* * *

Még valakitől búcsút vettek azon a napon. Az a búcsú ráadásul egy örökkévalóságra szólt.

A homokkal borított arénában Paladine letérdelt Silvanoshei holtteste mellé. Lecsukta élettelenül bámuló szemét. Letörölte a vért az ifjú elf arcáról, és elrendezte a tagjait. Paladine fáradt volt. Ő sem szokott még hozzá halandó testéhez. Fájdalmához, szükségéhez és késztetéséhez, és a sokféle érzéshez, amelyek most mind egyszerre borították el őt: sajnálat, szomorúság, harag és félelem. Amikor a halott elf király arcába nézett, Paladine az ifjúságot látta, a reményt, és a jövőt, amely mind elveszett vele együtt, nem maradt belőle más, csak az emlékek. Megpihent, letörölte az izzadságot a homlokáról, és azon tűnődött, hogy ennyi keserűséggel és szomorúsággal a szívében hogyan lesz képes tovább élni ezen a világon. Hogyan lesz képes magányosan tovább élni.

Valaki gyengéden megérintette a vállát, ő felnézett, és egy istennőt látott maga előtt, aki gyönyörű volt, ifjú, és aki valósággal ragyogott. Halandó szemével ilyennek látta Mishakalt. Az istennő rámosolygott, de mosolya szomorú volt, és könnyek homályosították el ibolyakék szemét.

– Én elviszem az ifjú elf testét az anyjának – mondta Mishakal.

– Neki nem kellett végignéznie, ahogyan meghal a fia, ugye? – kérdezte Paladine.

– Nem, ettől sikerült megkímélnünk őt. Mindenkit megszabadítottunk, akit Takhisis erővel hozott ide az arénába, hogy tanúi legyenek végső diadalának. Alhana még nem tudja, hogy a fia meghalt.

– Mondd el neki – suttogta halkan Paladine –, hogy a fiú hősként halt meg.

– Ezt fogom mondani, szerelmem.

Az istennő megcsókolta az elf ajkát, aki csupán lágy szellő érintését érezte, semmi többet. Egy istennő csókja egy halandó arcán.

– Nem vagy egyedül, nem vagy magányos – mondta neki Mishakal. – Én mindig veled leszek, szeretett férjem.

Paladine tiszta szívéből vágyott rá, hogy ez így legyen, s remélte, hogy így is lesz. De már most is egy áthatolhatatlan szakadék állt kettejük között, és ő érezte, hogy az a szakadék minden egyes múló pillanattal csak szélesebb, és mélyebb lesz. Mintha az istennő egy tengerparton állt volna, ő pedig a hullámok tetején, és csak sodródik egyre és egyre távolabb tőle.

– Mi történt a holtak lelkeivel? – kérdezte végül Paladine.

– Szabadok – felelte az istennő, és a hangja egyre távolibbnak tűnt. Az elf már alig hallotta őt. – Tovább folytathatják útjukat.

– Egy napon én is csatlakozom majd hozzájuk, szerelmem.

– Azon a napon ott fogok várni rád – ígérte Mishakal.

A következő pillanatban Silvanoshei holtteste eltűnt, ahogyan magával ragadta az égbe egy ezüstösen csillogó ködfelhő.

Paladine sokáig állt még ott, az aréna homokjában, egyedül. Körülötte csak a sötétség. Azután megfordult, és lassan elindult kifelé, ki az arénából, ki a világba, egyedül, magányosan.