HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Hogy megszökjem a hordalékok, a citromillat elől, azért mentem New Orleansba. Amikor egy emlék ránk nehezedik, nincs jobb, mint a levegőváltozás, és úgy éreztem, nem tudok tovább Huntsville-ben megmaradni, újabb hangokat hallani, melyek csattannak, mint az ostor, szárazak, mint a puskalövés, sok évvel ezelőtti lidércnyomást idéznek. Már elég volt egy rekedt felkiáltás, merev járás, hogy felbőszítsen: Joe Jones szelíd, ijedt szemekkel nézett, nem értette, mi van velem, cukros kávéval kínált. Történt valami Joe Jones irodájában, közvetlenül a Wernher von Braunnal készített interjú után. Egy férfi belépett, én háttal ültem neki, és Joe azt mondta: – Igen, ő az, olasz. – Akkor a férfi egy kicsit közelebb lépett, én még mindig hátat fordítottam, és örvendező hangon tarkón lövött egy Puon Ciorno, Zignorina^* kiáltással. Örvendező hangon: én azonban hátrarántottam a fejemet, a karomat, és egész testemben megdermedtem, a főbelövéssel kivégzettek mozdulatával, akik abban a pillanatban, amikor a golyó hátulról beléjük hatol, mintha hirtelen kisebbé válnának, és képtelen voltam megfordulni, rögtön válaszolni: Buon giorno. Végül mégis válaszoltam, és a férfi, talán csak csodálkozva, de lehet, hogy maga is megbántódva, már kifelé tartott: szürke fejét láttam csak kék zakója fölött.

– Ki volt ez, Joe?

– Ernst Stuhlinger doktor, a tudós, aki a Marsra induló űrhajót építi. De mi történt Veled, mondd?

– Elgondolkoztam, Joe. Sajnálom.

– Majd meg kell mondanod neki, amikor találkoztok. Holnap találkozol vele.

– Holnap?

– Igen, holnap. Nagyon rendes ember, tudod? A legkülönb valamennyi közül. Nem kellett volna így bánnod vele.

– Sajnálom, Joe. Nem szándékosan történt.

– Nem értem. De hát mit csináltak veled a németek?!?

– Semmit, Joe. Semmit.

És anélkül, hogy lemondtam volna a találkozót Stuhlingerrel, még aznap este New Orleansba mentem: elhatároztam, hogy ott töltöm azt a néhány napot, ami még Houstontól és az új asztronautáktól elválaszt.

Tetszett nekem New Orleans. Olyan szép, apám. Amerika legszebb városa. Az egyetlen, ahol az idő múlása nem hagyott sérelmeket, sebeket… Tetszettek a kovácsoltvas erkélyek, amelyek áttetsző, finom csipke fátyolba öltöztetik a fehér házakat, a bájos látványt nyújtó oszlopos verandák. Tetszettek a spanyol előkertek, az örökzölddel befuttatott kutak és a tündérrózsával teli medencék, a pihenésre csábító friss levegő. Tetszettek a macskakövekkel kirakott utcák a kétszáz éves lámpákkal és régi francia nevükkel, Rue St. Anne, Vieux Carré, a finom apróságokkal telezsúfolt régiségboltok. Tetszettek a sapkás lovak vontatta szekerek, rojtos baldachin terül föléjük, hogy az utasokat megvédje a naptól. Tetszett a gazdagok lakónegyede a hatalmas villákkal, az Elfújta a szél finom, dölyfös villáival, homlokzatukon a neoklasszicista oszlopok, manzárdszoba a tető alatt, a kertekben a kísértetek csendje. Tetszett a szegények lakónegyede, a gyűlöletet és mocskot rejtő kunyhók bejáratánál összecsődülő négerekkel, amint fürtökben szemlélődnek büszkén és ellenségesen. Tetszett a Mississippi, ez a folyam, amely helyenként tó, majd tenger, majd ismét folyam, és lassan, víztől duzzadva hömpölyög, hajók szántják, és alkonyatkor jár még egy Show-Boat, mely lágyan siklik, hatalmas zenélő kísértetként. Tetszettek a tölgyfák, melyeket 1783-ban Denis de la Ronde ezredes ültetett, már hatalmasak, mint egy-egy katedrális, parazita növények fonják be őket keresztülkasul, barna fátyolfoszlányokban csüngnek le róluk, micsoda parkok! Tetszettek a vendéglők, francia és spanyol ételeikkel, a sótányérokon főtt, töltött osztrigák, a jeges, gyilkosan erős, rumos italok, amiket a legfülledtebb forróságban kell szürcsölgetni, miközben legyezővel hűtjük magunkat. Mellettünk csilingelve robog el egy villamos, és ez még mindig a Vágy villamosa: nyolcvanöt villamos van még New Orleans-ban. Aztán tetszett a Bourbon Street, ahol a Föld utolsó igazi jazzmuzsikáját lehet hallgatni, azt, amit soha nem hallhatunk színházakban, lemezekről, és már kihalófélben van, mert a fiatalok nem akarnak trombitán, zongorán, nagybőgőn játszani: a NASA, mely ide is elhozta az űripart, jobban fizet, mint a muzsika. A pincekocsmában, ahol reggelig maradtam, a zongorista hetvenegy éves volt, a trombitás hetvenhat, a nagybőgős hetven. Négerek voltak, és azért játszottak, mert ez nekik örömet szerzett, nem pénzt. Aki hallgatni akarta őket, törött székeken, falócákon kuporgott, és nem volt kötelező fizetni. A falon tábla csüngött:

ÖT DOLLÁR ATTÓL, AKI A PARADICSOMBA KERÜL

KÉT DOLLÁR ATTÓL, AKI NAGYON GAZDAG

EGY DOLLÁR ATTÓL, AKINEK VAN

SEMMI ATTÓL, AKINEK SEMMIJE NINCS

Amikor elfáradtak, kimentek és lerészegedtek whiskyvel vagy kábítószerrel. Amikor úgy érezték, az ördög már beléjük költözött, visszatértek, hogy minket a csillagokig repítsenek. Az öreg trombitás vak volt; szemhéjai alatt két lyuk. Csak franciául beszélt, és szerette a kicsit pikáns dalokat. Egyszer csak elhajította a trombitáját, felpattant majd talpra ugrott, mint a majom, és ordítani kezdett: „Le cochon, hop! Le cochon, hop!” – „A disznó, hop!” Egy öregasszony minduntalan sírva fakadt, ki tudja miért. Igen, tetszett nekem New Orleans. Még a svábbogár is tetszett, amelyet rendkívül drága szállodám fürdőszobájában találtam: fekete volt, kövér és nagyon rokonszenves, amint méltóságteljesen és pimaszul sétálgatott: utat, higiéne őrei, én svábbogár vagyok! Hajlandó lettem volna hosszú hónapokat eltölteni abban az álmos, izzadó városban: ugyanazzal a kéjes lustasággal, amely oly édessé teszi a meleg ágyneműt téli reggeleken, amikor szeretnénk, ha soha nem kellene felkelni. Ennek ellenére már repülőgépen ültem, amely visszavitt Huntsville-be.

Így történt. Amint megérkeztem New Orleansba, elfogott a gyanú, hogy gorombán viselkedtem Ernst Stuhlingerrel, és telefonáltam neki, hogy elnézést kérjek: ugyanakkor kitaláltam egy mesét. A barátnőmről, akit évek óta nem láttam, és New Orleansban lakik, és kórházban fekszik, súlyos beteg. Azért jöttem ide, hogy lássam, és úgy gondolom, jövő péntek délutánig maradok vele, aztán folytatom utamat, Houstonba megyek, ahol megbeszélt interjúim lesznek az új asztronautákkal. Végtelenül sajnálom, satöbbi. Stuhlinger türelmes udvariassággal kért, adjam át jó kívánságait a barátnőmnek, majd váratlanul így folytatta: „Rendelkezésére állok péntek délutántól. Ha péntek este érkezik, én és feleségem boldogan látjuk vacsorára otthonunkban. Táviratozzon időben, ha jön.” Isten veled, Bourbon Street, isten veled, Show-Boat, mely a Mississippi vizét szántod. Isten veletek, osztrigák, sótálon főve, fülledt forróságban szürcsölgetendő rumos italok. Isten veled, Rue St. Anne, Vieux Carré, a házakat áttetsző csipkefátyolba öltöztető kovácsoltvas erkélyek. Péntek este volt, és a repülőgép Huntsville fölött ereszkedni kezdett, már látszottak a rakétáktól megperzselt erdők. Azokat az égett, már sárga ágakat bámulva azon töprengtem, miféle ember lehet ez a férfi, aki először annyira megijesztett németes „puon ciornó”-jával, hogy New Orleansig menekültem, aztán rávett, hogy térjek vissza, mint egy bűnbánó kisgyerek; először tűrte, hogy megsértsem, aztán meghívott vacsorára. Végső soron semmit nem tudtam a németről, aki a Marsra induló űrhajót építi, mindössze csak két dolgot tudtam róla, számomra mindkettő nagyon szép: hogy kerékpáron jár és nem volt náci. Igen. És sajnáltam, hogy a repülőgépnek késése van: körülbelül egy óra, a mindenségit. A németek annyira pontosak: ez kínos bocsánatkérésekre kényszerít majd. Lementem a lépcsőn, pillantásommal a telefont kerestem, amikor a géppuska-hang eltalált: ezúttal szembe.

– Puona zera, zignorina. Zignorina Fallaci?

Háttal, amint kifelé ment a szobából, magasnak láttam: talán mert mereven, egyenes tartással járt. Pedig alacsony volt. Háttal kövérnek is láttam: pedig sovány volt. Háttal, a haja szürke volt: szemből viszont kopasz, alig néhány hajszállal a halántékán.

– Igen, én vagyok. Ön doktor Stuhlinger, ugyebár?

Arcvonásait mintha egy fából fejszével faragták volna ki, csupa váratlan ránc és görbe vonal, túlzás vagy kevesbítés nélkül, az orra nagy, a szája nagy, két szeme mélyen árkolt, mint értékes akvamarin kövek, úgy rejtőznek szemöldöke sűrű bokrában. A bokor alatt figyelmesen és ironikusan, olykor a hegesztőláng villanásaival csillognak.

– Igen, én vagyok. Hogy van a kedves barátnője?

Nem lehet hazudni ezeknek a szemeknek. Nem tudtam válaszolni. Ő válaszolt helyettem.

– Értem. Csodálatosan játszott trombitán.

Aztán nevetett. És úgy éreztem, először hallok nevetni egy németet. Olyan volt, mintha hirtelen kibékülnék egy ellenséggel, akit már több mint húsz éve elszántan, üldözök, akinek nem bocsátok meg, nem akarok megbocsátani, aztán egyszerre csak itt áll, a kezét nyújtja, azt mondja, pihenjünk meg, kössünk legalább fegyverszünetet, és én is kezet nyújtok, vele nevetek. Igen, a szívem mélyén még furdal a lelkiismeret, ne vesd el a haragodat, gondolom, hisz megesküdtél, hogy nem veted el soha, hogy hű maradsz gyűlöletedhez, minden ostorcsapásra ostorcsapással válaszolsz, minden puskalövésre puskalövéssel, nem leszel gyenge, sem feledékeny, sem keresztényi: de a lelkiismeret-furdalással együtt egy gondolat is utat tör, talán ő is ugyanezekre esküdött veled kapcsolatban, talán ő sem akarja elvetni haragját, talán neki is megölte egy testvérét a te testvéred, de mégis kijött ide eléd, több mint egy órát várt rád, pedig rengeteg dolga van, Marsra induló űrhajót kell építenie például, s szobát foglaltatott neked a motelban, és nézd csak, lehajol, még a bőröndödet is felemeli, pedig nehéz, és nevet!

– Csodálatosan játszott nagybőgőn is, doktor Stuhlinger.

– És zongorán, nem?

– De igen, azon is.

– És klarinéton? Hogy játszott a klarinéton?

– Azon aztán, akár egy angyal.

Már nem hallottam a hibásan ejtett mássalhangzóit sem, nem hallottam meg őket soha többé. Csak egy szellemes, kedves embert láttam, aki felemelte a bőröndömet, elhárítva a hordárt, és indult a Volkswagenje felé, elnézést kért, hogy csak ilyen kicsi kocsija van, kényelmetlen annak, aki nagy autókhoz szokott, most majd a motelban hagyjuk a bőröndöt, ott át is öltözhetem, aztán elmegyünk hozzá, haza, nem lesz valami különleges vacsora, reméli, megelégszem azzal, ami van; hát hogyne, doktor Stuhlinger. Egy cseppet, de egy egészen cseppet sem lehetett rajta érezni azt a szomorú citromillatot.

– És a kerékpárja, doktor Stuhlinger?

– Otthon van. Először azzal akartam jönni, de aztán gondoltam, bizonyára bőröndje is van.

– Tehát igazán kerékpárral jár.

– Persze hogy azzal járok. Néha még a hivatalba is. – Kis szünet. – Fiatal koromban minden nyáron Olaszországba mentem, kerékpárral. Elindultam Tübingenből, a szülővárosomból, áthaladtam Innsbruckon, leszaladtam Milánóba, Milánóból pedig a Riviérára: Santa Margherita, Bordighera, Rapallo. Úgy utaztam, hogy minden holmim egy zsákban volt, és sokszor találkoztam színes-trikós biciklistákkal, szórakozásból versenyeztünk is, és néha én győztem, a hátizsákommal. Rapallo után mindig Firenzébe vagy Velencébe mentem: itt várt Giotto és Masaccio, Tiziano, és Raffaello. Hosszú órákon át bámultam a freskókat, képeket és ezek csodálatos nyarak voltak. Giotto és Masaccio, Tiziano és Raffaello… Aztán kitört a háború, és… nem mentem többet. – Újabb szünet. – Hosszú éveken át nagyon hiányoztak, tudja? Nekünk más kincseink vannak, Bach és Brahms és Beethoven, de nincs Giottónk és Masacciónk, Tizianónk és Raffaellónk. Maga firenzei, ugye? Megvan még ugye, Giotto és Masaccio? Most már minden… a helyén van?

– Igen, doktor Stuhlinger, most már… minden a helyén van.

– Újra látnom kell őket, előbb vagy utóbb. Csak az a baj, hogy nincs időm. Ez a holdutazás minden időnket elrabolja. A Hold után pedig a Mars jön, hát így…

Megérkeztünk a motelhoz. Letettem a bőröndömet, gyorsan átöltöztem, azonnal továbbindultunk a Volkswagenjével.

– A Holdról jut eszembe: megígértem a gyerekeim néhány iskolatársának, hogy megmutatom nekik a Holdat a teleszkópon át ma este, és már nem tudtam lemondani őket. Tehát vacsora után el kell ugranom a teleszkóphoz: de nem tart tovább egy óránál. Maga látta már közelről a Holdat?

– Nem láttam, doktor Stuhlinger.

– Akkor talán nincs ellene kifogása, hogy eljöjjön és megnézze. – Mintha egy asszonyról beszélt volna, akihez elmegyünk látogatóba, és kapunk tőle egy csésze teát. – Természetesen jobban szeretném, ha a Marsot láthatná: a teleszkópon át azonban csalódást okoz. Apró fényes labdának látszik, semmi több. A Hold viszont nagyon érdekes teleszkópon át.

– Csak teleszkópon át?

– Én sosem gondoltam a Holdra, mindig a Marsra gondoltam. Már akkor azt forgattam a fejemben, hogy a Marsra kell menni, amikor a kozmikus sugarakat tanulmányoztam Berlinben, az járt a fejemben, hogy a Marsra kell menni, amikor Peenemündében dolgoztam, és von Braun egyetértett velem. Nyilvánvaló, hogy amikor a Marsra megyünk, megállunk, hogy útközben vessünk egy pillantást a Holdra, mondta, ő azonban most beleszeretett a Hold gondolatába, és én magamra maradtam a Marsról szóló álmaimmal.

– Igen, doktor Stuhlinger, tudom.

Befordultunk egy hosszú szerpentin útra, amely kétoldalt erdők sorfala között halad felfelé. Stuhlinger a legmagasabban fekvő erdőre mutatott.

– Az ott a Sano-hegy. Mind ott lakunk 1954 óta. – Gyors oldalpillantást vetett rám: – Úgy értem, én, von Braun, meg a többi német.

– Igen, doktor Stuhlinger, tudom.

– A helyet én fedeztem fel. De mind barátok, honfitársak voltunk, hát úgy gondoltuk, együtt maradunk.

– Igen, doktor Stuhlinger, tudom.

Viszonoztam az oldalpillantását. Tetszett nekem a dolgoknak ez a tisztázása, ahogy mintha ezt ismételgette volna nekem: nézd, én is közülük való vagyok, a peenemündebeliek egyike. Giotto igen, Masaccio igen, Raffaello igen, Tiziano igen; de én is gyártottam a V2-ket.

– Amint áthelyeztek minket Huntsville-be, fogtam egy kis repülőgépet, és a feleségemmel együtt oda repültünk azokba a hegyekbe, kiválasztottam egy nagy tölgyfát, és azt mondtam: itt, itt akarom felépíteni a házamat. Tíz évvel ezelőtt a terület még lakatlan volt: nem volt ott más, csak kígyók és mókusok. Ma már lakónegyed. Magam rajzoltam meg a terveket, három vagy négy munkás segítségével húztam fel a falakat. Irmgrad, a feleségem segített kivágni a fákat. Keveset vágtunk ki, épp csak annyit, hogy hely legyen a háznak és a kertnek. A nagy tölgyfa természetesen megmaradt. Szeretem a fákat. Az egyik ok, ami miatt inkább a Marsra akarok menni, mint a Holdra, az, hogy remélem, a Marson találok fákat, a Holdon tudom, hogy nincsenek.

Ismét oldalpillantást vetett rám, miközben a Volkswagen befordult egy kis kavicsos ösvényre, ennek végén tisztás volt, meg egy szép bungalow. Kicsit lelassított, hogy még elmondhassa mindazt, amit el akart mondani, mielőtt a bungalowhoz érünk.

– Von Braun nem hisz benne, hogy fák vannak a Marson: furcsa, hogy ebben mennyire nem tudunk egyetérteni. Egyébként sok dologban egyezünk. A mód, ahogyan új életet teremtettünk magunknak, például, meg ahogy megházasodtunk. Majdnem egyidőben. Amikor elszántuk rá magunkat, El Pasóban, ő harminchét éves volt, én harminchat. Ő unokahúgát, Mariát választotta, én egy gyermekkori barátnőmet. Irmgrad a szomszédunkban lakott Tübingenben, szülei és az én szüleim összejártak, apja a nagybátyám barátja volt: mindketten geológiát tanítottak, Irmgrad is geológiából szerzett diplomát. Irmgrad apja gyakran jött hozzánk látogatóba ezzel a félénk, barna kislánnyal, én már fiatalember voltam, és tréfálkozva mondogattam neki: ha majd megnőttél, feleségül veszlek. El Pasóból írtam neki, aztán egyheti eltávozást kértem és Németországba mentem, hogy meglátogassam. Meg sem ismertem: már felnőtt nő volt. Három órával a találkozásunk után megkérdeztem, hajlandó volna-e családot alapítani velem. Meglepődött és azt mondta, gondolkoznia kell rajta. Azt feleltem, nincs idő gondolkodni, és összeházasodtunk. Aztán visszatértem El Pasóba, és Irmgrad később utánam jött. Íme, Irmgrad – fejezte be és az asszonyra mutatott, aki virágos ruhában állt a tisztás szélén. – És íme, a gyerekeim.

Stuhlingerné asszony elénk jött, nagyon félszegnek látszott. Rendkívül félszegen rebegett istenhozottat, aztán elmagyarázta, hogy ez Susan, tizenkét éves, ez Chris, nyolcéves, ez pedig Til, négy és fél éves. Amikor véget ért a szertartás, bevezetett a házba, és egész utazásom során ez volt az egyetlen eset, amikor bekerültem egy, a Nagy Kalandban részt vevő férfi családjába. Hónapok óta szerettem volna kielégíteni ezt a kíváncsiságomat: bármilyen naivnak is lássék, sosem értettem, hogyan lehet előkészíteni az utazást a Marsra, és hallgatni a feleséget, aki azt mondja: Chrisnek fáj a hasa, Til nem akar aludni, a tojás megint drágább lesz, a fene egye meg. Hasonló problémái voltak Brahmsnak is, Marxnak is, Tolsztojnak is, nekik is volt feleségük, gyerekeik, de nekem mindig valami hősies dolognak tetszett, összeegyeztetni egy hatalmas feladatot ennyire földi valóságokkal. Nem a családi együttélés a probléma, a kifizetendő számlák, a zajok, sokkal inkább a belső magány, a belső csend kérdéses: vajon mire gondol reggelenként Stuhlinger, miközben fogat mos? Arra gondol, hogy Susannak kell venni egy pár új cipőt, vagy arra, hogy az ionizált atomok elpárologtatása kellő sebességet biztosít a Venus körülrepüléséhez, s majd a marsraszálláshoz? Arra gondol: Irmgradnak van egy ősz hajszála a bal halántékán, szegény Irmgrad, ő is öregszik, vagy az alfa per gamma szorozva ipszilonnal köbgyökére gondol? Vagy együtt gondol a kettőre, de akkor…

– Ernst drágám, valami nagyon fontosat kell mondanom neked – mondta Irmgrad és elpirult.

– Igen, Irmgrad – felelte Stuhlinger, és már el is tűnt a dolgozószobájában.

– Mindig ezt csinálja – mondta halkan Irmgrad és összekulcsolta a két kezét. – Azt mondja: igen, Irmgrad, aztán felszívódik abban a dolgozószobában. Képtelenség neki valamit megmondani, csak a Mars jár a fejében.

– Igen, Irmgrad – ismételte Stuhlinger, amikor újra megjelent, egy rendkívül titokzatos tárgy fényképével a kezében. De ahelyett, hogy Irmgradhoz fordult volna, hozzám lépett, a fényképet lobogtatva: – Íme, ez az én Marsra szálló űrhajóm.

– Ernst drágám, nem kaptam sóskát – mormogta Irmgrad, és megint elpirult.

– A képen nem látszik, milyen nagy az űrhajó – magyarázta Stuhlinger. – Teljes hosszúságában, a centrifuga lapátjait is beleértve, több, mint százötven méter.

– Ernst, figyelsz rám? – ismételte Irmgrad.

– Igen, drágám. Figyelek. A súlya is küklopszi, nyilvánvalóan. Természetes, hogy ilyen űrhajót nem lehet kémiai meghajtórendszerrel felemelni.

– A sóska, Ernst! A sóska!

– Micsoda?!? – kérdezte Stuhlinger, úgy nézett a feleségére, mintha a semmiből termett volna hirtelen mellette.

– A sóska – dadogta Irmgrad. – Reggel azt mondtad, hogy sóskát szeretnél, mert az Huntsville jellegzetes növénye, és Miss Fallaci szeretné megkóstolni Huntsville jellegzetes zöldségét.

– Ó! Ah! Igen. Igaz – jelentette ki Stuhlinger anélkül, hogy egy szót értett volna abból, amit Irmgrad magyarázott.

– Nem lehetett kapni, Ernst.

– Ó! Ah! Uh! A sóska. Amíg mi nem jöttünk, Huntsville-ben más se termett, csak sóska. Gyapot és sóska – mondta.

– Nem kaptam, Ernst. Ilyenkor nem terem.

– Ah!

– Így hát borsót vettem – fejezte be Irmgrad csüggedten. Szegény Irmgrad. Ugyan, mire jó az ő geológiai diplomája. Minek is tanulta meg egy szikla eredetét, ha most abba kell belebolondulnia, hogy sóskát hajkurásszon nekem. Ez is olyasmi, amit soha nem értettem: miért kell egy emberi lénynek legszebb éveit egy szikla, egy folyó eredetének tanulmányozásával eltöltenie, ha azután mással sem foglalkozhat, mint borsóval és sóskával.

– Nagyon jól tetted, Irmgrad – jelentette ki Stuhlinger kétségbeesetten reménykedve, hogy felesége most már kimegy. Azután ismét hozzám fordult. – Meggyőződésem, hogy ilyen súlyos űrhajót nem lehet nukleáris meghajtóerővel sem felemelni, tehát szilárd meggyőződésem, hogy a másik módszer, az, amiért már évek óta harcolok, az elektromos meghajtás az egyetlen megfelelő. Az amerikaiak egyre siránkoznak, mert az oroszok jobb üzemanyaggal rendelkeznek, von Braun is folyton ezt mondja: igen, az oroszoknak jobb üzemanyagjuk van. Rendben van, de akkor miért nem alkalmazzuk az elektromos meghajtást, válaszo…

– Papaaaaaa! – ordította Chris. – A mama azt mondja, kész a vacsora !

– Ki van készen? – kérdezte Stuhlinger szinte ijedten.

– Hát a vacsora, papa!

– Ó! Ah! Igen. A vacsora. Vacsorázni kell.

– Persze, ha rajta állna, még az evésről is megfeledkezne – sóhajtozott Irmgrad.

– Azt mondja, neki elég egy banááán! – ordította Chris.

– De aztán éjszaka megéhezik, és akkor megy és megeszi a legfinomabb ételeket a frizsiderből! – jelentette ki Susan.

– Gyerekek! – tiltakozott Stuhlingerné asszony. Aztán kivezetett minket a kertbe, az asztalt a teraszon terítették meg. Mikor valamennyien leültünk, akkor ült le ő is. Enyhe szellő libegtetett egy ősz hajszálat a bal halántékán.

– Miért nem alkalmazzuk az elektromos meghajtást, válaszolom von Braunnak, erre ő azt mondja, nagyon drága. Hát drágának éppen drága; de csak nem ringatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy szerény költséggel is feljuthatunk a Marsra. Ezt Fort Bliss óta ismételgetem: Fort Blissben jutott eszembe az elektromos meghajtás módszere. Beszéltem róla von Braunnal, és…

– Egyél, drágám – könyörgött Irmgrad.

– Egyééél, papaaa! – ordította Chris.

–… azonnal egyetértettünk: kivéve abban a részletkérdésben, hogy túlságosan sokba kerül. Én és von Braun már Peenemündében valami hasonló módszert kerestünk. De nem foglalkozhattunk vele: ott a V2 állt a középpontban. Aztán már azzal sem foglalkoztunk, a szövetségesek közeledtek, de ez nem adott sem több időt, sem több akaratot ahhoz, hogy a marsutazást tanulmányozzuk. Reménytelenül tengődtünk, hagytuk, hogy sodorjon az áramlat, mint az evező nélküli csónakokat, ide-oda vetődtünk, egyszerre csak elszakadtam von Brauntól. Mikor a szövetségesek megérkeztek, Tübingenbe menekültem, ott voltak a szüleim, az egyetemem…

– Egyél, papaaa! – ordította Chris.

– Hallgass, Chris! – suttogta Irmgrad.

– Hiszen te kezdted. Azt mondtad neki, egyél, Ernst. Most én mondom ugyanazt, te meg azt mondod, hallgassak – tiltakozott Chris, mély logikával.

– Lennél szíves elhallgatni, Chris?

– Jól van, elhallgatok! Elhallgatok!

Susan egy szót sem szólt. Figyelt ránk, vagy talán nem is figyelt, számára Peenemünde távolibb volt, mint a pún háborúk. Til viszont apjára függesztette kék és ártatlan szemeit.

– Látja, Miss Fallaci, néhányan nem értették és máig sem értik, miért egyeztünk bele, hogy ide jöjjünk: amerikai állampolgárok legyünk, satöbbi. A legszélsőségesebb nácikról beszélek. Mások, mint maga, nyilvánvalóan náciellenesek, azt nem értik, miért voltunk Peenemündében, és ezért van rossz véleményük rólunk.

– Igen, doktor Stuhlinger.

– Igen. De látja: mi ugyanazért voltunk Peenemündében, amiért Amerikába jöttünk, ahol már nem vagyunk németek, hanem amerikaiak. Peenemünde és Amerika nem volt más, nem más ma sem, mint eszközök arra, hogy megvalósítsuk álmunkat, hogy elérjük a Marsot, más bolygókat. Számomra legalábbis így van. Én nem tudtam, hogy Peenemünde létezik, nem ismertem von Braunt sem, amikor elhoztak az orosz frontról és oda vittek. Azt sem tudtam, miért választottak ki, úgy gondoltam, összegyűjtik a diplomás fizikusokat, és ismerik a kozmikus sugarakról szóló tanulmányaimat. De amint odaértem, azt mondtam: ez az a hely, ami nekem kell. Ugyanaz történt, amikor a háború véget ért, és Tübingenbe jött az az amerikai tiszt, aki megkérdezte, akarok-e az Egyesült Államok szolgálatába állni. Egy szót sem értettem abból, mi a szándéka, de egyet megértettem: az Egyesült Államokban folytathatom félbeszakított munkámat. Az amerikaiakban van kalandszellem, kíváncsiság, nem tartanak bolondnak, ha azt mondjuk, szeretnénk felmenni a Holdra, a Marsra, a Venusra. Az amerikaiak katonai célokra akarják felhasználni a V2-t, de én tudtam, hogy a V2 valami másra is jó: arra, hogy oda felmenjünk. Ó, Miss Fallaci! Álmom újra éledt, amikor az a tiszt beszélt! Nem tudom, a többiek miért fogadták el, én mindenesetre ezért foga…

– Egyél, drágám – könyörgött ismét Irmgrad.

– Látod? Az előbb én mondtam neki, és te rám szóltál, hogy hallgassak. Most te mondod és csak ismétled, amit én már mondtam – tisztázta Chris egyre logikusabban.

– Chris! Csend legyen!

– Van valami igaza – avatkozott bele Susan.

– Hallgassatok mind a ketten!

Stuhlinger engesztelő mozdulattal a szájába tett valamit.

– Így aztán újra összetalálkoztunk mindannyian Fort Blissben, Új Mexikóban. Miss Fallaci: annyi mindent írtak Fort Blissről, és senki nem írta meg azt, ami a legmélyebb igazság. Azok a hónapok ott a barakkokban életünk legszebb hónapjai voltak, amikor erről beszélünk, úgy ragyog a szemünk, mint a gyerekeknek, amikor látják, hogy kigyullad a karácsonyfa. Nemcsak azért, mert a háború véget ért, nemcsak azért, mert rengeteg ennivalót kaptunk, annyi ennivalót, hogy csomagokat küldhettünk a családunknak Németországba. Nemcsak azért, mert már nem voltak határidőink, sem aggodalmaink, sem kötelezettségeink, és mind gyerekeknek, egyenlőknek és gyerekeknek éreztük magunkat. Hanem mert végre az egyetlen dologgal foglalkozhattunk, ami minket érdekelt. Én és von Braun többet tanulmányoztuk azokban a hónapokban a Marsot, mint a következő években összesen. Akkor vetettük meg munkánk alapjait. És amikor majd fel tudunk menni a Marsra, amikor majd le tudunk telepedni…

– De hát ön valóban azt hiszi, hogy gyarmatosíthatjuk, doktor Stuhlinger? Willy Ley azt állítja…

– Nem úgy, ahogy Willy Ley mondja. Igen, jól ismerem Willy Leyt. Amit ő mond, ezt értsük meg jól, megtörténik: de nem olyan hamar. A „Mars gyarmatosításán” én azt értem: „életben maradni a Marson”, vagyis élni úgy, ahogy az Antarktiszon élünk: ezer ember nyaranta, és száznál nem több télen. Szakemberek, megfelelő edzettséggel…

– És bántja önt, ha arra gondol, hogy nem lehet majd az ezer, a száz között?

Stuhlinger a feleségét nézte, aki épp a konyha felé indult, hogy behozzon valamit, meggyőződött róla, hogy nem hallja, amit mond. Aztán a gyerekeire nézett, akik, Til kivételével, elmélyülten figyeltek egy mókust. Elővigyázatosan lehalkította a hangját, suttogva beszélt. Mosolygott.

– De én köztük leszek, Miss Fallaci. Most mondom meg, amíg Irmgrad nem hallja, különben megharagszik. Egyszer rájött, hogy készülök a felszállásra, és megharagudott, igazán megharagudott! Most hát megmondom magának: a Marsra nem, sajnos, arra már nem leszek képes. Több mint hetvenéves leszek, és tudja, hogy van ez. De a Holdra felmegyek, egészen biztosan. Megbocsásson: negyvenkilenc éves vagyok, tíz év múlva ötvenkilenc leszek. Ez igazán nem sok, ha megtartom a formámat, továbbra is kerékpáron járok, és így tovább. Tíz év múlva már nem kell ám asztronautának lenni ahhoz, hogy valaki a Holdra menjen. Tíz év múlva felmegy majd maga is.

– Én?!?

– Igen, maga. Nem akar felmenni a Holdra?

– Szeretnék, de hát nem lesz hely olyan személynek, aki nem technikus, doktor Stuhlinger: látja, ez a mi korunk kegyetlensége. Nincs hely annak számára, aki szavakat használ számok helyett.

– Ez a maga véleménye. A világ mindig a technikusoké volt: a politikusoké és a technikusoké. Soha nem azoké, akik verseket írnak, soha nem azoké, akik tiltakoznak. De a világnak mégis mindig szüksége volt azokra, akik költeményeket írnak és akik tiltakoznak. Tudja, miért? Mert egyedül ők tudják megmagyarázni a dolgokat. Én olyan ember vagyok, akinek nincsenek kételyei, de nem tudom megmagyarázni, miért helyes a Marsra repülni. Vagy a Holdra. Vagy az Alfa Centaurira. Maga, akinek valószínűleg vannak kételyei, meg tudja magyarázni. A technikus mestersége…

Irmgrad visszatért egy epertortával és osztani kezdte. Susan és Chris azonnal megfeledkeztek a mókusról, és mohón vetették magukat az epertortára. Til azonban rá sem nézett, és szemét továbbra is apjára függesztve megtörte mindeddig az egész estén át tartó hallgatását. A hangja olyan volt, mint a kiscsirke pityegése.

– Papa, neked mi a mesterséged?

– Buta kölyök! – morogta Susan eperrel teli szájjal. – Már tegnap is kérdezted tőlem, és én mondtam neked, hogy a papa építi az űrhajót a Marsra repüléshez.

Til úgy nézett rá, mintha azt mondta volna, hogy a hegeli metafizika dialektikus szintéziséből az következik, hogy a romanticizmus történelmi, s a valóság bizonyos és bizonyítható. Aztán megismételte a kérdést.

– Papa, neked mi a mesterséged?

– A szállítóeszközök iparában dolgozom, Til – válaszolta Stuhlinger.

– Mint az autóbuszvezető, aki az iskolába visz minket, papa? – kérdezte Til.

– Többé-kevésbé – mondta Stuhlinger.

– Miért többé-kevésbé, papa?

– Nézd, Til: mondjuk, hogy én építem az autóbuszt – mondta Stuhlinger.

– És ez fontos munka, papa?

– Persze hogy az – mondta Stuhlinger.

– Miért, papa?

Stuhlinger a térdére ültette Tilt.

– Tudod, Til, a közlekedés mindig az emberiség központi problémája volt.

– Csak az emberiségé, és kész, papa? – kérdezte Til.

– Az emberiségé, az asszonyoké és a gyerekeké. De mielőtt az autóbuszt feltalálták, rengeteg időnek kellett eltelnie. Tudnod kell, hogy az első ötszázezer évben az emberek, az asszonyok és a gyerekek csak a lábukat használhatták, hogy egyik helyről a másikra menjenek.

– Mennyi az az ötszá… öt… zerév, papa?

– Sok, Til. Nagyon sok. Több mint tízezer. És csak tízezer évvel ezelőtt fedezték fel az emberek, az asszonyok és a gyerekek, hogy lovat is lehet használni, ha valahová menni akarnak. Lovat, szamarat, tevét, elefántot: egyszóval a jó állatokat. Érted, Til? Jó. Körülbelül ugyanabban az időben az emberek, az asszonyok és a gyerekek felfedezték, hogy csónakkal a tengeren is lehet közlekedni. Csónakkal, tutajjal, hajóval: egyszóval ilyesmikkel. Érted, Til? Jó. Aztán történt valami: hétezer évvel ezelőtt. Az történt, hogy az emberek, az asszonyok és a gyerekek feltalálták a kereket, és így rájöttek, hogy szekérrel is lehet közlekedni.

Til döbbenten meredt az apjára.

– Papa! Mi az a szekér, papa?

– A szekér – mondta Stuhlinger – olyasmi, mint az autó, amit egy ló húz.

– Én olyat még sosem láttam – mondta Til.

– Sosem láttál még szekeret, Til? – kiáltottam.

– Én sem – mondta Chris.

– Én sem – mondta Susan. – De a papa megígérte, hogy elvisz egyszer New Orleansba, ahol vannak szekerek. Mondd, milyenek a New Orleans-i szekerek? A mama azt mondja, hogy te New Orleansból jöttél.

– Szépek – mondtam. – Ló húzza őket, és hófehér, rojtos baldachin borítja be. Amint a ló lépked, a rojtok libegnek, mint a falevelek, és a ló patái csattognak, klok! Klok! klok! …

Uramisten, apám! Észrevetted? Mesét mondok. A ló húzta szekér már mesévé vált. Til nem is értette, mit beszélek. El sem tudta képzelni, amit meséltem. Egy napon majd felnőttkorában lát egy szekeret valamelyik múzeumban, és ugyanolyan szemekkel nézi, ahogy most rám bámult, mintha azt mondaná: „Ugyan, mit akarsz?! miket beszélsz?!” Az apjához fordult.

– Papa! Mondd tovább, papa!

Stuhlinger olyan pillantást vetett rám, amit nem értettem.

– Aztán hirtelen, hétezer évvel a lóvontatta szekér után az emberek, asszonyok és gyerekek felfedezték a motort, és így született meg a vonat. A vonat után megszületett az autó és…

– Mondd, papa – szakította félbe Susan –, de hát hogy tudtak élni azelőtt, autó nélkül?!?

– Jól – mondta Stuhlinger. – Pontosan úgy, ahogy ma is élnek sok-sok országban, távol Amerikától. Egész sereg ember van a világon, akiknek nincs autójuk.

– Tréfálsz – nevetett Susan. – Ne akarj becsapni, papa! Senki nem élhet autó nélkül. Az autó olyan, mint a lábunk.

Stuhlinger megint ugyanúgy pillantott rám. Aztán ismét Tilhez fordult, aki egyetértéssel figyelt a nővérére.

– …és attól a perctől kezdve, mondom, minden nagyon gyorsan történt a továbbiakban. Nagyon, nagyon gyorsan. Közvetlenül ezután feltalálták a repülőgépet, Til: ez mindössze ötven évvel ezelőtt történt. Gondold csak el, Til: mindössze ötven évvel ezelőtt. És a repülőgép után azonnal feltalálták a rakétát. Ez alig húsz évvel ezelőtt történt, Til. Tudod, ugye Til, mi a rakéta?

– A rakéta olyan repülőgép, aminek nincsenek szárnyai! – sipította Til.

– Te pedig hülye vagy! – mondta Chris.

– Hülye! – ismételte Susan. Til sírva fakadt.

– A mama mondta nekem, hogy a rakéta repülőgép, szárnyak nélküüüül!

Stuhlingerné asszony zavartan izgett-mozgott a székén. Susan és Chris szigorúan néztek rá.

– Mama! Ó, mama! A kölyöknek négy és fél éves korában már igazán tudnia kellene, hogy a rakétának semmi köze a repülőgéphez! Mama! A repülőgép az atmoszférában repül, a rakéta meg a sztratoszférában! – magyarázta Susan megbotránkozva. Aztán Tilhez fordult, aki az utolsó könnycseppjét nyalogatta a szája szélén. – Hiszen a rakéta hordozza az űrhajót! Most azt ne mondd, hogy nem tudod, mi az űrhajó! Hülye!

– Az űrhajó az, amivel Glenn repült – sóhajtotta Til félénken. – Hosszúkás, mint az én ceruzahegyezőm, és Glenn csak összekuporodva fér bele.

– Az űrhajó ezerféle lehet, és lehet olyan óriási nagy is, mint a papáé – mondta Chris. Aztán felállt, elvette a fényképet, amit Stuhlinger akkor kezdett nekem magyarázni, amikor a sóska-incidens közbejött, és átnyújtotta az apjának. – Mutasd meg neki, papa.

Stuhlinger büszkén tartotta a képet Til elé.

– Nézd, Til. Ezt a papa építi fel apránként. A képen nem látszik, de nagyon nagy: akkora, mint a mi házunk, de kétemeletes…

Til odahajolt, hogy megnézze a papa űrhajóját. Aztán egyszerre felderült a képe, és azt sipította: – De hiszen ez egy óriáskeréééék!

– Nem, Til. Ez nem óriáskerék – felelte Stuhlinger. – Ez egy űrhajó, amivel fel lehet repülni a Marsra.

– A mire, papa?

– A Holdra – füllentett Stuhlinger.

– Te felmégy a Holdra, papa?

Stuhlinger a feleségére pillantott, aki épp Christ szidta valamiért, tehát nem figyelt oda. Aztán gyorsan Tilhez hajolt.

– Igen, Til. Felmegyek.

Til összeráncolta a homlokát.

– Miért, papa?

– Hogyhogy miért?! – döbbent meg Stuhlinger.

– Igen, papa. Miért akarsz felmenni a Holdra, papa? – Stuhlingerné asszony felkapta a fejét, tökéletesen megfeledkezve Chris vétkeiről.

– Miről beszéltek?!

– Csak úgy általában beszélgetünk – mondta Stuhlinger. Zavartnak látszott: nem tudom pontosan, a felesége vagy a fia miatt jött-e inkább zavarba. De inkább a fia miatt, gondolom. Mondd, apám, mit lehet felelni egy négy és fél éves gyereknek, aki azt kérdezi: miért mégy fel a Holdra?

– Ó, Til! Ne avatkozz bele még te is, édes fiam!

Til azonban makacskodott, könyörtelenül.

– Miért akarsz felmenni a Holdra, papa?

– Ó, az ördög vigye el! Hát te minek akarsz kimenni a rétre, amikor oda akarsz menni? – haragudott meg Stuhlinger.

A gyerek egy kicsit hallgatott, gondolkodott. Aztán felcsillant a szeme.

– Hát mert van rét, papa!

Egy pillanatra csend lett. Aztán Stuhlingernek is felcsillant a szeme.

– Na látod, Til. Én ugyanazért akarok felmenni a Holdra, amiért te a rétre. Mert van.

– Nem értem – szögezte le Til, leszállt az apja térdéről, és visszament a helyére, hogy megegye az epertortáját.

– Szép válasz volt – jegyeztem meg. – Valaki a Mount Everesttel kapcsolatban ugyanezt mondta, azt hiszem. Most mondja meg nekem, doktor Stuhlinger: amikor mások kérdezik ugyanezt, amit Til, mit felel nekik?

– Az attól függ – mondta eltűnődve. – Attól függ, ki kérdezi. Nagyon sok oka van annak, hogy az ember fel akar menni, és igaza van von Braunnak, amikor azt mondja, hogy kevesebb fáradságba kerül megépíteni a rakétákat, mint megmagyarázni az okokat, amiért építjük őket. Nézze, itt van mindjárt a közgazdászok indoka: kezdjük azzal. Az indok, amit a NASA igazgatója mond, aki pedig nem műszaki ember és nem is álmodozó. Az én fő célkitűzésem, mondja ő, az amerikai ipar gazdasági megszilárdítása, és az űrtechnológia meghozza ezt a szilárdságot. Az űrtechnológia felfejleszt más technológiákat, beleértve az orvostudomány és a biológia területeit is, így egyre fejlettebb gépek termelését vonja maga után: jobb repülőgépek, jobb autók, jobb rádiók, jobb tranzisztoros készülékek…

– Igen, de ez azért nem a legjobb indok.

– Egyeseknek nagyon is az.

– Lehet jó indok, de nem az indok.

– Helyes. Aztán itt van a politikusok indoka: legalábbis azoké, akik hisznek a békében. A fegyverkezési verseny, mondják ők, sok százezer amerikait foglalkoztatott a bombák, ágyúk, harci repülőgépek gyártásában. Mikor a felére csökkentették a fegyvergyártást, ezeknek az amerikaiaknak legalább a fele az űriparba áramlott át. Rendben van. De ha abbahagynánk az űrhajók gyártását, kénytelenek volnának ismét bombákat, ágyúkat, harci repülőgépeket gyártani: mert ez az egyetlen, amihez értenek. Ha pedig ilyesmit gyártanának, azt előbb-utóbb fel kellene használni. És így kitörne a háború. Ugyanez az okfejtés az oroszokra is vonatkozik.

– Ez jó magyarázat. Nagyon jó magyarázat. De nem az igazi.

– Igaz. Aztán itt van a tudósok indoka, azoké, akik szigorúan tudományos kifejezésekkel beszélnek, és azt mondják, a Holdra repülni, ez azt jelenti, hogy többet tudunk meg a világegyetem eredetéről és felépítéséről, a Föld eredetéről és felépítéséről.

– Ez is jó indok. De nem az indok.

– És végül itt van a kalandos szellemű emberek, a romantikusok, az őrültek indoka, olyanoké, mint én, akik oda akarnak menni, ahová mások még sohasem mentek, megismételni az utat, ahová mások súlyos fáradsággal jutottak csak el: és ugyanazért akarják ezt, amiért felmásznak a Mount Everestre, amiért megmásszak a hegyeket, minden lépésnél a lezuhanást kockáztatva, ugyanez az oka, amiért leszállnak a tenger mélyébe vagy a barlangokba akkor is, ha sejtelmük nincs, mi lesz a vége, talán katasztrófa, de mégis menni kell, mert a kalandszellem bennünk van, a kíváncsiság bennünk van, és az emberi lénynek az a sorsa, hogy a lehető legmesszebbre menjen, szétterjedjen, mint a gáz, amely ha kiszökik burkolatából, a lehető legmesszebbre árad… És ez a magyarázat. Az igazi. Az enyém és a magáé is, amikor majd megszabadul minden bizonytalanságtól. Ez az ok, ami lehetővé teszi, hogy eltűrjünk annyi mindent, ami nem tetszik, annyi embert, aki nem tetszik, az ok, amiért maga megbocsátja von Braunnak és nekem, hogy gyártottuk a V2-ket, és én megbocsátom magának, hogy megbocsátja von Braunnak és nekem, hogy a V2-ket gyártottuk…

– Ernst drágám, késő lesz, ha a Holdat látni akarod – mondta Irmgrad.

Stuhlinger az órájára nézett, gyorsan felugrott.

– Gyerünk, gyerekek, menjünk: különben lekéssük a Holdat. Gyere, Susan.

Susan megvonta a vállát.

– Annyiszor láttam már a Holdat, papa. Már kívülről tudom. Majd Chris megy veled.

Chris is megvonta a vállát.

– Én is kívülről tudom – mondta. – Majd Til veled megy.

Elindultunk Tillel. Az éjszaka enyhe volt, és Til örült. Én is örültem, hogy láthatom a Holdat, és örült Stuhlinger is. Fenyőfákkal szegélyezett úton vezette a kocsit, aztán a reflektorok megvilágították az átjárást elzáró kötelet, és a kötél körül kilenc gyerek álldogált, négy vagy öt szülő, egy állapotos asszony. Stuhlinger kiszállt a kocsiból, leakasztotta a kötelet, beültette az állapotos asszonyt az autóba. Az asszonyka nagyon csinos volt és azt mondta, szeretné megnézni a Holdat, mert a telihold jót tesz az állapotos asszonyoknak. A többiek gyalog jöttek mögöttünk, és néhány perc múlva mindnyájan összetalálkoztunk egy kis tisztáson, melynek közepén kunyhó formájú cementépítmény emelkedett, tetején magas kupola: a teleszkóp, ő maga, mondta Stuhlinger, von Braun és még néhányan egyedül építették fel a teleszkópot, darabonként szerelték össze, és Irmgrad festette be az ajtaját. Aztán kinyitotta az ajtót, és beengedte a gyerekeket egy egészen kicsike szobába, melyből falétra vezetett felfelé. A létra törött volt, és az állapotos asszony nyomban sápítozni kezdett, ő fél a törött létráktól, a félelemtől abortálni is lehet, hiába nézi meg a Holdat, bár a telihold jót tesz az állapotos asszonyoknak, satöbbi. Így mind azt reméltük, hogy nem megy fel a létrán, de sajnos, felment, és ott volt velünk: miközben Til segített az apjának elrendezni az embereket és a tárgyakat. Til már máskor is volt a teleszkópnál, és tudta, mit kell csinálni. Felnőttes mozdulattal mászott fel egy zsámolyra, meghúzogatott valami zsinórokat, megforgatott egy fogantyút, kettényitotta a kupolát, és volt abban valami megdöbbentő, amint figyeltem ezt a gyereket, aki el sem tudta képzelni, milyen lehet egy lóvontatta szekér, de ilyen könnyedén kezelte egy teleszkóp szerkezetét. Végül, amikor minden készen állt, Stuhlinger összeterelte a nagyokat és a kicsiket: rövid előadást tartott a Holdról.

– Amikor ti harminc- vagy negyvenévesek lesztek, gyerekek, az ember már jó ideje feljutott a Marsra. Tehát a Holdra repülni nagyon könnyű lesz, és ha majd visszagondoltok az első holdutazásra, nevetségesnek találjátok. De nem szabad nevetnetek rajta, mert arra kell emlékeznetek, hogy a maga idején nagyon kockázatos vállalkozás volt felmenni a Holdra, nagyon nehéz volt, és a mi asztronautáink tudták, hogy talán a halálba mennek. Emlékeztek majd erre, gyerekek?

– Én fogok rá emlékezni – mondta Til komolyan.

– Én is fogok emlékezni – mondta egy másik kisfiú. – Különben is, én űrhajós leszek.

– Én is űrhajós leszek – mondta egy kislány.

– Mi lesz, megnézzük már azt a Holdat, vagy nem? – kérdezte az állapotos asszony. – Rosszul érzem magam, nekem kell a Holdat néznem.

Stuhlinger azt a bizonyos pillantását vetette rám. Aztán megkérdezte, én hogy érzem magam. Én úgy éreztem magam, mint azon a napon, amikor a mama elvitt, hogy megnézzem a tengert.

– Doktor Stuhlinger, milyen érzés látni a Holdat?

– Nem tudom – mondta. – Sosem értettem meg egészen. Egyszer megkérdeztem von Brauntól, mit érez ő, amikor a Holdat nézi. És ő is azt felelte: nem tudom, sosem értettem meg egészen. De mindketten egyetértettünk abban, hogy rossz elszakadni a teleszkóptól. Nagyon rossz.

Aztán a közönségéhez fordult.

– Készen vagyunk? Tessék! Először a gyerekek.

– Aztán az állapotos asszonyok – sivította az állapotos asszony.

– Aztán a papák és a mamák – jelentették ki a gyerekek és a gyerekek mamái.

– Legvégül pedig a bolondok, kalandvágyók és romantikusok – fejezte be Stuhlinger. És megmagyarázta, hogy természetesen nem látjuk majd az egész Holdat, csak a Hold egy darabját, mert amikor távcsövön nézünk egy tárgyat, az sokkal nagyobbnak látszik, de nem látszik teljes egészében, mert egészben nem fér be a távcsőbe. – Rendben van?

– Rendben van – mondták kórusban a gyerekek.

És elkezdték nézni a Holdat: mindegyikük újabb megpróbáltatásnak tette ki türelmetlenségemet. Ha egyszer a teleszkópra szorították a szemüket, nem vették le többé, és Stuhlinger egyre ismételgette: elég, no, elég, de ők belekapaszkodtak valami kiálló fémdarabba, lábujjhegyre álltak, és még egy kicsit várni kellett. Végül tovább léptek összeráncolt homlokkal, felnőttes döbbenettel, és némán meghúzódtak egy sarokban. Tilt szólítottam.

– Til, te láttad már, ugye?

– Láttam.

– Mondd, Til. Milyen közelről?

– Szép. Nagyon szép – mondta Til.

– Jó. És aztán?

– Aztán micsoda? – kérdezte Til.

Aztán micsoda. A mama is így válaszolt azon a napon, amikor elvitt, hogy megismerjem a tengert, és felszálltunk a vonatra, hogy Viareggió-ba menjünk, apám. „Mama, te már láttad, ugye?”, kérdeztem. „Igen,” „Mondd, mama. Milyen közelről?” „Szép. Nagyon szép.” „Jó. És aztán?” „Aztán micsoda?” A vonat soha nem akart megérkezni. Minduntalan megállt egy-egy állomásnál, és csak nagyon sokára indult tovább, mert volt, aki fagylaltot akart venni, más meg újságot, én remegtem a dühtől, szerettem volna a két kezemmel tolni azt a vonatot. „Mama, mikor érünk már oda?” A mama azt mondta: „Hagyd már abba!” Végre megérkeztünk, de az állomás nem a tengerparton állt, és a tenger nem látszott. Csak a hangját lehetett hallani, valósággal bömbölt, és a mama, hogy gyorsabban odaérjünk, kocsit fogadott. A kocsi szénától illatozott, és a lovak patái kalapácsütésként visszhangzottak a fülemben, de a tenger bömbölése egyre harsányabb lett, minden kerékfordulatra jobban elnyomta a kalapácsütéseket, én türelmetlenkedtem, ebben a türelmetlenségben végighajtottunk egy utcán, majd egy másik utcán, még egy másikon is, végre széles útra értünk, és az út végén ott volt a tenger, a tenger váratlanul előttünk volt: mintegy belecsapódott a szemünkbe. Szürkén, végtelenül, nagyon-nagyon simán. Mintha az égbolt zuhant volna le a földre.

– Maga következik, asszonyom – mondta Stuhlinger, és a teleszkóphoz vezette az állapotos asszonyt.

– Egy pillanat, egy pillanat. Fel kell tennem a szemüvegemet! – sivította az állapotos nő. – Az én Johnnym azt mondta, hogy fel kell tennem a szemüvegemet!

Lehajtottam a fejemet, amikor megláttam azt a földre zuhant égboltot. Olyan döbbenetes volt, hogy az ég lezuhanhatott a földre. Akkor a mama a kezét nyújtotta és azt mondta: „Gyere, menjünk le, nézzük meg egészen közelről.” Ott hagytuk a kocsit és megindultunk a tengerparton, mi ketten egyedül, kézen fogva. A tengerpart hatalmas és elhagyott volt, mert októberben jártunk, és októberben nincs ott senki, mondta a mama, hideg van, és senki nem jön a vízhez. Tudod, én még tengerpartot sem láttam soha, mert soha nem láttam a tengert, így alig tudtam rajta járni, és nagyon fáradságos volt: a homok belement a cipőmbe és elnehezítette. Akkor a mama levette a lábamról a cipőt, mezítláb mentem tovább, de nem emeltem fel a fejemet, nem néztem a tengert, mert féltem tőle. A tenger helyett a lábamat néztem, egyre kevésbé süppedt bele a homokba, a homok ugyanis egyre nedvesebb és keményebb lett, s amint keményedett, színét is változtatta, most már szürke volt, egyre sötétebb szürke, és amikor már nagyon sötétszürke lett, akkor újra megpuhult, és a lábaim apró víztócsákban hagyták nyomukat, amelyek azonban rögtön eltűntek, hangtalan bugyborékolással.

– Ó! – sikította az állapotos nő. – Az a Hold?

– Igen, asszonyom. Az a Hold – mondta Stuhlinger, nagyon türelmesen.

– Olyan, mintha plasztikból volna!

– Hogy mondta, asszonyom?

– Azt mondtam, olyan, mintha plasztikból volna. Ugye, azért jót tesz?

– A plasztik soha nem árt, asszonyom – mondta Stuhlinger. Aztán engem szólított. – Maga következik, Miss Fallaci.

Ám egyszerre csak nem tűntek el azok a tócsák, mert a lábam már vízben állt, a tenger vizében. A tenger vize nagyon tiszta volt, és úgy jött a lábaim felé, mintha kíváncsi lenne, mintha szeretné megkóstolni őket, amikor megkóstolta, megriadva visszahúzódott, mintha a lábaim forrók lettek volna, körülöttük apró örvény maradt, majd az is eltűnt, így összeszedtem a bátorságomat, végre felpillantottam és néztem a tengert, a tengert, amely megszökött előlem, és… nem emlékszem, mennyi ideig álltam ott és csak néztem. Nagyon sokáig állhattam, mert a mama minduntalan megérintette a vállamat, és olyan hangon, mint Stuhlinger, azt mondta: „No elég, most már elég.” De én nem engedelmeskedtem, és azért nem engedelmeskedtem, mert másodszor történt, hogy első ízben láttam a tengert, és nem akartam, hogy megint megszökjék előlem. Hogy mit éreztem, nem tudom, nem értettem egészen, és most sem értem, apám. Stuhlingernek igaza volt, igaza volt von Braunnak is, csak azt tudom neked elmondani, hogy mit láttam, és hogy amit láttam, az a tenger volt. Szürke, végtelen, nagyon sima, kivéve a kerek krátereket, amelyek oly tökéletesen kerekek, mintha körzővel rajzolták volna őket, és azokra a lyukakra emlékeztettek, amelyek egy pillanatra megjelennek a vízen, amikor követ hajítunk bele. De volt valami ebben a tengerben, valami rettenetes: mozdulatlan tenger volt. Olyan tenger, ami nem közeledett, nem húzódott vissza, nem csinált semmit, egyáltalán semmit: tenger volt és mégsem tenger. Nem is annyira a tengerre hasonlított, inkább azt mondhatnám, a tengerpartra, fényes tengerpartra, kemény, száraz zománccal borított partra. A színe szürke volt, de annyira szürke, hogy az már nem is szürke: az már a halál. És már a halál sem: a semmi volt.

– No elég. Most már elég – ismételgette lágyan Stuhlinger. Fájdalommal szakadtam el a semmitől.

– Hát milyen? – kérdezte Stuhlinger.

– Szürke – válaszoltam. – Én azt hittem, fehér, pedig szürke.

– Nem – mondta Stuhlinger. – Nem szürke. Az a szürke szín csak optikai csalódás, a fény hatása.

– Ó! Hát mégis fehér?

– Nem – mondta Stuhlinger. – Fekete. Feketébb a legfeketébb feketénél, amit csak el lehet képzelni. Fekete, mint a legsötétebb sötét, mint… nem is tudom. Próbálja elképzelni a fekete feketeséget. És az a Hold.

Mondd, nem esik rosszul, hogy ezt megtudtad, apám? Nekem nagyon rosszul esett. A fehér Hold. Fehér mint a Hold. Sápadt mint a Hold. Pedig fekete. Feketébb a legfeketébb feketénél: próbáld elképzelni a fekete feketeséget, és az a Hold. Nagyon rosszul esett. Arra gondoltam, furcsának találod?, hogy többé képtelen leszek Szapphót vagy Leopardit olvasni anélkül, hogy eszembe ne jutna, dehogyis fehér, hiszen fekete. Arra gondoltam, hogy néha jobb nem tudni a dolgokat, tudatlannak maradni, hiszen az igazság mélyén mindig fájdalom rejtőzik.

– Igaza van, doktor Stuhlinger, hogy inkább a Marsra készül, semmint a Holdra.

Stuhlinger széttárta a karját, egy kicsit hallgatott, végül kitöltötte a kávét. Már visszatértünk az otthonába, és Irmgraddal ültünk a verandán, kávéztunk. A gyerekek aludtak.

– Természetes. A Mars minden szempontból érdekesebb. Ha rajtam állna, mindenképpen a Marsra összpontosítanék minden figyelmet, nem a Holdra. Habozás nélkül. Elvégre, nézze: ötven év múlva a Hold már csak elhagyott állomás lesz, az emberek úgy mennek majd fel, hogy megnézzék, ahogy a Colosseumot nézegetik. Már ki is számítottuk, mennyibe kerül majd egy privát személynek felmenni a Holdra 1980-ban: oda-vissza húszezer dollár, annyi, mint egy előre gyártott ház ára. De vannak, akik makacskodnak: menjünk a Holdra, én meg vonogatom a vállamat. Legyen. De felemelem az ujjamat és hozzáteszem: vigyázzatok, ha majd elintéztük ezt a Hold-ügyet, akkor fel kell készülnünk rá, hogy a Marsra repüljünk.

– És ha az is csalódást okozna?

– Az egyetlen csalódásról, ami érhet, már tudunk: a Marson az atmoszféra rendkívül alacsony, egy százalék a Föld körüli atmoszférához viszonyítva. Mi azt reméltük, húsz százalékot találunk: azt a fajta ritka levegőt, ami a nagyon magas hegyeken található. Reméltük, hogy lehet majd járkálni a Marson az űrruha, az oxigéntartályok nélkül: de ez a ritkaságú levegő még a bőrünket sem érheti, mert a vérünk azonnal forrni kezdene, majdnem úgy, mint a Holdon. Igaz, hogy ezeket a számításokat spektografikus vizsgálatok alapján végezték, és a számítások tévesek is lehetnek.

– És ha tévesek?

– Ebben az esetben a Mars jó vendéglátó lenne: víz, bár kevés, de van. Sarkvidékeit vékony hótakaró fedi. Oxigén, bár az is kevés, de szintén van. A hőmérséklet az egyenlítőnél mínusz harminc fok éjszaka, de plusz tíz-tizenöt fok nappal.

– De nincs rajta élet, nincsenek apró zöld emberkék, azt mondja von Braun. Csak valamiféle alacsonyrendű vegetáció boríthatja egy ősi civilizáció maradványait.

– Az ősi civilizáció maradványaiban magam is hiszek: a Mars sokkal öregebb bolygó, mint a Föld. Amikor azt mondom, öreg, nem úgy értem, hogy régebben alakult ki a Földnél: naprendszerünk bolygói többé-kevésbé egyidejűleg alakultak ki. Azt akarom mondani, hogy gyorsabban öregedett meg, mint a Föld. Gondoljon például egy kutyára és egy emberre, mind a kettő, mondjuk, ugyanazon a napon születik. A kutya legfeljebb tizennégy évig él, az ember élhet száz évig is, vagy tovább: mert a kutya gyorsabban öregszik, mint az ember. Ma létező civilizációban nem hiszek: minden, ami élet, az energia. Minden, ami energia, az mozgás. Mozgásnak nyomait sem látjuk a Marson, csak a növényzet kiterjeszkedését tavasszal és összehúzódását ősszel. Ha volnának városok például, valamilyen módon kivilágítanák őket: tehát láthatnánk. Hacsak nem létesültek föld alatti városok: ez a feltételezés egyáltalán nem ostobaság. De növények vannak, és a mi életről alkotott koncepciónk szerint, ahol növények vannak, ott állatok is vannak, amelyek megeszik a növényeket. És ahol állatok vannak, amelyek megeszik a növényeket, ott… Miss Fallaci, nagyon óvatosaknak kell lennünk, amikor bizonyos dolgokról beszélünk. Máskülönben azt kockáztatjuk, hogy a fantasztikum területére tévedünk, és őrülteknek, vagy vizionáriusoknak tartanak minket.

– Én nem tartom sem őrültnek, sem vizionáriusnak, doktor Stuhlinger.

– Maga nem. De az olvasói majd annál inkább.

– Azért mégis kérem, folytassa.

– Rendben van. Még azt akartam mondani: az élet a mi koncepciónk szerint csak két kémiai cikluson keresztül létezhet: az egyik a miénk, a másik a növényeké. A mi kémiai ciklusunk oxigénnel táplálkozik, és széndioxidot bocsát ki, a növényeké széndioxiddal táplálkozik, és oxigént bocsát ki. Világos? De ha a Marson kevés az oxigén, és kevés a széndioxid is, hogyan élnek a növényei? A semmiből nem, ez nyilvánvaló. Energiát nem lehet a semmiből létrehozni, csak valamiből lehet valamit megteremteni, és ez az elv az egész világegyetemre érvényes A marsbeli növények tehát úgy élhetnek, hogy maguk teremtik meg a saját atmoszférájukat egy burkolaton belül: átlátszó burkolaton belül természetesen, hogy fényhez is jussanak, olyasmi lehet ez, mint a szappanbuborék, üvegszerű tojáshéj. De… amennyiben ez a feltételezés el fogadható a növényekkel kapcsolatban, akkor elfogadható az állatokra vonatkozólag is. És ha léteznek állatok a Marson, valószínűleg léteznek… léteznek értelmes állatok is.

– Ó, Jézusom! Emberek a tojásokban?

A tojások, a tojások, a tojások! A végén valahogy mindig a tojásokra terelődik a szó, ezekkel az űrkutatókkal. Az ember szinte azt mondaná rögeszméjük a tojás, a tojás formája, egy tojás lidércnyomásos gömbjében élnek. Miért? Vajon miért?

– Emberek nem. Vagy nem pontosan emberek. Vagy mindenesetre nem a mi bőrünkkel, a mi vérkeringésünkkel, a mi formánkkal felépítet emberek… Nézze, húsz év múlva majd megtudjuk. Von Braun azt mondja, hogy nem jutunk fel a Marsra 1990 előtt, de én fogadtam vele hogy már 1986 előtt felmegyünk. A marsutazásra alkalmas évek, vagyis azok az évek, amikor a Mars a legközelebb van a Földhöz, 1971, 1986, 1990. 1986-ban megtehetjük. Csak egy baj van, hogy – legalábbis Amerikában – mindenki csak a Holddal foglalkozik, és elhanyagolják Marsot. A NASA még határozott Mars Programot sem készített, mindössze csak szerződéses viszonyt létesített bizonyos iparágakkal az én elektromos meghajtási rendszeremmel kapcsolatban. Maga bizonyára érti, miről van szó.

– Nem – mondtam nagyon őszintén. – Igazán nem.

– Akkor elmagyarázom: ionizált atomok párologtatásával…

– Nem lényeges, igazán ne fáradjon.

– De, de: elmagyarázom.

Meglátta arckifejezésemet, nevetni kezdett, és hál’ istennek feladta a kísérletet. Aztán megkérdezte Irmgradtól, valóban alszanak-e a gyerekek, és felállt, hogy elhozza űrhajójának egy kis modelljét: napközben Til, Chris és Susan kíváncsiságától ez nincs biztonságban. Dolgozószobájának üvegajtaján át láttuk, hogy kinyit egy nagy szekrényt, aztán gyanakodva körülnéz, majd kivesz egy kis játékszert. Mikor kezében tartotta, eloltotta a villanyt, és lábujjhegyen, egy macska lopakodó lépteivel, játékát a szívéhez szorítva visszatért hozzánk.

– Szegény Ernst, annyira félti ezt a kis modelljét – súgta Irmgrad. – Mindig kulcsra zárja a szekrényt, mert fél, hogy a gyerekek kiveszik. Egyszer valóban ki is vették és eltörték.

– Itt van – mondta Stuhlinger, miközben az űrhajót a kávéskanna mellé helyezte. – Ezzel megyünk a Marsra. Nézze meg figyelmesen, kérem.

Megnéztem, és mindenekelőtt meg kell mondanom, hogy Tilnek igaza volt: valóban pontosan olyan, mint az óriáskerék. Két nagyon hegyes szárnya van, melyek egy közös alapból indulnak ki, és fölöttük függőleges csőre illesztett tárgy helyezkedik el középen. A tárgy a tulajdonképpeni rakéta, vagyis a rakéta, amely a Marsra viszi az űrhajót: elektromos meghajtású eljárással. A hegyes szárnyak mint egy óriási centrifuga, forgás közben olyan gravitációs erőt hoznak létre az űrben, ami azonos a Földével. Az űrhajó coca-colás üveghez hasonlít, vízszintes helyzetben az egyik szárny hegyére illesztették: akár azt a kis kocsit, amit a San Antonió-beli centrifuga rúdjára erősítettek. A rakéta és az óriáskerék egyszerre lépnek működésbe; az egész emlékeztet azokra a repülő csészealjakra, amelyek von Braun szerint nem léteznek, és nem is létezhetnek.

– Az én űrhajómmal ötszázhetven nap alatt lehet megtenni az utat a Marsra, és vissza. Kétszáznyolcvanöt nap odafelé, kétszáznyolcvanöt visszafelé – magyarázta Stuhlinger. – Természetesen nem számítom bele a Marson töltendő időt. Ez éppúgy lehet egy hónap, mint két év. Két évnek kell lennie, ha az űrhajósok elvétik a csatlakozást a Földhöz: ugyanis kétévenként adódik alkalom a csatlakozásra, előfordul azonban, hogy csak hatévenként. És épp ezért kell az űrhajót így megépíteni: tudjuk, hogy az emberi test nem lebeghet ötszázhetven napon, vagyis több mint másfél éven át a súlytalanság állapotában. Szükséges, hogy az űrhajósok normális módon éljenek, és súlyuk legyen, mint ha csak a Földön volnának; ez a szerkezet, amit Til óriáskeréknek nevez, pontosan arra szolgál, hogy a földi súlyviszonyokat teremtse meg. Az űrhajó kétemeletes: külön van a vezérlőkabin, a laboratórium, az élelmiszerraktár, satöbbi. Az emberek számára ugyanannyi hely marad, mint ebben a házban: vagyis három hálószoba fürdőszobával, egy konyha, egy nappali, egy tornaterem. Minden szobában van televízió és telefon, a nappaliban filmvetítő berendezés is. Azt hiszem, ez elég.

– Szerintem nem – mondta Irmgrad. – Ha akkora a hely, mint ebben a házban, akkor az igazán nem elég. Mindig mondom neked, hogy ebbe a házba kell még egy szoba. Meglátod, azoknak a szegénykéknek is szükségük lesz még egy szobára.

– Mi öten vagyunk, és ők hárman lesznek – jelentette ki Stuhlinger olyan hangon, mintha már többször is hallotta volna ezt a megjegyzést. Aztán hozzám fordult: – Három ember számára túl sok is a hely: a tengeralattjáróban sokkal szűkebben vannak. A szobák tágasak: azért építettem tágasra őket, hogy ha valami baj történnék, minden űrhajó több embert is befogadhasson. Ötöt például, vagy tízet, akár tizenötöt is…

– Akkor kell még egy szoba. Látod, hogy szükség van rá? – ismételte Irmgrad makacsul.

Stuhlinger sóhajtott, nem válaszolt neki.

– A flotta öt űrhajóból áll majd, mindegyikben három ember, ez összesen tizenöt űrhajóst jelent. A valószínűségszámítás szerint nemigen fordulhat elő, hogy mind az öt űrhajót baleset érje vagy megsemmisüljön. Legalább egy feltétlenül épségben marad. És ebben az esetben az a feladata, hogy befogadja a túlélőket. Ha négy űrhajó megsemmisül, de a tizenkét ember életben marad, az ötödik űrhajó a maga három emberén kívül őket is befogadhatja. – Félbeszakította önmagát, mert meglátta Irmgrad hirtelen mozdulatát. – Irmgrad, kérlek, ne kezdd újra. Néhányan majd a karosszékekben alszanak, a mindenségit!

– És az enni-innivaló? – makacskodott Irmgrad.

– Minden űrhajón van elég tizenöt ember számára! – ordította Stuhlinger.

– Jól van, Ernst, jól van. Én csak a te érdekedben szólok: olyan szórakozott vagy, annyira nincs gyakorlati érzéked. Esetleg valahogy elhelyezkednek az alváshoz azok a szegénykék, aztán éhezhetnek. És szomjazhatnak.

– Nem szenvednek hiányt semmiben – sziszegte Stuhlinger.

– Az örökös bezártságtól is szenvedhetnek – kockáztattam meg. – Két év, majdnem két év, az hosszú.

– Kijöhetnek – magyarázta Stuhlinger. – Ha felveszik az űrruhát, mozoghatnak az űrben, átmehetnek egyik űrhajóról a másikra. Az űrhajóból ugyanazzal a módszerrel lehet kijönni, mint a tengeralattjárókból: egy fülkén át afféle előszobába jutnak, ezen keresztül egy másikba, és végül kint vannak. Odakint a rakétaövekkel közlekednek. Nem tudom, látott-e már ilyet.

– Igen – mondtam. – Láttam.

– Csinosak, ugye?

– Igen, csinosak.

– A magam részéről kényelmesebbnek találom a rakétaöveket az űrtaxiknál, és kevesebbe is kerülnek. Mindenesetre építünk űrtaxikat is, és ebből láthatja, hogy igazán nem probléma az űrhajón kívüli közlekedés. Egyetlen probléma maradt: a hőmérséklet. Az űrben nincs hőmérséklet, hogy hány fok van, az csak a fénytől vagy árnyéktól függ. Ha valaki árnyékban lép ki az űrhajóból, azt kockáztatja, hogy jégtömbbé változik. Ha viszont fényben lép ki, esetleg meggyullad, akár a gyufaszál. Olyan űrruhákat kell feltalálni…

– És te még fel akarsz menni! – morogta Irmgrad. – Mindenki fel akar menni ebben a családban, ő menni akar, Chris menni akar, Til menni akar, még Susan is menni akar. Az isten verje meg a Marsot!

– Ne átkozd a Marsot – mondta Stuhlinger.

– Az isten verje meg a Venust.

– Ne átkozd a Venust – mondta Stuhlinger.

– Isten verje meg a Holdat – jelentette ki Irmgrad egyre elszántabban.

– Felőlem!? – vonta meg a vállát Stuhlinger.

Hajnali két óráig ültünk ott a teraszon a játékszer előtt, amit Susan, Chris és Til mindig el akarnak lopni a papától. Az űrhajósokról beszélgettünk, Stuhlinger jól ismeri őket, aztán meg távoli dolgokról: más naprendszerekbe irányuló utazásokról például. Stuhlinger nem volt olyan optimista, mint Willy Ley: a fény sebességével repülni, mondta, ez majdnem lehetetlen. A tudósok soha semmit nem zárnak ki tökéletesen, nem használják ezt a szót: lehetetlen, de ebben az esetben bátran használhatnák. Még az elektromos rendszerrel is tízezer évre volna szükség az Alfa Centauri eléréséhez: vagyis nem kevesebb, mint háromszáz generáció élettartamára. Igaz, lehet olyan űrhajókat építeni, amelyek tízezer évig működnek. Lehet szaporodni is az űrhajókban, háromszáz generáció válthatja ily módon egymást: de ki biztosíthat minket arról, hogy a háromszázadik nemzedéknek éppolyan lelke van, mint a miénk? Ki biztosítja, hogy lelkük lesz, bármilyen lelkük egyáltalán? A paradoxon éppen ez: nagyon sok mindent tudunk a kozmoszról, a távoli világokról. De nem tudunk semmit arról a kicsike világról, ami itt van a kezünk ügyében, s agynak nevezzük.

Így hát felkeltünk, mi, akik a kozmoszba akarunk menni, de nem tudunk semmit a saját agyunkról, és Stuhlinger azt mondta, visszakísér a motelba. Előbb azonban valamit szeretne megmutatni, hát bevezetett a dolgozószobájába: egy íróasztal állt benne, szék, kerevet, néhány könyvespolc tudományos könyvekkel, végül pedig egy alacsony, kerek asztal, barna bársonyterítővel leborítva.

– Valami nagyon szépet mutatok – mondta Stuhlinger, és a bársonyterítőt kezdte leemelni.

– Valamit, amit az égben találtak? – kérdeztem.

– Nem.

– Valamit, ami egy másik bolygóról származik? – kérdeztem.

– Nem.

– Valamit, ami a földön terem?

– Nem egészen.

– Hát akkor hol?

– A tengerben – válaszolta és bűvészmozdulattal leemelte a terítőt. A bársony alatt üveggel védett tárló volt. Az üveg alatt kagylók. Kerek kagylók, laposak, spirál alakúak, gomb formájúak, áttetszőek, foszforeszkálók, sárgák, mint a napraforgó szirma, rózsaszínűek, mint a pólyás gyerek körme, kékek, mint az égbolt egy darabja, tengeri csikók, korallok…

– Ez a mániája – mondta Irmgrad. – Amikor elvisz minket a tengerre, soha nem marad velünk, csak a kagylói után szaladgál. Vagy minket is kényszerít, hogy kagylókat keressünk. És úgy őrzi őket! Féltékenyebben őrzi a kagylóit, mint az űrhajóját.

Stuhlinger a pillantásával simogatta a kincseit.

– Milyen szépek! Szépek, mint a tenger. A bársonyterítő azért kell, hogy sötétben legyenek, és megtartsák a színüket, olyannak, amilyen a tenger mélyén volt. De néha mégis felemelem a takarót és gyönyörködöm bennük.

Félretolta az üveglapot, kivett egy kagylót, amely olyan volt, mint egy porcelán virág. Felemelte, nagy orrához tartotta.

– Micsoda illat! Még mindig tengerillata van. És a belsejében egy szirén énekel. Hallgassa csak.

Hallgattam. A szirén énekelt.

– Valóban énekel.

– Igen, minden éjszaka. Nappal hallgat.

– Drágám, tedd vissza, drágám. Még eltörik – mondta Irmgrad.

Stuhlinger engedelmeskedett a feleségének. Helyére tette az üveglapot, ismét letakarta a barna bársonnyal, aztán határozott léptekkel indult az ajtó felé.

– No, siessünk. Hamarosan hajnali három óra lesz már.

Megköszöntem Irmgradnak a vendéglátást, beszálltam a Volkswagenbe. Az éjszaka lassan halványkékes árnyalatúra kezdett fakulni, és a Hold fehér volt, fehér, fehér. Némán haladtunk lefelé a szerpentinen, elhajtottunk von Braun háza, a tekintélyes nagyságú villa előtt, befordultunk a motelhoz vezető autósztrádára, és ekkor rádöbbentem, hogy nem szívesen válok el ettől a némettől, aki a Marsra akar menni, és közben kagylókat gyűjt. Áthatolhatatlan haragom valami csoda vagy varázslat folytán eltűnt, barátommá lett. Igazán, apám. És elszomorodtam, hogy máris itt a motel, és a Volkswagen fékez. A Volkswagen fékezett. Kiszálltam, és Stuhlinger is kilépett, kezet nyújtottam neki. Abban a pillanatban megéreztem a tenyerem és az ő tenyere között valami simaságot: egy porcelán virág érintését. Kinyitottam a kezemet, és benne volt a kagyló.

Igen. Egy kagyló, csak egy kagyló. Sok-sok kagylót találtam néhány héttel később Cape Kennedy tengerpartján, az űrhajósokkal. Van is belőlük nálam sok, némelyiket ők szedték, egyiket-másikat el is ajándékoztam, mondván: nézd, ezt egy űrhajós találta. De Stuhlinger kagylóját sohase tudnám elajándékozni: mert szebb mindegyiknél. Annak az embernek a kagylója, aki másodszor mutatta meg nekem első ízben a tengert, aztán fájdalmat okozott, mert azt mondta, hogy a Hold nem fehér, hanem fekete.

– Köszönöm – mondtam.

– Csak egy nagyon kicsike emlék – felelte. Megindította a Volkswagent és eltűnt.