat az átkozott piramisokat, én kezdtem a halottakról beszélni. Így valami meghatározhatatlan, furcsa szorongás kínozott, mint az előérzet, de nem tudtam, minek az előérzete, apám. Bizonyos, hogy nem függött össze a Holddal, amely már látható volt, bár a még kék égen sápadt fehér fénynek látszott csak. Inkább velem volt kapcsolatos, az úttal, melynek nem láttam a végét, és amiről nem tudom, miért, arra gondoltam, félbeszakítom, hogy örömet szerezzek a mamának, aki mikor elindultam, fejét csóválta és azt mondta: micsoda ötletei vannak ennek a lánynak, milyen bolond, most meg a Holdra akar menni csak azért, hogy egy gonddal többet akasszon a nyakamba, nem elég, hogy sosem tudom, hol jár, mit csinál, néha megereszt egy lepedőnyi levelet, aztán hónapokig semmi. Én azt feleltem: dehogy megyek a Holdra, mama, Amerika igazán nem a Hold. Micsoda beszéd ez. – Amerika számomra olyan, mint a Hold, ürügy, hogy a Holdra menj, úgyis tudom, hogy oda mégy a végén, csak tudnám, minek, hogy minek; nem tudod, hogy a Hold csak egy nagy darab sajt? Sajt, mama? Sajt, ementáli. És miért éppen ementáli, mama? Hát nem látod, hogy tele van lyukakkal? A leveledhez a mama hozzáírt egy utóiratot: „Vigyázz magadra és hozzál nekem egy kicsit a lyukas sajtból.” Néztem azt a sápadt fehér fényt.

– Már felkelt a sajt.

– A sajt? – rándult össze Gotha. – Miféle sajt?

– Ha nem volnál olyan buta, tudnád, miről beszél – szögezte le megkönnyebbült nevetéssel Douglas doktor.

– Én nem vagyok buta – morogta Gotha sértődötten.

– De igen, buta vagy: mert nem tudod, miből van a Hold.

– A Hold nyilván sziklából, lávából és porból van.

– Nem – mondtam. – Sajtból van.

– Ki mondta?? – kuncogott Gotha.

– A mamám mondta. A Hold lyukacsos sajtból van.

– A feltevést igen bölcsnek tartom – mondta Douglas doktor –, és egyben felvet egy gazdasági problémát is.

– Hogy érted? – kérdezte Gotha.

– Úgy, hogy odafönt végtelen gazdagság forrása rejlik. Hatalmas lelőhelye a lyukacsos sajtnak.

– Nahát! – mondta Gotha izgatottan. – Oda kell menni és megszerezni. Csak az a kérdés, hogyan.

– Ellopjuk a Saturnus rakétát és a Apollo űrhajót is – mondtam. De nem mulattatott a játék, őket annál inkább.

– Azt soha – mondta Gotha, a NASA iránti minden odaadását fitogtatva.

– Jobban szeretnéd, ha a sajtlelőhely az oroszok kezébe kerülne? – kiáltott fel Douglas doktor.

– Ó, nem! Azt már nem! – Gotha egy kicsit gondolkozott. – De ha ellopjuk, azt mindenki észreveszi.

– Nyilvánvaló, nagyon ravaszul kell cselekednünk – mondta Douglas doktor.

– Nekem van egy tervem – közöltem. – Akkor kell megtámadni a Holdat, amikor fogyófélben van, mondjuk, úgy háromnegyed nagyságú. Megtámadni a sötét negyedét. Kicsit kényelmetlen, de minden tolvaj éjszaka dolgozik. Aztán meg lesz velünk zseblámpa.

De nem szórakoztam közben. Alig figyeltem oda.

– Kék zseblámpák – mondta Douglas doktor. – Én tartom a kék zseblámpákat, és te Gotha, majd ásol.

– Mindjárt gondoltam, hogy ásni nekem kell – mondta panaszosan Gotha. – És a lány mit csinál?

– Én semmit – mondtam. – Irányítom a munkát és figyelek. Amikor az első negyedet kiástuk, rárakjuk a sajtot a LEM-re és lehozzuk a Földre. Időközben a második negyed is elsötétedik, akkor visszamegyünk, hogy azt is kiássuk. Ugyanaz az eljárás, aztán megint vissza, a harmadik negyedhez. Az utolsó negyednél lesz a legnehezebb, mert akkor már világosban kell dolgoznunk, és az emberek idelent a Földön elkezdenek gyanakodni, hogy valami nincs rendben.

Most már egész jól szórakoztam. Ők nagyszerűen.

– Elterjesztjük, hogy holdfogyatkozás van – mondta Douglas doktor. – Van egy csillagász barátom, az megteszi nekünk ezt a szívességet.

– Majd adunk neki valamit.

– Adunk neki egy kis sajtot.

– Holdfogyatkozás, kitűnő gondolat.

– Az emberek elhiszik a holdfogyatkozást, és eszükbe sem jut, hogy mi lopjuk a sajtot.

– Mind ott tolong majd az utcán, és nézi a holdfogyatkozást.

– És nem tudják, hogy mi lopjuk a sajtot.

– Aztán megint várják a Holdat, és a Hold nem kel fel.

– Nem kel fel, mert mi elloptuk.

– Az egészet.

– Az egészet.

– De mit csinálunk vele, ha már elloptuk?

– Szendvicseket, sajtos pudingokat, belereszeljük a levesbe, a többit meg eladjuk.

– Nagyon magas áron!

– Nem, rendkívül alacsony áron. Így tönkretesszük Svájcot.

Most már igazán remekül szórakoztunk. Elmúlt a zavar, a csend. Még az én aggodalmam is elmúlt. Az utolsó húszperces utat arra használtuk fel, hogy leszögeztük egy hosszú lejáratú szerződés alapjait, megvitattuk, kit vehetünk be részvényes társnak, az asztronautákat például, akik rendes fickók és különben meg is érdemlik, elvégre a célpontot akarjuk ellopni, amelyre annyit készültek, jár nekik kártérítés: ó, hogy nevetett volna a mama, ha hallja ezt a beszélgetést! Micsoda lány, mondta volna, micsoda bolond lány, sikerült még azoknak a szegénykéknek az orvosát is megrontanod, aztán az a Gotha, hát az igazán rendes ember lehet, látod, igazam van, amikor aggódom, valahányszor elutazol, most még tönkreteszed Svájcot is, amit pedig én annyira szeretek, mert ott soha nincs háború. Úgy nevetett volna, ahogy csak ő tud nevetni, azzal a fülbemászó nevetéssel, ahogy csak az nevet, aki nagyon sokat sírt: mert csak aki sokat sírt, az tud igazán nevetni.

Nevetve vettem át a táviratot, amit a portás nyújtott felém: valami elhalasztott interjú, az istenfáját. Nevetve bontottam fel. A te táviratod volt, apám, ez állt benne: „Gyere haza azonnal, a mama súlyosan megbetegedett.”