TIZEDIK FEJEZET

Azon a napon, amikor kiléptem Shepard irodájából, hogy hozzá menjek, ő nem volt „elhasznált űrhajós”, sem „bukott politikus”, fáradt, beteg kiábrándult ember, aki azt mondja: „nem történik meg gyakran, hogy negyvenhárom éves korban mindent elölről kell kezdeni”. Egészségtől, lelkesedéstől, dicsőségtől duzzadó ember volt: és az övé volt a jövő. Igazán nem képzelte, hogy ez a jövő a fejére zuhan egy tél végi reggelen, méghozzá gyógyszeres szekrényke képében. Belépett a fürdőszobába, hogy megborotválkozzék, és a szekrényke ott volt, erős kampósszegen függve. Szappan volt benne, ecset és minden, ami még kell. Kinyitotta és a szeg kiesett, fejére zuhant a világ. Ő maga is elesett, megsérült halántékán és az egyik fülén. A fal és a kád közé esett ez a test, amelyet annyit edzett, gondozott, óvott, és közben egy kis vérpatak elragadta minden álmát. Ő, a bajnok, aki háromszor körülrepülte a Földet, szembeszállt veszedelmekkel és meteorokkal, leküzdötte a legdöbbenetesebb veszélyeket: az átlépést az űrbe, a súlytalanság állapotát, a visszatérést a levegő közegébe, miközben az űrhajó tűzlabdává változik. Leütötte egy szekrényke a fürdőszobában, mert egy szeg kiesett. Mint egy gyereket, egy rokkantat, egy öregembert. Sokan kinevették. Mindenféle tréfás rajzok jelentek meg Glennről, aki a fürdőszobában betöri a fejét. A legmulatságosabb az volt, ahol űrhajósruhában ábrázolták, jobb kezében a szappannal, bal kezében a fogkefével; vele szemben egy tábornok áll, az amerikai zászlót lengeti, és ezt mondja: „Nagyon veszedelmes feladatot bízok magára, ezredes…Én nem nevettem rajta. Vannak esetek, amikor nem illik nevetni, a humor közönségessé válik, inkább arra a kegyetlen perzsa mesére gondoltam: Találkozás Szamarkandban a címe. A király kertjében egy szolga előtt megjelenik a Halál. „Holnap – mondja neki – eljövök érted…” A szolga a királyhoz rohan, elkéri tőle a leggyorsabb lovát, hogy messzire szökjék: Szamarkandba. Odaérkezik másnap, és a Halál ott van már, vár rá. „Ez nem igazság – kiáltja a szolga –, nem jogos.” „Miért? – válaszolja a Halál. – Elrohantál, nem hagytad, hogy befejezzem, amit mondani akartam. Azért mentem oda hozzád a kertben, hogy megmondjam: holnap érted jövök Szamarkandba.”

Amikor a szeg kiesett, nem gondolt többé az űrrepülésekre, ez bizony igaz. Amikor lemondott az űrhajózásról, szenátor akart lenni Ohióban, mint a demokrata párt jelöltje. A politikát mindig kedvelte, az űrrepülés után nem maradtak titokban kapcsolatai a köztársasági párttal. A köztársasági pártiak nem bővelkedtek reprezentatív emberekben, akiket John Kennedyvel szemben felléptethettek, így mérlegelték a lehetőséget, hogy az Egyesült Államok elnökéül is jelöltetik, ő maga csak akkor mondott erre nemet, amikor a Kennedy család elrabolta, hogy felajánlja neki a demokrata párt kebelében a vendégszeretetét. Bob Kennedy benne látta az egyetlen kártyát, amit kijátszhatnak, hogy megakadályozzák a republikánus jelölt, ifj. Robert Taft győzelmét, aki maga is ohiói, és habár néhányan irigykedve megjegyezték, „ugyan, ki ez a Glenn, mit csinált, semmi egyebet, mint hogy egy gépben keringett a Föld körül”, Kennedy esküdött rá, hogy sikere lesz. Egyébként minden szükséges tulajdonsága meg is volt hozzá, hogy tetszést arasson a választók körében: szimpatikus arc, híres név, a hős védjegye. És egy néptribun magatartása, aki hatni tud a tömegekre, valósággal görcsös igyekezete, hogy jó példát mutasson a fiataloknak. „John mindig úgy viselkedik, mintha cserkészek vagy kiskorúak egész hadserege nézné – mondta Alan Shepard. – Még akkor is, amikor az orrát vakarja vagy pipil.” Magánélete tiszta volt, akár egy szenté, aki nem iszik, nem dohányzik, nem káromkodik, nem jár vadászni, mert nem szereti megölni a madarakat, nem jár horgászni, mert nem szereti meggyilkolni a halakat, nem lusta, nem gőgös, nem csalja meg a feleségét. Ezt az erényét azóta sem vesztette el, és nem veszíti el a jövőben sem: mindenki meggyőződéssel vallja, hogy születése perce óta kizárólag egyetlen nőt szeretett, Anne Castort, akit feleségül vett. Szerelmi idilljük akkor bontakozott ki, amikor mindketten hatévesek voltak, és még nem ért véget; a világ minden Elizabeth Taylore sem tudná még véletlenül sem elcsábítani.

Mondják, hogy ha szükséges, végtelenül önmegtartóztató is tud lenni. Amikor a Mercury program edzésein vett részt a Langley Air Force Támaszponton Virginiában, azt kívánta, hogy Anne maradjon Washingtonban, és ne látogassa meg. A többiek magukkal vitték a családjukat, ő viszont az irodájában lakott, és egy tábori ágyon aludt. Egyedül aludt, nyolc hónapon át: a Tour de France kerékpárosai és a világbajnokságra készülő labdarúgók sem képesek ilyen teljesítményre. Aztán Anne utána jött Houstonba a fiaival, Daviddel és Lynn-nel, és el kell mondanom neked, hogyan töltötték a szombat estéket: szent himnuszokat énekelve. Anne ült a harmóniumnál, és John énekelte: „Halleluja! Halleluja!” Daviddel és Lynn-nel együtt. Legbizalmasabb barátjuk Frank Erwin tiszteletes úr volt, akit Franknek hívtak. Frank után Scott Carpenter következett, a romeók legromeóbbika, a csoport fekete báránya. Glenn a fejébe vette, hogy átneveli, meggyőzi, hogy nem helyes minden nő után futni; és társaik gyakran rajtakapták őket az akácerdőben, amint Glenn mutatóujját kinyújtva beszélt és beszélt, Carpenter csendben bólogatva hallgatta. Gyötrelmesen vallásos, nyakas presbiteriánus, egyetlen vasárnap sem mulasztja el az istentiszteletet, és a szerencsétlenség előtt egyebet sem tett, mint prédikált: „Nézzétek a Világegyetemet, testvéreim. Gondoljatok a csillagok millióira, amelyek keringenek, keringenek, és soha nem ütköznek össze. Gondoljatok a rendre, amely a naprendszerekben, a bolygók között uralkodik. Gondoljatok egy égitest pályájának tökéletességére. Lehetséges, hogy mindez a véletlen műve?

Nem, ez a teremtés eredménye, a felsőbb akaraté, Istené. Nem mintha Istent tudományos meghatározásokkal mérni lehetne, de hasonlítsátok össze a mi Mercury tervünket…”

Egy ilyen ember a politikát nem művészetnek vagy mesterségnek tekintette, hanem küldetésnek, kötelességnek. És amikor Kennedyt megölték, gyötörni kezdte egy gondolat: most rajta a sor, hogy valamit csináljon. Benyújtotta lemondását a NASA központjában, és gyermeki ártatlansággal vetette magát az új kalandba, olyan gyermekként, aki úgy szereti a hazáját, mint a mamáját, s egy cserkész nemeslelkűségével, aki segít az öregeknek átkelni az úttesten. És csak nagyon kevesen jegyezték meg lenézően: „Felvetődik a kérdés, hogy az ég nem valamiféle választási fogás volt-e számára, a csillagokba tekintve nem a Földet, sőt a Fehér Házat látta-e bennük visszatükröződni?” A többség ezt mondta: „Glenn a legjobb dolog, ami az utóbbi években Amerikát érte, csak az a baj, hogy túlságosan jó, semhogy igaz lehessen.” Legfőbb támasztéka mindenekfelett tiszta értelme volt, az alaposan beidegzett fegyelme és fáradhatatlan életereje. Kétségkívül legalább a Szenátusig eljutott volna. De a szeg kiesett, és a politikai álomból mindössze kilencezernégyszázhetvenhárom dollár maradt, amit ki kellett fizetnie a zanesville-i nyomdának, ahol a propagandaanyagát nyomtatták. És kifizette mind a saját zsebéből, mert a pártban azt mondták: nekünk semmi közünk hozzá. Jelölését ezekkel a szavakkal vonta vissza: „Azt tanácsolják nekem, hogy maradjak továbbra is jelölt, de nem tudom folytatni a választási kampányt, és nem akarok ajándékba kapni szavazatokat. Miután a dolgok így állnak, azért választanának meg, mert akkor lettem népszerű, amikor egy űrhajóval sétálgattam.”

De nem maradt semmi abból az álmából sem, hogy a Holdra menjen. Texasban, a Szent Antal űrorvosi klinikára vitték be, és két hónapig mozdulatlanul feküdt: egy milliméternyire sem fordíthatta el a fejét úgy, hogy ne azt érezze, az egész világ háborgó tengeren hányódó csónakká válik, és a hányinger összehúzza a gyomrát. Aztán felkelt, de minden lépésnél, hirtelen, legkisebb mozdulatnál mintha szakadék szélére került volna, az út a kerevettől a székig hosszabb lett, mint a Venusról a Marsra vezető utazás. „Ó! Istenem! – mondogatta. – Nem kérek semmi mást: csak egy kicsit járkálni szeretnék egy szobában, amit ne éreznék körhintának.” A szekrényke ütése megsértette a füle belsejét, vagyis azt a kényes szerkezetet, amely az egyensúlyunkat szabályozza. Nem tudott többé egyensúlyban maradni, egyenesen állni: ő, aki a centrifugát 20 g-ig bírta. „A gyógyulás hosszadalmasabb és fáradságosabb, mint gondoltuk”, jelentették az orvosok, és valaki előállt azzal a feltételezéssel is, hogy a két évvel korábbi űrrepülésnek is lehet valami köze a betegséghez. (Nem történt valami hasonló Tyitovval is?) A feltételezést nem erősítették meg, a NASA titokzatos okokból teljes zárkózottságot tanúsított, és négy hónappal később, mikor a könyv miatt Amerikába mentem, rosszul leplezett zavarral találkoztam, valahányszor csak célzást tettem Glennre. A határozott kérdésekre a NASA csak annyit felelt, hogy meggyógyul, és valóban, meggyógyulni meggyógyult: még foglalkozást is talált, ami egy halom pénzt jövedelmez, elnöke a Royal Crown Cola vállalatnak, ahol az import üdítő italt gyártják. De élete végéig kerülnie kell a rázkódásokat, a futást, ugrálást, túlzott sebességet, és soha nem remélheti, hogy újra fölmehet. A Földhöz tapad, leláncolva, mint mi, ehhez a súlyhoz, amit gravitációs erőnek hívnak, s nem marad neki más, mint az emlék egy aranyló hajnalról, amikor felment a torony tetejére, és bebújt az űrkabinba, és valaki számolt, tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy, aztán hatalmas lökés repítette ki a kékségbe, majd a nagy feketeségbe, könnyen, egyre könnyedebben, és: „Súlytalannak érezni magam, rendkívül kellemes élmény volt. Nem szédültem, nem volt hányingerem, semmi. Ráztam a fejemet, erősen, előbb az egyik irányban, aztán a másikban, fel és le, forgattam, hirtelen felkaptam, és nagyszerűen éreztem magam, mindent csinálhattam, ettem is, ittam is, úgy éreztem, mindig ilyen voltam, mintha soha nem lett volna súlyom, sosem láttam volna semmit, ami leesik. Hirtelen kedvem támadt a tárgyakat az ürességbe helyezni, és azok ott maradtak. Hihetetlen, hogy az emberi test milyen gyorsan alkalmazkodik mindenhez, hihetetlen, mennyire ellenálló, milyen erős.” Az a csodálatos repülés, az a mesebeli élmény! Perthben, Ausztráliában éjszaka volt, amikor kezdett visszatérni az atmoszférába. Kinyíltak előtte a fények, minden ház, minden hivatal, minden utca, minden gyár fényben ragyogott, fehér lepedőket és ezüstlemezeket helyeztek el mindenfelé, hogy visszatükrözzék a fényeket, segítsék őt a leszállásban: mintha az ég egyik elvesztett csillagát odaejtette volna, és ő az űrkabin kerek ablakából látta a csillagot, és csodálkozva tűnődött, mi lehet az. Hívta Gordon Coopert: „Roger, itt Roger, látok egy nagy fényt az ausztrál parton, de nem tudom, mi az.” És Cooper válaszolt: „Az Perth, az Perth Ausztráliában, neked gyújtották meg a fényeket, hogy megkönnyítsék a leszállást”, és ő azt mondta: „Köszönöm, köszönd meg nekik, Gordon, köszönd meg Perth lakóinak.”

Sokáig haboztam, mielőtt beiktattam visszaemlékezéseim közé találkozásomat Glenn-nel, aki immár a Royal Crown Cola üdítőital-vállalat igazgatója. Sokkal inkább a múlthoz tartozik már, semmint a jövőhöz, és úgy véltem, eltérek a témámtól. Aztán egy napon, miközben egy mesét kerestem a kishúgom számára, apám, eszembe jutott Glenn szomorú meséje: arra gondoltam, jó lenne, ha ismerné, amikor majd nagy lesz, én pedig öreg leszek, és ő úgy megy a Marsra és a Venusra, ahogy én Amerikába megyek. Ha azonban ismernie kell a mesét, akkor azt is tudnia kell, kicsoda Glenn, és mit beszéltünk egymással, amikor találkoztam vele. Tehát, íme.

Glenn New Concordban született, Ohióban: ebben a dúsgazdag államban, amelyet így neveznek: „birodalom a birodalomban”, tele van mezőkkel, gyárakkal, egyetemekkel, ahol mindent oktatnak, a fagylalt-gyártástól Catullusig, az autózás tudományától az ősi provençal nyelvig, a csodagyerekek nevelésétől az egyszikű növények termesztéséig. Az állami egyetem ingyenes, és évente tizenötezer diák látogatja. Az is tény, hogy számos amerikai író – Sherwood Andersontól Louis Bromfieldig – Ohióban született. Ohio művelt és jól nevelt állam. Ugyanakkor meglehetősen bigott állam is: több metodista van Ohióban, mint a világ bármely más pontján, több templom van Ohióban, mint Amerika többi ötven államában együttvéve. Végül olyan állam, amely csak úgy ontja a politikusokat, akik majdnem mind becsületesek. Azért részletezem mindig ennyire ezeket a dolgokat, apám, mert Amerika sokkal nagyobb kontinens, mint Európa, és ha azt írom, Glenn amerikai, annak nincs több értelme, mint ha azt írnám, hogy Gagarin európai. Glenn Ohióhoz tartozik: akár az apja és apjának az apja. Az apja a Chevrolet ügynöke volt, kispolgár, ki szenvedélyesen szerette a motorokat. Következésképpen John úgy nőtt fel, mint egy kispolgár, aki szenvedélyesen szereti a motorokat. Tizenhárom éves korában már tudott vezetni, és tizenhat éves korában kapta az első autót: hogy kirándulni vigye Anne Castort. Anne azt mondja, hogy nagyon körültekintően és óvatosan vezetett: soha nem ment óránként negyven kilométeres sebességnél gyorsabban, még akkor sem, ha sietett. Aztán azt is mondja, hogy Johnnak mindig gyengéje volt minden mechanikai tárgy: gyakran ott tartotta őt is a garázsban, hogy repülőgépmodelleket építsenek. Akkor kezdett repülni, amikor kitört a háború, és a kormány pilótatanfolyamot indított a diákok részére: ő műszaki tudományokat tanult a muskingumi presbiteriánus kollégiumban. Jelentkezett a Tengerészetnél, és egy év múlva már alhadnagy volt; úgy nevezték: „az a stréber, aki bárhová megy, mindig osztályelső lesz”. Alhadnagyként tért vissza New Concordba, és feleségül vette Anne-t, akihez szigorúan hűséges maradt. Anne ezt magyarázza: „Nem tudom megérteni a férfiakat, akik megkövetelik feleségüktől az érintetlenséget, de nem adják cserébe a magukét. John nem tartozik közéjük. Az emberek sokszor megkérdezik, hogyan szerettünk egymásba: igazán nem tudnám megmondani. Mindig szerettük egymást, és szerelmünk soha nem volt drámai, nem zavarta féltékenység, határozatlanság. Én alázatos feleség vagyok, és John engedelmes férj: étkezés után segít elmosni a tányérokat. Ha ő mosogat, én törölgetek. Ha én mosogatok, ő törölget. Segít port törülni és seperni is, kitűnő szakács. Soha nem volt egyetlen nehéz pillanatunk sem, kivéve, amikor elment a háborúba. De Johnnak sikerült ezt is kevésbé nehézzé tenni. Kinyitotta az ajtót, és azt mondta: lemegyek, veszek egy rágógumit. Azt feleltem: ne maradj nagyon soká.”

A Marshall-szigeteken szolgált a háború alatt, meg a Csendes-óceánon többfelé. Ötvenkilenc bevetésen volt, nem is tudom, hány kitüntetést és medáliát szerzett ezalatt. Aztán ugyanezt tette Koreában, ahol elnevezték Öreg Mágneses Faroknak: a bombázások közben repülőgépét mindig a farkán találták el a légelhárító lövedékek. De egy napon a benzintartályát találták el, és kénytelen volt ejtőernyővel levetni magát egy észak-koreai mezőre, ahol elfogták, és három hónapig fogoly volt. Hadifogolycsere útján került haza, és berepülő pilóta lett: elsőként repült többek között New Yorkból Los Angelesbe három óra huszonhárom perc alatt. Ezáltal híressé vált, és a washingtoni Navy Bureau of Aeronauticsba került, ahol azt mondják róla, hogy „joviális fiú, aki mindenkivel kész barátságot kötni, és átkozottul szentimentális, különösen, ha zenét hallgat. Minden operát ismer, és bolondul Pucciniért. Puccinitől a Pillangókisasszonyt szereti a legjobban. Ha egy bariton hang dúdolni kezdte: Eljön az a szép nap, rögtön morogtunk: biztosan az a nyavalyás Glenn az. De kitűnő társalgó is volt, és nagyon szórakoztató viccmesélő. Sajnáltuk, amikor elment.” Elment, hogy űrhajós legyen, és itt ismét átadom a szót Mrs. Glenn-nek.

„John hallott erről, és megérlelődött benne az elhatározás. Kielégíthetetlen a kíváncsisága, mindent csinálni és mindent látni akar. Aztán kiválasztották, és engem elfogott a félelem: nem attól, hogy történik vele valami, hanem attól, hogy a pokolba kerülünk. Azon töprengtem, helyes-e az űrbe menni, ami Isten birodalma. Így elhívtam Franket, Frank Erwin tiszteletest, és megkérdeztem, jól teszi-e John, hogy az űrbe repül, ami Isten birodalma. Sokáig vitatkoztunk, és Frank azzal nyugtatott meg, hogy Isten nem tiltja az űrutazást, mivelhogy a kormányunk az űrbe kíván menni: így hát Johnnak sem tiltja meg.”

John a maga részéről óvakodott kifejteni kételyeit Frank Erwin tiszteletes úrnak; akkor sem mondott volna le erről a mesterségről, ha halálos bűnt követ el vele: asztronautának lenni számára annyit jelentett, mint megszilárdítani első osztályú pozícióját. „Glenn sosem tekintette az űrhajósokat egyszerűen csak ügyes pilótáknak és semmi többnek – mondja John Dille –, hanem a jövő szimbolizálására kiválasztott emberek hősi csoportjának.” Valóban, amint kiválasztották az első hét közé, azonnal elkezdett apáskodni közöttük, úgy viselkedett, mint egy politikus, aki gondoskodásával veszi körül választóit. Minden levélre válaszolt, a telefonokra, meghívásokra is. Soha nem hagyta, hogy nem megfelelő viselkedésen kapják. Vidám volt mindenkivel, türelmes mindenkihez, kedves mindenkivel. Ő írta a legtöbb cikket, ő adta a legtöbb interjút. És tartotta a kapcsolatot Washingtonnal (ő beszélt John Kennedyvel, ő járt vízisízni Jacqueline Kennedyvel), szükség esetén tökéletesen színészkedett is. A Kongresszusban olyan intelligens beszéddel rukkolt ki, azt mondják, hogy a legcinikusabb szenátorokat is elfogta a csodálat és az irigység. Kimérte a csendeket, a szüneteket. Nem tévesztett el egyetlen felkiáltójelet, egyetlen vesszőt. Retorikus volt a megfelelő mértékben, szerény a kellő mértékben, barátságos a kellő mértékben. És amikor lesütött szemmel ezt mormolta: „Talán mulatságosnak találják, de amikor meglátom a zászlónkat, valamit érzek itt belül, és elszorul a torkom”, akkor csoda történt: azok az öreg rókák, a politika mesterei, az illúziómentesség hívei, szintén lesütötték a szemüket, és igyekeztek könnyeiket visszatartani. A mindenségit! Nem tudom, mit nem adnék, ha ott lehettem volna, hogy látcsővel figyeljem elrejtett zöld szemeit, és a fülébe súgjam: „Hé, John: ez jobb, mint az űrbe repülni, ugye?” Mert hát bizony: nem lehet nem rokonszenvezni valakivel, aki jól csinálja a dolgait, aki az orránál fogva vezet egy Kongresszust. Akár őszinte, akár komédiás, tapsra késztet, arra, hogy felkiálts: „Ezredes, foglaljon helyet. Azért vagyunk itt, hogy önt szolgáljuk.” Legalábbis így képzeltem, miközben, rögtön a Sheparddal való találkozás után, vártam rá egy irodában.

Glenn szinte azonnal megjött: temérdek, sárgarépa-színű szeplő, fehér fogak, a legjárványosabb és legvidámabb mosolyban felsorakoztatva, amit valaha láttam, és zöld szemek, nem tudom, ravasz vagy ártatlan csillogása. Barna, gyűrött ruhát viselt, és mulatságos csokornyakkendő díszelgett kerek arca alatt, melyet kopaszra nyírt feje még kerekebbé tett: a feje búbja is tele volt sárgarépa-színű szeplőkkel. Magas, erős, nem szép és mégis szép, azokra a jól táplált GI^* katonákra emlékeztetett, akik a háború alatt csokoládét és rágógumit dobáltak nekünk; nagy, nyitott tenyere ugyanarról a nagylelkűségről beszélt, mintha épp most dobált volna csokoládét és rágógumit. Kézszorítása viszont kemény volt: olyan ember kézszorítása, aki nem ismeri a félszegséget, és biztos önmagában. Így hát nem értettem, miért pirul el olykor annyira, hogy még a füle is lángra gyúl, és a halántékán megvastagodik egy világoskék ér. Igaz, hogy miközben elpirult, nevetett. Bugyogott belőle a nevetés, megrázta a csokornyakkendőjét, a vállát, tudod, kire emlékeztetett, apám? pontosan a barátodra, Ohióra: az őrmesterre, aki a szövetségesek megszállása alatt járt nálunk, és olyan nehéz neve volt, hogy a könnyebbség kedvéért Ohiónak hívtuk. Valóban Ohióban született.

Egyébként Ohiónak épp olyan orra volt: kerek golyó, a hegye egy kicsit felfelé áll. A feje is kopasz volt, olyan kopaszra nyírták, hogy megkérdeztem, emlékszel: „Papa, hány éves Ohio, hogy már minden haja kihullott?” Aztán minden semmiségre elpirult: olyan pirulással, amelytől lángra gyúlt a füle, és halántékán megduzzadt ez a halványkék ér. És miközben elpirult, ő is nevetett. Ohio páncélos volt, de jeepen járt, és te, emlékszel, akkor találkoztál vele, amikor a kerékpároddal nekiütköztél a jeepjének. Ki volt a hibás, nem tudom; Ohio azt mondta, hogy csak te voltál hibás, te természetesen azt mondtad, hogy egyedül Ohio volt hibás. Mindenesetre kibékültetek, és ebből a kibékülésből nagy barátság lett, mely minden este hétkor hágott a tetőfokára, amikor Ohio megérkezett egy nagy fehér kenyérrel, és ártatlan képpel megette mindazt a kevéske zöldséget vagy húst, amink volt. A mamának ez nem tetszett, mindig morgott: „Na tessék, minden amerikai ennivalót ajándékoz az embereknek, ez pedig egy kis kenyérbélért felfalja a miénket is.” Neked viszont, tudom, nagyon tetszett, és élénk mozdulatokkal, rajzokkal, vagy tolmácsként engem szólítva, unalmas háborús történeteket provokáltál ki Ohióból, amelyek addig tartottak, amíg négy gyertya is leégett. A negyedik gyertyánál Ohio az órájára nézett, és visszament a kaszárnyába; mindez addig a napig tartott, amikor a páncélosok elmentek, és Ohio velük tartott, Bolognába. A búcsú, amely ujjongó örömmel töltötte el a mamát, benneteket mélységesen megsebzett. Az asztal mellett állva óriásiakat csapdostatok egymás vállára, és árnyékotok úgy repdesett a falon, mint két hatalmas, megtébolyodott pillangó. Aztán Ohio elvörösödött, és levette az óráját a karjáról, átnyújtotta neked, ép ünnepélyesen azt mondta: „Remember Ohio.” „Uramisten! – kiáltott fel a mama. – Most nekiadja a krumplit!” A krumpli a nagypapa órája volt: óriási, mint egy krumpli, rézből, hosszú láncon csüngött, a lánc is rézből volt. A mama azt mondta, hogy gyönyörű szép, és ilyen óra nincs is több: már csak azért is, mert tele volt festett zománcvirágokkal… „Csak nem adod neki a krumplit?!”, ismételgette. De abban a pillanatban te már meg is markoltad a krumplit, és Ohiónak nyújtottad, e szavakkal: „Remember Florence.” Aztán Ohio elment a krumplijával, és köztetek a mamával rettenetes veszekedés tört ki, melynek során te azt mondtad: „Hallgass, a krumpli az enyém volt, és azt csinálok vele, amit akarok.” Ő meg: „Jól van, itt egyesek csupa uraskodásból a cipőjüket is elajándékoznák.” Vagy két napig nem is beszéltetek egymással, emlékszem, és valahányszor egyikőtök csak célzott Ohióra, újra kirobbant a veszekedés, hevesen, mígnem Ohio órája eltört, és a mama udvariasan elhallgatott. De azon a napon, amikor elindultam Amerikába, a mama a fülembe súgta: „Ha esetleg megtalálnád azt az utálatos Ohiót. Esetleg visszaszerezhetnéd a papa krumpliját: pénzért, természetesen.” Azóta valahányszor Amerikába megyek, és találok valakit, aki Ohióhoz hasonlít, kedvem támad megkérdezni tőle: „Bocsásson meg, nem rokona véletlenül Ohiónak, tudja annak, akinél a papa krumplija van?” Glenn éppenséggel Ohióhoz hasonlított, és nagyon szívesen megkérdeztem volna tőle, vajon Ohio nem az unokatestvére vagy a nagybátyja-e, de ennyi jovialitás közepette valami nem engedte meg az ilyesfajta bizalmaskodást. Egy karosszékben ült, keresztbe vetett lábakkal, és úgy nézett rám. mintha azt mondaná: „Ne kezdjük a krumplival, mert nincs nálam. Ezzel szemben rettenetesen sietek. Bizonyos telefonokat várok Washingtonból.” Magamban bocsánatot kértem a mamától és nekivágtam.

– Van egy kérdés, ezredes úr, amit már nagyon régóta szeretnék magának feltenni: amikor felrepült és azután odafent volt, félt?

Magas, harsogó hangon válaszolt.

– Természetes, hogy féltem. Hát ki ne félne? Vagy inkább: nem tudom, mások hogy vannak vele, én féltem. Szeretném látni, maga mit csinálna annak a rakétának a tetején, amely imbolyog a szélben, miközben pokoli lárma közepette meggyújtják a tüzeket. Valami új dologban vagyunk, olyan járműben, amelyet még senki soha nem használt, talán működik, talán nem. Olyan helyre megyünk, amelyet nem ismerünk: titokzatos, végtelen, tele van teljesen ismeretlen kelepcékkel. Természetes, hogy az ember fél. Emberi, normális dolog. Hát aztán? Mit számít? Csak az számít, hogy ne adjuk át magunkat a félelemnek, az ember ne álljon mozdulatlanul, mint a hülye, hanem rázza fel magát, mozogjon, tegye mindenképpen azt, amit tennie kell. Az a fontos, hogy a félelmén túl is cselekedjék, győzze le, felejtse el. És később valóban el lehet felejteni. Ez csalódást okoz magának? – Így beszélt, ahogy írom. Nem hibázott el egyetlen jelzőt, sem igét.

– Ellenkezőleg, ezredes úr. Megkönnyebbüléssel és megbecsüléssel tölt el. És azt a gyanút ébreszti bennem, hogy az asztronauták valóban olyan hősök, amilyennek tartják őket, szuperemberek, ahogy mondani szokás.

Először pirult el.

– Ugyan, dehogy hősök, dehogy szuperemberek! Igazán normálisnak érzem én magam, tökéletesen közönséges embernek. Következésképpen…

– Következésképpen, ezredes úr?

– Következésképpen egyáltalán nem értem, mi érdekeset találnak bennem az emberek. Például, mikor megkérdezik: mondja, John Glenn, milyen érzés sztárnak lenni? Igazán nem érzem magam sztárnak: mégis, úgy látszik, elkerülhetetlen, hogy sztárnak tartsanak, szuperembernek, hősnek. – Szünet, épp csak egy kis önelégültséggel. – A tény az, hogy az embereket mindig megbűvölik az új dolgok, az új munkák, az új felfedezések: különösen, ha ezek által valaki az életét kockáztatja. A kockázat mindig felpiszkálja a fantáziát, a lelkesedést. Márpedig így vagy úgy, az űrrepülések kockázatosak. – Újabb szünet, ez is önelégült. – Aztán itt az a tény, hogy szembe kell nézni a titokkal, az ismeretlennel, olyan tapasztalatokat kell szerezni, amilyeneket előttünk senki soha nem szerzett. Úgy értem: amikor az ember az első vagy egyike az elsőknek, akik egy darab csokoládét a semmibe helyeznek, és látják, hogy nem esik le, hanem megáll ott az űrben, akkor úgy néznek erre az emberre is, mint a csokoládéra.

– És ez zavarja, ezredes úr? Más szóval: szórakoztatja, vagy untatja ez a világméretű reklám, az a tény, hogy én itt vagyok, és interjút készítek magával?

Másodszor pirult el.

– Ó, nem! Egyáltalán nem untat. Sőt, tetszik nekem: nagyon kellemesnek találom. Ha maga interjút készít velem például, ez azt jelenti, hogy a közönség, amely számára ír, érdeklődik az űrrepülések iránt, és az iránt, amit mi csinálunk: ennek úgy örülök, mint mindazoknak, akik gratulálnak, levelet írnak, tapsolnak nekünk. Értsük meg egymást: olykor esetleg kellemetlen lehet felvenni a telefont az éjszaka kellős közepén, érezni, hogy a tömeg majdnem összenyom, vagy túlságosan figyel, les minket. Ez problémákat okoz. De soha nem leküzdhetetlen problémákat. Nem tehetünk szemrehányást embertársunknak, mert ügyesnek, rokonszenvesnek talál. Magamról beszélek, természetesen. Nem a társaimról. Végül is kellemes, hogy a tömeg példaképnek tekint, igyekszik utánozni, követni…

– Ennek ön nagyon is a tudatában van, tudom. Nem emlékszem rá, ki mondta, hogy még amikor borotválkozik, ön akkor is úgy viselkedik, mint ha cserkészeknek kellene jó példát mutatnia.

Harmadszor pirult el.

– Ne túlozzunk. Tudatában vagyok, igen, a felelősségnek, mely azzal jár, hogy valaki híres ember. Vagy talán ez nem felelősség? Gondoljon csak a fiatalokra, akik engem valóban hősnek tartanak, a gyerekekre, a cserkészekre. Mit gondolnának, ha rosszul viselkednék, hibákat követnék el? Engem nagyon érdekelnek a fiatalok, a cserkészek például, ők azok, akik logikusnak találják, hogy más bolygókra menjünk, akik valóban az űrkorszakban élnek. Vegye figyelembe, hogy valamennyien asztronauták szeretnének lenni. Azt is meg kell magyarázni nekik, hogy az űrrepülések a jövőben nem képezik a társadalom egyedüli érdekét, hogy van és lesz szükségünk fiatalokra a politikában, a jogtudományban, az oktatásban is, nem csak az asztronautika területén. Meg kell magyarázni nekik, hogy nem mindenki született arra, hogy űrhajós legyen, és kellenek orvosok, földművelők, képviselők, írók, gyógyszerészek, munkások is. Mindenfelé elmegyek, hogy ezt elmondjam. Aztán sokat foglalkozom vallásos csoportokkal is…

– Ön nagyon vallásos, tudom.

– Igen, nagyon.

– Mindig érdekelt, vajon az asztronauták vallásosak-e.

– Miért ne lennének vallásosak?

– Igaz. És ön, ezredes úr, vallásos volt, mielőtt az űrbe ment volna?

– Hogyne, természetesen. Igazan nem hiszem, hogy vallásosabb lennék, amióta kirepültem az atmoszférán túlra. De… igen… talán… határozottan, most vallásosabb vagyok. – Könyökét a karosszék karfájára támasztotta, kezét halántékához emelte. – Ezt meg kell magyaráznom. Természetesen nem vártam, hogy Istent ott találom az űrben, sem azt, hogy valamiféle különleges vallási élményben lesz részem, mivel a világűrben vagyok; az Istenben való hit azonos, akárhová megy az ember: a Földön, a víz alatt, az űrben. Mégis, minél több dolgot látok az űrrepülések során, minél többet tanulok és tapasztalok, annál inkább meggyőződöm arról, hogy a mi vallásunk minden valószínűség szerint érvényes. Más szavakkal, nem hiszem, hogy többet tanulva képesek leszünk helyettesíteni Istent. Ellenkezőleg. A dolgok, amiket tanulmányozunk, oly érthetetlenek és szerteágazóak, olyan titokzatosak, annyi kérdéssel bővülnek az ismeretlen és titokzatos dolgok, hogy arra a következtetésre vezettek: kell lennie valamilyen teremtési formának a kozmoszban, kell lennie valamiféle rendnek.

– Sokak számára, ezredes úr, ez nem így van. Sokak számára az űrrepülések rettenetes kérdéseket vetnek fel azzal a vallással kapcsolatban, amelybe beleszülettünk. Sokakban felébresztik a kétkedést, ösztönöznek a hit elvesztésére.

Felkapta a fejét, mintha megszúrtam volna.

– Mi az, ami felébreszti a kétkedést? Halljuk.

– Ejnye, ezredes úr: gondoljon arra, mit állít a Genezis. Teológiai szempontból, természetesen.

– Mit állít a Genezis? Tessék, most egy kicsit hadd kérdezzem én magát. Mennyiben indít kétkedésre a Genezis?

– A Genezisben ez áll: És Isten hét nap alatt teremtette a Földet… És a hetedik napon teremtette az embert az ő képére és hasonlatosságára…

– Ah! Ah, jól van. Azt hittem, valami másra céloz. Arra, hogy láttam-e Istent az űrben, vagy ilyesmire.

– Sosem képzeltem Istent szakállas, fehér ruhás alaknak, ezredes úr. Legfeljebb kislány koromban.

– Jól van. Hogy a Bibliát szó szerint kell-e értelmezni, vagy sem, annak semmi köze más bolygók felfedezéséhez. Ez legfeljebb a tudomány és a vallás közötti ősi konfliktust vetheti fel, nem az űrrepülések és a vallás közöttit. Vagy tévedek?

– Elnézést kérek, ezredes úr: de szerintem téved, bizony. A tudomány általában soha nem bizonyította be nekünk, hogy létezik-e élet más bolygókon: de az űrrepülések bebizonyíthatják, nagyon is. És azon a napon, amikor maga találkozik egy másik bolygón teremtményekkel, amelyeket nem tudok elképzelni, nevezzük őket „nem-tudjuk-milyen-lényeknek”, akkor hogyan magyarázható a Genezis, ezredes úr?

– A Biblia nem tagadja a más világokban létezhető életet. Sőt azt mondhatnám inkább, nagyon meglepődnék, ha nem találnánk más bolygókon olyasmit, amit maga „nem-tudjuk-milyen-lényeknek” nevez. Megtaláljuk őket. Hogy lények vagy kukacok formájában, azt nem tudom elképzelni, bár biztos vagyok benne, hogy egy napon a sok-sok millió égitest között az emberrel is találkozunk. De el tudok képzelni teljesen másfajta lényeket, amelyek nem a mi víz- és szénciklusunkkal fejlődnek ki, teremtményeket, amelyek sziklával táplálkoznak például, amelyekben nincs vér, nincsenek szöveteik, sem szerveik: a Biblia nem tagadja ezt. Nem tagadja, hogy Isten őket is a saját képére és hasonlatosságára teremtette. Nem tagadja azt a lehetőséget, hogy igaz keresztények módjára szeressük őket.

– És ha szükségesnek mutatkozik megölni, megsemmisíteni őket, ezeket a kukacokat vagy sziklatestvéreket, amelyeknek nincs vérük, sem szöveteik, sem szerveik… ön szenvedne ettől, ezredes úr?

Ismét a karosszék karfájára könyökölt. Ismét a halántékához emelte a kezét.

– Nem. Nem hiszem. Sajnálatos lenne, fájdalmas a puszta gondolat is. De meg tudnám tenni. Olyan ember vagyok én, aki nem szeret senkit meghalni látni: még a háborúban sem. De bizonyos expedíciók bizonyára olyanok, mint háborúba menni, és a háború lényege a halál. Aztán pedig, bocsásson meg, miért gondolja, hogy meg kellene semmisítenünk a „nem-tudjuk-milyen-lényeket” más bolygókon?

– Mert ellenségesek lehetnek. Esetleg cseppet sem lesznek boldogok, látván, hogy oda érkezünk, ezredes úr.

– Én optimista vagyok: lehetséges, hogy nagyon is barátságosak lesznek. Lehet, hogy jók lesznek, boldogok, hogy látnak minket, és lehetséges, hogy nem leszünk kénytelenek megsemmisíteni őket. Természetesen… természetesen gyanakvóan szemlélném őket, védekezésre készen… Nem tudom… Igen, hát ha a mi naprendszerünkben léteznének… Uramisten… bizonyos, hogy más naprendszerekben léteznek, de amíg mi élünk, én és maga, addig más naprendszerekbe bizonyosan nem jutunk el. Ez legfeljebb száz év múlva következhet be, kétszáz év múlva. Száz vagy kétszáz év nagyon kevés, tudom, de épp elég ahhoz, hogy engem békén hagyjanak ilyen aggasztó kérdésekkel.

– Van egy még aggasztóbb kérdésem is, ezredes úr. A következő: amennyiben a Holdra leszállva észrevennék, hogy nem tudnak visszatérni… megölnék magukat? Más szavakkal: visznek magukkal fegyvert, vagy biztosan ölő pirulát?

– Nem viszünk semmit, nincs szükség rá. Ha valaki meg akar halni, elég, ha leszakítja az oxigéntömlőt vagy a sisakját magáról; és néhány perc múlva vége van. Ha rájönnék, hogy nem tudok visszamenni… ez igazán iszonyatos kérdés volt… nem… nem hiszem, hogy megölném magam. Maga megtenné?

– Én igen, azonnal.

– De miért? Ha úgyis biztos lenne abban, hogy meghal, miért ne próbálna meg a lehető legtovább élni. Nem, én megpróbálnék a lehető legtovább életben maradni, és csak a legvégén, a legeslegvégén hagynám, hogy elpusztuljak.

– Akkor hát, ezredes úr, ha ilyen kockázat létezik, ha ez a lehetőség létezik, ha űrhajósnak lenni szenvedéssel és fáradsággal és fájdalommal jár, miért csinálja? Mi készteti rá, ezredes úr? A kalandvágy? A kíváncsiság?

– Én pedig kérdéssel felelek. Mit jelent a maga számára írni?

– Az életnek, a fennmaradásnak, az önkifejezésnek egy módját, nyilvánvalóan.

– Nem elég. Ez nem minden.

– Miért nem?

– Nem, nem minden. Mit gondol, mit érhet el azzal, hogy ír? Egy újság főszerkesztője akar lenni?

– Isten őrizz, álmomban sem.

– Olyan író akar lenni, mint Hemingway, Steinbeck?

– Azt akarja kiszedni belőlem, hogy ambiciózus vagyok-e, ezredes úr? Hogy valami vad ambíció hajt?

Elpirult, ahogy még nem láttam elpirulni férfit, sem asszonyt, sem gyermeket. Lila, forró pír öntötte el, elborította mind a szeplőit, aztán kirobbant belőle a vidám, kamaszos, felszabadító nevetés. A halványkék ér szinte szétpattant a halántékán.

– Nem! Nem! Nem! – A halványkék ér már kevésbé volt duzzadt. – Nem. Azt akarom mondani, hogy írni önmagában, ez nem elég magának: nyilván nem szeretné, ha Senki Asszonynak hívnák.

– Akár elhiszi, akár nem, ezredes úr, de ha Senki Asszony néven kellene megjelentetni egy könyvet, amely számomra nagyon fontos, akkor ráírnám, hogy Senki Asszony.

– Én nem. És most rögtön megmagyarázom, miért nem akarok és nem akarnék soha Senki Úr lenni. Megmagyarázom, mert én is feltettem már magamnak ezt a kérdést. És sokféleképpen feleltem rá: hogy ez az élet, a fennmaradás, az önkifejezés egyik módja. De ez nem elég. És azért nem elég, mert ezzel nem magyarázom meg, mi az oka, amiért ügyesebb akarok lenni, mint a többiek, a legügyesebb akarok lenni valamennyi közül. Akkor aztán azt mondtam magamnak: John, miért akarsz ügyesebb lenni a többieknél, a legügyesebb mind között? Mi ösztönöz erre? Hát, a következő elgondolás ösztönöz: mi valamennyien félünk a jövőtől, nem tudjuk, mit hoz a jövő számunkra. Ha csinálunk valamit, amiben a többiek követnek, és jól csináljuk, eljutunk a csúcsra, de igazán a csúcsok csúcsára, akkor ellenőrizzük a jövőt. Elsőnek lenni, a legügyesebbnek lenni, olyasmit csinálni, amit mások nem csinálnak, számomra a jövő ellenőrzését jelenti, a jövő megelőzését, a jövő befolyásolását. Igen, ez a helyes kifejezés: befolyásolni a jövőt. Megismerni a Holdat, vagy előkészíteni… – egy pillanatig elbizonytalanodott, de azonnal leküzdötte habozását. – …vagy előkészíteni a többieket a Hold megismerésére, számomra ez a jövő befolyásolását jelenti. És a gondolat, hogy befolyásolhatom a jövőt, ugyanolyan boldogságot ad nekem, mint az adhatna, ha Steinbeck vagy Hemingway lennék.

– Ezredes úr: egy régi, elcsépelt kérdést. Feltették már von Braunnak is…

Villámsebesen közbevágott.

– És maga feltette már Slaytonnak.

– Honnan tudja?

– Tudom.

– Jó. De azért ez egy kicsit más lesz. Ha vihetne magával könyveket a Holdra, mit vinne?

– Könyveket? A Holdra? Nem hiszem, hogy szükségünk lenne könyvekre a Holdon. Ha majd odafönt lesznek… leszünk, épp elég tenni-, nézni-, gondolkodnivalónk lesz, semhogy megengedjük magunknak a könyvolvasás luxusát. Bocsásson meg, de ez olyan, mint ha én megkérdezném: milyen könyveket hoz magával ma este, ha eljön vacsorázni velem? Amikor vacsorázni megy valakivel, bizonyára más dolga van, mint könyvet olvasni a partnere társaságában. A könyvet majd később vagy holnap olvassa.

– Nagyon ügyes, nagyon sziporkázó, ezredes úr.

– Nagyon kedves, nagyon szeretetre méltó. Előszedte azt a ragályos mosolyát. Elkerültem.

– Másképp teszem fel a kérdést, ezredes úr. Ha valaki, aki befolyásolni akarja a jövőt, elhatározná, hogy felgyújtja a Föld valamennyi könyvét: melyiket mentené meg? Mondjon nekem ötöt, hármat.

– Tudtam, hogy ide lyukad ki. Maga nagyon gonosz. Ismét az a mosoly.

– Nos, ezredes úr?

– Három könyv… három könyv… Nézzük csak… három könyv… – széttárta a karját, meghatóan, kétségbeesetten. – Nem tudom. Ó, nem tudom.

– De hát ön mit olvas, ezredes úr?

És már megint az a mosoly. Nem ismertem senkit, aki olyan jól tudta volna használni a fogait, mint John Glenn. Felhúzza az ajkát, elővillantja őket, szép, hófehér, tiszta fogait és voilà! Csattan a lövés. De én a nyakkendőjét néztem.

– Sok aktuális politikai, technikai könyvet olvasok. Sok történelmi, felfedezésekről szóló, meg tudományos könyvet is. Tudományos-fantasztikus műveket soha. Nagy újságolvasó is vagyok. Nagyon figyelmesen olvasom az újságokat. Nem olvasok regényeket, se verseket, semmi ehhez hasonlót.

– Hát igen, ezredes úr. Úgy látszik, bizonyos dolgokra nincs szükség immár. A szükséges elvette a helyet a szép elől: a technológia a művészet elől. Mire való Szapphó egy ódája, vagy Ghirlandaio festménye? Lehet a segítségükkel a Holdra menni?

– Ne legyen ilyen pesszimista, ne gondolja, hogy a hozzám hasonló emberek nem tudják, mit mondott egy Shakespeare nevű úr, ne gondolja, hogy a holdbéli táj vakká tesz minket egy szép katedrális vagy egy szép festmény számára. Én úgy szeretem a múltat, mint maga, nekem a múlt a jövőhöz vezet. Nem képzeli, ugyebár, hogy vér helyett benzin folyik az ereinkben, az agyunk helyén pedig elektronikus számítógép van. Emberek vagyunk mi, nem gépek.

– Emberek, ezredes úr: de annyira új és annyira másfajta emberek… Másfajták. Mondja: képes volna ön repülőgépek, autók, televíziók nélkül élni, vagy…

– Hogyne volnék képes. Ezek csak eszközök, amelyek könnyebbé teszik az életünket, és az eszközöket értelmesen kell használni, különben épp ellenkezőleg, nehezebbé teszik az életet. De a kérdés másra vonatkozik, tudom: arra, hogy megállapíthassa, hogy a haladás károssá válhat, következésképpen nincs jogunk olyan messzire menni: egészen a Holdig, a Venusig, a Marsig. De én erre azt felelem, hogy nem, a kérdést nem így kell feltenni. A Holdig, a Venusig, a Marsig eljutni nem jogunk, hanem kötelességünk. A kötelességből születik a jog, hogy megtegyük ezt az erőfeszítést, és elinduljunk. Elindulni… Ha nem léteznék Oroszország, és ha Oroszország nem venne részt ebben a versenyben velünk, akkor is azt kellene tennünk, amit teszünk. Ezt gondolom és ezt is mondom mindig: mindenkinek és bármilyen fórumon, akár folytatom, akár nem folytatom az űrhajósmesterséget. Ezért fogok mindig harcolni, mindenkivel és bármiféle fórum előtt, hogy menjünk a Holdra, a Venusra, a Marsra: bármibe kerül is. Mindmáig nem sokba került: mindössze fáradságba és pénzbe. Ahány ember elindult, annyi ember visszatért. De nem lesz mindig így, ezt tudjuk. Néhányan közülünk meghalnak, ezt bizonyára Slayton is mondta magának, talán egy űrhajó teljes legénysége is meghal: de akkor is megéri, ezt jegyezze meg. És mert megéri, elfogadjuk a veszteségeket, folytatjuk azokkal, akik megmaradnak. Rengeteg pilóta meghalt a repülés története folyamán; azért mégsem állt meg a repülés. Rengeteg alpinista meghalt a hegyek megmászása folyamán: ez mégsem vette el azoknak a bátorságát, akik megmásszák a hegyeket. Annyi hajó elsüllyedt, amióta hajózunk a tengereken: ez azonban nem akadályozta, hogy a hajók tovább járják a vizeket. Igen, fel kell mennünk oda, fel kell mennünk. És egy napon azok, akik most ellenzik, visszatekintenek és örülni fognak annak, amit csináltunk.

Nagyon szenvedélyesen mondta mindezt, ugyanakkor néha az órájára pillantott. Nem értem, hogy lehet valamit nagyon szenvedélyesen mondani, és ugyanakkor az órára pillantgatni: mégis, ő ezt tette.

– Mondja, ezredes úr: ön megismerte Tyitovot Amerikában. Hosszan beszélgetett vele, meghívta ebédre is a lakására. Mi a véleménye Tyitovról?

– Emberileg nagyon jól megértettük egymást. Akkor kezdtem magam vele kényelmetlenül érezni, amikor a kommunizmusról beszélt. Politikai téren nézeteink meglehetősen különbözőek. Aztán meg, bántott Tyitovnak az a mondata: „Nem láttam Istent, sem az angyalokat a csillagok között.” Nekem is elismételte, és én megmondtam neki, hogy az az Isten, akiben én hiszek, nem sétálgat a csillagok között, mint valami repülő szörnyeteg.

Ismét az órájára pillantott.

– Pedig biztos vagyok benne, hogy ön elindulna repülni Tyitovval, vagy bármelyik másik orosszal.

– Nézze, az a gyanúm, hogy amikor az emberek az űr-együttműködésre gondolnak, azonnal elképzelnek egy orosz asztronautát és egy amerikai asztronautát, akik ugyanabban az űrkabinban utaznak. Ez nem történik meg sokáig, nagyon sokáig. Nem tudunk információkat cserélni a Földön, a legártatlanabbakat sem, megkérdeztük az oroszoktól, hogy szerintük milyen a szívműködés a repülés során, Slayton miatt érdekel bennünket, tudja jól, de még nem válaszoltak. Aztán meg hogyan repülhetnék Tyitovval, ha például ő oroszul beszél, és én angolul? Helyezzünk el egy széket kettőnk között, és vigyünk tolmácsot?

Amint ezt kimondta, óriási lárma tört ki. Bejött egy ember és azt mondta, megjött a washingtoni telefon. Aztán bejött egy másik ember és azt mondta, hogy a washingtoni hívás a jobb oldali irodába jött. Aztán bejött egy újabb ember és azt mondta, hogy a washingtoni hívás a bal oldali irodába jött. Aztán mindhárman egyszerre azt mondták, hogy a washingtoni hívást átkapcsoltatták az ezredes úr irodájába, és az ezredes úrnak azonnal rohannia kell. És az ezredes úr sötétvörösre pirult, felugrott, kezet nyújtott s azt mondta: „Viszontlátásra, nagyon örültem”, azzal eltűnt: egy szempillantás alatt, úgy, ahogyan jött.

A nap hátralevő részét egyedül töltöttem: Stig és Björn meghívást kapott a kísérőjük lakására, és nekem semmi kedvem nem volt mások társaságában lenni. Ettem, aztán rohantam bezárkózni automata cellámba, ami a szobám volt. A légkondicionáló gombját megjavították. A cellában rettenetes hideg volt. A hideg fokozta magányérzetemet. Szörnyű dolog, ha az ember magányosnak érzi magát egy olyan helyen, ahol hideg van, tudod, apám? Olyan, mintha az egyetlen hal volnék a tengerben, az egyetlen madár az égen, az egyetlen légy a földön. Forgok magam körül, és nem látok senkit. Hegyezem a fülem, és nem hallok senkit. Kinyújtom a kezem, és nem érintek senkit. Csak a hideg zümmög, és a televízió isten áldásának tetszik. Bekapcsoltam a televíziót, de egy mondat, amelyről nem tudtam eldönteni, szép-e vagy borzalmas, visszhangzott az emlékezetemben. „Bár biztos vagyok benne, hogy egy napon a sok-sok millió égitest között az emberrel is találkozunk. Bár biztos vagyok benne, hogy egy napon a sok-sok millió égitest között az emberrel is találkozunk. Bár biztos vagyok benne, hogy egy napon a sok-sok millió égitest között az emberrel is találkozunk.” Tehát a hideg, a magány, mindez nem ért véget itt; másutt is folytatódott, apám. Mint valami átok, mint valami bűn. És messze, milliárd mérföldnyi messzeségben, volt egy pontosan olyan nő, mint én: aki a televíziót nézi, azt érzi, hogy ő az egyetlen hal a tengerben, az egyetlen madár az égen, az egyetlen légy a földön, és forog maga körül, és nem lát senkit, hegyezi a fülét, és nem hall senkit, és… Éjszaka rémes álmom volt. Azt álmodtam, hogy megérkeztem egy másik naprendszerbe, Glenn társaságában, leszálltam egy bolygón, ahol minden ugyanolyan volt, mint a miénken: a férfiak, az asszonyok, öregek, gyerekek, négerek, sárgák, a házak, motelek, utcák, minden. Mindegyikünk újra létezett, mintegy tükörben visszatükröződve, a maga fájdalmaival, szerencsétlenségeivel, félelmeivel. És mindegyikünk újra azt csinálta, amit itt csinál, reménytelenül. A várost, ahol leszálltunk, Houstonnak hívták, délre az államtól, melynek neve Texas, a harmincadik szélességi és kilencvenötödik hosszúsági fokán annak az ikerbolygónak. A szobám melletti helyiségben ült egy FBI-fickó^*, aki azt írta „bűnös, bűnös, bűnös”, és akkor én kétségbeesetten Glennhez rohantam és azt mondtam: „Magyarázza meg neki, ezredes úr, hogy nem tettem semmi rosszat. Magyarázza meg neki, kérem.” Glenn nevetett, nevetett azokkal a szép hófehér, vidám fogaival, és csúfondárosan himbálta a kezében a nagypapa krumpliját.