ÖTÖDIK FEJEZET

Én, amikor oda bezártak, reszkettem. Úgy éreztem, csapdába jutottam, beletörődtem a halálba, mint amikor az ember egy műtő asztalán fekszik, gézzel fedett arcok hajolnak föléje, valaki tűt döf a karjába, hogy átsegítse egy narkotikus álomba, amelyből talán nem ébred fel soha többé, feje felett jeges, hófehér, vakító lámpa ég. Itt is jeges, hófehér, vakító világosság volt, és minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült magam meggyőznöm arról, hogy a Földön vagyok, a hangárban, ahol az Apollo űrhajó áll, egy városban, melynek neve Downey, Kalifornia államban. Alattam ott volt a rakéta, és az űrhajót annak a rakétának a tetejére erősítették; érted, apám? Megkezdődött a visszafelé-számolás, és a számok gyorsan, könyörtelenül fogyatkoztak. A zéróra óriási tűz gyulladt ki, a rakéta és az űrhajó őrülten vibrálni, lengeni, imbolyogni kezdett, majd egy apokaliptikus lökés az égbe hajított, és szálltam, szálltam felfelé, miközben ólomlemez fullasztó nyomását éreztem, behorpasztotta a tüdőmet, és a Föld távolivá vált, egyre távolibbá, immár az űrben voltam, ahol nincs fent és nincs lent, nincsenek nappalok, sem éjszakák, nincsenek zajok, sem csendek, sem kezdet, sem vég, fel, fel, vagy le, le, a távoli bolygó felé, ahol nincs levegő, sem víz, nincs zöld, sem kék, nincsenek állatok, sem növények, nincsen semmi abból, ami számunkra az élet, és ami kell nekünk, hogy az életet adja. Három hosszú napon, három hosszú éjszakán, amelyek nem voltak sem nappalok, sem éjszakák, haladtam a semmiben, s ez olyan volt, mintha álltam volna, mindaddig, amíg a Föld Holddá vált, és a Hold Földdé, közelebb jött, egyre közelebb, olyan közel már, hogy láthattam a kérgét, sima síkságait, üres krátereit, csúcsos hegyeit, és nem volt ott senki, hogy segítsen. Egyetlen ember, egyetlen szörnyeteg sem, senki.

– Nyissák ki! – kiáltottam. – Nyissák ki, az istenért!

Nevetve nyitották ki az ajtót, és kívül voltam: a hangárban, ahol az Apollo űrhajó áll, egy városban, melynek a neve Downey, Kalifornia államban. Az Apollo űrhajó, vagyis az űrhajó, mely magába fogadja a három embert, aki a Holdra indul, itt épül: ebben a kaszárnyában, amely elveszetten áll a hatalmas mezőségen, ahová csak helikopterrel lehet eljutni. Az óriási fehér kúp – porcelánnal fedett acélból, hogy ellenálljon a nagy melegnek és a nagy hidegnek – meglehetősen hasonlít a marslakók űrhajóihoz, melyeket a tudományos-fantasztikus filmekben láthatunk. Négy méter az átmérője, a magassága két méter, van egy ajtaja, ahol be lehet menni, két nyílása, ahol ki lehet nézni. A Mercury űrhajónak kényelmesebb, tágasabb változata, három irányítópulttal és ülőhellyel. A kormánypultok a sugárhajtású repülőgépekéhez hasonlók. Az ülőhelyek félbevágott egyiptomi szarkofágokra emlékeztetnek, vagy ha úgy jobban tetszik, egy emberi test lenyomatára: van benne egy mélyedés a fej megtámasztására, vájat a hát megtámasztására, és két hosszúkás vájat a lábak számára térdig, másik kettő ugyancsak a lábszárnak térdtől lefelé. A mélyedés vízszintesen helyezkedik el a törzs számára, függőlegesen a felső lábszárnak, és ismét vízszintesen az alsó lábszárnak térdtől lábfejig. Hogy jobban megértsd, képzeld el, apám, hogy egy székben ülsz, melyet azonban támlájával a földre támasztottál: a hátad és a két karod szintén a földön van, lábad viszont térdig függőleges helyzetbe kerül, térdtől a lábfejig pedig ugyancsak a földdel párhuzamosan helyezkedik el. Ezekbe az ülőhelyekbe szorítva, űrruhájukba zárva az asztronauták tehát a kúp orrát szemlélhetik: ez a testhelyzet az indulás lökésének csökkentésére szolgál, enyhíti a láthatatlan ólomlap nyomását, amely összezúzhatná a testet, amikor a rakéta áttöri az atmoszférát, és a gravitációs erő a normálisnak hatszorosára növekedik. Az űrben viszont úgy ülnek az asztronauták, mint egy természetes helyzetben levő székben: az Apollo ugyanis a kúp orrát menetirányban tartva repül. Az Apollo űrhajósai hárman vannak. Székeik egymás mellett helyezkednek el. A harmadik szék mozgatható, és fekvőhellyé lehet átalakítani. Ha elteszik az útból, akkor az űrhajóban elég hely van egy álló ember számára. Hely ugyanis rendkívül kevés van benne, alig valamivel több, mint egy koporsóban. De ezt nem szabad hangosan kimondani. Tény az, hogy a szovjet űrhajók sokkal tágasabbak és kényelmesebbek, márpedig az amerikaiaknak valóságos komplexusuk van a tágasabb és kényelmesebb dolgok iránt. Utaik a legtágasabbak és a legkényelmesebbek. Házaik is a legtágasabbak és legkényelmesebbek. Autóik a legtágasabbak és a legkényelmesebbek. Cipőik a legszélesebbek és a legkényelmesebbek. Eszméik a legrugalmasabbak és a legkényelmesebbek. De űrhajóik se nem tágasak, se nem kényelmesek, és ez kétségbeejtően megalázó számukra. Ugyanakkor nem tudják őket kényelmesebbre és tágasabbra építeni, mert akkor sokkal, végtelenül sokkal súlyosabbak lennének, felemelésükhöz jobb üzemanyag kellene, és ilyen üzemanyaguk nincs.

A kaszárnya, ahol az Apollo épül, egy vállalat tulajdona, a vállalat neve North American Aviation, azelőtt fegyvereket és repülőgépeket gyártott. Amikor a háborús termelés felére csökkent, a vállalat majdnem tönkrement, de az űrkaland visszaadta neki a jólétet. A North American dicsekedhet a legnagyobb összegű szerződéssel, amit valaha egy kormány kötött egy vállalattal: kilencszázharmincnégy és fél millió dollárról szól. Tizenegyezer munkást és tisztviselőt foglalkoztat, 1961 óta dolgoznak az Apollo űrhajón: röpke kis idő, mondta nekem egy tisztviselő büszkén, gondoljak csak arra, hogy az atombomba megépítéséhez több mint hat év kellett, a televízió kifejlesztéséhez tizenkettő, a radar tökéletesítéséhez tizenöt, harmincöt a rádióhoz, ötvenhat a telefonhoz, száztizenkettő a fényképhez. Bizonyára tudom, hogy a North Americanben az Apollót építik és nem a Saturnus rakétát. Bizonyára tudom, hogy az Apollo csak kis része annak a gigászi építménynek, amely Cape Kennedyből elindul, s ez az egyetlen részecske, amely visszatér a Földre. Hogyhogy, nem tudtam!? De hiszen ez megbocsájthatatlan, botrányos, nevetséges, nem is lehet igaz! Sápadtan, a felháborodástól feldúltan úgy nézett rám a tisztviselő, ahogy én néztem HR-re, amikor szét akarta rombolni Firenzét, Párizst, Londont, New Yorkot. Nyilvánvaló, szögezte le, hogy akkor a nulláról kell kezdeni: kövessem a vetítőterembe, megmutatja nekem az Apollo Küldetés című, rajzokból összeállított filmet. Követtem, és most figyelj, apám. Nem könnyű a film!

Felkészültél? Igen? Akkor kezdjük. Hajnal van egy eljövendő napon, és a három ember ott van bezárva a kúpba, mozdulatlanul, fegyvertelenül. A rettenetes nagyságú rakéta, a Saturnus, a kilövőpadon áll, teljes százharminc méteres nagyságában felmagasodva. Kerek, sima, fehérre festett felhőkarcoló. Első pillantásra azt hinnéd, egyetlen darabból készült: pedig három különböző fokozatból áll, mindegyikben motorok és üzemanyag, és minden fokozat egy-egy lökés céljaira szolgál. A harmadik fokozat tetejére erősítve áll az űrhajó a három emberrel. Mozdulatlanok, fegyvertelenek. Hajnal van egy eljövendő napon, mely már eljött. Látod? Hallod? Hideg van. Afrikában, Ausztráliában, a Hawaii-szigeteken, az Egyesült Államokban, mindenütt, ahol csak ellenőrző bázis áll, mindenki sápadtan ül az elektronikus számítógépek, televíziókészülékek, rádiók előtt. A visszafelé-számolás a végéhez közeledik: hat… öt… négy… három… kettő… egy… start! Mint egy hirtelen felébredő, pokollángokat lövellő vulkán, ciklopszi lángtenger csap ki az öt motorból, megrázza az eget és a földet, forró gőzzel öleli körül a rakétát. A felhőkarcoló lassan elszakad a kilövőpadtól, felemelkedik, gyorsít, belefúródik az égbe. Az első fokozat motorjaival halad előre, öt tüzet okádó torok ég két és fél percig: mire az utolsó csepp üzemanyagot is felszippantotta, eltelt a két és fél perc, az első fokozat leválik, és begyullad a második. Újabb öt tüzet okádó száj, ezek hat és fél percig égnek, és az immár megfelezett rakétát a helyes pályára juttatják, hogy keringjen a Föld körül. A Föld körül keringve kapja meg a kellő sebességet, és most íme, már meg is kapta, eltelt a hat és fél perc is, kimerült a második fokozat üzemanyaga is, a második fokozat leválik, elmerül a végtelenben, és begyullad a harmadik fokozat. A megrövidült rakéta (láttad, amint darabokra hullott az égen?) immár készen áll, hogy elinduljon az azúrkék folyosón, amely egyenesen a Holdra vezet. Az Apollo űrhajóban az asztronauták feszültek, mint a kifeszített acélhuzal: az azúrkék folyosó alig negyven mérföld széles. Egyetlen pontatlan számítás, egyetlen elhibázott mozdulat, és nem érkeznek meg a Holdra, nem érkeznek meg soha sehová, elvesznek az űrben, amely csak az űrbe vezet. Aggasztó párbeszédet folytat a három ember a Földön odalent maradt társaikkal. Emlékszel Schirra és Glenn beszélgetésére, azokra a csonka, ideges mondatokra?

Glenn: – Roger. Itt Roger. Válaszoljatok, itt Roger.

Schirra: – Roger. Hívom Rogert. Roger. Hallasz engem, fiú?

Glenn: – Roger. Itt Roger. A hátsó sorozat zöld, a…

Schirra: – Igazítsd a… igazítsd a .. .

Glenn: – Mondd újra, Roger. Itt Roger. Mondd…

Schirra: –…másodikat.

Glenn: – Roger. Itt Roger. Nem hallok!

Schirra: – …öt, négy, három, kettő, egy, gyújtsd be!

Glenn: – Begyújtottam, begyújtottam. De olyan, mintha visszafelé mennék.

Schirra: – Ne csináld, ne csináld! Keletnek tartasz.

Glenn: – Roger. Itt Roger. A hátsó fény zöld.

Schirra: – Igen, mind a három zöld. Próbáld újra. Próbáld újra.

Glenn: – Igenis, rendben van, Wally. Rendben van, Wally.

Schirra: – Roger. Roger. Roger. Oké, Roger. Oké, fiú: jól csináltad.

Íme: bejutottak az azúrkék folyosóra. Sikerült, eddig még. És sosem próbált sebességgel utaznak: huszonötezer mérföldet tesznek meg óránként. Könnyedén repülnek, mint a pillangók, aprócska láng a nagy feketeségben, de most valami nagyon nehézre készülnek, olyasmire, amihez viszonyítva Glenn zöld hátsó fényei gyermekjátéknak tűnhetnek, apám. Öt perc múlva, amikor a harmadik fokozat üzemanyaga is teljesen kimerül, a harmadik fokozat leválik, hogy kinyíljon, mint egy könyv, és kiszabaduljon a LEM: vagyis a komp, ami majd földet ér a Holdon. Akkor az Apollo űrhajónak meg kell fordulnia a saját tengelye körül, hogy elkapja: hogy magával vigye, a kúp orrához erősítve. Íme, a harmadik fokozat levált, szétnyílt. A kitárt ajtószárnyak közül furcsa tákolmány kúszik elő, dobozféle, négy lábbal, melyek egy-egy kerek lemezben végződnek, olyanok, mint a szívókorongok. Az űrhajósok Bogárnak hívják, sohasem LEM-nek: talán a lábai miatt valóban olyan, mint egy hatalmas pók. A pók fején lyuk van. Abba a lyukba kell az Apollo űrhajónak az orrával belefúródnia, így ragadja meg és viszi magával. Vajon sikerült? A Földről egyre halkabban érkeznek az utasítások, parancsok. Értékes mondatok morzsolódnak szét a sötétségben, a három űrhajós hiába siet utánuk. Bátorság, Mister Schirra. Bátorság, Mister Cooper. Bátorság, Mister Carpenter. Bátorság, Mister X, Mister Y, bárki is legyen. Mi imádkozunk magukért. Sosem tudtunk nagyon ügyesen imádkozni, igaz, apám? Amikor azok a hidak a levegőbe repültek, nem tudtunk imádkozni: ajkunk olyan néma maradt, mint a gondolataink. Ezúttal azonban próbáljuk meg. Én legalábbis megpróbálom.

Anélkül, hogy az iránytól eltérne, az Apollo űrhajó megfordul. A Bogár felé megy, mely várja. Befúródik abba a lyukba, összekapcsolódik vele. Újra megfordul, és továbbhalad azzal a furcsa dobozzal, lefelé, lefelé, vagy felfelé, felfelé, három nap és három éjszaka. Három földi napon és három földi éjszakán át: ott nincs se nappal, sem éjszaka, a fekete az fekete nappal és éjszaka is, s ha felgyullad valami fény, rettenetes fenyegető veszélyeket rejthet. Meteoritokat például. Ha csak egy borsó-szemnyi meteorit ütődik az űrhajóra, az is elegendő lehet ahhoz, hogy megsérüljön. És a három ember nem tehet semmit: ha ez megtörténik, legfeljebb kiugorhatnak az űrbe, hogy megpróbálják a sérülést kijavítani. Nézzük tehát, amint kiugranak az űrbe, ezek az ezüst kezeslábasba öltözött emberek, oxigénnel teli tartályokkal a vállukon, plexiüveg sisakba zárt fejjel. Olyanok, mint a búvárok, amint egy hajó oldalán a léket javítják, úgy is lebegnek, mintha vízben volnának, és annyira bátrak, uramisten! Annyira bátrak akkor is, amikor visszatérnek s egymás után vetik le a kezeslábasukat, és a priccsre dobják magukat, apám. Igen, tudom: szörnyű volt a priccs a börtönben, szörnyű volt az éjszaka, a hajnalra várakozva, amely talán nem jön el soha. Ott feküdtél a priccsen, és az ajtót nézted: ha az ajtó kinyílik, számodra már nem jön el a hajnal. Sokak számára nem jött el: éppen leheveredtek, hogy megpróbáljanak aludni, amikor az ajtó kinyílt, és mikor arccal a fal felé állították őket, a puskagolyók úgy röpdöstek, mint a meteoritok a kozmoszban. Tudom. Hanem azért itt is szörnyű ez a priccs: mert ők is halálraítéltek lehetnek.

Ők is börtönben vannak. Vajon nappal van épp, vagy éjszaka azon a távoli labdán, amit Földnek neveznek? Az egyik oldalán nappal van, a másikon éjszaka: de az éjszaka azután nappallá változik, és a nappal éjszakává. Itt viszont az éjszaka mindig éjszaka. Nincs tegnap és nincs holnap. Az ember lefekszik a priccsre, mit mond a társainak, akik a kormánypultoknál maradnak? Jó éjszakát? Jó reggelt? Jó napot? Jó semmit? Jó semmit. Az ember elnyújtózik a priccsen, csendben fekszik. Lehunyja a szemét, a tegnapokról és a holnapokról álmodik. Otthonáról, asszonyáról a puha ágyban, a Földről.

Nem mintha helyes, sőt ésszerű dolog volna álmodni. Az agy elfárad, miközben álmodik, a fáradtság pedig az öngyilkossággal egyenlő: túlságosan sok itt a munka. Az első napon a Föld gravitációs ereje lelassítja a repülés sebességét óránként 6500 mérföldre: gyorsítani kell, anélkül, hogy túlságosan sok üzemanyagot veszítenének. A második napon a Föld csak 1500 mérfölddel csökkenti az óránkénti sebességet: ám a harmadik napon a Hold gravitációs ereje kezdi őket magához szippantani, és lassítani kell, hogy bele ne zuhanjanak. Lassan, lassan kell fölé csusszanni, így, rátérni a pályára, így, hatvan mérföldnyire a Hold fölött, nem előbb és nem később, elválasztani a Bogarat. Eljött a pillanat, hogy elköszönjenek, elszakadjanak egymástól: egy űrhajós az Apollóban marad, a másik kettő leereszkedik a Bogárba, a LEM-be. Jó szerencsét, bajtárs. Jó szerencsét, bajtársak! A csapóajtó, amelyen keresztül bejutnak, becsukódik, a két ember elhelyezkedik az új börtönben, az új kormánypultnál. Lassan elválasztják magukat az Apollo űrhajótól, aztán tíz mérföldnyire megközelítik a Hold felszínét, hogy meghatározzák a leereszkedés pontját. Az a kráter odalent. Mintha megfelelő, biztonságos lenne. Mintha kiégett volna. A furcsa jármű zümmögve felé indul, az imént még tíz mérföldnyire volt, és most már csak öt mérföldnyire, négy, három, kettő, egy mérföldnyire van, leereszkedik, mint egy helikopter, elhelyezkedik a kráter közepén, és a furcsa jármű, amit LEM-nek neveznek, olyan, mint egy szék, vagy még inkább igazán olyan, mint egy bogár. Megvagyunk? Megvagyunk. A motorok leállnak. Két szempár néz kifelé a nyílásokon. A nyílásokon túl sivatag terül el, melyből még a szél is hiányzik, és ez a Hold. A Hold? Nem látni mást, csak lávaszerű talajt, meg sziklákat, s az égbolt fényekkel pettyezett tinta, és minden mozdulatlan, a halál nyugalma ez. A plexiüveg sisakon keresztül egymásra néznek az űrhajósok, hogy egymás tekintetében újra felleljék az életet. Mennyi erőt adhat egy szempillarebbenés, egy tekintet villanása. Benne lehet az egész Föld, minden zöldjével és kékjével, egyetlen szempillarebbenésben, egyetlen tekintetben. A bajtárs hangja pedig, amint odafent repül, hirtelen egyben az apa hangja is, az anyáé és szeretett asszonyé, a legszebb zene, amit valaha hallottak.

– LEM. Itt LEM. LEM hívja Apollót. Hallasz minket?

– Apollo. Itt Apollo. Apollo hívja LEM-et. Hallak benneteket.

– LEM. Itt LEM. Sikerült, itt vagyunk.

– Apollo. Itt Apollo. Ellenőrizzétek a visszarepüléshez a műszereket.

– LEM. Itt LEM. Visszarepüléshez mindent ellenőriztünk.

– Apollo. Itt Apollo. Jó szerencsét, fiúk.

– LEM. Itt LEM. Jó szerencsét neked is. Viszontlátásra.

Ne mondd, hogy ez közönyösen hagy, apám. Nem hiszem el. Te is voltál magányos, és nagyon jól tudod, mit jelent ez. Féltél te is, és nagyon jól tudod, mit jelent ez. De az ő félelmük, az ő magányosságuk valami olyasmi, ami túl megy a te tapasztalataidon, a mi tapasztalatainkon. Nincs velük semmi, érted? Semmi, csak az ennivaló, a szerszámok és a reménység. Neked nem volt ennivalód, nem voltak szerszámaid, nem volt reménységed sem, amikor abban a börtönben voltál: tudom. De a tiéd volt a Föld. Ha esetleg megölnek, akkor is veled van a Föld. De velük nincs. A Földből nem maradt más, csak két szem, egy hang. És semmi másnak nincs jelentősége. Ha az a micsoda újra fel tud szállni, ha az a másik micsoda vissza tud térni az azúrkékségbe, és le tud szállni, az újságok fülsiketítő károgásba kezdenek majd, akár a varjak, az első emberről, aki leszállt, az elsőről, aki a lábát a Holdra tette. De nekik most ez sem számít. Én te vagyok és te én vagy. Ha én élek, te is élsz. Ha te élsz, én is élek. Ha én meghalok, te meghalsz. Ha én szállok le elsőnek, te szállsz le elsőnek. Bátorság, testvér. Isten óvjon, testvér. Egy ajtó kinyílik, alumínium létra nyúlik le, míg eléri a talajt. Egy ember leereszkedik, szerszámainak és oxigénkészletének minden terhével: furcsa teremtmény, szkafanderbe zárva. Nézd meg őt jól, apám.

Nézd, amint leteszi egyik lábát, aztán a másikat, és megáll. Nézd, amint felemeli a fejét, jár. Lassan jár, lassan, lágyan, lágyan, nem emeli a cipőjét a talajon, inkább szinte csúszkál velük, bizalmatlanul, óvatosan: a gravitációs erő egyhatoda hat csak a Holdon, ha egy valóságos földi lépést tenne, felröppenne, mint a labda, aztán lepottyanna, mint a labda, de az esés újra visszalökné, mint a labdát, és ő újra repülne, mint a labda, groteszk mozdulatokkal, egyszer fel, egyszer le, megint fel, megint le, a végtelenségig, és senki nem tudná többé megállítani. Nézd meg jól: talán benne van a kísértés, hogy ellökje magát, és labdává változzék. Annyira könnyűnek érzi magát, szinte tollpehelynek. A kezeslábas, ami a Földön olyan nehéz volt, itt könnyű, nagyon könnyű, mint a tollpehely. A tartály, amelybe az oxigént zárták, szintén könnyű, könnyű, mint a tollpehely. A nehéz szerszámok is, amiket magával cipel: úgy érzi, mintha a víz alatt lenne, a tengerben, gyermekkori álmaiban.

Ha megbolondulna, felmászhatna arra a hegycsúcsra, és levethetné magát, mint az angyalok. Érzi, hogy szárnyai nőttek. Fél, és érzi a szárnyait. Hirtelen megfájdul a szíve harmadik társáért, aki odafent maradt, hogy várja őket. Ha visszatér a Földre, őt is kérdezgetni fogják: milyen a Hold? Hasonlít a Földhöz? Szebb? Csúnyább? Milyen érzés lépkedni rajta? És ő nem tudja majd, azt kell mondania: nem láttam a Holdat. Odaértem, de nem láttam. Tantaluszként kinyújtottam a kezemet, és nem sikerült megérintenem, nem tudtam megérinteni. Körülötte repültem. Körülötte repültem, és kész. Repültem és repültem és repültem: Káinként, vagy nagyon szerencsétlen Ábel módjára.

Tehát irigyelnünk kell azt az embert, aki viszont fel-alá sétálgat a Holdon, apám? Ezt a könnyű, könnyű embert, aki felmászhatna arra a hegycsúcsra, és levethetné róla magát, mint egy angyal? Nézzük meg, amint lépked, minden lépését gondosan mérlegelve. A Holdon nincs földi atmoszféra, tudod: enélkül a meteoritok állandó, szünet nélküli bombazáporban tartják. Üstökösként lángolva zuhannak alá, és ez ugyanolyan, mint kilépni a lövészárokból, és támadásra indulni. Távol minden költészettől: ebben a tájban kell az embernek hosszú órákat eltöltenie. És tudod, hogyan? Kemény munkában. Ha a kozmosz lövedékei nem terítik le, ha a por nem nyeli el, akkor el kell helyeznie a készülékeket, amelyek érintkezésbe hozzák a Földdel, a teleszkópot, amely híreket közvetít a Földre, mintákat kell gyűjtenie a kövekből, homokból, és fényképeket készítenie. Sok fényképet. Aztán két óra múltán visszatér a Bogárba, és leváltja a társát, aki ekkor a helyébe kilép, és folytatja a munkát újabb két órán át: a váltás ismétlődik, és ez így megy nyolc órán át. Nem szabad, hogy előre nem látott események jöjjenek közbe, nem szabad változtatniuk a programon: a tudósok megmondták, hogy nyolc óra múlva be kell zárkózniuk a Bogárba, meg kell enniük a meghatározott ételt, aztán meghatározott ideig alszanak, majd felébrednek a meghatározott percben, és visszaindulnak. Visszaindulnak.

De vajon sikerül-e?

Sikerül. Az álmok mindig sikerülnek, apám, és a filmek is. Én most egy filmet mesélek.

Harminc… húsz… tíz… négy… három… kettő… egy… indulás! Láng csap fel, ég hat perc húsz másodpercig, a Bogár elválik az üzemanyagtárolótól, a kráter közepén hagyja azt a szék vagy béka formájú tárgyat, és óránként négyezer mérföldes sebességgel felemelkedik. Egy doboz, nincs se szárnya, se propellere, benne két fáradt ember elindul, hogy megkeresse harmadik társát az égben. Járművüknek immár nincs motorja, csak a lökés viszi, amellyel felröppent, nem lehet kormányozni sem: az Apollónak kell őt beérnie, hozzá kormányoznia magát. Az Apollo egy óra alatt áll be a helyes irányba. A Hold körül repül, repül és újra repül, és minden kör jobb az előzőnél, mindegyikkel egy kicsit közelebb ér. Alig hetven mérföldes óránkénti sebességgel repül, alig három mérföldnyire van a Holdtól, amikor az összekapcsolási művelet megkezdődik. Ugyanaz a művelet, mint amikor a Saturnus harmadik fokozata szétnyílt, akár egy könyv, és kiszabadult a Bogár; csakhogy akkor hárman voltak egymás segítségére, és agyuk pihent volt a földi álomtól, és a Földről közvetítették a pontos számításokat. És akkor üres volt a Bogár: ha elveszítik, legfeljebb hibát követnek el. Most azonban két ember van benne, két bajtárs, két fivér, és nem szabad tévedni. A tévedés egyenlő volna a gyilkossággal. Azt jelentené, hogy örökre odafent hagynák őket. Bátorság. Az Apollo már milliméterekre megközelítette, orrával behatol a lyukon, összekapcsolódik vele. Megkönnyebbült sóhaj, majd a két asztronauta a szűk nyíláson át visszatér az anya-űrhajóba, három kéz összefonódik: sikerült, fiúk. Sikerült, és most próbáljunk visszatérni: valamennyien újra együtt. Az Apollo lekapcsolja magáról az immár üres Bogarat, elhagyja az égben, aztán begyújtja a rakétáját, és visszatér a Földre vezető azúrkék folyosóra. És most nem segíthet a Föld – egyedül vannak, egyedül, egyedül, és egyedül behatolni abba a tűbe sokkal merészebb vállalkozás. Ezúttal olyan ez, mint egy futballpálya kapujában ülni egy himbálózó, vibráló alkalmatosságon, és ócska, régi puskával célba lőni egy pénzdarabra a túlsó oldal kapujában, mely ráadásul mozog is. Pontosan, szilárdan kell célozni. Ha nem céloznak pontosan, szilárdan, egy centiméterből egy méter lesz, a méterből kilométer, a kilométer sokmillió kilométerré válik, sokmillió kilométerből végtelen lesz, az emberből pedig meteorit, mely a Nap körül kering, mígnem egy napon belehullik a Napba. Segítsd őket, istenem, kérlek.

Segítsd őket, mert olyan védtelenek, olyanok, mint a mély kútba hajított gyermekek, gyermekek, akik a fényt keresték, de helyette egy kútba zuhantak. A zöld rétek helyére plasztikréteket ültettek, igazi rózsák helyébe üvegrózsákat, valódi növények helyett guminövényeket: de csak azért tették, mert gyermekek, és a gyermekeknek nem szabad meghalni. Élni kell a gyermekeknek, eltalálni a pénzdarabot a pálya túlsó kapujában. Egy százharminc méter magas felhőkarcoló csúcsáról indult el ez a fehér kúp, és magányosan tér vissza: az a sokmilliárd dollár, hosszú évek bravúros munkája ott veszett a kozmoszban, mint a száraz kenyérmorzsa. És a három ember odabent? Nézd meg őket, apám. Erősek voltak és most kimerültek. Izgatottak voltak és most csüggedtek. Szemük vörös, szakálluk megnőtt. Nincs kedvük enni, inni, aludni, álmodni. Csak egy vágyuk van: hazatérni, és ebben az egyetlen vágyban töltik a napokat és az éjszakákat, a napokat, amelyek nem napok, és az éjszakákat, amelyek nem éjszakák, miközben a Föld magához szívja, vonzza, hívja őket, és immár az atmoszféra határához érkeztek, belevetik magukat elszántan. A fehéren izzó bomba már egészen vörös, amikor megjelenik az ég kékjében és zuhan lefelé, akár egy kődarab. Aztán a kúp orra kinyílik, három sárga és narancs-csíkos ejtőernyő terül szét. Majd újabb három jön elő belőlük. És azokból újabb három, mint tűzijáték a nyári égbolton: amikor a tűzlegyező újabb tűzlegyezőt szül, aztán egy harmadikat, negyediket, míg az ég színek őrjöngő forgatagává változik, s aki nézi, gyermek lesz újra és szeretne ordítani, akár csak most, lelkesülten és boldogan. Hazaértek, megmenekültek! Várják őket a rétek és asszonyaik a puha ágyban, várja őket a Föld. Köszönöm, úristen. Valaki meggyújtotta a villanyt.

Az előbbi tisztviselő volt. Kérdezte, tetszett-e a film.

– Érdekes, ugye? – és közölte, hogy találkozót beszélt meg számomra Celentano doktorral a Tahitian Village vendéglőben.

– Érdekes. Igen, hogyne.

A köd egy kicsit felszállt, Celentano doktor csinos fiatalember volt, szakmája az űrorvostudomány, a Tahitian Village pedig kagylókkal és kenukkal zsúfolt helyiség. Többek között valami vad italt tettek az asztalra, alapanyaga rum lehetett, ettől csak fokozódott, nemhogy csökkent volna bennem a titokzatos szomorúság. Miközben bifszteket és babsalátát ettünk, manekenek járkáltak az asztalok között, valamilyen szintetikus anyagból készült ruhákat bemutatni. Celentano doktor előtt csivitelve megtorpantak, karjukat, derekukat nyújtották felé, hogy fogja meg a szövetet, és bemondták az árakat. – Tizenöt dollár negyvenhat cent. Harminckét dollár és nyolcvankét cent. – Celentano doktor elpirult, tekintetét a bifsztekre szegezte, és egyre csak a Holdról beszélt.

Azt mondta, ott élni nem jelent problémát: a holdkolónián plasztikbunkereket lehet építeni, és nyilván megértem, milyen előny származnék ebből a szívbetegekre. – Soha senki nem tudhatja előre, mi születik egy tudományos vállalkozásból. Az orvostudományban nagyon sok felfedezés a véletlenből adódott. Nem csodálkoznék, ha húsz év múlva a Hold óriási szanatóriummá válnék szívbetegek számára. Gondolja csak el, milyen megkönnyebbülést jelentene számukra már az egyhatodára csökkent gravitációs erő is. – Celentano doktor nagyon optimista volt, mosolya pedig rendkívül meggyőző. A holdutazást Kolumbusz Kristóf útjával hasonlította össze, és azt hangoztatta, ostoba dolog azt kérdezni, miért: miért kell elindulni, miért kell leszállni, mire jó az. Amikor Kolumbusz elindult, az emberek feltették a miérteket: miért kell elindulni, miért kell partra szállni, mire jó az. Még a tengerészei is morogtak: „mi célból, hát aztán?” A kutatások területén sokszor nincs határozott indok arra, amit csinálunk, mert a cél soha nem közvetlen. Én ettem, ittam, hallgattam, és a titokzatos szomorúság szertefoszlott. De aztán valami történt, nem emlékszem, melyik pillanatban, hogyan, de a szomorúság visszatért. A beszélgetés, azt hiszem, az asztronautákra terelődött, és Celentano doktor megkérdezte, mi a véleményem róluk. Azt feleltem, hogy nem ismerem őket, néhány nap múlva épp azért megyek Texasba, hogy megismerkedjem velük, egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy sok mindent gondolok róluk: olykor hősöknek látom őket, máskor robotoknak, néha pedig mártíroknak. Egy bizonyos azonban, hogy nem akármilyen emberek lehetnek: átlagember nem kerülhet ki épségben és egészségben ilyen élményekből.

Celentano doktor türelmetlenül legyintett:

– Ostobaság! Az asztronauták nem hősök, nem mártírok, nem robotgépek. Emberek, mint mindenki más. Esetleg atléták, de nem abban az értelemben, mint egy futballista vagy tornászbajnok. Esetleg értelmesek, de nem annyira, mint egy tudós vagy filozófus. Kalifornia tengerpartjain találhatunk sokkal izmosabb testeket, és az egyetemeken sokkal kifinomultabb fejeket. Egyébként nem is kell, hogy zsenik legyenek: elég, ha jó pilóták és jó mérnökök, esetleg rendelkezzenek némi geológiai ismeretekkel is.

– És a bátorságuk, doktor?

– Mese! Az is teljesen normális. Katonák, szinte valamennyien voltak háborúban. A Holdra menni számukra annyi, mint háborúba menni. Aztán meg ne felejtse el, hogy tanult mesterségük szerint berepülő pilóták. Acélidegek kellenek egy olyan repülőgép vezetéséhez, amelyen előttük még soha senki nem ült, nézni az égő motort és megpróbálni megérteni, mi az ördögtől ég, s egy perccel, mielőtt felrobban, kiugrani az ejtőernyővel. Repülőgépeket berepülni sokkal veszedelmesebb, mint a Mercury vagy az Apollo űrhajóban utazni. Ezekkel végtelen sok óvintézkedést tesznek, a repülőgépekkel semmit.

– És a magánytól nem szenvednek a hatalmas világűrben, doktor?

– Mese ez is! Semmivel se lehet súlyosabb, mint amit az ember a sivatagban vagy egy tengeralattjáróban érezhet. A tengeralattjáró tengerészei talán nem töltenek el sokszor három hónapot is a víz alatt? Magam is próbáltam egy szimulátorban. Nem olyan rettenetes.

– Igazán, doktor? Mesélje el.

– No, hát nem mondom éppen, hogy olyan nagyon egyszerű. Sőt, ha egészen pontos akarok lenni, egy kicsit kényelmetlen valóban. A kísérlet nyolc napig tartott, a szimulátorban két asztronautával voltam, és a harmadik napon mindannyian kicsit idegesek lettünk. Pontosan tudtuk, hogy itt vagyunk ezen a Földön, de nem felejtettük el, hogy mi odabent voltunk, a többiek pedig kint. Egy percre sem szabadultunk a gyanútól, hogy esetleg ott hagynak minket. Így aztán a negyedik napon elkezdtük rángatni a műszereket, vadul káromkodtunk. Az ötödik napon egymást gyűlöltük meg, nem tudtuk elviselni a másik szagát, zajait. A hatodik napon egyikünk tiltakozott, ki akart menni. A hetediken a másik hallucinálni kezdett: hatalmas rést látott megnyílni a lába előtt, be akarta tömni, de nem tudta betömni, a harmadik tűzvészt vélt látni, el akarta oltani, de nem tudta eloltani, mindhárman emberi arcokat láttunk az emelőkarok és gombok helyén. Igen, egészen pontosan szólva egy kicsit kényelmetlen, valóban. Egy börtön legszűkebb cellája ehhez képest paradicsomnak rémlett. Hát aztán?

A manekenek felvonulása folytatódott, kicsit abszurd látvány volt. Véget ért a koktélruha modellek bemutatása, estélyi ruhák következtek, agyamban lidérces vegyes salátává álltak össze az űrruhák és a szemérmetlen kivágások, a tűz eloltására kinyújtott kezek és a Celentano doktor elé táruló keblek. Celentano doktor különösen nagy sikert aratott a legszőkébb szőkénél, aki pontosan akkor állt meg előtte, amikor az elbeszélés a legdrámaibb, legszomorúbb fordulatához ért. Például ezt mondta Celentano doktor: „Hatalmas rést látott megnyílni a lába előtt, be akarta tömni, de nem tudta betömni”, és a szőke a farát riszálta előtte, és azt mondta: „Báli ruha kerek kivágással, negyvenkét dollár és ötven cent.” A rés helyén báli ruha táncolt, és az egész valahogy nagyon bántónak tetszett.

– Mindenesetre – folytatta Celentano doktor – bizonyos áldozatokra még feltétlenül szükség van, hogy a holdutazásokat normális rutinmunkává alakítsuk. Nem csak asztronautákat akarunk felküldeni. Szeretnénk felküldeni a legjobb tudósokat, orvosokat, csillagászokat, geológusokat. A létrejövő űrállomást például velük kell benépesíteni, nem a pilótákkal.

Akkor megkérdeztem tőle, hogy az első expedícióval miért nem küldenek fel két űrhajóst és egy tudóst, három űrhajós helyett, és Celentano doktor a következőket válaszolta.

– Tudósokat? Most?!? De hisz az Apollo űrhajó bizonytalan, primitív eszköz, az Apollo űrhajó veszedelmes. Legfeljebb Kolumbusz vitorlás hajói voltak olyan veszedelmesek, mint az Apollo űrhajó. Azt kockáztatnánk, hogy elveszítjük a tudósainkat. Csak akkor utaztathatjuk őket, ha bizonyosak leszünk benne, hogy életben maradnak, nem?

– És az asztronauták, doktor? Nekik nincs szükségük erre a bizonyosságra?

– Az asztronauták… drágám, vésse jól az eszébe, az asztronauták gladiátorok; az űrkorszak gladiátorai. A gladiátorokat pedig a halálba küldik.

Így válaszolt, és pontosan abban a pillanatban a szőke megállt az asztalunknál, hogy megkezdje a pongyolák sorozatának bemutatását. Az ő pongyolája fekete volt, nagyon átlátszó, és három apró darabból állt: egy melltartóból, egy kis nadrágból és egy köntösből, mely láthatatlan volt, akár a szemérme. A szőke úgy nézett Celentano doktorra, mint ha azt mondaná, igen, tetszel nekem, fiú, találkozzunk ma este, közben ezt kotkodácsolta: „Mindössze huszonkét dollár és tizenöt cent.” Aztán lassan, nagyon lassan levetette a köntösét, és előtűnt sápadt, a kondicionált levegő hűvösétől borzongó teste. A melltartó nem volt elég nagy, keble diadalmasan kibuggyant belőle. A kis nadrág a lehető legkisebb volt, ágyékán szép piros szív rajzolódott ki. Celentano doktor elragadtatással pislogott.

Csak gladiátorok, drágám. Az űrkorszak gladiátorai. A gladiátorokat pedig a halálba küldik.