TIZENHATODIK FEJEZET

A mama az ágyban feküdt, és amint rám szegezte a szemét, olyan volt, mint aki már látta a nagy sötétséget, de még sikerült idejében megszöknie előle: tekintetében félelem és megdöbbenés bujkált. Haja, mely eddig kihívóan fekete volt, hirtelen homályos szürkére fakult, örökké izgő-mozgó kezei fehéren, kimerülten, csonttalanná vékonyodva csüngtek, ajka megpróbált egy kis mosolyra nyílni.

– Hoztál nekem lyukas sajtot?

Néztem azokat a kezeket, a haját, a szemeit, fogtam a pulzusát, hogy érezzem, él, él, és a szívem az ő annyira fáradt szívével együtt dobogott. Mit törődtem már a Holddal? Soha nem is létezett a Hold. Soha nem létezett Cape Kennedy, Houston, San Antonio. Los Angeles és a jövendő mind ebben a pulzusban összpontosult. A félbeszakított utazásból nem maradt bennem más, csak valami vak harag, düh.

– Nem, mama, nem hoztam neked lyukas sajtot. Nem, mama. Mama, mama.

Űrhajók, felpumpált űrruhák, centrifugák: de hát miért nem találnak fel inkább valamit, ami megakadályozza az infarktust? Cyborg, tiszta vízzé változó vizelet, súlytalanság: miért nem azt tanulmányozzák inkább, hogyan kell meggyógyítani egy szívet, amely elromlott? Algacsomókat dobnak a Venusra, életet ajándékoznak egy másik bolygónak, és anyám élete minden megpattanó érrel a nagy sötétség kockázatát szenvedi. Segítenek anyámon az algák? Nem. Segítenek anyámon a cyborgok, a tiszta vízzé változó vizelet, a súlytalanság? Nem. Segítenek anyámon az űrhajók, az űrruhák, a centrifugák? Nem, nem, nem! A tudomány csak játékszer, amellyel felnőttnek öltözött gyerekek felesleges játékaikat játsszák. Már csomagolnak azok a gyerekek, hogy induljanak a Holdra és a Marsra, azok a tudós gyerekek, és közben nem tudják még gyógyítani a Föld betegségeit. Hát mit jelent az űrkorszak, ha az űrkorszakban összeroppan az anyám szíve?

– Akkor vissza kell menned, hogy elhozd nekem a lyukas sajtot.

A nagyképű szónoklataik. Gyerekes hazugságaik. „Ötszáz év múlva az ember megtanulja legyőzni a halált…” „A halál minden oka kiküszöbölhető vagy legalább kezelhető lesz: az öregség okozta halál, a betegség okozta halál, a baleset okozta halál…” „A test újjáéledése lehetséges: újjáélesztettek már kakastól származó spermákat és megszáradt magvakat, mindez csak biokémiai és orvostudományi probléma…” „A test még nem hal meg, amikor a szív megáll, a szívet pedig pótolni lehet, hamarosan sikerül majd…” Hamarosan? Mikor hamarosan? Mit jelent az, hogy hamarosan? Hamarosan ma, hamarosan holnap, hamarosan ötven év vagy száz év múlva? Hamarosan számomra azt jelenti, hogy azonnal, most, ebben a pillanatban, amíg a pulzusát fogom, amíg kimerült kezét, fénytelen haját, félelemmel teli szemét nézem. Igazán képesek lesztek rá hamarosan? Hát akkor csináljátok gyorsan, az istenért, kergessétek el most azt a sötétséget, biztosítsátok számára azonnal azt a halhatatlanságot. Másképp csak hazugok vagytok, hazug sarlatánok.

– Nem, mama. Nincs kedvem visszamenni, hogy elhozzam neked a lyukas sajtot.

A mosoly teljesebb lett.

– Tudom ám, mire gondolsz.

– Mire gondolok, mama?

– Azokra, akik a Napba mennek, és nem tudják meggyógyítani a szívemet.

– A Napba nem mennek, mama. Ott porrá égnének.

– Jó, hát oda föl.

– Igen, mama.

Kicsit hallgatott, kereste a szavakat. Aztán megtalálta őket.

– Egy délután a kertben voltam. Olvastam, és egy galamb a lábam elé hullott. Lezuhant, mint egy kő. Lehajoltam, hogy felemeljem, tátogott és meghalt. Szenvedtem miatta és szerettem volna meggyógyítani. De nem tudtam meggyógyítani. Senki sem tudta volna meggyógyítani.

– Nem, mama.

– Akkor rád gondoltam, arra, amikor orvostudományt tanultál. Kár, hogy abbahagytad. Talán te meg tudtad volna gyógyítani.

Így mondta meg nekem, a maga módján, hogy nincs jogom bizonyos dolgokra gondolni, átkozódni. Nem volt jogom hozzá, mert semmit nem tettem, hogy halhatatlanná tegyem az életet. Mások legalább megpróbálták: én csak kritizálok, semmi több. Ez a mesterségem: elbeszélni és bírálni, bírálni és elbeszélni, semmi több. Tücsök vagyok a hangyák világában. Lemondtam arról, hogy hangya legyek, sok évvel ezelőtt, amikor először ültem le egy írógép elé, és beleszerettem a szavakba, amelyek úgy bújtak elő belőle, mint a vízcseppek, egyik a másik után, aztán ott maradtak a fehér papíron, egyik a másik után, és minden vízcsepp olyasmivé változott, amit ha hangosan kimondanak, elrepül, így viszont összetömörült: akár jó volt, akár rossz. Olyan volt ez, mint beleszeretni valakibe, miközben már egy másik férfit szeretek, elveszteni érte a fejemet, és elhagyni a másikat: annak ellenére, hogy tudom jól, a másik a különb ember, komolyabb ember, olyan, akivel jól tölthetném az életemet. Egyszóval, csalás. És amikor az ember megcsal egy férfit egy másik férfival, aki esetleg silányabb annál, a legkevesebb, amit megtehet, hogy nem bántja meg a megcsaltat: tiszteletet érez iránta. Ezt akarta mondani a mama. És igaza volt. Azonban maradt a tény, hogy a megcsalt férfi tulajdonképpen nem sokat ért. Maradt a tény, hogy sokkal kevésbé volt komoly, mint amilyennek látszott: az egész tudomány sokkal kevésbé volt komoly, mint amilyennek látszott. És nem mondtam le túl nagy értékről, amikor lemondtam a mikroszkópról, a műtőkésről, a kórtanról.

– Nem, mama. Nem tudtam volna meggyógyítani.

Egy pillanatra szeretetteljes gúny villant a szemében.

– Akkor hát, mikor mégy vissza, hogy elhozd a sajtomat?

– Nem megyek vissza – mondtam.

– Ó, visszamégy. Visszamégy.

De bizony négy hónapig nem mentem vissza. És furcsa, hogyan emlékszem ezekre a hónapokra: mint valami unalmas kábulatra, rendkívül hosszú álomra, apám. Bejártam Európát és unatkoztam. Érdekesnek tartott emberekről írtam, és unatkoztam. Ugyanazokkal érintkeztem, akikkel azelőtt, és unatkoztam. Csak olyankor forrósodtam át, amikor félbeszakított utazásomról meséltem, és csak nektek kettőtöknek meséltem róla: a mamának és neked. A mama lassacskán jobban lett: legalábbis meglehetősen jól. Az idő nagy részét vidéken töltötte veled együtt, és én olykor elmentem, hogy meglátogassalak benneteket és elmeséljem, mi mindent láttam, ki mindenkivel ismerkedtem meg. Ezen jól szórakoztam. Jól szórakoztam azon is, ahogy elbeszéléseimet fogadtátok: minden semmiségen összevesztetek közben. A mama például Slaytonnak szurkolt, szerette, mert szívbeteg volt ő is, és vadul védelmezte a te közönyösséged ellen.

– Szegényke, szegény drága teremtés, mennyit bántják.

– Szegény drága teremtés, egy fenét! Még bombázott is minket, az a szegény drága teremtés.

– Ugyan, micsoda beszéd ez! Kényszerítették rá, nem?

– De ha egyszer önkéntes volt, mit beszélsz?

– Akár önkéntes volt, akár nem, nem kellene annyit bántani.

– Szerintem a legrokonszenvesebb az, amelyiknek lovai meg tehenei vannak, az a Shepard. Azt, látod, cseppet sem érdekli, hogy felmegy-e. Azt csak a lovak és a tehenek érdeklik.

– Képzelem! Hiszen még az interjút is ki akarta használni, hogy eladja őket! Elvégre ajándékozhatott volna neked egy állatot, nem igaz? Amilyen gazdag! Mennyit veszített volna?

– Azért neveli az állatokat, hogy eladja, nem pedig, hogy odaajándékozza az első jöttmentnek.

– Az a szívbeteg odaajándékozta volna, ő jobb ember.

– Csak képzelődj. Hanem a lányod, miért nem vette meg tőle az egyik lovat vagy tehenet?

– Ugyan, hát hová tettem volna, apám, a lovat és a tehenet? A bőröndömbe?

– Feladhattad volna postán, nem?

– Én vettem volna egy lovat – mondta a mama.

– Ugyan, lovat! Mit kezdesz egy lóval? Én a tehenet vettem volna meg.

– A lovat.

– A tehenet.

– A lovat.

– A tehenet.

A mamának Glenn is tetszett, mert jár misére, és olyan gyönyörű dolgokat mondott Istenről. – Nem beszélve arról, hogy nem csalja meg a feleségét – tette hozzá tömören. Te viszont Douglas doktort becsülted, „az egyetlent, akiben némi értelem is van”, és Fyfe doktort, mert megöli az egereket. Azokban a napokban gyanakodtam, hogy egérvadászatodat nem higiéniai okok diktálják, hanem személyes gyűlölet, ami a börtönben érlelődött meg: „Nem volt senki, akit megharapjon, amikor oda bezárták és felpuffadt a te egered.” Aztán mérgesen hátat fordítottál. Hátat fordítottál más alkalmakkal is: például amikor elmeséltem az Apollo űrhajó csodáit. „Nem tudsz meggyőzni. Nem érdekel.” Hanem elloptad, ugye, elloptad az űrételt, amit Downeyből, Kaliforniából hoztam.

Négy kis zacskó volt, az egyikben víztelenített languszta, a másikban víztelenített kenyér, a harmadikban víztelenített édesség, a negyedikben tejeskávépor. Ez volt az egyetlen kézzelfogható bizonyíték, hogy valóban megtettem az utazást, nem álmodtam, ezért jól látható helyen tartottam a könyvtárszobában, mintha kínai porcelán lett volna, nem törődtem tiltakozásoddal sem. „Mindenkinek mutogatja ezeket a disznóságokat!”

Elsőnek a kenyér zacskója tűnt el. Egy napon megérkeztem, és nem volt ott többé.

– Ki vette el, az istenfáját?!

A mama könyörgő tekintetet vetett rám.

– Ha megígéred, hogy nem haragszol, megmondom.

– Ki vette el, mama?

– Tudod, a halak…

– Csak nem akarod azt állítani, hogy a halak előmásztak a medencéből, hogy megegyék az űrhajósok kenyerét.

– Nem. A halak nem. A papa.

– A papa?!?

– Nyugodj meg, nézd, szóval a papa száraz kenyeret keresett, hogy morzsát szórjon a halaknak. És nem volt. Akkor odament és elvette a te kenyeredet. A kalapácsot is hozta, hogy összetörje: de olyan kemény volt, nem tudta összetörni. Én mondtam neki, hogy te haragudni fogsz. De ő csak csapkodott a kalapáccsal, olyan volt, mint ha a Holdat akarná szétverni vele.

Másodiknak a víztelenített languszta zacskója tűnt el. Egy napon megérkeztem, és nem volt ott többé.

– Hát ezt meg ki vette el? – kérdeztem belenyugvással.

– Ugyan, ki vette volna el? Én vettem el – mondtad te, rendületlen nyugalommal.

– Megígérted, hogy nem veszel el semmit többé.

– Egyáltalán nem ígértem meg semmit, és tudod, hogy nem akarok disznóságokat látni a könyvek között.

– Mit csináltál vele, papa?

– Belekevertem a disznók moslékjába.

A mama siránkozott.

– Egy ilyen szép emléket, a disznók moslékjába. Én nem akartam ám, tudod. Nem akartam.

– De miért, papa? Miért?

– Miért, miért, miért! A parasztok nem adnak mást a disznónak, csak korpát meg almát, semmi mást. Úgy híznak meg, hogy ostobák maradnak. A disznóknak is szükségük van foszforra: Benne van a Falusi úriember című könyvben. A langusztában foszfor van, nem? – Bizalmatlanul pislogtál rám. – Az languszta volt, nem?

– Igen. Languszta volt.

– Hm. Hát pedig ahogy elnéztem, mindennek látszott, csak nem langusztának. Vörös kavicsok voltak, semmi egyéb. Hanem a moslékban megduzzadtak, mint a kelő kenyér.

Már csak az édesség és a tejeskávépor maradt meg. Elhatároztam, hogy ezt megmentem, odaadtam a mamának.

– Tessék, mama. Neked ajándékozom.

– Igazán?!?

– Igazán.

– Azt csinálhatok vele, amit akarok?

– Azt csinálhatsz vele, amit akarsz.

A mama majd megőrzi. Mindenfélét elrak a mama: üres üvegecskéket, furcsa kavicsokat, gyűrött szalagokat, a húsvéti tojásokból előkerülő meglepetéseket, mindent. A két kis plasztikzacskót betette a fiókba, ahol az emlékeket tartja, amiket minden utamról hozok neki: a Parthenonról származó kődarab, a kyotói baba, a Malájföldről való gumi, a Brazíliában vásárolt topáz, a Kalkuttában vett gyűrű mellé. Aztán kulcsra zárta a fiókot: nehogy te kísértésbe essél. Mégis megszerezted a zacskókat. És valami olyasmit csináltál, amit lehetetlennek hittem: sikerült korrumpálnod a mamát. Lassan, csendben korrumpáltad, nem kértél tőle semmit, nem tettél egyetlen gyanús mozdulatot sem. A történtek krónikáját a mama elbeszélése foglalja magában. Nem bánod, ha ezt is idézem?

– Voltak napok, amikor csak ennyit jegyzett meg: ugyan, vajon milyen ízük lehet, végre is ostoba dolog volt odaadni a kenyeret a halaknak, a langusztát meg a disznóknak, igazán kíváncsi lennék, milyen lehet megkóstolni ezeket a micsodákat, elvégre illenék tudni, mit esznek az űrhajósok, az ember csak beszél és nem tudja, miről. Tudod, talán nem is rossz ételek, lehet, hogy nagyon is jó találmány, nem vagyok én olyan elfogult. Megállt a fiók előtt, nézte, egyszóval a vége az lett, hogy benne hagytam a kulcsot a zárban. Ismered őt, hogy milyen: ha azt mondtam volna, tessék, vedd el, sosem veszi cl, annyira büszke, de ha nem hagyom, hogy elvegye, a végén mégiscsak elveszi, és te nekem adtad, azt mondtad, csinálhatok vele, amit akarok, igaz, vagy nem igaz? Benne hagytam a kulcsot a zárban, mielőtt lefeküdtem, ő másnap hajnali ötkor felkelt: vadászni készült. Nem hallottam semmi zajt, amikor megfordította a kulcsot, és kivette a zacskókat. Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar elveszi, tudod. Déltájban jött vissza a vadászatról, és nagyon jókedve volt: még csak nem is mentegetőzött, semmit. Csak azt mondta: tudod, hogy jó volt az az édesség? Tettem bele egy kis vizet, ahogy a lányod mondta, vártam egy kicsit, hát igazán nagyon finom volt: tudod, mik voltak benne azok a magocskák? Mazsolaszemek. Pompás volt a tejeskávé is, volt benne cukor meg minden: egy kis víz kellett abba is, és öt perc múlva készen volt a reggeli. Végső soron nem ostobák ám ezek az amerikaiak, tudod, meg kell mondani a lányodnak, hogy hozzon még ezekből a zacskókból, ha majd visszamegy Amerikába: ott kint a vadászkunyhóban igazán jó szolgálatot tesznek.

És én írtam Downeybe, hogy küldjenek még belőlük. Egész csomagot küldtek: vagy negyven zacskót. Volt benne víztelenített őszibarack, víztelenített sült csirke, víztelenített hagymaleves, és mind a te gyomrodba jutott: miközben puskádat a rigókra és pintyekre szegezted. Szeretném tudni, mit szólna az amerikai Szenátus, ha tudná, hogy az értékes űrételekből, melyeket óriási költséggel és fáradsággal kotyvasztanak a downeybeli tudósok, negyvennégy zacskó a Hold legelszántabb ellenségének gyomrában kötött ki, miközben a vadászkunyhóban kuporgott Greve egyik erdejében, Chianti környékén. Uramisten. Az lenne a legkevesebb, ha megtagadnák tőlem a vízumot.

Ezekben a hónapokban újra találkoztam Stiggel és Björnnel is. A lapom Skandináviába küldött, hogy csináljak egy riportsorozatot a monarchiákról, tehát viszontláttam őket: így valamelyest eleget tettem annak a be nem váltott ígéretemnek is, hogy New Yorkban találkozunk. Mindketten írtak nekem, miután hiába kerestek New Yorkban. Én válaszoltam, megmagyaráztam hirtelen elutazásomat, így kibontakozott közöttünk egy levelezés, amely megerősítette friss barátságunkat. Björn, aki a leveleit mindig így címezte: „To the Girl of the Moon”, A Hold Leányának, a legállhatatosabbnak bizonyult, és vele értettem meg magam a legjobban: mondataiból vágyakozás áradt a világ felé, melyei annak idején ott úgy megvetett. Stockholm repülőterén találkoztunk: változatlanul vidám és vonzó volt, nyakában ott csüngött a fényképezőgépe. A nyakamba ugrott, összeropogtatta a csontjaimat, és közölte, hogy még aznap este vacsorára megyünk Stighez, Stig levetíti a színes képeit. Stig a hegyekben vakációzott éppen, a hegyekben még hó volt tehát sítalpakon jött elénk, hogy megmutassa a házához vezető ösvényt jobban hasonlított James Stewarthoz, mint valaha. A háza barátságos meleg, felesége bűbájos, a lányai nagyon rokonszenvesek voltak: mókái angolsággal kértek, beszéljek nekik arról a Holdról, amelyről Stig soha nem mesél semmit. – Nem érdemes – mondta ő. És én meséltem: boldogan. A hangulat olyan volt, mint amikor régi hegyivadászok találkoznak, hogy elbeszélgessenek azokról az időkről, amikor együtt voltak a háborúban. És feltámadt bennünk a vágy, hogy visszatérjünk a lövészárokba. Vacsora után levetítettük a színes képeket. San Antonio, Houston, az űrhajósok, az Apollo űrkabin, és miközben Stig lányai ordítottak izgalmukban, Stig olyan volt, mintha aludna, elfogtam Björn pillantását. Szemében azt hiszem, valami olyasmi volt, ami az én gondolatomhoz hasonlított: „Tévedtünk. Stig még mindig téved. Érdemes volt”. Amikor a vetítés véget ért, hangosan kimondtam azt, amit magamban már egy idő óta ismételgettem.

– Én visszamegyek. Vissza akarok menni.

Még valami okozta, hogy így kitört belőlem ez a vallomás: a riportsorozat a monarchiákról. Mennél jobban belevetettem magam a királyok királynék letűnt, rothadt világába, ostoba dinasztikus problémáikba groteszk előjogaikba, annál inkább megértettem Houston, Cape Kennedy, Downey embereit: vágyakoztam utánuk, mint a vigasztalás, a menekvés után. Rendben van, a vén Európa még törődik bizonyos fajta hülyeségekkel, makrancos hercegnőkkel, akik Franco generalisszimusz kegyenceihez mennek feleségül, trónörökösökkel, akiknek nem engedik hogy elvegyék feleségül a suszter leányát, a királynéval, aki már megint abortált szegényke, és most nincs trónörököse; a fiatal népek azonban arra gondolnak, hogy a Marsra repüljenek. Ujjaimban szinte égett a vágy, hogy igazabb, komolyabb, szebb dolgokat írjak, olyasmit, ami közelebb van ahhoz, ami ránk vár; a harag, amely beteg anyám láttán feszített, immár a régmúltba tűnt, kialudt bennem a düh a tudós gyermekek iránt, akik nem tudnak meggyógyítani egy megtört szívet. Mint a hitehagyottak, akik veszedelemben istenhez fohászkodnak, és megígérik, hogy ezentúl jók lesznek, áldozatkészek, gyertyát is gyújtanak, ha sikerül megmenekülniük, és aztán, amikor megmenekülnek, újra olyanok lesznek, mint azelőtt, még gyertyát gyújtani is elfelejtenek – így tagadtam meg én azokat a felkiáltásokat, a tisztánlátás és értelmes gondolkodás perceit, és újraéledt bennem a fénycseppem meséje. Visszatérve Milánóba, dolgozószobámban felakasztottam a falra egy nagy Holdtérképet, amit a Nestlé Tejporgyár reklámirodájától kaptam. Kopernikusz Tengerére ezt írták: „Tápláljátok gyermekeiteket a Nestlé Tejporral”, de nekem gyönyörűnek tűnt. Esténként, a lóversenypályán használt távcsövemmel, a Holdat néztem. Nem láttam sokkal többet, mint szabad szemmel: de elbűvölten néztem. És egy teliholdas éjszakán (milyen gyötrelmes volt az a fehérség, milyen gyötrelmes, apám), írtam Houstonba a NASA központjába, hogy visszatérésemet jelezzem. Felsoroltam, hogy mi mindent szeretnék látni, köztük volt az is, hogy szeretnék részt venni egy rakéta felbocsátásán: soha nem láttam még rakétafelbocsátást, csak a televízióban. Az emberek között, akikkel találkozni kívántam, ott voltak az új asztronauták, a második és harmadik csoportbeliek: azok huszonhárman tehát, akik kétségkívül a Holdra mennek. Paul Haney válaszolt, a Sajtókapcsolatok Irodájának vezetője, az, aki olyan elszántan vallatott, amikor oda érkeztem: két vagy három rakétafellövésre kerül sor május hónapban, ami pedig az asztronautákat illeti, elkövet mindent, amit csak lehet. „Az asztronauták megtudták, hogy el akarod lopni a Holdat Gotha Cottee-vel és Bill Douglasszel együtt, hogy sajtot bányássz belőle: tehát meglehetősen népszerű lettél. Egyesek nagyon szeretnék tudni, részt vehetnek-e az üzletben: azt mondják, hogy Bill és Gotha segítsége nem elég, kell feltétlenül egy asztronauta is, pilótának ajánlkoznak a kozmosz történetének legfantasztikusabb rablásához. Szívesen látunk.” És akkor olyasmi történt, amit el kell mesélnem, apám, mert meglehetősen jól mutatja, miféle újabb bonyodalmakba keveredtem, s kifejezi annak a világnak az erkölcsi romlottságait, amely után ilyen hevesen vágyakoztam. A történet főhőse egy úr, akit sohasem láttam, de tudom, hogy Washingtonban tartózkodik, és Paul Smith a neve. Menjünk sorjában.

Az amerikaiak, ezt mindenki tudja, nagylelkűek: kétségkívül a Föld egyik legnagylelkűbb népe. És egyben az a nép is, amelyik a legjobban tiszteli a pénzt. Ezt a két erényt egyesítve, és figyelembe véve, hogy végső soron egész rendes lány vagyok, a New York-i Tudósítók Központja közölte velem, hogy nagy örömükre szolgál, ha szerezhetnek nekem egy ösztöndíjat a második utazásomra: hogy megkönnyítsék számomra a kétségtelenül rendkívül magas költségek viselését. Az ösztöndíjat egy hivatalos fennhatóság alatt álló intézmény nyújtja, a neve Governmental Affairs Institute, és a Ford Alapítványtól kapja a pénzt. Az összeg napi húsz dollár, repülőjegyek, hogy utazhassak egyik államból a másikba, és negyvenöt napra szól: egyetlen nappal sem tovább, sem rövidebb ideig. A Governmental Affairs Institute ugyanis nagyon szívesen támogatja a különböző országok közötti kulturális kapcsolatokat, eddig már négyezer ilyen kapcsolatot támogatott; azok között, akik adományait élvezték, felsorolták a lengyel miniszterelnök-helyettes, Piotr Jaroszewicz, valamint Tanganyika miniszterelnöke, Julius Nyerere nevét. Erre az újságra a csillagokig szárnyalt a boldogságom. Mindenekelőtt nagyon felemelőnek találtam, hogy Washingtonban végre felfigyeltek rám, arra az átütő és hasonlíthatatlan hatásra, amelyet az európai kultúrára, valamint az idegen bolygókra történő utazásokra gyakorolok. Aztán meg igen helyesnek találtam, hogy a Ford család, mely csak úgy duzzad a millióktól, fizesse a repülőutaimat, a moteljaimat, cigarettámat. Mindent egybevetve, hát nem Amerikát teszem elbeszélésem színhelyévé? Nem törődvén riválisokkal, akik pedig az űrkutatás tekintetében, legyünk csak igazságosak, igazán rámenős alakok?! Nem történik más, mint hogy kölcsönös udvarias kapcsolat alakul ki köztem és a Ford család között, Nápolyban ezt úgy mondják: „Én adok neked valamit, te is adsz nekem valamit.” Válaszoltam, hogy rendkívül megtisztelő az ajánlat, köszönöm, habozás nélkül elfogadom. És itt lép színre Paul Smith úr, de bármilyen nevet mondhatnék. Mennél többet gondolok Smith úrra, annál inkább meggyőződésem, hogy a világban ugyanazok a hibák egyenlően bontakoznak ki, apám…

Smith úr levele rendkívül udvarias volt. Elmondta, milyen boldog, hogy elfogadom az ösztöndíjat, amelyben már jótékonyan részesítették Piotr Jaroszewicz lengyel miniszterelnök-helyettest, valamint Julius Nyerere tanganyikai miniszterelnököt is, mellékelten pedig elküldött kitöltésre egy kérdőívet. A kérdőív hosszú volt, és egy értelmes ember, ha elolvassa rájön, hogy a legbölcsebb, amit tehet, ha nem tölti ki. Néhány kérdés például ilyesformán hangzott: „Hisz Istenben?” „Milyen templomba jár?” „Diétázik?” „Milyen betegségei voltak?” „Van valamilyen ragályos betegsége?” Tisztázzuk: a meghívott vendégtől megkérdezni, van-e valami járványos betegsége, nem kedves dolog, de bölcs lehet: esetleg meghívsz valakit vacsorára, és az rád ragasztja az influenzát, vagy a tuberkulózist, vagy a leprát. Megkérdezni, hogy diétázik-e, ez egyenesen jogos: esetleg megsütsz a vendégednek egy szép tűzdelt fácánt, ő pedig csak vízben főtt rizst ehet. Bár természetes, hogy Paul Smith úrnak egyáltalán nem kellett az étkezésemről gondoskodnia, csak ideadni a dollárokat, amelyekből olykor két rágógumit és egy szendvicset vehetek magamnak. De megkérdezni a vendégtől, hogy hisz-e Istenben, ez szerintem legalábbis indiszkrét dolog. Megkérdezheted esetleg beszélgetés közben, vagy egy interjú keretében: azt igen, én is megteszem. De kérdőíven feltenni a kérdést, lehet, hogy tévedek: de szerintem ez indiszkréció. Mindenesetre, minden értelmességemet félretéve, válaszoltam a kérdésekre: nincs járványos betegségem, de kiskoromban volt kanyaróm, mumpszom, skarlátom, felnőttkoromban pedig eltörtem a karomat, a lábamat, a bokámat, továbbá volt egy halántékcsont-műtétem is. Templomba nem járok: még vasárnap sem. Hogy hiszek-e istenben, vagy nem, ez egyedül rám tartozik: az ilyen drámai tudományos kutatásoknak pedig semmi közük ahhoz, hogy diétázom-e és csak rizsen élek. Smith úr rendkívül hideg hangú levélben válaszolt, amelyben kérte, soroljam fel mindazokat az embereket, akiket látni kívánok, a városokat, negyedeket, falvakat, ahová látogatni szándékozom, és az előre nem látható eseményeket, amelyekről gondolom, hogy utam során előfordulhatnak.

Kicsit bosszankodtam, de elkészítettem a felsorolást. Szeretnék megállni New Yorkban, Houstonban, Texasban, Huntsville-ben Alabama államban, Cape Kennedyben Florida államban, Los Angelesben Kalifornia államban. Szeretnék találkozni az új asztronautákkal, Wernher von Braunnal, Ernst Stuhlingerrel, vagyis azzal az emberrel, aki a Marsra induló űrhajót építi, szeretnék látni egy rakétakilövést. Az előre nem látható eseményeket nem tudom felsorolni: egész életem előre nem látható események könyörtelen sorozatából áll. Smith úr az előbbinél is hidegebb levélben válaszolt, melyben nyugtázta, hogy fentieket kézhez vette, és közölte, hogy szükségem lesz egy tolmácsra az egész utazás folyamán. Hogy a tolmácsot idejében értesíthesse, szeretné, ha tájékoztatnám a napról és óráról, amikor elhagyom Cape Kennedyt, hogy átmenjek például New Orleansba, majd a napról és óráról, amikor elhagyom New Orleansot, hogy átmenjek például Kansas Citybe. Ekkor elfogyott a türelmem. Megírtam Smith úrnak a következő levelet. Nincs meg, sajnos, a másolata, de körülbelül így hangzott:

„Kedves Smith úr: szándéka, hogy tolmácsot ad mellém, valóban elbűvölő, de nekem tolmács nem kell, mert meglehetősen jól beszélek és még jobban értek angolul: sőt, amint látja, ha szükséges, írok is ezen a nyelven. Továbbá nem kell tolmács, mert szeretek egyedül lenni: gyűlölöm, ha érzem, hogy megfigyelnek, követnek, lesnek. Amikor ez előfordul, rendkívül ügyes módszerekkel szoktam megszökni. Ugyanezen okból kifolyólag nem közölhetem önnel utazásaim pontos órarendjét: én magam egyébként soha nem tudom, mikor indulok valahonnan, és mikor érkezem valahová. Előfordul például, hogy Saint Louisban vagyok, és egyszerre eszembe jut, hogy Mexico Citybe rohanjak, hogy vegyek magamnak egy sombrerót. Hát kimegyek a repülőtérre, és öt óra múlva Mexico Cityben vagyok. Lehet, hogy ön ezt bizarrnak találja, az apám szerint egy kicsit dilis vagyok. Az FBI azonban, amely rendkívül kiváló szervezet, aprólékos részletességgel tájékoztathatja majd különböző helyváltoztatásaimról… Tisztelő híve, satöbbi, satöbbi.”

Halálos csend következett. Mintha Smith úr a semmibe foszlott volna. Vagy még rosszabb: soha nem is létezett volna. Kaptam leveleket egész Amerikából, még Washingtonból is: de Smith úrtól soha. És őszintén megvallom, ez fájt. Nem a napról napra erősödő gyanú miatt, hogy elvesztettem a Ford család dollárjait: hanem mert én most már igazán megszerettem Smith urat, az ördögbe is: hogy nem olvashattam többé a leveleit, úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek. Talán csak nem beteg? A végét járja? Meghalt? Április közepén érdeklődtem utána a Külföldi Tudósítók Központjában: a Külföldi Tudósítók Központja azt válaszolta, hogy Smith úr kitűnő egészségnek örvend, és a Governmental Affairs Institute még mindig örömét fejezi ki, hogy vendégül láthat engem, amint vendégül látta Piotr Jaroszewicz lengyel miniszterelnök-helyettest és Julius Nyerere tanganyikai miniszterelnököt, készüljek nyugodtan az utazásra. Tehát teli bizakodással, szeretettel Smith úr iránt, aki nyilván nem akart gyűlöletes vitákkal megzavarni, elterjesztettem a hírt, hogy utazom. Ösztöndíjjal megyek, amit a Ford család fizet: és ez a mondat soha nem hullott a közönybe. Voltak, akik lelkesen gratuláltak, mások féltékenyen irigyeltek, egyesek több tisztelettel néztek rám, mások azt kívánták, dögöljek meg. Ezekben a napokban megtanultam különbséget tenni barátok és ellenségek, igazak és hamisak között: és ez is Smith úr érdeme volt. Egy barátom, aki egyszer legnagyobb megdöbbenésemre azt vallotta: „szeretlek”, többé nem is köszönt: dühében. Egy másik, akit inkább ellenségemnek tartottam, könnyekkel a szemében megölelt. Ami Stig és Björn magatartását illeti, alázatos tisztelettel írták, hogy úgy látszik, valóban fontos személyiség lehetek, a mindenségit, ha úgy bánnak velem, mint Piotr Jaroszewicz lengyel miniszterelnök-helyettessel és Julius Nyerere tanganyikai miniszterelnökkel. Ilyen légkörből táviratoztam az Egyesült Államokba: „Megyek, megyek, megyek.” Aztán becsomagoltam, és a mama a fejét csóválta, elnézően: „Megmondtam én, ugye megmondtam.” Te a szokásos helytelenítő morgásaidat hallattad, apám, de szíved mélyén büszke voltál rá, hogy a költségeimet a Ford család viseli.

Az amerikai nagykövetségről, az USIS^* vonalán a telefon repülőgépem indulása előtt tizenkét órával érkezett. Lakonikusan mindössze annyit mondtak, hogy az ösztöndíjamat visszavonták.

– Lehetetlen!

– Úgy látszik, nem.

– De én tizenkét óra múlva indulok.

– Végtelenül sajnáljuk, ez nagyon kellemetlen.

– Nem tudták előbb megmondani?

– Ezt mi is észrevételeztük.

– Paul Smith döntött így?

– Hát, igen. Valóban ő.

– És semmi mást nem üzen?

– Nos… tulajdonképpen…

– Halljam csak. Mit üzent?

– Azt üzeni, hogy amennyiben ön azért megy Amerikába, hogy a cseresznyefák virágzását lássa, későn érkezik: a tavasz már véget ért. Ha azért megy Amerikába, hogy rakétakilövést lásson, túl korán érkezik: a jövő év előtt már nem terveznek kilövéseket.

Rokonszenves, imádni való Smith úr. Szerencse, hogy a bankok korán nyitnak reggelenként Olaszországban. Talán nem hiszed el, apám, de egyáltalán nem voltam dühös. Sőt, boldog voltam. Az ember úgy érzi, magasabb, szebb, fiatalabb, amikor átveszi a saját pénzéért azt a sok dollárt, és arra gondol, hogy így megtakarítja azt a Ford családnak. Fordabbnak érzi magát, mint Fordék: mellét kidülleszti, léptei könnyedebbé válnak, és útjában a tömeg úgy nyílik ketté, mint a Vörös-tenger Mózes előtt. Rokonszenves, imádni való Smith úr. Neki köszönhetem ezt az élményt is: megérdemel egy ajándékot. Amikor New Yorkba értem, telefonáltam a vállalatnak, amelynek a neve: „Mondjátok el virággal”, és elküldettem Washingtonba egy nagy csokor virágzó cseresznyefaágat.